Chapter 15.

 Megdermedve néztem azt ajtót, miközben folyamatosan játszottam le magamban azt a mondatot, amit hallottam. Yifan hangját, amit a fejemben hallottam. Vagy tán csak képzelődtem? Nem tudtam eldönteti, viszont nagyon is valóságos volt. Lehet csak betett nekem ez a két nap, amit alvással töltöttem. De hogy hogyan is tudtam két napon keresztül aludni, az rejtély marad. Ha a próbateremben ébredtem, akkor mind a kettő napot ott töltöttem? És ki volt ott velem? Mert Dina biztos nem. És amúgy ez az egész Yifannal hogyan jött neki össze? Talán Yifan megfenyegette? Rengeteg kérdés merült fel bennem, szinte feszített az agyam és már fájt tőle a fejem. 

- Hé Mira, megkukultál? - csapott vállon nővérem, s a kezdetleges transzból egyből felébredtem. Fogalmam sem volt, hány percig álltam némán a bejárat előtt. Frusztráltan felsóhajtva túrtam bele a hajamba, majd a hosszú kanapéhoz sétáltam és elnyúltam rajta. Vajon Dina aggódott értem egyáltalán? Mert ha igazán aggódott volna, biztos nem csinált volna tornagyakorlatokat az ágyban Wufannal. Bár, meg kell hagyni, aranyosak együtt. 

- Aranyosak vagytok Yifannal - mondtam ki gondolatom egy töredékét és mosolyogva néztem a lányra, aki időközben leült, lábaimat az ölébe rakta. Ajkát résnyire nyitotta és elvigyorodott, szemei kétszeresére guvadtak, látszott rajta, mindjárt szétrobban a boldogságtól. - Amúgy hogyan is jöttetek össze? Hisz' még nincs egy hete, hogy megismerted. 

- Miket beszélsz, Mira? - kérdezte kedvesen. - Mi már középiskolás korunk óta ismerjük egymást, nem emlékszel? - Na, ez egy új információ. 

- Kellene...? - érdeklődtem felhúzott szemöldökkel. Középiskolás koruk óta? Azt meg hogy...? - Kicsit kiestek ezek az információk, biztos ez a két nap ártott meg. Elmesélnéd újra, hogy hogyan ismerkedtetek meg? - Nagyon kíváncsi voltam az előzményekre, mert ha Edina nekem ilyet mondott volna, arra biztos, hogy emlékeznék. 

- Mint tudod, én Kanadában születtem, egy jó pár évig ott is éltem. Oda jártam óvodába, általánosba és középiskolába is. Nos, a középiskolában ismerkedtünk meg Yifannal. Teljesen átlagos a sztori, hiszen osztálytársak voltunk. Egy időben mind a ketten ki voltunk rekesztve, mert ugye én magyar vagyok, Yifan pedig kínai. Abban az időszakban kezdtünk el beszélgetni, ismerkedni, együtt tanultunk, egymás mellett ültünk az órákon, egyszóval mindig együtt lógtunk. Kialakult köztünk egy szoros kapcsolat, kötelék, amit senki és semmi sem tudott volna szétszakítani. Egy év után összejöttünk, s már egy párként kezdtük a következő évet. Szerettük egymást, együtt voltunk jóban-rosszban. Aztán egyszer csak eljött az a bizonyos nap. 2007-ben az SM megrendezett egy meghallgatást, a cég felfigyelt rá és leszerződtették. Mérhetetlenül boldog voltam, de mégis csalódott, lelkileg összetört. Tudtam, hogy egyszer s mindenkorra, abban a percben mindennek vége közöttünk. Tisztán emlékszem, én óvodás módjára bömböltem a karjaiban, ő vigasztalt engem és folyamatosan mondogatta, hogy találkozni fogunk. Jól tettem, hogy hittem neki - Beszéde közben rátört egy kisebb érzelmi hullám, mikor a szakítós résznél járt, de tartotta magát, nem sírt fel. Mi van, ha tényleg igaz, amit az előbb mondott? S akármennyire ijesztő, hittem neki. Hiszen tök logikus minden, mert én először tíz éves koromban láttam Edinát, s valóban akkor 2007 volt. - Emlékszel? 2012. februárjában, mikor kijött a tizenhetedik teaser, ami Yifané volt... akkor én nagyon boldog voltam, fel-alá rohangáltam a házban, sikítottam és sírtam örömömben. Nagyon boldog voltam, mikor megláttam - kúszott arcára egy vigyor. Ami az illeti, emlékszem... erre tisztán emlékszem. Uram atyám, hogy tudtam én ezt elfelejteni? Dina most nem beszél zöldeket, tényleg igaza van! Éreztem, hogy egy kissé elsápadtam. Felültem, s törökülésbe vágtam magam, úgy néztem nővéremet, lesokkolva. - Végre újra egymásra találtunk, el tudod ezt hinni? Ilyen csak a filmekben van! A kis huncut nem ismert meg ám! Emlékszel az első találkozási napunkra, amikor azt hitted, hogy Tao bántani akar azért, amiért a próbateremben voltál? - Oh my gosh. Erre legalább emlékszik. - Mikor másodjára mentem vissza a kiadóhoz, véletlenül nekifutottam Yifannak, és mikor a teremben elkezdett rám mutogatni, nem ismert meg. Akkor jött rá, hogy én az a lány vagyok, akit szeretett, illetve szeret, mikor Tao ájultan hozott be téged a terembe és én idegeskedve rohantam utána. Megismerte az üvöltésem - kacagott fel hangosan és tudtam, a mesélés befejeződött. Lélegzetvisszafojtva hallgattam a történteket, s emésztettem a hallottakat. Minden világossá vált előttem. De akkor Yifan velem miért viselkedik olyan ellenségesen? 

- Edina, azt hiszem hiszek neked - bukott ki belőlem meggondolatlanul a mondat. Ha lehetett, még jobban nevetett, már a vállaimat csapkodta kínjában. 

- Na, és veled meg Taóval mi van? - komolyodott meg hirtelen, de az az izgatott mosoly nem fagyott le ajkairól. Megdöbbenten szemeztem vele, fogalmam sem volt, hogy ez a téma honnan jött neki. 

- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem rá nyugodt hangon. 

- Ne játszd meg magad, te kis huncut. Látom ám, hogy hogyan néz rád! - lökte meg a vállam vidáman, majd megragadta mind a kettőt és közelebb hajolt hozzám. - Az előbb még a szobádban is volt. 

- Edina, te kicsit túlreagálod a dolgokat - tapasztottam rá tenyerem arcára és eltoltam magamtól. Arra nem számítottam, hogy galád módon meg fogja nyalni a tenyerem, hamar elkaptam és beletöröltem hajába a nyálát. - Betett neked ez a hancúr Yifannal - kuncogtam fel. - Szó szerint, betett. Hányszor is tornáztatok ebben a két napban? 

- Le se álltunk, egész nap toltuk az ipart - kiáltott fel s széttárta a karjait. Visítva röhögve vágtam mellkason, mert ezt az információt nem akartam hallani. - Vagyis, nem én toltam, hanem ő - kacsintott rám, én pedig szinte abban a pillanatban zavarba jöttem, ami ritka pillanat volt. Most komolyan, muszáj volt ezt megosztani? 

- Kapd be, Edina - morogtam az orrom alatt. 

- Visszatérve Taóhoz, örülök, hogy ennyire jóban lettetek meg minden, de a helyedben egy kicsit vigyáznék vele - Mosolya lehervadt az arcáról, kemény tekintetét az enyémekbe fúrta. Kíváncsian álltam a tekintetét, már vártam, hogy mit tudott meg Taóról. Ebből a nézésből azt veszem ki, hogy nem jót. Talán Taónak barátnője van, és a barátnője rájött, hogy jó barátságba vagyok vele, és azt hiszi, hogy el akarom venni tőle? Simán lehetne valóságalapja. - Ugye ki voltál ütve, és azt a két napot a teremben töltötted. Zitao mindig melletted volt, és... nos láttam tegnap, hogy olyan helyekre tévedt a keze, ahova nem kellett volna... Na, egyszóval folyamatosan tapizott. - Nagyon ledöbbentem. Hiszen... akkor ezért álmodtam azt, amit! Taóval álmodtam, és szinte ugyan ezt, de az álmomban még meg is csókolt. Vagy... az is megtörtént? Istenem, mondd, hogy nem! - És tegnap beszélgetett Chanyeollal kínaiul... érted. Chanyeollal. KÍNAIUL! - rázta meg a vállam, hogy nyomatékosítsa azt, amit látott és hallott. Na, nem is tudtam, hogy Chanyeol tud kínaiul. - Nem értettem tisztán, de valami olyasmit mondott Chanyeolnak, hogy szüksége van rád, meg hogy úgy is meg fog szerezni magának, ha kell, akkor erőszakkal. Na, akkor voltam azon a ponton, hogy péppé verem azt a gyereket - csapott bele öklével a tenyerébe. Ezt most hogyan értsem? Minek kellenék én neki? Miért? Hiszen sokkal idősebb nálam, nem tudom, hogy mit akarna egy gyerektől. Bármennyire hallatszik őrültségnek, megint hittem a nővéremnek, hisz' túl komolyan beszélt ahhoz, hogy ez csak vicc legyen. Zitaóval szemben is természetesen fogok viselkedni, nem akarom, hogy rájöjjön, hogy mit tudtam meg.

- Rendben Edina, vigyázni fogok. Én nem akarok tőle többet, csak jó barátja szeretnék lenni - nyugtattam meg, s megpaskoltam a vállát.

- Erre az egész szituációra csak ennyi a reakciód? - hüledezett. - Én a helyedben most azonnal mennék és megverném, vagy maximum egy pofont adnék neki.

 - Biztos nem merném felpofozni - komorodtam el hirtelen. Edinának ez minden bizonnyal feltűnt, mert apró mosolya ajkáról lehervadt és érdeklődő pillantásokkal illetett. - Az első találkozási napunkon valamiért megütöttem a vállát, de csak viccből, nem gondoltam komolyan. De... Szerintem Tao igen is komolyan vette, mert a szemei és az arckifejezése valahogy... elsötétült, ijesztővé vált  - borzongtam meg, ahogy felidéztem sötét szemeit. 

- Lehet csak hirtelen haragú - vonta meg vállát. - Látod, ezért  mondtam, hogy vigyázz vele - "fenyegetett" meg az ujjával játékosan. - Tartsd pórázon - kuncogott fel. - Hjaj, gondolhattad volna, hogy ilyen a valódi személyiségük? - kérdezte egy nagyot sóhajtva, miközben elnyúlt a kanapén. Kinyújtottam lábaim, majd lejjebb csúsztam és elfeküdtem Dina mellett úgy, hogy egy szinten legyen az arcunk. Fejet rázva felé fordultam. 

- Nem, komolyan mondom álmomban sem gondoltam volna - forgattam meg a szemeim. - Nem gondoltam volna, hogy Zitao ennyire komoly és... férfias, nem hittem volna, hogy Jongdae ennyire odavan a villámokért, nem hittem volna, hogy Yifan ilyen köcsög és még sorolhatnám...

- Hé, Wufan nem köcsög! - lökött meg olyan erősen, hogy ha nem kapaszkodok meg, biztos lefordulok a kanapéról. - Ezt nem tudom, hogy honnan vetted. Nem tudom miért mondasz ilyet, pedig veled is kedves.  - Na Edina, ezt elhibáztad. Bár, ha most belegondolok, ő nem emlékszik azokra, amiket mondtam neki. Nem emlékszik arra, hogy Wu mennyire ellenséges volt... illetve ellenséges velem és nem emlékszik arra, amikor miatta véraláfutásosak lettek a csuklóim. 

- Jójó, visszaszívom, nem tudom, ezt honnan szedtem - hazudtam. - Edina, emlékszel a farkasokra?

- Milyen farkasokra? - hökkent meg. Ne már, ezt is elfelejtette? Mi van vele? 

- Semmi, semmi. Csak... azt hittem, hogy már elmeséltem azt a műsort, amit még otthon láttam a farkasokról - mentettem ki gyorsan magam. Majd máskor elmesélem a valós sztorit és megpróbálom felnyitni a szemét. De előtte majd vissza kéne mennem az erdőbe. Felültem, majd úgy helyezkedtem el a kanapén, hogy a hátam a támlának támasztottam és Edina két térde közé ültem. 

- Amúgy... a teremben miért kérdezted meg, hogy van-e valami betegséged? - Rajta volt a sor, hogy kérdezzen.

- Csak... csak álmodtam... - vontam meg a vállam hanyagul.
Hogy lehet az, hogy egy betegség, ami születésem óta csak megkeseríti az életem... hirtelen eltűnik? Hogy lehet az, hogy egy betegség, ami miatt életemet akartam veszteni, mert már nem bírtam tovább... hirtelen köddé vált?
Már teljesen biztos voltam benne, hogy Yixing keze volt a dologban. Ő ugrott nekem azon a napon, mikor elvesztettem Johnt, és ő kábított el engem valahogyan. S mikor felébredtem, volt betegség... nincs betegség. 

Talán valamilyen természetfeletti ereje van? 

                                                                               ***

Hangos dörömbölés riasztott fel álmomból. Idegesen fújtattam egyet csukott szemmel, majd felnyitottam szemhéjaim és felültem az ágyon. Edina még békésen aludt mellettem, a zaklató pedig még mindig ütötte a a nyílászárót. Kinéztem az ágy mögötti ablakon, kint még javában sötét volt. Ki az isten lehet ilyenkor? Az órára pillantottam, ami negyed ötöt mutatott. A dörömbölés hangosabb lett, az a valaki elég idegessé válhatott. Nyöszörögve kikeltem az ágyból, majd a fejemre húztam pandajelmezem csuklyáját és kibotorkáltam a szobámból. A sötétben tapogatózva araszoltam el az ajtóig, felkapcsoltam az ajtó melletti villanyt és elfordítottam a zárban a kulcsot. Kedves látogatónk feltépte az ajtót, amivel majdnem leütött engem. Halálra válva szemeztem Yifannal, aki nagyon, de nagyon idegesnek látszott, szinte gyilkolni lehetett a szemeivel és most nem túlzok. 

- Mi tartott ennyi ideig? - kérdezte mogorván mindenféle köszönés nélkül. 

- Hajnali negyed öt van és még te vagy bunkó?! - csattantam fel hangom kieresztve azért, hogy Edina is felébredjen rá. Hát, már ne is haragudjon! Itt bunkózik nekem reggel korán? Eszem megáll, komolyan. Nem köcsög, tényleg...

- Vigyázz a szádra, Mira! - sziszegte fogai között. Ideges szemeit mélyen belefúrta az enyémekbe, s bár nem akartam, de álltam haragos tekintetét. Miért viselkedik így? 

"Keltsd fel Edinát, ribanc." - Kikerekítettem a szemeim. Ismét hallottam a hangját a fejemben! - "Na mi van? Hallod amit mondok, igaz? Tegnap este is hallottad, ugye?" - "kérdezte" gúnyosan. Ajkaimat résnyire nyitottam és ledermedve egy aprót bólintottam. - "Ez volt a célom." - hallottam meg hangos, gonosz nevetését a fejemben.

Talán hallucinálok? Keveset aludtam, azért képzelgek ilyeneket? 

- Yifan! - Edina boldogan kiáltott fel, a következő másodpercben pedig éreztem, hogy taszít rajtam egy kicsit, s már barátja nyakában lógott. Kris olyan szorosan és szeretettel ölelte magához, hogy én teljesen elképedtem. Egyszer ilyen, egyszer olyan. Kiszámíthatatlan.

Meguntam azt, hogy őket néztem, ezért visszacsoszogtam az új szobámba és levetettem magam a franciaágyra. Már éppen csuktam volna le a szemeimet azért, hogy még hunyjak egy kicsit, de a telefonom egy hangosat rezdült. Fogalmam sem volt arról, hogy ki üzent nekem Kakaon hajnalban. Belefúrtam a fejem a párnámba és úgy nyúltam a telefonért, majd vakon feloldottam a telefonzárat, s csak utána emeltem fel a fejem. Elakadt a lélegzetem, mikor megpillantottam, hogy ZiTao üzent nekem. 

Kris most ott van nálatok, ugye? 

Hirtelen jutott eszembe az, amit nővérem mondott Taóról. Mindegy. Úgy kell viselkednem, mintha nem tudnám. Lehet csak Dina képzelte be magának azokat a jeleneteket. Őszintén, annak sokkal jobban örültem volna.

                                                                                                                                              Igen, itt van. 

Akkor mond meg neki, hogy hozzon kávét. Fáradtak vagyunk mint az állat, és az épületben még ez az egyetlen kávégép is elromlott. T_T Ami amúgy nem is baj, mert szar kávét ad. XD

                                                                                                                     Értem. Majd szólok neki. :)

   Mira, hogy lehetsz ilyen hülye?! Ő írt egy regényt... én meg lereagáltam két mondattal. Nem vagyok normális. Remélem nem hiszi azt, hogy nem vagyok rá kíváncsi. 

Valami baj van?

   Na tessék. 

                                                                            Nem, nincs semmi. Csak fáradt vagyok, bocsi. ^^"

   Oh my gosh... és én itt nyafogok neki telefonon keresztül, amikor inkább neki kéne panaszkodnia. Hülye, hülye, hülye vagy Miranda. 

Semmi baj. Amúgy megírtam a szöveget. Szerintem állat lett. Király vagyok. *^*

Nevetnem kellett az üzenetén. Teljesen el tudtam képzelni, ahogy csillogó szemekkel dicséri magát. 

                                                                 Az vagy, ZiTao... :D Na, mentem öltözni. Majd megyünk. 

Nem válaszolt az üzenetemre, pedig látta. Nem bánkódtam rajta túl sokat, lezártam a telefonom és az ágyra tettem. Ráálltam a bolyhos szőnyegre, elkezdtem kibújtatni a lyukakból a pandajelmezem gombjait, majd levettem magamról a kezeslábast, amit többnyire pizsamának használtam. Egyből megcsapott a hideg, mikor a vállaimról sodortam le a puha anyagot. A jelmez alatt egy alsónemű és egy topp volt, az egész testem libabőrös lett a hidegtől. A ruhásszekrényhez sétáltam és kinyitottam, azt vártam, hogy majd a ruhák egy gombócban fognak kiszóródni, de tévedtem. Szépen össze voltak hajtva, csoportokba rendezve. Rá se ismertem a nővéremre, mert rá nem volt jellemző ez a rendszeresség. Megvontam a vállam, majd előszedtem egy fekete, bokánál gumis melegítőt és a narancssárga Narutós pólóm, amit még otthon, az egyik MondoConon vettem. A szekrény ajtaján belül egy fél alakos tükör kapott helyet, amiben meg tudtam szemlélni reggeli, zombi kinézetem. És én így álltam Yifan elé? Mondjuk, egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondol rólam. Gyorsan magamra kaptam a ruhákat, felvettem egy fehér bokazoknit, s kiszedtem a ruhák közül egy fekete, fehér "Seoul" felirattal ellátott kapucnis pulóvert, abba is belebújtam és becsuktam a szekrényt. Zsebre tettem a telefonom, felhúztam egy pár magas szárú fekete tornacipőt, ami az ágyam alatti cipőrengetegben volt, majd elhagytam a szobám. 

A gerlepár a kanapén beszélgetett halkan, s akkor sem vettek észre, mikor elmentem mellettük. A fürdőbe akartam bejutni, de volt egy bökkenő, mégpedig az, hogy nem tudtam, hogy merre van a fürdő. 

- Hé, Edina. Merre van a fürdő? - Nővérem egy kicsit megugrott hangom hallatán, Wufan pedig ölni tudó szemekkel nézett rám. Most meg mi van?

- Pont előtted - morogta Kris. Hitetlenkedve nyitottam ki a hűtő melletti ajtót, s elpirulva jöttem rá, hogy igenis az a fürdő. A helyiség nem volt nagy, egy vécé, egy mosógép, egy zuhanyzó és egy mosdókagyló kapott benne helyet. Ez semmi a szállodai fürdőszobához képest... Beléptem a kis helyiségbe és behúztam magam után az ajtót. Elvégeztem a kis dolgom, majd kezet mostam, azután pedig megragadtam a fogkefét és a fogkrémet és megsikáltam vele fogaim. Egy gyors fésülködés után a tükörbe grimaszoltam, és megállapítottam, hogy mennyire rosszul nézek ki, majd elhagytam a fürdőszobát. 

                                                                             

                                                                              ***

- Majd akkor gyere! Az utca végén van az SM, szerintem látod is - bökött a távolban magasodó épületre Yifan unottan, majd behúzta az ablakot és egy szó nélkül elhajtott, s Edinát vitte magával. Hogy miért rakott ki Kris a kocsiból? Rám hárult a kávévétel, mert Yifan kerek-perec megmondta, hogy nem hajlandó nekik kávét vinni, mert lusták, mint az állat. Kissé bepöccentem és hozzávágtam a fejéhez, hogy ő sem különb, erre fel a szemei megint sötétek lettek és megint csak vicsorgott rám. Edina állította le. Mert ha nem állította volna le, biztos, hogy Wufan felpofozott volna. 

Egy nagyot sóhajtva tettem zsebre azt a kis köteg wont, amit Yifan adott a kezembe, majd bementem abba a kávézóba, ami előtt a kínai srác kirakott. Amúgy, csak nekem furcsa az, hogy ilyen korán nyitva vannak? Az órámra pillantottam, ami öt órát mutatott. 

- Jó reggelt! - köszöntem a bent lévőknek illedelmesen, majd a pult elé álltam. Az egyik eladócsajszi kedvesen megkérdezte, hogy mit kérek, s én monoton hangon elsoroltam neki:

- Egy forrócsokit, öt vaníliás lattet, két sima kávét cukor és tej nélkül és négy cappuccinot. Ja, és kérek még kettő fehér forrócsokit és hat darab browniet. 

Miután megkaptam a tizennégy poharat és a sütit becsomagolva, fizettem és kisétáltam az ajtón a két szatyorral a kezemben. Csak remélni tudtam, hogy a rajongók nem fognak ott lenni az SM mögött. De... miért is lenne nekem szerencsém, igaz?

Ahogy közelebb értem az épület hátsó bejáratához, úgy tódult ki fokozatosan a vér az arcomból. Egy mozdulattal felhúztam a kapucnit magamra, hogy legalább a származásom tudjam titkolni, mert tegnap este olvastam egy olyat, hogy csak azért vertek meg egy lányt egy koncerten, mert nem volt ázsiai. Csendesen, észrevétlenül lépdeltem egyre közelebb a tömeghez, majd elvegyültem közöttük. Rám sem néztek, azt hitték, hogy én is csatlakozom hozzájuk, ezért nyert ügyem volt. Azt hittem, hogy észrevétlenül el tudok jutni az üveg tolóajtóig, de tévedtem. Valaki lerántotta a fejemről a kapucnit, és annál fogva rántott hátra. 

- Hova, hova, nyugati kurva? - sziszegte az arcomba egy két fejjel magasabb lány. Az arca fehér volt mint a fal az eredeti bőréhez képest, s több vakolat volt rajta, mint az épület falán. Dühösen megragadtam csuklyámat fogó kezét, majd fintorogva lefejtettem az anyagról hosszú, műkörmös ujjait. Aish, hogy az ilyen ribik mindig megtalálnak... Vagyis, ha belegondolok, ez az első. 

- Mi közöd van neked ahhoz? - kérdezem vissza cseppet sem kedvesen. 

- Az oppáinkhoz akartál betörni, ugye?! - visította az arcomba. Jesszusom. 

- Nem erről van szó, bassza meg. Na, hagyjál már lógva, nekem be kell mennem - morogtam, majd már közelítettem volna meg az ajtót nyitó gombot, mikor az a csaj rárakta tenyerét, akadályozva engem abban, hogy ne nyomhassam meg. Kezdtem nagyon bepöccenni, szabad kezem ökölbe szorítottam, s sziszegtem az elfojtott dühtől. Ez nem lehet igaz. Húzz már el a francba!

- Dehogy kell bemenned, hova mennél te be?

Mérgesen előkaptam a telefonom, beléptem a KakaoTalk alkalmazásba és kikerestem Taót. 

 Gyere ide az ajtóhoz, légyszíves. Egy csaj elállja az utam és nem enged bemenni az épületbe.

Azonnal látta az üzenetem, s már pötyögte is be a választ. 

Megyek.

Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, zsebre tettem a telefonom, majd legsötétebb szemeimmel azt a lányt kezdtem el fürkészni, aki még mindig az utamat állta, és látszott rajta, hogy tényleg nem akar beengedni. Most komolyan, mi köze van hozzá?

Az üvegajtó kinyílt, s egy magas, kapucnis, napszemüveges, maszkos egyén jelent meg. Tudtam, hogy Tao az, ezért elmosolyodtam és intettem neki. Az ismeretlen csaj is a fiút kezdte nézni, s eltátotta agyonrúzsozott ajkait, a gombon tartott kezét a szája elé tette. ZiTao egy csepp félelemérzet nélkül sétált mellém, majd lazán a karjaiba kapott és visszasétált velem az épületbe. Még annyit hallottam, hogy a lány felsikít, a többi zaj pedig fokozatosan halkult el úgy, ahogy zárult a hangszigetelő üveg. 

- Most már leveheted ezeket - mosolyogtam rá, majd levettem róla a kapucnit, láthatóvá vált kócos, szőke haja. Leszedtem napszemüvegét, amit a pulcsija nyakára akasztottam, láthatóvá váltak gyönyörű, smink nélküli, karikás szemei. Lehúztam álla alá a fekete maszkját, láthatóvá váltak kívánatos ajkai, amiken egy halvány mosoly játszadozott. Egy másodperccel később azok az ajkak egy apró puszit leheltek orcámra, amitől azonnal elöntött a pír. Nem ismerek magamra. Miért csinálja ezt?

- Tudd, hogy tartozol nekem - mondta édes, kissé vékonyabb tónusú hangjával, amitől egyből hevesebben kezdett verni a szívem és reméltem, hogy nem hallja meg.

- Miért is? - kérdeztem vigyorogva, miközben Ő letett a földre.

- Azért, mert megmentettelek a rajongóktól - kacsintott rám, s beljebb sétáltunk az aulába, ahol két biztonsági őr és a recepciós volt. A recepciós, mikor meglátott, intett nekem, hogy menjek oda, én felhúzott szemöldökkel néztem rá és teljesítettem jelzett kérését. Nem nézett rám, mikor a pulthoz álltam, folyamatosan nyomkodta a számítógépet, fülében fültelefon volt. 

- Mira, SM papa üzeni, hogy kettő koreográfia helyett hármat kell majd előadnod - nem is nézett rám, úgy beszélt hozzám. Ne már! Ez olyan igazságtalan... miért nem elég neki kettő? Meg amúgy is, miért másokkal üzenget? Amúgy se láttam még ez a híres SM papát...

- Pazar. Mindegy, megoldom - dünnyögtem, inkább csak magamnak, majd ZiTao mellé szegültem, aki a második lépcsőfokon várt rám. 

- Na, mi a szitu? - kérdezte meg a kínai, mikor megindultunk a lépcsőn. 

- Kettő koreo helyett majd hármat kell bemutatnom - morogtam. - Amúgy, melyikőtök tudja a Nowot? Mármint, Hyuna és Hyunseung egyik számát. 

Időközben a terem ajtaja elé értünk, amit Tao kinyitott és illedelmesen előre engedett. 

- Jongin tudja a táncot - nézett a szemembe. - Azt szeretnéd majd harmadiknak? - kérdezte, s mintha feszültséget láttam volna barna szemeiben. Lehet csak megint képzelődöm. 

A teremben az összes srác jelent volt, Edina és Yifan a sarokban ültek és beszélgettek.

- Végre kávé! - ordított fel Minseok, s már csak annyit vettem észre, hogy a kezemben tartott zacskók eltűntek. 

- Hé! - kiáltottam rá. - A brownie és a kettő fehér forrócsoki az enyém! - futottam Baozi után, ő kis gonosz módon felnevetett és elkezdett futni előlem, körbe-körbe a tágas teremben.

Hát ezt nem hiszem el. 

Chapter 14.

John, John.... ne! 

Szüntelenül visszhangzott fejemben a kiáltásom, s ez megzavarta zűrös álmom. Megálmodtam azt, amit átéltem. Az első fekete farkas támadástól, egészen az utolsóig, mikor is Yixing megjelent és csinált velem valamit.

De, de én... nem is emlékszem rá, hogy elaludtam volna. Talán elájultam? Nem... tényleg Yixing csinált velem valamit. Talán leütött? És most hol vagyok? És mi ez a puha, de mégis kemény a fejem alatt? 

Nyitogatni kezdtem a szemeim. Napfény sütött be a helyiségbe, megakadályozva engem abban, hogy felnyissam a szemhéjaim. 

- Ébredezik! - hasította ketté a csendet egy hang, ami nővéremtől származott. A lakosztályban vagyok? Nem, szerintem nem. Akkor nem kiáltott volna fel. Talán...? Neeem. Ugye nem? 

- Na, végre - hallottam meg egy halk motyogást, majd egy kéz nehezedett a vállamra és megrázta azt. - Hé, fent vagy már? - szólt hozzám normális hangerőn az illető. Basszus, ez Tao. Na, sejtésem beigazolódott miszerint tényleg az ügynökségnél vagyok. 

- Fent vagyok, csak ne rázogassál már - morogtam, kinyitottam a szemem, s szembetaláltam magam egy mosolygó szőkével, aki történetesen az én fejem felett volt. Akkor esett le, hogy mindvégig úgy szunyókáltam, hogy fejem az ölében volt. És Dina nem tett ellene semmit?! 

Akkora lendülettel ültem fel, hogy lefejeltem a Tao mellett ülő fiút. Lay volt az, akit ért a támadás, s mikor egy másodpercig szemeztem vele a homlokomat fogva, felkeltem a kanapéról és vádlón felé böktem az ujjammal. 

- Hé, te! - kiáltottam rá, mire mind a tizenhárman meglepődtek. Gondolhattam volna, hogy itt az egész banda. -  Mit csináltál velem, he?! Hogy kerültem én ide?! 

Arcán átfutottak a lebukás jelei, de tudtam, hogy hazudni fog. 

- Tao az utcán talált meg ájultan. Szerintem eleshettél és beverhetted a fejed, azért nem emlékszel semmire - mondta figyelmeztetően felemelve a hangját, rajtam volt a sor, hogy teljesen meglepődjek. És most neki áll feljebb?! 

- Nem, nem, nem. Nagyon is jól emlékszem mindenre! - S már kezdtem volna regélni az egész sztorit Kékszeműtől kezdve, át a támadásokig és végül John haláláig, már a nyelvem hegyén volt az első szó, de Dina gyorsan odasietett hozzám és átölelt, ezzel elérve, hogy belém forrjon minden. Dina, te idióta! Miért pont most jön rád a szeretethiány? 

- Úgy aggódtam, te lány! Hogy tudtál ennyire elesni? Ugye nem fáj semmid? - bombázott kérdésekkel, eltolt magától és jó alaposan végigmért tetőtől-talpig. Én is követtem a szemét és egyre jobban kezdett elfogni a pulykaméreg. 

- De hiszen én nem is ezekben a ruhákban voltam! - csattantam fel - És hol vannak a zúzódások? - A nadrágot felhúzva kezdtem el tanulmányozni térdeimet, de azok teljesen épek voltak. Ezt mégis hogy?! - És a csuklóimon sincsenek a véraláfutások! - mondtam egyre kétségbe esettebben. 

- Miket hadoválsz itt össze, Mira? - kérdezte nyugodtan Tao, mire felkaptam a fejem. - Nem volt rajtad semmilyen sérülés, most mit vagy úgy oda? Szerencséd van, hogy megúsztad egy kis agyrázkódással, jobb lenne, ha elvinnéle- 

- De nekem nincs agyrázkódásom! - ordítottam közbe ingerülten. - Nincs, érted? - folytattam halkabban. - Jó lenne, ha abbahagynátok a viccelődést, mert nincs hozzá idegzetem. Világosan emlékszem mindenre, emlékszem, hogy hatalmas fekete farkasok támadtak meg minket, sőt arra is emlékszem, hogy John meghalt!

- Ki az a John? - szólt közbe Dina. A szemem egy másodperc alatt dülledt ki, olyannyira meglepődtem, hogy még levegőt sem vettem. Ez most... ugye viccel? 

Egy hirtelen mozdulattal megragadtam pólójának gallérjait, s lábujjhegyre álltam, hogy a szemébe nézhessek. 

- Edina, térj észhez! - ráztam meg a felsőjénél fogva. Érdekesen nézett rám, tényleg azt hitte, hogy megőrültem, viszont nem tágítottam, nagyon idegesített a dolog, hogy nem emlékezett Johnra. - John volt az első személy, akivel Incheonban találkoztunk. Ő hozott el minket Gangnamba és ő ajánlotta nekünk azt a hotelt, ahol vagyunk. Nem álmodtam, nincs agyrázkódásom és nem őrültem meg! Maximum te vagy az, aki megőrült! - Elengedtem a felsőjét és eltoltam magamtól. 

- Miranda, te kezdesz nagyon ijesztő lenni - motyogta nővérem. - Ki ez a John, most komolyan kérdezem. Valami képzeletbeli barát? 
- Mi, hülye vagy?! Hány évesnek nézel? - akadtam ki. - Na, akkor had halljam a te verziódat. Tessék, mondjad csak - adtam át neki a terepet, karba tett kézzel a kanapéhoz sétáltam és leültem Zitao és Yixing közé. Ők rám emelték a tekintetüket, ami abban a helyzetben roppantmód zavart, próbáltam őket figyelmen kívül hagyni. Edina tehetetlenül állt a középpontban, kereste a szavakat, nem tudta, hogy mit mondjon. Remélem ráébredt, hogy ő az őrült és nem én. - Meséld el, hogy kerültünk ide. Meséld el, hogy ki hozott ide, ha nem John. 

- Leszálltunk a gépről és keresni kezdtünk egy taxit. Mivel nem találtunk egyet sem, leültünk a terminálba és vártunk a csodára. Egy óra elteltével megjelentek Joonmyunék, akik akkor jöttek haza egy fellépésről. Joonmyun megkérdezte, hogy miért ülünk itt, én mondtam nekik, hogy nem találtunk taxit, erre felajánlotta, hogy majd elvisznek minket, csak mondjuk el, hogy hova. Még nem volt szállásunk, ezért ajánlotta a Mercure Hotelt - mondta a teljes hazugságot. Ez nagyon nem így történt, Edina. - Viszont ameddig te aludtál, addig minket kiraktak a hotelból, mert nem fizettük ki a teljes összeget. A srácok menedzsere kisegített minket, kifizette az elmaradt pénzt, majd bérelt nekünk egy lakást, aminek a költségét a cég fogja finanszírozni. 

- Ezt most nem mondod komolyan, ugye? - kérdeztem higgadtan. A történet másik fele kicsit meglepő. Azt hittem, hogy Edina kifizette a teljes összeget. Mindegy is, rendes tőlük, hogy találtak nekünk lakást. De remélem nincs közel a céghez. 

- Az igazgató adott nekem munkát, a fiúk egyik STAFFja lettem - mesélte büszkén nővérem. Már meg sem lepődöm. 

- Mennyit aludtam? - érdeklődtem.

- Két teljes napot - kuncogott fel Tao. - Nagyon aranyosan aludtál. 

- Jó nekem - reagáltam mondatára hidegen, abban a pillanatban nem tudtam volna elolvadni a kedves szavaitól. Abban a pillanatban nem tudott semmi sem meghatni, csak a bánatot, az utálatot és a kétség beesést éreztem.

Biztos vagyok benne, hogy történt valami, csak még nem jöttem rám. Valami olyasmi dolog történt, ami nem emberi, emlékszem a két nappal ezelőtti történtekre, emlékszem arra furcsa helyre, ahol John is a halálát lelte. Annak a helynek lehet köze ehhez a helyzethez? 

Lelkileg összetörtem abban a pillanatban, a tehetetlenség annyira feszített belülről, hogy sírni támadt volna kedvem. De nem sírtam, mert nem tudtam sírni. Üvölteni akartam és kiordibálni magamból a teljes igazságot, de nem tettem. Megdermedve ültem a két fiú között, semmi életjelet sem mutatva. Csak bámultam magam elé, próbáltam rájönni arra, hogy mit történhetett.

Hogy romolhatott el ennyire az a békés életem? Miért nem maradtam otthon, a saját környezetemben, a barátaimmal? Miért kellett nekem idejönnöm? Miért nem kerestem magamnak egy másik, megvalósítható álmot? Miért nem hallgattam Gergőre? Miért kellett ennyire akaratosnak lennem?

- M-Mira... jól vagy? - hozott vissza a valóságba Yixing hangja és finoman megrázta a vállam. - Nagyon ijesztő vagy ezzel a vigyorral - Észre sem vettem, hogy elmosolyodtam. Ezen a helyzeten már csak mosolyogni lehet. 
Lesöpörtem magamról a kezét, talán kicsit túl durván, felkeltem az ülőalkalmatosságról, majd az egyik hatalmas tükör elé sétáltam és megnéztem magam.

Kicsit sápadt vagyok, de a hajam erősebb és fényesebb. Az arcom sincs beesve, a szemeim is élettel telibbek. Jobban érzem magam, nem érzem levegővételenként azt az apró fájdalmat, ami a hasam körül jelentkezett. Erősebbnek érzem a karjaimat, a lábaimat. Mintha... nem lennék beteg. 

- Dina! - szóltam a nővéremnek, s mikor rám nézett, a tükörből néztem vissza rá. - Nekem van valamilyen betegségem? Például, valami krónikus betegségem? 

- Nincs - rázta meg a fejét. Sejtettem. A világ nincs rendjén, lehet, hogy kifordult magából. Vagy lehet, hogy ez egy másik dimenzió? Egy párhuzamos világ? Ez egyáltalán a valóság? - Teljesen egészséges vagy. Hogy jutott ilyen az eszedbe? 

- Csak kérdeztem - motyogtam, s a szemem megtelt könnyel, de ahelyett, hogy sírtam volna, hangosan felnevettem. Ezt nem hiszem el, ezt nem hiszem el... Ilyen csak a filmekben létezik, nem, ilyen még egy filmben sem láttam. Valami nagyon nincs rendben itt. Lehet, hogy tényleg én őrültem meg. 

- Basszus, Mira ép elméje oda! - üvöltött fel Chanyeol hirtelen, s már csak azt vettem észre a tükörből, hogy mögém futott, megragadta a vállaim és maga felé fordított. - Mira, térj észhez! - kezdett el rázogatni, de én csak nevettem, nem bírtam abbahagyni. 

Miután jól kinevettem magam, térdre estem a parkettán és megtöröltem könny áztatta szemeim. Az összes tag és Dina is WTF fejjel néztek engem, én viszont nem törődtem a véleményükkel. Ez jól esett. 

- Mondjátok csak, mi van a meghallgatásommal? - Kíváncsian vártam a választ a kérdésemre, már az sem lepett volna meg, ha kérdezik, hogy miről beszélek, hisz' nem volt megbeszélve semmilyen meghallgatás sem. 

- Holnap kell majd kitöltened két lapot. Egyik lapra majd az adataid kell írnod, a másik lapon pedig majd kérdések lesznek. Másnap, a rendes meghallgatás előtt lesz egy szóbeli meghallgatás, s majd azután kell bemutatnod a táncodat. Két koreográfiát kell majd előadnod, és majd énekelned és rappelned is kell. Amelyik a leggyengébben megy, azt kell majd sokat gyakorolnod, ha felvesznek gyakornoknak - világosított fel Joonmyun, nekem pedig leesett az állam. Na, ezt elhibáztam. 

- De én...! De én nem is tudok énekelni! - akadtam ki. - Kappan hangom van, baszki! 

- Igaza van, igaza van! - hadonászott nővérem. - Olyan hangja van, mint valami repedt fazéknak. Nem! Erre nincs hasonlat! Sokkal rosszabb! - Istenem, Edina, ezt az esetet miért nem felejtetted el? Meg... egy fazéknak hogy lehet hangja?

- Edina, te gyökér! Akkor be voltam rekedve! - Nekifutásból odacsúsztam hozzá, majd azzal a lendülettel vágtam kupán. Ha úgy teszek, mintha mi sem történt volna, akkor sokkal könnyebb lesz velük kommunikálni. Ha pedig egyedül leszek, akkor visszamegyek az erdőbe nyomokat keresni.

- Hazudsz, hazudsz! - mutogatott rám röhögve. 

Eltelt a délután. Mi Dinával egymás vérét szívtuk és néztük a fiúk próbáját. Hihetetlen pontossággal táncoltak, kezeik és lábaik egyszerre mozdultak a ritmusra. Sosem láttam még őket élőben táncolni, maga volt a csoda. Egy pillanatra tényleg elfelejtettem minden gondom, csak a jelenre fokuszáltam, mégpedig arra, hogy ultimate biasom milyen jól táncol. A tükör helyett felénk voltak fordulva, így tökéletesen láttam minden porcikáját. Mélyen kivágott trikóban volt és térdnadrágot viselt, így láthatóvá váltak izmos karjai és lábai, durván kitüremkedő kulcscsontjai, amik roppantmód szexivé tették. Az arca.. a szenvedély, amit mutat, miközben mozog... 

- Mira... - bökött oldalba Dina kuncogva, s letörölt valamit a szám környékéről. - Kifolyt a nyálad - suttogta a fülembe. Egyből felegyenesedtem görnyedt ülésemből, majd gyorsan megtöröltem a szám. Jézusom, de ciki. És persze, hogy pont most fejezték be a Growl-t, és persze, hogy Zitao is látta a jelenetet. Szélesen mosolyogva figyelte zavart arcom és kacsintott egyet. 

- Szeretnéd látni a magánszámom? - kérdezte Tao és én hirtelen azt sem tudtam, hogy miről beszél és mit válaszoljak. Végül kinyögtem egy halk igent. Elégedetten bólogatott egyet, két percre kiment a próbateremből, majd visszajött egy hosszú bottal, ami engem egy felmosónyélre emlékeztetett. S nekem akkor esett le, hogy azt szeretné csinálni, ami tényleg legyilkol, de úgy istenigazából. Wushuzni akar? Na ne, az a gyengém. Tuti, hogy a padlón fogok kikötni.
Letette a botot a földre, eközben Jongdae a szőke kezébe adott egy kardot, amit istentudja, hogy honnan szerzett, elsietett Panda közeléből és leült a többiek mellé a földre. Én egyedül ültem a hosszú kanapén, de nem is baj, mert pont előttem állt Ő. Valamelyik fiú benyomta a "Metal" című zenét, amire Taozi wushuzni szokott, ő beállt alapállásba és elkezdte. 

Azt hittem, hogy hülyét kapok, annyira jól csinálta. Úgy forgatta a kardot, mintha természetes lenne, csinált egy bukfencet, s azután eldobta a "szúrófegyvert". Felvette azt a botot, s azt is elkezdte pörgetni, levegőbe ugrásokat csinált és megspékelte néhány szaltóval. A tudat, hogy csak nekem csinálta, teljesen felpezsdített és késztetést éreztem, hogy fanchanteljek. Huang Zitao, Huang Zitao... 

A produkció végét egy levegőben pörgéssel zárta le. Vége lett a zenének, s elcsendesedett minden, csak az ő szapora lélegzetvételét lehetett hallani. Kérdőn nézett felém, várta a reakciómat. Egy félmosollyal az arcán sétált elém, megtámaszkodott kezeivel testem két oldalán és belehajolt az arcomba. Úristen, úristen, úristen... 

- Semmi reakció? - húzta fel a szemöldökét. Válaszolni nem tudtam, tekintetem elidőzött az arcán, az izzadtságtól csapzott haján, nyakán, kulcscsontján, karjain, melyeken egy vastag ér látszódott, teste csillogott a verítéktől, ami a sok tánctól és az ugrálástól jött létre. És ezt az egészet eddig csak képeken láttam... 

- Fantasztikus volt - préseltem ki magamból ezt a rövid mondatot, amire egy szép mosollyal válaszolt, hibátlan fehér fogait kimutatva. 

- Na gyerekek, hagyjátok abba ezt a szerelmes szemezést! - csapta össze a tenyereit Chanyeol. Hülye. - Tao, te meg menj el fürdeni, innen is érzem a szagod. - Na, ez buta volt.

- Buzi - hördült fel Zitao, eltávolodott a közelemből és egy szó nélkül kisétált.

Még egy négy órát a teremben töltöttünk, ebből egy és fél órát én szántam gyakorlásra. Össze kellett állítanom egy másik koreográfiát is, mert kettőt kellett majd előadni a meghallgatáson. Nagyjából sikerült is a Kraddy - Android című dupstepre, Jongin segítségével. 

Ezután Taóval gyakoroltam a rappelést, elrappeltem vele az összes eddigi részét az eddigi számaikból, ami eltartott egy jó egy óráig. Természetesen kínaiul rappeltünk, mert én tanulok kínaiul és már olvasni tudok, szóval nem volt nehéz a szövegeit betanulni. De mit érek én az olvasással, ha nem tudok magamtól egy büdös szót se kinyögni kínaiul?!

A hosszas gyakorlás után testileg leamortizálva vánszorogtam le a lépcsőkön, nyomomban Dinával és a szintén leamortizált fiúkkal. Monoton hangon egyszerre köszöntünk az őröknek és a recepciósnak, én megnyomtam a falon lévő gombot, ami a tolóajtót nyitotta. Már előre felkészültem arra, hogy a rajongók az arcunkba visítanak, de ez nem következett be, mert egy lélek sem volt az épület közelében. Talán ez azért van így, mert már éjjel egy óra van. 

Beültünk egy kisbuszba, Joonmyun ült a volán mögé és beindította a motort. 

- Amúgy merre van az új lakás? - érdeklődtem kíváncsian a többiektől. 

- Közel a mi dormunkhoz. Olyan négy háztömbnyire vagyunk tőletek - újságolta mosolyogva Luhan, nekem pedig az arcomra fagyott a mosolyom. Nem mintha zavarnának, de... de még mindig bennem van a Sehun és a Yifan eset is. 

Fél óra alatt odaértünk egy kis házhoz, amihez egy félhosszú kék lépcső vezetett fel. Szaporán szedtem a fokokat, már nagyon kíváncsi voltam a ház belsejére. A lépcső előtt egy kis terasz nyílt, amiről rá lehetett látni Gangnamra. Balra fordulva volt a bejárati ajtót. Dina odaadta nekem a kulcsot, én pedig izgatottan kinyitottam. 

Az ajtó mögött nem várt látvány fogadott, mikor felkapcsoltam a lámpát. Igazából sokkal nagyobbra számítottam. Pont előttem volt egy kis konyha egy étkezőasztallal és két székkel, balra egy tágasabb nappali egy hosszú kanapéval és egy szem fotellal, a kanapé előtt volt egy kis dohányzóasztal. Jobbra egy ablak, előtte egy ágy, az ágy két oldalán kettő kisebb könyvespolc. Ahhoz a helyhez kettő darab lépcsőfok vezetett fel. Az ágy vetetlen volt, igazából furcsán gyűrött volt, mellette pedig a földön egy melltartó éktelenkedett, az ágy támláján egy fekete boxer lógott. Mi az Isten?! 

- Basszus, elfelejtettem! - kiáltott fel egyszerre Yifan és Edina a hátam mögött, amitől sikerült egy hatalmasat ugranom, elhúztak mellettem, felszedték a cuccaikat és a hátuk mögé rejtették. A maradék tizenegy fiú gonoszan felröhögött, majd betódultak a kis lakásba, engem félrelökve. Letaglózva néztem a két jómadárra, akik még mindig ott álltak az ágynál. Yifan lába mellett észrevettem egy kis fénylő zacskót, Kris is követte a tekintetem, s mikor meglátta, hogy az óvszeres zacskót nézem, berúgta az ágy alá. Ezek kajak lefeküdtek?! És ilyen hamar?! Nem is volt köztük semmi! Vagy igen? Te jóságos ég, még jó hogy aludtam! 

- Arra van a te szobád - mutatott Dina neki jobbra, ahol egy kék ajtó állt, s az ajtóhoz is kettő lépcsőfok vezetett fel. Kikerekedett szemekkel oldalaztam el az ajtó felé még mindig őket nézve, háttal mentem fel a két fokon, majd hátranyúltam és megragadtam a kilincset. Elkaptam a fejem, benyitottam a szobába és szabályosan bemenekültem. Nekem ez sok egy napra. Felkapcsoltam a villanyt és kellemeset csalódtam. A kis házhoz képest nagy szobát kaptam. A falak kék színűek voltak, az ablak függönyei sötétkékek. Előttem egy nagy franciaágy állt dinószauruszos ágyneművel, volt a szobában egy íróasztal székkel és egy könyvespolc azokkal a könyvekkel, amiket még anno magammal hoztam. A sarokban kettő lila babzsák fotel foglalt helyet és nagy színes, bolyhos szőnyeg volt az ágy előtt és az ágy két oldalán. 

- Na, tetszik? - hasította ketté a csendet Tao hangja, mire összerezzentem. Éreztem, hogy a mellkasa a hátamnak simul, állát a vállamra tette. Miért van ennyire közel hozzám? Szinte szó szerint a nyakamba liheg... - Én választottam az ágyneműt. Megtudtam Edinától a mániád. 

- Ezért még megverem - morogtam ellenségesen. Zavartan köhögve elléptem a közeléből, kiléptem a cipőimből és levettem a zoknim, majd a szőnyegre álltam, hogy felmérhessem, hogy mennyire puha. Maga a menny... Hanyatt dőltem az ágyon, ami a löket hatására rugózni kezdett. Tao is követte a példám, az ő súlya miatt kicsit jobban hullámzott az ágy, majdnem leestem. 

- Ahh, milyen kényelmes az ágyad - nyögött fel élvezkedve és összekuporodott. Mi volt az a nyögés...? - Azt hiszem majd éjszakánként átjövök hozzád aludni - pillantott rám, s az oldalára fordult, úgy nézett engem. Túl fáradt voltam, hogy zavarban legyek tőle, ezért csak morogva megütöttem a vállát. 

- Ezt inkább mellőzzük, jó? - motyogtam félig lehunyt szemekkel. 

- Miért? - kérdezte szórakozottan. 

- Mert aki mellettem alszik, annak biztos, hogy fájdalmai lesznek reggelre. 

- És miért?

- Mert mindenkinek lerúgom a veséjét - válaszoltam egyszerűen. Igazából ez nem volt igaz, csak valamit muszáj volt hazudnom. Nem viselném el, ha mellettem aludna, hiszen ő még is csak az ultimatem és ráadásul pasi. 

- Na, megmondom a srácoknak, hogy induljunk. A végén még tényleg bealszom - kelt ki az ágyamból s én követtem a példáját. Kimentem utána az ajtón, a nappaliban láttam, hogy már készülődnek a srácok hazafelé. 

- Mira, holnap jössz? Mert újra átvehetnénk azt az új koreográfiát - mondta nekem Jongin, én pedig hevesen bólogatni kezdtem. 

- Én addig ma próbálok egy jó kis rappszöveget írni neked - kacsintott rám Tao. 

- Oh, igazán nem ke-

- Dehogynem. Szívesen segítek - szólt közbe.

- Na srácok, menjünk - nyitotta ki az ajtót Joonmyun, és kitessékelte a fiúkat. - Sziasztok lányok, holnap találkozunk. Edina, ne feledd, holnap, vagyis ma, reggel ötkor gyere az ügynökséghez. Mi három óra múlva megyünk vissza. 

- Rendben, főnök - tisztelgett viccelődve nővérem. - De... merre kell menni? Mert nem jegyeztem meg az utat.
- Majd reggel hívj, és majd eljövök érted... illetve, értetek - ajánlotta fel "jószívűen" Yifan, majd átkarolta nővérem derekát és megcsókolta. Bamba, kidülledt szemekkel néztem, ahogy egymásba feledkezve eszik egymást. Ez... bizarr. Ez nagyon bizarr. 

Szépen sorban kimentek az ajtón, Yifan ment ki utoljára, mert ő igencsak elvolt foglalva. Visszanézett az ajtóból egyenesen rám, s mintha szemeivel csak azt mondta volna, hogy... "Én mondtam neked, hogy ne üsd bele az orrodat mások dolgába."

És akár őrültnek hisznek az emberek, akár nem... én ezt a mondatot hallottam a fejemben! A fejemben hallottam Yifan hangját, amint ezt a mondatot mondja! 

Mire megszólaltam volna, már csak a csukott ajtóval szemeztem. 

Mi a fene folyik itt?!

Chapter 13.

Ledermedve álltunk egymás mellett, egyikünk sem mert hátranézni, illetve hirtelen mozdulni, mert konkrétan két tűz közé lettünk szorítva. Az előttünk álló farkast viszont nem mi érdekeltük, sokkal inkább a mögöttünk tartózkodó fenevad. Az állat tett néhány lépést oldalra, fülei teljesen le voltak lapulva és fogait csattogtatva vicsorgott, kék szemei elsötétültek. Félelmetes látvány nyújtott, de némiképp felengedtem, mert éreztem, az előttünk álló nem minket fog bántani, sokkal inkább a másik idegent. Lassan megfogtam John kezét és kissé meglöktem a vállát, ezzel jelezve, hogy lépjen pár centit arrébb. Óvatosan, szinte észrevétlenül lépett hármat, én a példáját követve ugyan olyan lassúsággal utánoztam. Oldalra fordítottam a fejem, majd hátra sandítottam, hogy szemügyre vegyem a másik jövevényt. Megrémisztett a látvány, beleégett az elmémbe. A kékszemű farkasnál sokkal nagyobb termettel büszkélkedhetett, bundája korom fekete volt és vérvörös szemei. Ábrázata ugyan olyan volt mint a másiknak, sunyított, vicsorgott, csattogtatta fogait és folyt a nyál a szájából. Nyeltem egyet és irányt váltottam, tekintetem a rendőr ijedt szemeibe meredt. Szegény ember egész teste reszketett a félelemtől, lábai remegtek, teljesen leizzadt. Megszorítottam a kezét, ezzel akartam kimutatni, hogy ne féljen, nem lesz bajunk.
Egyik pillanatról a másikra történt minden. A kékszemű megrázta magát, mély morgást hallatott, majd egyszerűen felgyulladt. Letaglózva néztem, ahogy a vörös lángok táncolnak a bundáján. Ezt meg hogy? A mögöttünk lévő farkas fújtatott egyet és valami kutyaszerű hangot adott ki, majd nekiugrott a másik állatnak. Vérre menő harcot vívtak, hol az egyik volt alul, hol a másik. Kékszemű -időközben elneveztem- nem hagyta magát, minden harapást és csapást kivédett, próbálta a támadásokat visszaadni, de nem járt sikerrel, mert a fekete mindig elhajolt előle. A nagyobban nem tett kárt Kékszemű lángoló teste, amin meg is lepődtem. Egyáltalán hogy az Istenbe lángol a teste? A másik pedig miért nem gyullad fel? Valóságos ez egyáltalán? Vagy ez is csak egy hülye álom? A szokásos módszerhez folyamodtam, behunytam a szemem és egy hatalmasat csíptem a hasamba. Fájdalmasan felszisszentem, arcom eltorzult egy pillanatra. Francba, tudtam. Basszus, mi csak itt álljunk tétlenül, vagy besegítsünk Kékszeműnek? Van egy olyan érzésem, hogy Kékszemű a jó fiúkhoz tartozik. Csukva volt a szemem, viszont tisztán hallottam a dulakodás hangjait, a mérges fújtatásokat, a vicsorgást és a már-már fülsiketítő morgást. Felnyitottam a pilláim, egyenesen a harci jelenetet néző Johnra pillantottam. Az arcára volt írva, hogy ő sem hiszi el azt, amit lát.
Egy óvatlan pillanatban Kékszemű nyakát megharapta a fekete, hegyes fogait mélyen a húsába mélyesztette. A másik fájdalmasan felnyüszített, ezzel egy időben a tűz kék színűre váltott, ami nagy meglepetésemre a fekete bundájára is átterjedt, így a fenevad elengedte a nyakát és hátraugrott. A tűz elaludt, de a kárát hátrahagyta, a nagydarab fekete bundája elég rendesen leégett. Törzsén és nyakán már csak a bőre látszott, fején és lábain súlyos égési sérülések éktelenkedtek. Nem hagyta annyiban, az előbb megsebesített torkának ugrott, de Kékszemű most időben észrevette és ő vágta bele tűhegyes fogait a fekete színű nyakába. Erősen összeszorította állkapcsát, mire vörös vér helyett kátrányfekete színű folyadék szivárgott ki a nagyobb termetű testéből. A jó farkas hátrarántotta a fejét, ezáltal egy jókora darabot kitépett a csapdába esett húsából. A fekete azon nyomba összeesett s egy váratlan pillanatban fekete füstté vált. Ez meg mi a szar volt? Mi... hova tűnt?!
Kékszemű azon nyomban kiköpte a húst, szája és bundája fekete volt amiatt a folyadék miatt. A tűz eltűnt, bundája csapzott volt a dulakodástól. Nyakából sűrűn szivárgott bordó színű vére, de őt nem zavarta igazán. Fejét lehorgasztva szedte a levegőt orrán, nagyon kifáradhatott a harcban. Szegény. Biztos fáj neki. De akkor sem értem. Mi volt az a tűz és az a másik hogy vált köddé?
Elengedtem a fiú kezét, majd minden bátorságom összeszedve remegő léptekkel elindultam Kékszemű felé. Nem akartam elijeszteni, ezért óvatosan közelítettem meg. Nem vette észre, hogy előtte vagyok, és azt sem, hogy leguggoltam elé. Reflexszerűen kapta fel a fejét s meredt rám nagy, gyönyörű szemeivel. Azt hittem, hogy morogni és sunyítani fog, ehelyett előrenyújtotta a fejét, majd nedves orrával megérintette arcom. Halkan felkuncogtam tette miatt, ezt követően óvatosan pofájára simítottam a tenyerem, nem törődve az undorító anyaggal, ami még mindig rajta volt. A nyakán éktelenkedő sebet kezdtem keresni, de azt nem találtam meg, csak azt a hatalmas vérfoltot, ami arra utalt, hogy tényleg ott volt az a harapásnyom. Ilyen... ilyen hogy lehetséges? Begyógyult volna a sebe?
- Bár tudnál beszélni. Akkor elmondhatnád, hogy mi volt ez az egész - motyogtam igéző szemeibe nézve. Dörmögött egyet s ismét megbökte az arcom. John lába került a látóterembe, majd észrevettem, hogy ő is leguggolt mellém. Barátságos mosollyal nyújtotta a farkas felé a kezét, az állat nem rántotta el a fejét, engedte, hogy megérintse homlokát.
- Most mihez kezdünk? - kérdeztem halkan a fiút.
- Fogalmam sincs, Mira - motyogta a választ, hangjában még éreztem a félelmet.
- Ugye nem fogjuk befogni Kékszeműt? - csúszott ki a számon a farkasnak adott név, mire mind a ketten kérdőn néztek rám. Az állat füleit hegyezve és oldalra döntött fejjel bámult, muszáj volt somolyognom a látványon.
- Kékszemű? - mosolyodott el a rendőr.
- Izé... igen, na, adtam neki egy nevet - mondtam zavartan. - Olyan gyönyörű kék szeme van. Még soha nem láttam ilyet - pillantottam az előttünk türelmesen álló barátunkra. - Szerinted ő követte el a gyilkosságokat? - utaltam a tegnap történtekre. Kék szemű barátunk felnyüszített, majd elkezdte mozgatni a fejét jobbra-balra, mintha csak azt mondaná, "Nem én voltam." Ennyire intelligens lenne ez az állat? Bár, ha jobban belegondolok, ő egészen különleges... khm, több szempontból is.
- Nem. Szerintem az a fekete benga állat volt az, de az meg váratlanul szerte foszlott, még befogni sem tudtuk. Még mindig nem hiszem el, amit láttam... - gondolkodott hangosan John, majd a szemembe nézett - Mira, szerintem szívtunk valamit - Ezt olyan komolyan mondta, hogy még egy pillanatra én is elhittem, hogy valamilyen szer hatása alatt állunk. Hiszen ilyen nem létezik! Istenem, mindig csak a baj történik velem. Miért jöttem egyáltalán el? Nem rám tartozik ez az egész farkasos helyzet. Maradtam volna a szállodában!
- Most mihez kezdünk? - tettem fel a kérdést egy hatalmas sóhaj kíséretében, majd lassan felegyenesedtem, hogy nem fájjon annyira a térdem.
- Kékszeműt itthagyjuk, ő úgy sem bántana senkit - Mikor ezt a rendőr kijelentette, négylábú barátunk fel s le mozgatta a fejét, mintha csak helyeselne. - Na, szedjük össze magunkat és nézzünk egy kicsit körül ebben az erdőben - állt fel a fiú is.
Útnak indultunk a sűrű erdőben, Kékszemű is velünk tartott, nyugodtan lépdelt közöttünk. Hihetetlen, milyen szintem megbízik bennünk. A hideg szél kissé erősebben fújt, megborzongatva ezzel az egész testem. Az énekesmadarak lágy dallamot fújtak az ég felé nézve, ahol jártunk a fák ritkábbak voltak, így be tudtak szűrődni a nap meleg sugarai. Egy nyílt tisztáshoz értünk, azon nyomban meg is torpantunk, mert egy három fős őzcsapatot láttunk meg a mező másik végében. Nyugodtan rágták a sűrű, zöld füvet, nem törődve senkivel és semmivel. Az egyik bokorból egy mezei nyúl ugrott elő, az állatok összerezzentek, felkapták a fejüket és elfutottak.
Mielőtt feleszméltem volna, Kékszemű a nyúl után eredt, fél perces kergetőzés után utolérte az állatot, megragadta és összeroppantotta a nyakát. Mint aki jól végezte dolgát, kiskutya szemekkel ügetett oda elénk a zsákmányával, majd letette a földre.
- Ügyes vagy, Kékszemű - paskoltam meg nevetve a buksiját. Elégedetten felmordult, lehajolt, majd megszagolta a nyulat. Felcsillantak a szemei, ezt követően elkezdte enni, ott előttünk. Johnnal egyszerre kaptunk a szemünk elé és rohantunk arrébb a farkastól, mert nem volt kedvünk azt nézni, hogy tépi szét a szerencsétlent. Undorodva hallgattam, ahogy a farkas eszik és csámcsog, ezért elkezdtem a Wolfot dúdolni, úgy is ehhez a helyzethez illett.
- Az EXO az ultimate bandád? - lökte meg a vállam a fiú. Hevesen bólogatva felcsillanó szemekkel kihúztam magam.
A szemem sarkából láttam, hogy Kékszemű állt mellettünk; odafordítottam a fejem és rámosolyogtam az állatra. Szája és pofája tiszta véres volt, nem tudtam, hogy hogyan kente össze magát ennyire. - És ki az ultimate biasod? - folytatta a kérdezősködést a fiúbarátom.
- Zitao - mondtam nagy, aranyos szemekkel. - Imádom. Nagyon kedves, tegnap is az volt. És még meg is ölelt - áradoztam. Kékszemű hirtelen elkezdett krákogni és fulladozni, aggódva hajoltam le hozzá, de nem tudtam, hogy mit kéne csinálnom vele. Most üssem a hátát, vagy mi? Szenvedése nem tartott sokáig, amúgy nem volt semmi baja, csak egy darab hús megakadt a torkán és azt köhögte fel.
- Áh, hülye gyerek, már azt hittem, valami komoly bajod van. A szívbajt hoztad rám - sóhajtottam fel, továbbá megvakargattam a füle tövét, amit örömmel fogadott. - Na, mehetünk tovább? - néztem Johnra, majd az engem figyelő farkasra.
Ismét útnak indult díszes társaságunk, hogy nyakunkba vegyük az erdő egyik legsötétebb részét. Ezen a részen, nagyon sűrűek voltak a fák, a fény egyáltalán nem szűrődött be a terebélyes lombkoronák miatt. Itt nem voltak madarak, minden csendes volt, annyira csendes, hogy rendesen zúgott a fülem. Ide csak kis mértékben jutott be a tegnapi eső, szerencsére nem volt dagonyás az út, itt-ott voltak elszóródva kisebb pocsolyák.
- Már kezdem azt hinni, hogy semmi sem fog történni - törtem meg a köztünk beállt csendet, ami már vagy negyed óráig tartott.
- Hát... én is. Merem remélni, hogy csak az az egy mutáns farkas volt az erdőben - mondta John, miközben elmélyülten rugdosott egy tobozt, majd hirtelen átpasszolta nekem. Rám nézett és elnevette magát, előrébb futott s beroggyantotta a térdeit, úgy várta a "labdát". Kékszemű követte a példáját, melléállt, csóváló farokkal és lihegve várta a tobozt. A farkasok mióta csóválják a farkukat, HM? Odarúgtam a farkasnak, mire a rendőr morcosan dobbantott egyet a lábával, amin nevetnem kellet.
Az állat lelkesen lehajolt, majd az orrával visszagurította nekem a szerzeményt. A következő rúgást John felé intéztem, de a "labda" túlment, bele egy közeli bokorba. Akkor hallottuk meg azt, amit igazán nem akartunk.
Mikor a toboz belegurult a levelek közé, szinte abban a pillanatban felmorrant valami. Ne, ne, ne. Csak ezt ne... Remélem Kékszemű spanja és nem fog bántani. De... ha Kékszemű haverja lenne, már rég kijött volna a bokorból. 
Nem is kellett sokat várni, a farkas felfedte magát. Teljesen úgy nézett ki, mint az a másik fekete bestia, annyi különbséggel, hogy ez még annál is nagyobb volt. Farkasbarátunk azonnal morogni és sunyítani kezdett, de a fekete erre nem lépett semmit, meredten bámult minket. Pontosabban engem. Jézusom, ez így nem lesz ám jó. Ki kell találnunk valamit! Mi lesz velünk? És miért engem néz? Egyenesen megrémültem tőle, le sem vette rólam vörös szemeit. Az ég felé emelte az orrát, hangosan beszívta a levegőt; vészjóslóan morogni kezdett, vicsorogva nézett vissza kikerekített látószerveimbe. Szemem sarkából láttam, hogy John teljesen sokkos állapotban volt, alig pislogott.
Minden egy szempillantás alatt történt. Kékszemű nekiugrott a farkasnak; a fekete állat elkezdett világítani; a fény annyira erős lett, hogy hunyorítanom kellett, majd úgy éreztem, mintha beszippantana valami, és teljesen sötét lett.

Mi történt? Miért kezdett el világítani az a másik farkas? Miért lett minden sötét? Élek még egyáltalán? Hol vagyok? Mi lett Kékszeművel és Johnnal? Aish... és mi ez a rohadt hideg?

Megnyugodtam, hogy tudok gondolkozni és érzem a hideget. Úgy éreztem, mintha a szemhéjaim ólomból lennének, alig tudtam őket felnyitni. A szemem elé nem került semmi, olyan sötét volt, mintha csukva lettek volna. Megmozdítottam elgémberedett karjaim és lábaim, nagy nehézségek árán, de ülő helyzetbe tornáztam magam. Nagyon, de nagyon fáztam, fogalmam sem volt, hogy hol lehetek. Talpra álltam; körbenéztem először balra, majd jobbra, de nem láttam semmit, csak a teljes sötétséget. Ha ez nem a menny, akkor a pokol. De a pokolban meg meleg van. Szóval... akkor ez valami határ lehet? Mert az biztos, hogy ez nem a Föld. Jézusom, már most kezdek bedilizni. Oké, Mira, ne pánikolj, nem lesz semmi baj...
- HAHÓ, VAN ITT VALAKI? - üvöltöttem fel kétségbeesetten, torkom szakadtából. A hangom visszhangzott, ebből arra következtettem, hogy a tér teljesen üres volt, nem volt  ott semmi. Hol van John? Mi a fene történt? 
Megembereltem magam és futni kezdtem előre, cipőm kopogott, ami ugyan úgy visszhangzott, mint a kiáltásom.
- MIRA! MERRE VAGY? - hallottam meg a rendőr hangját. Ez ő... 
Elkurjantottam magam örömömben, újult erővel futottam tovább.
Belecsapódtam valamibe, az a valami, vagyis valaki, erősen magához ölelt.
- John, hol vagyunk? - dünnyögtem lihegve a mellkasába.
Mielőtt válaszolhatott volna, erős fény gyúlt a helyiségben. Azonnal elszakadtunk egymástól s körbepásztáztuk a helyet. Olyan érzésem volt, mintha tényleg a semmi közepén lennénk. Falak nem voltak sehol, viszont a padlón és a plafonon egy csomó rajz és írás volt. A hőmérséklet is megváltozott, fagyasztó hidegből kellemes langyos idő lett. Mi lehet ez a hely? 
- John, mi ez a hely? - kérdeztem halkan. Jobban szemügyre vettem a rajzokat, csatázó farkasokat ábrázoltak, de az írásokat nem értettem, még csak el sem tudtam olvasni egyik szöveget sem. Mi lehet ez a nyelv, ez az írás? És a rajzokat sem értem tisztán. Volt olyan rajz, ami egy falkát ábrázolt, volt, amelyik egy egyedüli farkast, vagy csak szimplán egy fejet. Ezek a rajzok zsúfoltan egymás mellé voltak illesztve, közöttük kék, világító vonalak ékeskedtek.
- Fogalmam sincs. Arra emlékszem, hogy Kékszemű nekitámadt a fekete állatnak, az az állat elkezdett világítani, utána pedig azt éreztem, hogy valami beszippant - Szóval ugyan azokat tapasztalta, mint én. 
- Én is eze-
Folytattam volna tovább is, viszont valamilyen furcsa hang megakadályozott benne. Ez nem is hang... vagyis, hangnak hang, de... de mintha egy csapat ember imádkozna. 
Az imádkozás egyre hangosabb lett; a szöveget nem értettem, valami furcsa idegen nyelv lehetett. Váratlanul azt kezdtem érezni, hogy a talaj a talpunk alatt el kezd forogni, félve lenéztem, hogy megbizonyosodjak róla. Mintha egy körben állnánk és az forogna. Most komolyan, hol vagyunk?!  A forgás egyre gyorsabb lett, nagy szél keletkezett körülöttünk, amit már végképp nem értettem.
Egyik pillanatról a másikra jelent meg egy csomó ember, akik körbevettek minket s ugyan úgy forogtak, mint mi. Nagy, barna köpenybe voltak öltözve, a csuklya akkora volt rajtuk, hogy az egész arcukat eltakarta. Ezek meg kik lehetnek? 
Meglepődve vettem észre, hogy az emberek váltakoznak, akár egy hologram. Egyik másodpercben farkasok, a másikban újra emberek. Farkas, ember, farkas, ember, farkas... Abbahagyták a váltakozást, farkasok maradtak. Az összes egyszerre nyitotta ki a száját, a szájuk előtt különböző színű gömbök jelentek meg. A gömbökből különböző színű csóvák nőttek ki, összekapcsolódtak, majd... majd az immáron keletkezett vastag, színes csóva vége egy hegyes dárdává nőtte ki magát és elindult egyenesen a mellettem álló John felé.
Kidülledtek a szemeim és kiáltani akartam a fiúnak, oda akartam kapni a karjához és elhúzni onnan, de már sajnos késő volt. Amikor a hegy a szíve tájékába fúródott, vakító fehér fény töltötte be az egész teret. Ezt az egészet az én hangos sikításom követte.

Hirtelen jelent meg az erdő. Egy nagyot nyekkenve estem le a kemény földre. Én most meg honnan estem le? Nyöszörögve feltápászkodtam az avarról, a térdeim erősen fájni kezdek mikor felálltam, teljesen elfeledkeztem a kettő sebről, amit szereztem. Hol van John?!  Ugye nem halt meg? Ugye csak egy kicseszett álom volt?! Kapkodtam a fejem ide-oda, de nem láttam a fiút. Sem Kékszeműt.
Pár méterre tőlem az égen váratlanul sűrű, szürke füst jelent meg, majd egy lyuk, amiből John esett ki, a találkozás nem lehetett kellemes a földdel, nagyot huppant a teste. Ugye még él? És hogyhogy csak úgy idepottyant? Amilyen gyorsan csak tudtam odarohantam hozzá, de mellé érve meg is torpantam és felsikítottam. Istenem, istenem...
- Istenem John... - motyogtam elhűlve, majd térdre estem a test előtt.
A fiú egész teste fal fehér volt, megdermedve, nyitott, üveges, sárga szemekkel meredt az ég felé. A szemem azonnal megtelt könnyel és a nyakához kaptam, hogy megnézhessem él-e még, de nem volt pulzusa. - John, John, ne... akkor még is valóság volt? - Keservesen felsírtam. Hogy történhetett ez? Mi volt az a hely?! Mik voltak azok az izék és mi mit kerestünk ott?! Az élettelen fiú mellkasára borultam, azon nyomban fel is keltem róla, mert behorpadt a kicsi plusz súly miatt, szabályosan hallani lehetett, hogy eltörnek a csontok. A sírásom még hangosabb lett. De ha az az izé átszúrta, akkor nem kéne lyuknak lennie a mellkasán?! Teljesen érintetlen, akkor mi történhetett? 
A semmiből ugrott elő egy nagy fekete farkas. Nem érdekelt, hogy ilyenkor nem szabad megmozdulni, felugrottam a test mellől és eszeveszett futásba kezdtem előre. Mintha csak egy filmben lennék, komolyan mondom! Ez egy rossz álom! Tuti, hogy ez csak egy rossz rémálom! Hallottam, hogy a monstrum hangosan morog és csahol mögöttem. A fogai a lábam súrolták, a futás közben valahogy sikerült hátrarúgnom, ezzel elkerültem azt, hogy belém harapjon.
Rohanás közben megcsúsztam a sáros talajon, hasra vágódtam, egyenesen egy kisebb pocsolyába. A farkas átrohant rajtam, ami végképp azt eredményezte, hogy teljesen a sárba legyek döngölve.
Nem érdekelt, amilyen gyorsan csak tudtam felálltam, majd visszafelé kezdtem futni, vissza az élettelen John felé. Az Istenit, ennek a farkasnak volt súlya... Remélem túlfutott és nem követ. 
- MIRA! - Valaki a nevem kiáltotta, majd éreztem, hogy oldalról belém csapódik egy alak. Beestünk egy nagyobb, sűrű bokorba, én ismét a földön kötöttem ki, míg az a személy pont rám esett. Azta rohadt... Ijedten felnéztem a lerohanómra, azonnal el is képedtem, mikor felfedeztem: Yixing volt az, aki lerohant.
- Yixing... Yixing, te mit keresel itt?! - kérdeztem halkan s lerúgtam magamról a fiút. Ma nem kellett volna felkelnem szerintem... Miért kellett idejönnöm? Miért történt ez Johnnal?!
- Ssss - csitított, térdére ereszkedett s a sarkára ült, majd megragadta a karom és az ölelésébe rántott. Hát ez meg....?! - Ne aggódj, semmire sem fogsz emlékezni. Ne haragudj, édesem - motyogta a fülembe, közben folyamatosan rajzolgatott valamit az ujjával a nyakamra. Csendben és ledermedve tűrtem, nagyon nem is tudtam semmit sem csinálni, mert egyszerűen nem engedelmeskedett a testem. Mi történik...? Miért nem tudok mozogni? 
Lay megnyomott egy pontot a nyakamon, amitől álmosság tört rám, folyamatosan csukódtak le a szemeim és már csak azt éreztem, hogy a kínai eltol magától és egy óvatos puszit nyom az ajkaimra.

Yixing... mit csináltál velem? 

Chapter 12.

Rohantam az emberektől hemzsegő utcán, az ijedtségtől dübörgő szívem annyira vert mellkasomban, hogy azt hittem, menten kiszakad helyéről. Csuklóm égett, lüktetett, szinte élettelen volt, alig éreztem. Ha megmozdítottam, vagy csak hozzáértem, késként szúrt bele az elviselhetetlen fájdalom. Színe vöröses volt, biztos voltam benne, hogy meg fog látszani egy jó pár napig. 

A levegő felmelegedett, kisütött a nap, a madarak énekeltek az ég felé nézve. A futástól kimelegedtem, úgy éreztem, menten szétfolyok, égetett a nap, de nem álltam meg. Rohantam vissza, vissza a hotelhez, hogy minél előbb enyhítsek a fájdalmon és bekötözzem a megrongált tagom. Ez a gyerek nem normális. Ha a Sehunos ügyet nem is, ezt be tudom bizonyítani Dinának. Aztán majd nézhet. 

Nem figyeltem a lábam elé, ezért véletlenül megbotlottam egy nagy kődarabban, és nemes egyszerűséggel hasra estem. Még idejében tettem magam elé a tenyereim, hogy azokra támaszkodjak, de a lendülettől kezeim felmondták a szolgálatot és előrecsúsztak, ez által én is végleg a betonon kötöttem ki. Nem hazudok, ha azt mondom, majdnem megállt a szívem az ijedségtől. Az egész testem remegett, fájt, mind kettő térdemnél éreztem, hogy meleg vérem serkent ki az újonnan szerzett sebekből. Feküdtem a földön, mint egy darab fa, még mindig a sokkhatás alatt állva. Egy idős néni sietett a segítségemre, óvatosan megragadta karom, s a talpamra állított. Remegtek a lábaim, alig tudtam megállni rajtuk. Ennél már nem lehetek bénább.

- Jól vagy? - kérdezte a nő. Végignéztem magamon: térdeimnél a nadrág kiszakadt, piszkos volt a ruhám, koszosak a kezeim, amik fel voltak horzsolva, tenyereim és térdeim véreztek, itt-ott lila foltok is láthatóak voltak. Igen, teljesen jól vagyok...

- I-Igen, jól vagyok. Nagyon szépen köszönöm a segítséget! - hajoltam meg előtte, mikor ezt megtettem, fájdalom hasított medencecsontomba. Eddig csak a csuklómat kellett ellátni, most mindenemet. Remek, ezt jól megcsináltam. 

- Biztos, hogy jól vagy? - nézett rám aggódva megmentőm - Ne kísérjelek el a kórházba?

- Nem kell, köszönöm. Én az ilyenekkel nem szoktam kórházba menni - mosolyogtam rá erőltetten, majd minden bátorságom és erőm összeszedtem, hogy leguggoljak a táskámért, aminek valahogy elszakadt a pántja. Beledobáltam a kiesett pénztárcám és ennivalóm, majd összefogtam a kettészakadt pántot és felálltam. Valamilyen oknál fogva előrenéztem, boldogan vettem észre, hogy már majdnem a hotelnél voltam, csak pár méter választott el az épülettől. - Elnézést, én most megyek. Köszönöm még egyszer. 

Nyöszörögve bár, de újra meghajoltam a hölgy előtt, és tovább bicegtem az úton. Séta közben ismét végig néztem magamon: két térdemen egy-egy nagy seb volt, a vér már kezdett megalvadni rajtuk. Megrongált csuklómra tévedt a tekintetem, amitől elöntött a méreg. Mégis hogy merte ezt? Hogy gondolta? Megnéztem a könyökeim, zúzódás tarkította mind a kettőt. Remek. Ez tényleg... remek. 

Odaértem a hotelhez, bementem, nagy pechemre az előtérben találtam Edinát, Ő az egyik fotelben ült és kávét iszogatott. Váratlanul felém kapta a fejét, látványomon elborzadt, letette a poharat s odaszaladt hozzám. Mintha csak az anyám lenne.

- Te meg mi az Istent csináltál? - hevesen artikulált, a körülmények ellenére is elmosolyodtam arcán.

- Elestem - vontam vállat. - Futottam, nem figyeltem és eltaknyoltam egy kőben. 

- Áh, értem. De a csuklód biztos, hogy nem az eséstől lett ilyen - nézte a vöröses, bedagadt részt. Ugye, hogy ugye?! Ha Sehunt nem is, de Krist le tudom buktatni. 

- Ugye, a srácok is tudják azt, hogy farkasra vadászunk Johnnal. Nos, ma a drága Yifanod meg kért arra, hogy ne vadásszunk rájuk, mire én azt mondtam, hogy nem tehetek semmit, mert John rendőr. Erre fel ő megfenyegetett minket, s mikor kijelentettem, hogy nem érdekel, és, hogy beszélek Johnnal és levadásszuk azokat a dögöket még ma... ezt csinálta - emeltem fel a megrongált csuklóm. Edina ledöbbent, egy hang nem jött ki a torkán. Hatalmasakat pislogott, próbálta megemészteni a hallottakat. Végre... végre hisz nekem! Köszönöm, Istenem! 

- Ezt... ezt kajak Kris csinálta? - bökött elhűlve felemelt kezem felé. Bólogattam, s próbáltam visszatartani ördögi vigyorom. - Most azonnal megyek és beszélek a fejével - mondta komolyan, rideg hangon. Nem mintha foglalkozna vele, mit mondasz drága, de meg lehet próbálni. - De, előtte még ellátlak, te nőszemély. Még csak négy napja vagyunk itt, és már összetöröd magad. 

Nővérem segítségével felmentünk az szobánkba, ahol lemosta, lefertőtlenítette és befáslizta a tenyereim és a térdeim. Bedagadt csuklómat bekente, tekert rá egy fáslit, az apróbb zúzódásokat is lekezelte. Kérdezte tőlem, hogy a próbatermes eset óta vettem be-e gyógyszert, mikor mondtam, hogy nem, jól lecseszett és szinte belém erőszakolta azt az undorító ízű tablettát. A lelkemre kötötte, hogy maradjak ott és ne menjek Johnnal farkasozni, Ő pedig felöltözött és ment az SMhez, vagyis Krishez panaszt tenni. Mondta, hogy majd holnap az igazgatóhoz is bemegyünk ez ügyben, mert szerinte nem állapot az, ha a góré egyik alkalmazottja ilyet művel egy másik alkalmazott jelölttel. 

Csendben feküdtem a besötétített szobában, csak a saját sóhajaimat hallottam, azon kívül minden csendes és nyugodt volt. Igaz, megígértem Edinának, hogy nem megyek sehova, de mégis... fel kell hívnom Johnt. A zsebemben lévő telefonomhoz nyúltam és feloldtam a telefonzárat. Egy mosolygós Tao nézett vissza rám a képernyőről. Hirtelen ötlettől vezérelve levettem a készülék hátlapját, mellkasomra hullott a kis cetli. Egy új névjegyet csináltam ZiTao névvel, majd beírtam a telefonszámát és elmentettem. Beléptem a KakaoTalk alkalmazásba, mivel Taónak már meg volt a száma, ezért a barátaim között volt, nem kellett felvennem. Rányomtam a nevére, utána a "Free chat"-re és írtam neki egy üzenetet. 

08:15

Szia, Mira vagyok... tudod, tegnapról. ^^" Azt szeretném mondani, hogy ma nem megyek be, mert... azt majd szerintem Kris elmeséli, ha akarja. Mindegy, nem is zavarlak tovább. :) Ja és ha minden igaz Dina egy fél óra múlva  ott lesz. 

Rányomtam a küldés gombra, egyből meg is bántam. Mira te hülye, miért érdekelné az, hogy ma nem mész be? Aish! Kiléptem a chatből és ráböktem John nevére. Nem akadályoznak meg a sebeim, megígértem neki, hogy segíteni fogok a vadászatban. Most ez a kis Kris incidens még jobban ösztönöz arra, hogy segítsek. 

08:17

Szia John! ^_^ Na, benne vagy egy jó kis farkasvadászatban? ;D

08:18

Yo~ Mira, már azt hittem, meg sem kérdezed! *-* Öt perc és ott vagyok! Sietek! :3 

Megmosolyogtam az üzenetet, majd kiléptem az alkalmazásból és lezártam a telefonom. Kiszálltam az ágyból, ezt követően felkapcsoltam az éjjeli lámpát. Az ágyra emeltem a bőröndöm s előhalásztam belőle egy kék rövidnadrágot és a fekete pólóm, aminek a hátára "Wolf 88" volt írva, míg az elejére Tao neve. Csak hogy hű legyek a biasomhoz. Az átöltözés nehézkes volt, végül sikerült felvennem a ruhadarabokat. Elbattyogtam a fürdőszobába, elvégeztem az ügyes-bajos dolgom, megszemléltem magam a tükörben, utána visszasétáltam a szobába. A telefonom világított, jelezve, hogy üzenetem jött. Odamentem az ágyhoz és megnéztem, ki üzent. Tao visszaírt. 

08:30

Hali. :3 Ezt most úgy írtad, mintha nem emlékeznék rád. :C Hogyhogy nem jössz be? És Yifan mit csinált?? o.o Na, majd kifaggatom. Dina... ugye a nővéred? Miért megy az SMhez? Mindegy is, nem rám tartozik. :)  Holnap gyere ám! Vigyázz magadra. Chu~ <3

innen

- Komolyan szívet küldött nekem? - döbbentem egy kicsit le. - Jaj, de cuki! 

Zsebembe süllyesztettem a telefonom, karcsú derekamra kötöttem a kissé koszos EXOs pulóverom, lekapcsoltam a lámpát és elhagytam a szobánkat. Bezártam az ajtót, s mikor leértem az aulába, a recepcióshoz mentem és leadtam a kulcsot. 

- Kérem, mondja meg a nővéremnek, hogy nem bírtam egy helyben maradni és elmentem az ismerősömhöz - mondtam sietősen a nőnek s már ott sem voltam, kicammogtam a hotelből. Egyből megpillantottam Johnt a rendőrautójában, ami az építmény előtt állt és ki volt nyitva az ajtaja. 

- Szia, Mira! - üdvözölt mosolyogva, mikor odaértem hozzá. Kiszállt az autóból és igaz kis időre, de átölelt s én is őt.
Beszálltunk a járműbe, bekötöttük magunkat, a rendőr elindította a motor és elindultunk, gondolom az erdő felé. 

- Amúgy John, neked ilyenkor nem dolgoznod kéne? - törtem meg a beállt csendet. Mosolyogva rám pillantott, majd vissza az útra.

- Most épp dolgozom - válaszolt kérdésemre. He? Azt meg hogy? - Ne kérdezd, az arcodra van írva - nézett újra rám, majd előre - Azt a megbízatást kaptam, hogy elfogjam ezeket az állatokat és beadjam őket az állatkertbe.

- De... gondolom, hogy ez rendőrségi úgy. Akkor meg miért segítsek? Szabad ezt?

- Figyelj, nincs megtiltva. Munkatársamnak is mindig segít a fia. 

- Oh, akkor rendben van. Szívesen segítek neked - vállára vezettem bal tenyerem, s megszorítottam, jelezve, vele vagyok. Kezét, ami a sebváltón pihent, a kézfejemre tette s megcirógatta bőröm. Elvette válláról a végtagom, majd kezébe vette az én kacsóm és megbirizgálta kézfejemen a fáslit. 

- Ez miért van rajtad? - kérdezte, tekintetét előre, az útra szegezte. 

- Megbotlottam és egy hatalmasat estem. Azért vannak bekötve a tenyereim és a térdeim.

- Még csak né-

- Tudom, tudom. Ugyan azt mondod, mint Dina. Négy napja vagyok Koreában és már összetöröm magam. 

- Én is ezt akartam mondani. 

Az út további részében nem szóltunk egymáshoz. Elgondolkodva kémleltem ki az ablakon, néztem a hatalmas épületeket, az embereket, mind-mind egybemosódtak, ahogy haladt az autó.

Vajon Edina már ott van? Beszél vele? Mi lesz, ha Yifan esetleg úgy bánik vele, mint velem? Abban biztos vagyok, hogy akkor lelkileg összetörne. Aish, nem kellett volna felhúznom Krist. Jobb lett volna, ha szót fogadok neki... és a tudta, illetve tudtuk nélkül vadászunk tovább a farkasokra.

Letekertem az ablakot, hogy egy kis friss levegő áramoljon be a jármű belsejébe, mert fülledt volt a levegő. A szél azonnal az arcomba csapott, összeborzolta a hajam, de jól esett. Szippantottam egyet az éltető levegőből s behunytam a szemem. Egy pillanatra elfelejtettem minden gondom, elfelejtettem Sehunt és Krist, egyszerűen elfelejtettem azt, hogy léteznek ezek a srácok, a többiekkel együtt. Kinyitottam a szemem, ismét megrohamoztak az emlékek. Sehun, Suho és Kris vörösen megvillanó szeme, Yifan félelmetes, vicsorgó arca, Tao kedvessége és azok a szép, melegséget árasztó szemei. Egyből belepirultam az emlékbe, nem tudom miért, de így visszagondolva zavarba hoztak a tettei és érintései. Elhessegettem az emlékképeket, utána agyam valami egész érdekes emlékre fókuszált.

Miért védik a farkasokat? Egyáltalán tudják, hogy miket művelnek azok az állatok? Tudják, hogy emberek halnak meg a farkasok miatt? Meg amúgy is, az ilyeneket miért állatkertbe kell vinni?!
Igazából, azt az információt, hogy embereket ölnek én sem tudtam, csak amikor este nyolckor felkeltem és mivel nem tudtam visszaaludni, lementem az aulába egy kicsit tévét nézni. Pont híradót néztek az ott ülő emberek s én csatlakoztam hozzájuk. Akkor jutott a fülembe a hír. 

- Hogyhogy megkaptad a vadászatot ügynek? - A kérdés magától jött, amit a mellettem ülőnek címeztem. Szemem sarkából látttam, hogy John arca egy pillanatra elkomorult, majd rendezte arcvonásait.

- Ma egy férfi bejelentette, hogy két fiatal nőt talált szétmarcangolva az erdőben. Azonnal odasietett a helyszínelő csoport. Egyiknek hiányzott a karja, amit pár méterre találtak meg a tetemektől, a másiknak pedig a bal lába. Nem tudták azonosítani a két személyt, mert annyira szét volt roncsolódva az arcuk. Mély harapások borították őket és alig volt a testükben vér. Mintha valaki, esetleg valami kiszívta volna. Valószínűleg a farkasok tépték szét szegényeket, de a véres dolgot a boncnok sem tudta hova tenni. Két órával később szerencsére sikerült őket azonosítani, a hozzátartozók pedig értesítve lettek - Beszéde végére teljesen elhűltem. Éreztem, arcomból kitódult minden szín, elsápadtam és próbáltam visszatartani a zokogást. Nagyon megrázott, nem hittem volna, hogy majd ennyire nyíltan közli velem. A rendőr, amint meglátta, hogy a hallottaktól teljesen rosszul lettem, lefékezett és lehúzódott az út szélére. Leállította a motort és aggódva nézett, akkor vesztettem el minden uralmam és hangos zokogásban törtem ki. Magam sem tudom, miért sírtam, egyszerűen sajnáltam szegény lányokat, hogy ez az undorító sors jutott nekik. A fiú nem szólt egy szót sem, a hátam simogatta nyugtatás kép. A könnyeim pár perc után elapadtak, az utolsó cseppek folytak végig arcomon, már csak hüppögtem. Könnyeimet letöröltem kézfejemmel, s egy reszelős sóhaj hagyta el a szám. 

- Ne haragudj John, csak... - Elakadt bennem a szó, mert az említett megragadta az oldalam és áthúzott a másik ülésre, bele az ölébe. Óvatosan átölelt, miközben ismét elkezdte simogatni a hátam. Oké... ezt nem kellett volna. 

- Te ne haragudj, hogy ezt megosztottam veled. Nem kellett volna, sajnálom - motyogta a vállamba és eltolt magától, hogy szemembe tudjon nézni. - Valószínűleg most elijesztettelek, és nem akarsz nekem segíteni.

- Épp ellenkezőleg - kezdtem, csak úgy áradt a hangomból a magabiztosság - Most még nagyobb vágyat érzek arra, hogy befogjam, esetleg megöljem azokat a szemeteket. Ugyan azt érdemlik, mint azok az emberek, akiket kivégeznek - Na jó, ezt tényleg kimondtam? Egyáltalán hogy jutott ilyen az eszembe? Még jobban félek ezektől a farkasoktól, viszont ha John velem van, talán nem lesz semmi baj. Igen, csak sajnos ott van az a talán. - Csak tudod... nagyon megsajnáltam szegény lányokat. Bele sem merek gondolni, milyen nehéz lehet most a szüleiknek - szipogtam. 

Fiú barátom még egy ideig nyugtatgatott, majd visszaültetett a helyemre és újból nekivágtunk az útnak. Ugyan a lelkesedésem kezdett elmúlni, de már nem akartam visszautasítani. Viszonylag hamar odaértünk az erdőhöz. A rendőr már a kocsiban egy pisztolyt adott nekem tartóval együtt, amit könnyen fel tudtam csatolni a nadrágom korcára. Elhagytuk a kocsit, engem egyből megcsapott a hideg levegő, ezért felvettem a pulcsim. Kellett nekem rövidnadrágot felvennem.

Körbefuttattam a szemem az előttem álló hatalmas, sűrű erdőn. Pontosan előttünk egy út vezetett be a sűrűbe, bal oldalon egy tisztás, jobb oldalon pedig egy kisebb szántóföld volt látható. Mögöttünk csak egy hosszú, kanyargós út állt, az út két oldalán pedig itt-ott elvetve házak, amik látszólag lakatlanok lehettek, szerintem a tulajok elköltöztek a farkasok miatt. Valami azt súgja, hogy vidéken járunk, hiszen itt ki van halva minden, madarak csicsergésén és szél susogásán kívül más hang nem igen uralkodik ezen a helyen.   

- Biztos vagy benne, Mira? - fogta meg a kezem John. Gondolkodás nélkül bólintottam, majd közel léptem hozzá és egy apró puszit hintettem arcára. - Ezt igennek veszem - kuncogott fel. 

- John, vágjunk bele! - mondtam, talán túl lelkesen, mire felröhögött. Hihetetlen vagyok. Mintha eddig nem is paráztam volna. 

Kézen fogva sétáltunk beljebb. A levegő egyre hűvösebb lett, de annál tisztább. Lábunk alatt nem volt sár, apró pocsolyák viszont annál inkább, kuncogva kerülgettük őket. A fák szinte körbeöleltek minket, a madarak énekeltek, a körülményekhez képest megmelengette a szívem. Egy elágazáshoz értünk, tisztán láttam a fiún, hogy azon gondolkodik, merre is menjünk tovább. Találomra kiválasztottam a jobb oldalt, majd arra fele kezdem húzni. 

A környék kicsit megváltozott, sűrűbben helyezkedtek el a fák, a fű bokáig ért, rendesen benőtte a gaz az utat. Őz bukkant fel váratlanul a sűrűből, nekem akaratlanul is Luhan jutott eszembe róla. Kíváncsian méregetett minket az állat, ezért megtorpantunk és nem mozdultunk, nem akartuk elijeszteni. Az ember nem minden nap lát vadat ennyire közelről, lélegzet elállítóan néz ki. Annyira csodás, ahogy azokkal a hatalmas ártatlan szemekkel néz minket, már-már a lelkemig hatol. 

Egyszer csak sajnos elmúlt a varázs. Az őz mögött lévő bokor megmozdult, amitől megijedt az állat és elugrált. Abban a pillanatban mi is összerezzentünk. Visszafojtottam a lélegzetem, vártam, hogy pontosan mi is fog előlépni a bokorból. Ez tuti egy farkas!

Nem kellett csalódnom. Morogva, hátracsapott fülekkel lépett elő egy farkas. Bundája szürke, mellkasán, mondhatni mellényén a szőr fehér, a fehér szín egészen a homlokáig tartott, végigfutott a pofáján. Gyönyörű kék szemei haragosan csillogtak, fogait kivillantva dühösen vicsorgott. Ez az állat egy átlagos farkas magasságánál nagyobb volt, hosszabb. Megfeszült a testem, mikor egyenesen rám meredt. Kezem már készítettem is arra, hogy megragadjam a fegyvert.

Ez már a második kék szemű farkas, amit látok. Lehet, hogy ez ugyan az az állat, amit meglőttem? Nem, annak a farkasnak a bundája más színű volt, sötétebb, mint ennek. És ez magasabb is, mint az a másik. Ja, és... miért nem az őz után futott?

Az állat viselkedése hirtelen megváltozott. Már nem vicsorgott, szemei kíváncsian csillogtak, az egész ábrázata olyan lett, mint egy aranyos kiskutyának. Most meg mi lelte ezt az állatot? Mintha nem is egy vérengző fenevad lenne. Ez tuti, hogy csak álca. Ott ahol volt leült, fülét hegyezve oldalra billentette a fejét, úgy nézett tovább, Johnt figyelmen kívül hagyva. 

Nem hagytam magam becsapni, volt fogalmam arról, hogy csak játszik velem, szórakozik. Megragadtam a fegyvert, kihúztam a tartóból és kibiztosítottam. A rendőr megdermedve állt és bámulta a szürke teremtést. Ahogy látom, John is rendesen leblokkolt. Pedig igazán elővehetné a pisztolyát. 

Mikor a farkas meglátta, hogy pisztoly van a kezemben, ahelyett, hogy elkezdett volna morogni, nyüszített egyet, lefeküdt a földre, elülső mancsaival eltakarta a szemeit. Még az ütő is megállt bennem, nyeltem egy nagyot és felnéztem Johnra, aki tanácstalanul nézte a állatot. Ilyen lehetséges egyáltalán? Lehetséges az, hogy egy vérengző dög így viselkedik? 

Hevesen dobogó szívvel vettem észre, hogy újdonsült "barátunk" nagy szemekkel kukucskált ki mancsai közül, végül felállt és csak nézett ránk, mint borjú az új kapura. A fegyvert visszatettem, nem lett volna értelme használni, úgy sem támadott meg minket. Ez teljesen ártalmatlan lenne? Vagy esetleg veszett? 

Sajnos túl naiv voltam. Egyik pillanatról a másikra változott meg, lelapította a füleit, vicsorogni, morogni és fújtatni kezdett. Kék szemei villámokat szórtak, ha ilyen lehetséges. Sunyin közelebb lépdelt hozzánk, mire automatikusan hátráltunk. 

Viszont ekkor meghallottam egy másik, mélyebb morgást is, ami a hátunk mögül jött. 

Chapter 11.

Nővérem hangos nyöszörgésére és az ágy hullámzására ébredtem. Morogtam egyet, nehézkesen felnyitottam a pilláim, szemem elé került Dina eltorzult arca, amint a homlokát masszírozta, közben rugdalózott, ezáltal az ágy mozgott. Mintha egy vízágyon lennék... felfordul a gyomrom.
- Edina, abbahagynád? - nyögtem fel rekedt, álmos hangon és ásítottam egyet. Rám meresztette meggyötört tekintetét, lábai mozgását leállította.
- Kicseszettül fáj a fejem! - ordított fel, felült, majd belemarkolt fekete hajzatába, szinte megtépte magát. A keze után nyúltam s elrántottam, nehogy kárt tegyen magában. Mi baja lehet? - Fáj mint az állat, pedig egy korty alkoholt sem ittam - siránkozott, ezt követően törökülésbe vágta magát. Arcára néztem, mely már nedves volt előtörő könnyeitől. Pedig Dina ritkán sír! 
- Ennyire fáj? - hátát és vállait simogattam nyugtatásképp, de nem segített, tovább zokogott, egész teste rázkódott. Elfeküdt az ágyon, magzatpózt vett fel, mindkét tenyerét fejére tapasztotta. Most mit csináljak vele?  Tehetetlenül ültem mellette, törtem a fejem azon, hogy mit tegyek vele. Elképzelésem sem volt, hogy miért gyötörte ez a borzalmas fejfájás. Amilyen hirtelen feküdt le, olyan hirtelen ült fel. Kipattant szemekkel tapogatta feje búbját, halántékát és homlokát, mindeközben én semmit sem értettem az egészből. Szétnyílt ajkakkal felém fordult, majd megragadta a vállam s megrázta testem. Mi, mi, mi, mi az Isten?!
- Hogy lehet az, hogy ilyen hamar elmúlt?! - kiáltotta a képembe döbbenten, eleresztette vállaim s felsóhajtott. - Pedig úgy fájt... ez normális? - pillantott újra rám, várta a választ a kérdésére, de sajnos nem tudtam mit mondani. Ilyen lehetséges?  Mérgesen letörölte az arcáról a könnyeket s beletúr t hajába. - Olyannyira fájt, hogy még sírtam is. Pedig nem szoktam sírni!
- Hogy érted, hogy fájt? Mit éreztél? - próbáltam belőle kiszedni, hátha a válaszai segítenek.
- Mintha... hogy tudnám szavakba önteni... Mintha valaki egy bazi nagy baltát vágott volna a fejembe. Nem akarom megtudni az milyen érzés, de szúrt, sajgott, égett, sőt mi több még pulzált is - hadonászott kezeivel.
- Sajnos erre nem tudok mit mondani - ráztam a fejem. - Emlékszel, mi történt tegnap? - Most azt próbálom megközelíteni, hogy nem-e esett el és verte be a fejét. Lehet agyrázkódást kaphatott, s a tünetek csak ma kezdenek el megjelenni... Áh, ez szín tiszta hülyeség! Egyáltalán hogy kapcsolódik ide ez a két dolog?!
- Igen, emlékszem. Az SM épületében voltunk és találkoztunk a fiúkkal. Én összebarátkoztam Sehunnal. Rendes gyerek - mesélte mosolyogva. Látványosan leesett az állam a hallottak miatt. Sehun rendes gyerek?! Összebarátkozott vele?! Mi van?! Ökölbe szorítottam a kezem, s felszisszentem. Döbbent szemeket meresztettem Dinára, aki ugyan úgy nézett vissza rám, mintha nem értene semmit.
- Edina. Te magad is láttad! Sehun fojtogatott engem, az Isten szerelmére, hogy lehet rendes gyerek?! Még hogy összebarátkoztál vele! Szinte a Pokolba kívántad angyalom! - közöltem vele kiabálva. Rajta a sor, hogy ledöbbenjen. Mi történt vele?! Ennyire beverhette volna a fejét? 
- Miranda, te beverted a fejed? - kérdezte elhűlve. Én is ezt kérdezhetném... - Dehogy fojtogatott téged! És dehogy kívántam a Pokolra, ez hülyeség! - csattant fel hirtelen. MI? Fájnak azok a mondatok, amik kihangzanak a szájából. Nem hiszem el, hogy elfelejtette az esetet. Hogy történhetett ilyen? Mi történt vele? Már fáj a fejem ettől a sok értelmetlen kérdéstől! 
- Tessék, nézd meg magad! Itt van a kezeinek a nyoma - söpörtem félre hajam, s előrehajoltam, hogy jobban szemre tudja vételezni a nyakamon a foltokat. Dina vigyorogni kezdett, a nevetés úgy tört ki belőle, mint egy vulkán. Meggyötörten néztem rá, de ő csak tovább nevetett rajtam. Ezen mi olyan vicces? 
- Mira drágám, nincs ott semmi - simogatta meg nyakam kuncogva.
- Mi?!
Idegesen felkeltem az ágyból, majd a fürdőbe futottam. A döbbenettől egy nyögésszerű hang szökött ki a számon, mikor megpillantottam magam a tükörben. De hisz' ott nincs semmi! Mi... Ezt hogy? Nem szokott ilyen hamar begyógyulni... Lekaptam magamról a tegnapról rajtam maradt pólóm, hátat fordítottam a tükörnek és visszanéztem alakomra a vállam felett. A gerincemről és a lapockámról is eltűntek a zúzódások. Lehajtottam a nadrágom derekát, de a medencecsontom felülete is ép volt. Teljes letargiába esve sétáltam vissza a pólómat lóbálva. Edina hason feküdt az ágyon, bűvölte a telefonját. Közelebb mentem hozzá, s kisebb sokkhatás jött rám, mikor megláttam, hogy Sehunról nézeget képeket. Most komolyan mi lett vele?! 
- Dina! Te az ellenség képeit nézegeted, ugye tudod?! - dorgáltam meg, mire egy döbbent pillantást kaptam. Egyáltalán miért róla néz képeket?
- Na, fejezd már be ezt a viselkedést! Sehun nem csinált az ég világon semmit! - csapott rá jobb kezével túlságosan is lapos, fedetlen hasamra. Meglepetten kaptam a bántott területre a tenyerem, megdörzsöltem a bőröm, mert az ütés nyoma csípett. - Hagyjuk témát és térjünk át egy másikra - mondta, letette a telefonját s felült az ágyon, lelógatta hosszú lábait - Lehet én vagyok stikkes, de... este mintha valaki simogatta volna az arcom. Te voltál? - meglepett a kérdése. Eszembe jutott az álmom. Vagyis, csak szerintem álmodtam, mert Dina teljesen úgy beszél róla, mintha megtörtént volna. Vagy... nem álom volt? 
- Nem én voltam, viszont valaki engem is simogatott. Ráadásul az a valaki szájon is puszilt - borzongtam meg. - De szerintem mind a ketten álmodtuk.
- Ja... lehetséges - gondolkodott el, s újra kezébe vette a Sonyját. Lemondóan sóhajtottam egy nagyot, és inkább kotorászni kezdtem a bőröndömben valami kényelmes, táncolásra alkalmas ruha után. Úgy döntöttem, hogy ismét meglátom az SM Entertainment épületét, mert szükségem volt a gyakorlásra. Az óra alig ütötte a reggel hatot, s mivel látszólag hűvös volt az idő, ezért egy fekete bokánál gumis melegítő nadrágot, egy fekete pólót, s az elengedhetetlen EXOs pulcsimat turkáltam ki a bőröndből. Besiettem a fürdőbe, megfürödtem, fogat mostam, hajat fésültem, majd mint akit kergetnek, úgy rohantam ki a helyiségből. Felvettem a tornacipőim; az oldaltáskámba pakoltam egy térdnadrágot és egy ujjatlant, hátha az idő olyan kegyes lesz, hogy napközben felmelegszik. A táskámban megtaláltam a tegnap vett kaját, szerencsére nem voltak romlandóak, ezért bent hagytam a biztonság kedvéért, mert nem akartam éhen halni.
- Én most elmegyek, te maradj itt és pihenj! - utasítottam Dinát, de rám se hederített, szüntelenül bűvölte a készülékét. Kínomban felmorrantam, hátat fordítottam és elhagytam a lakosztályunkat. Mérgesen rohantam le a lépcsőn és vágtattam ki a hotelből.
Mindjárt felrobbanok a méregtől! Hogyhogy nem emlékszik semmire?! És... ha a Yixing-Jongin páros csinált vele valamit...? Jó, ezt most hagyom abba, mert butaság! 
A nagy eszemnek köszönhető, hogy megjegyeztem az utat az SM-ig.
Fütyörészve sétáltam az utcán, világos lett már, bár az ég még kicsit borús volt. Az aszfalt és a fák koronája nedves maradt, csillogtak a víztől, lehet, hogy este újra rákezdett a vihar. Beleszippantottam a nem teljesen tiszta, városi, kissé szennyezett levegőbe, s lassan fújtam ki, hogy megnyugtassam tomboló szívem.
Még mindig nem vagyok képes elhinni, hogy Edina miért mondta azt, hogy Sehun rendes. A zúzódásaim hová tűnhettek? És az az álom... tényleg álom volt? Megválaszolatlan kérdések, melyekre iszonyú nehéz válaszolni.
Betértem egy boltba, hogy szerezzek magamnak egy kis bolti kávét. Illedelmesen köszöntem a pénztárnál állónak, meglepődve, de mosolyogva üdvözölt. Kíváncsian jártam a bolt sorait; észrevettem két lányt, akiknek EXOs pulcsijuk volt, csak fehér színben.
Csillogó szemekkel vettem észre egy pultot, mögötte egy fiatal lányt. A lány előtti pulton egy nagy kávéfőző állt, mindenféle modern cuccal összeszerelve.
- Jó reggelt. Elnézést, itt lehet kapni rendes kávét? - kérdeztem illedelmesen egy meghajlás után. A lány mosolyogva bólintott.
- Hogyan kéred? - kezei már a gépet tapintották, készen állva a főzésre.
- Tejjel és négy cukorral - adtam le a rendelésem. Bólintott egyet, s nekiállt a kávé készítésének. Csendben figyeltem minden mozdulatát; hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki, vagy valakik egyfolytában figyelnek s sutyorognak a hátam mögött. Hátrapillantottam, megláttam azt a két lányt, akiken a majdnem egyen pulcsik vannak. Fél füllel hallgatózni kezdtem, bár tudtam, ez nem helyes.
- Ez nem az a külföldi, aki tegnap az épület előtt volt egy biztonságival? - kérdezte az egyik. Oh, szóval rólam dumáltok? 
- De, ez az. Pedig már kezdtem örülni, hogy az a rendőr tényleg a sittre viszi amiért betört az épületbe, de sajnos tévedtem - Most komolyan... mi a faszom van?! 
- Mindjárt kész a kávéd - zökkentett ki gondolkodásomból a pult mögött álló lány. Fél szemmel láttam, ahogy bele önti a tejet a papírpohárba, beleteszi a cukrot, majd rápattintja a pohár tetejét. Teljesen felé fordultam, s mosolyogva elfogadtam a poharat.
- Itt fizessek va-
- Itt fizess - mosolygott.
Miután kifizettem a kávém, boldogan céloztam meg a bolt kijáratát. A lányok mellé érve odasúgtam nekik: - Nem törtem be, mert behívtak. És képzeljétek... most is oda megyek - vigyorodtam el döbbent arcukon, majd emelt fővel távoztam.
Hangosan kacagva hagytam el a bolt területét, majd tovább mentem az egyenes utcán kellemesen meleg kávémat szürcsölgetve. Ez a két kiscsaj meghozta a kedvem, bár még mindig foglalkoztat az, hogy mi lelte Edinát. Lehet el kéne vinni orvoshoz. Gyors léptek zaja ütötte meg a fülem, de nem néztem hátra, mert biztos voltam benne, hogy nem utánam futnak. Ám mikor egyszerre két kéz is megragadta a vállaim, megtorpantam és szembe fordultam az utánam futó személyekkel. Meg sem lepődtem, mikor azt a két lányt láttam meg, akik rólam beszéltek a boltban. Vigyorogva fejtettem le magamról kezeiket és beleittam a koffeinbe.
- Mit szeretnétek? - kérdeztem nyugodtan. - De gyorsan ám, mert sietek - kacsintottam feléjük. Az alacsonyabb látványosan elfintorodott, majd horkantott egy hatalmasat. A magasabb bokán rúgta, ez után rám nézett és elmosolyodott.
- Csak beszélgetni szeretnénk. Mi soha az életben nem láttunk külföldi Exoticot - közölte a lány, mosolya nem volt erőltetett. - Milyen nemzetiségű vagy?
- Magyar - válaszoltam kérdésére, továbbá kortyoltam egyet a tejes nedűből. - Ha beszélgetni szeretnétek, akkor gyertek, mert én sietek - biccentettem előre, sarkon fordultam, majd újra megindultam. Azért szeretnék sietni, mert elsőként akarok odaérni. Hamar beértek, csendesen kullogtak mellettem, nem akartak megszólalni. Láttam az arcukon, hogy gondolkodtak, ezért nem zavartam meg őket.
- Mióta vagy rajongó? - kérdezte az alacsonyabb, vékonyabb lány, akinek hosszú haja lófarokba volt fogva.
- Debütálás óta - büszkén kihúztam magam séta közben, szabad kezemmel a mellkasomra ütöttem. Mind a kettő száját egy hangos "hűha" hagyta el, kuncognom kellett rajtuk, mert nagyon vicces fejet vágtak hozzá.
- Debütálás óta Tao a biasod? - tette fel a kérdést a magasabb, molett alkatú, rövid hajú. Gondolom a pulcsim miatt jött rá, kit "Istenítek".
- Még szép. Ő az ultimate biasom is - vigyorodtam el. Eszembe jutott az a cetli, amire Tao telefonszáma van írva, gyorsan előkaptam a telefonom és levettem a hátlapját; megkönnyebbülve vettem észre, hogy a cetli megvan és nem hagytam el. Még jó hogy ide raktam be. Visszatettem a papírt a hátlap mögé, majd elraktam a zsebembe a készüléket; újra a lányokra szegeztem tekintetem. - És ti mióta vagytok Exoticok?
- Egy éve - vágták rá egyszerre.
Mint kiderült, az alacsonyabb vékonynak Yifan a biasa, a magasabb molettnek pedig Jongin. Mindenféle hülye téma merült fel a fiúkról, nevetve hallgattuk egymás beszédét. Egymás nevét nem kérdeztük, igazából különösebben nem is érdekelt.
Nem figyeltem az időt, de egy óra biztos kellett ahhoz, hogy a kiadó épületéhez érjünk. Az egyik közeli kukába kidobtam az immár üres poharat, és visszasétáltam az engem figyelő lányokhoz.
- Amúgy, én Byul vagyok - mutatkozott be a magasabb - Ő itt pedig Yun - bökött a mellette álló alacsonyra.
- Mira vagyok - mosolyogva mondtam a nevem. - Örülök, hogy találkoztunk, én most me-
- Mira! - hallottam meg egy mély férfihangot. Felkaptam a fejem az épületre, mert onnan szólítottak meg. Először nem láttam senkit, csak a csukott ablakokat, mikor jobban szemügyre vettem az építmény falát, észrevettem egy csápoló Yifant. Szemöldökeim homlokomra kúsztak, WTF fejjel néztem a nekem integető fiút. Az ablak alá sétáltam és felemeltem a fejem, hogy Krisre tudjak nézni. Ez amúgy meg miért hajol ki az ablakon? Bárki észreveheti basszus! Yun elfojtott visítással követte a példám, elbűvölve, csillogó szemekkel nézte biasát.
- Oppa... - mondta a fellegekben járva.
- Ahham, Wufan, szia - köszöntem a colosnak monoton hangon. Arcán egy vigyor terült el, aminek okát nem igazán értettem, hiszen tegnap még tiszta bunkó volt velem, most meg játssza a rendes csávót. Nem értem. Ez is valami Kris logika lehet. - Te mit keresel az ablakban? Bárki megláthat.
- Leszarom - vont vállat nemtörődöm stílusban, mire Yun felvisított, tenyerét szája elé kapta. Most vagy megbotránkozott, vagy menőnek tartja azt, hogy NyomiFan ennyire laza. - Milyen csinos vagy ma - biccentett a pulcsim felé. Csinos az agyad. A mellettem álló ismét hangot adott a meglepődöttségének. Yifant nem igazán foglalkoztatta a csaj, engem nézett folyamatosan.
- Kapd be Kris, jó? - rivalltam rá.
- Maximum te az enyémet - kacsintott, az én szemeim kipattantam, Yun pedig megállás nélkül sikongatott. Ez a gyerek kajak nem normális! Az alacsony lány odarohant barátnőjéhez és szorongatni kezdte a karját. Gondolom sokkos állapotba került. Az az idióta időközben eltűnt az ablakból, már csak annyit hallottam, hogy becsapta a nyílászárót. A fejemet fogva lépdeltem a nagy tolóajtóhoz, a mellettem elhelyezkedő falon lévő gombot megnyomtam, mire az ajtó automatikusan eltolódott jobbra. Hátrafordultam, hogy elköszönjek a lányoktól, viszont hűlt helyüket találtam. Hát, ennyit róluk. Beléptem az épületbe, a bent lévő gombbal pedig visszazártam az üveget. Köszöntem az őrnek, odanyögtem egy "Jó reggelt"-et a portásnak, majd fellépdeltem az első emeletre, egyenesen a fiúk termének ajtajáig. Lenyomtam a kilincset, az után kinyitottam az ajtót. A látvány, ami a helyiségben fogadott, teljesen ledöbbentett. Yifan szó szerint a kanapén terpeszkedett, két karját a támlának támasztotta és beharapott alsó ajakkal nézett engem.
- Mizu? - Hirtelen előre dőlt, bal kezével megtámaszkodott a térdén, jobb kezével beletúrt dús, barna hajába. Ezt tuti, hogy direkt csinálta.
- Jól van Yifan, ne szexizzél - mondtam unottan, becsuktam magam mögött az ajtót, a kanapékhoz sétáltam és tartva a távolságot leültem a srác mellé. Levettem a pulcsit, mert a teremben nagyon meleg volt. - Amúgy hülye gyerek, egyedül vagy? - néztem Krisre.
- Igen. Még egy fél óráig biztos.
- Pazar.
- De várj. Miért lennék hülye gyerek?! Oké, tudom, hogy valami nincs rendben velem, de akkor is...
- Még be is vallod - röhögtem ki. - Kris, amúgy tudod, hogy tegnap bunkó voltál velem, most meg tök rendes vagy?
- Jobb, mint ha bunkó vagyok, nem?! - emelte fel a hangját, arca eltorzult a hirtelen haragtól. Köpni-nyelni nem tudtam, széles vállára teszem a kezem, hogy lenyugodjon. Az összes fiú ennyire hirtelen haragú? 
- Jól van Wufan, bocsánat - motyogtam a vállát simogatva - Ne haragudj. Természetesen jobb a rendes éned, én azt nem mondtam, hogy nem.
Egy hatalmasat sóhajtott, arcvonásai ellágyultak és egy halvány mosollyal lefejtette kezem válláról.
- Nekem kell most bocsánatot kérnem - nézett rám azzal a tipikus Yifan féle aranyos fejjel. Húsos, telt ajkait összeszorította egy csíkba, szemeit kikerekítette. Annyira aranyos látványt nyújtott, menten tócsává folytam.
- Yifan, hagyd abba. Most túl cuki voltál - köhintettem egy aprót. Elmosolyodott zavaromat látva. - Na, de nem azért jöttem, hogy beszélgessünk, hanem gyakorolni.
- Mielőtt elkezdenéd, szeretnék tőled kérni valamit - komorult el az arca.
- Mi lenne az?
- Ne vadássz a farkasokra - mély hangja utasító volt. Meglepett a kérése, de belül meg is értettem. Viszont, nem tehetem. John miatt nem. Muszáj vadászni rájuk és elfogni őket, mert veszélyt jelentenek.
- Kris. Te is tudod, hogy veszélyt jelentenek! Be kell őket fogni. Muszáj - próbáltam meggyőzni.
- Nem Mira, te ezt nem érted. Az az erdő az otthonuk, ha elviszik őket onnan, abba beleőrülnének és szétszednének ott mindent!
- Ezt most csak úgy mondod, hogy megijessz, vagy tényleg így van? - kérdeztem, viszont nem hittem neki.
- Komolyan mondtam - Arcvonásai megkeményedtek, markáns álla megfeszült, ahogy összeszorította fogait. - Ne vadássz a farkasokra - ismételte meg magát. - Szólj a haverodnak is, hogy hagyjon fel a keresésükkel.
- De Yifan! Nem állíthatom meg! - hangom könyörgővé vált. - Ő rendőr!
- Leszarom! - A napon már másodjára mondja ki ezt a szót.  - Érted? Leszarom, hogy rendőr, de kurvára! Ha valamelyikőtök is hozzá mer érni még egyszer bármelyik állathoz, esküszöm én fogom összeverni! - ordított. Szabályosan ordít velem, ugyan olyan ábrázattal, mint tegnap. Ahogy észrevettem, írisze színe is megváltozott egy pillanatra, vörös színt vett fel. Vajon hogy csinálja? Lehet, hogy megint beképzelem... Mi a halálért védi ezeket a dögöket? 
- Most gecire megfélemlítettél Kris, tényleg! - emeltem fel a hangom és felpattantam állóhelyzetbe. - Tudod mit?! Most azonnal felhívom a barátom és megyünk az erdőbe! Befogjuk azokat a dögöket! - szinte köptem a szavakat. Yifannak minden izma megfeszült, erek dagadtak ki karjain. Sarkon fordultam és már mentem volna ki az ajtón, mikor a fiú a kelleténél is erősebben szorította meg a csuklóm s rántott visszafelé. Annak ott a csuklómon biztos, hogy nyoma marad... Maga felé fordított, de arca érzelemmentes volt. Próbáltam kihúzni csuklóm, viszont az meg sem mozdult. Könnyek csordultak ki szememből, annyira fájt a szorítás.
- Yifan, kérlek, engedj el! - sírva fakadtam. A fájdalom annyira erős volt, éreztem, hogy csuklómból elszáll az élet és lüktetett. Hirtelen engedett el. Na végre... Ah, rohadtul fájnak a csuklóm. 
Kris sziszegett a benne felgyülemlett méregtől.
- Tűnj el - préselte ki fogai közül. Kétszer sem kellett mondania. Olyan gyorsan iszkoltam el, hogy már csak a kondexcsíkot láthatta belőlem. A csuklómat szorongatva még mindig folydogáló könnyekkel siettem le a lépcsőn. Az őr és a portás egy emberként kérdezte, hogy mi történt, de én szóra se méltattam őket, elhagytam az épületet.

Miért csinálta ezt? Miért lett ennyire agresszív?