Idegesen rágtam a számban levő kimbapot. Nem tudtam elhinni, hogy szereztem magamnak utálókat, pedig semmit sem követtem el. Nem tehetek róla, hogy Youngmin felvett. Egyáltalán hogy vehetett fel? Hisz tizenhét vagyok, végzettségem sincs. Szabad ezt?
Lenyeltem a falatot, s letettem az evőpálcikát a kezemből. Megtöröltem az arcom kézfejemmel, s a két lányra pillantottam, akik mindvégig csendben maradtak, és mindenhova néztek, csak nem rám. Megköszörültem a torkom, felálltam azt asztalról, majd a hűtőhöz léptem és kivettem belőle egy palack vizet. Lecsavartam a kupakot és nagy kortyokban kezdtem inni a hideg folyadékot. Vajon tényleg idejön Jiwoo és a csapata? Ha igen, mit akarnak csinálni? Jobb lenne velük megbeszélni a dolgot, és nyugodtan a tudtukra adni, hogy én csak dolgozom.
Becsuktam a hűtőt, majd a palackkal a kezemben ültem vissza a székre, a két lány elé. Letettem a vizet az asztal lapjára és figyelni kezdtem a vendégeim. Mind a kettő nyomkodta a telefonját, arckifejezésük kifejezéstelen volt. Tényleg kiszálltak? Egyáltalán miért voltak bent abban a csoportban? Miért jó egy ilyen csapat? Sóhajtottam egy nagyot, könyökömre támaszkodtam, és birizgálni kezdtem a hajam.
- Csajok - Összerezzentek és rám emelték tekintetüket. A telefonokat letették az asztalra, és kérdőn néztek rám, viszont szemeikben még mindig ott csillogott a bánat. Jól is teszik, hogy megbánják. - Jiwoo mit akar tenni? Összever, vagy mi? - kérdeztem rá, miközben tenyerembe támasztottam az állam.
Félelmet kéne éreznem, azt kéne tapasztalnom, hogy a gyomrom összezsugorodik, de ez nincs így. Talán azért, mert ég bennem a vágy, hogy beverjem azt a rusnya képét. Ezt fogom tenni, ha meg akar támadni.
- Hát... eddigi tapasztalataink szerint igen. Az olyan embereket, akik nem tetszenek neki, vagy közel kerültek egy adott idolhoz mindegyiket megverette. Szegény áldozatok még a rendőrséghez sem tudnak fordulni, mert Jiwoo megfenyegeti őket. - Yun az utolsó mondatot már suttogva mondta. Beharaptam az ajkam és emésztettem a hallottakat. Továbbá sem éreztem félelmet, sokkal inkább azon kezdtem gondolkodni, hogy valakinek meg kéne állítania azt a lányt.
Törvénybe ütközik az, amit tesz, s igaz nem tudom, hogy itt Koreában hány éves kortól lehet börtönbe menni, ő megérdemelni a börtönt. Ki tudja, hány áldozata volt már?
- Valamennyi lányt olyannyira megveretett, hogy kórházba került. - Byul látványosan összerázkódott. Megveretett?
- Hogy érted, hogy megveretett? - kérdeztem megdöbbenve. - Nem ő végzi el a piszkos munkát?
- Dehogy. Csak különleges alkalmakkor - legyintett egyet Yun. - Van egy olyan lány a csapatban, aki ártatlannak látszik, viszont nem az. Kisgyermek kora óta tanulja a harcművészeteket. Általában ő ver meg mindenkit.
- Ez borzalmas - ráztam meg a fejem hitetlenül. Hogy képes valaki ilyesmire?
- Voltak a csapatban olyanok, akik már fenyegetőztek azzal, hogy nem bírják tovább és a rendőrséghez mennek. Nekik is ugyan az lett a sorsuk, mint a többi áldozatnak. - Byult annyira felbőszítette elhangzott mondata, hogy egy nagyot csapott ököllel az asztal lapjára, de akkorát, hogy az üvegben levő víz megrázkódott, a tányér és a telefonok megrezdültek. Megértem a haragját.
- De ugye... Jiwoo nem fajult el odáig, hogy esetleg... megölt, vagy megöletett valakit?
- Nem, szerencsére nem - mondták kórusban. Akkor jó... de ez még akkor is nyugtalanító. Lassan fújtam be a levegőt és olyan lassan fújtam ki. Már kezdtem érezni a félelmet, a görcsölő gyomrot, az átlagosnál gyorsabban verő szívet.
- Titeket hogyhogy elengedett? - kérdeztem mélyen a szemükbe nézve. Lehet ki sem léptek, csak játsszák az eszüket. Viszont akkor nem osztottak volna meg velem ilyen információkat, ugye?
- Még mindig nem bízol bennünk, ugye? - mosolyodott el halványan Byul. Mosolya fájdalmat tükrözött, egész arckifejezése egy bántalmazott állatéra hasonlított. Nem voltam jó emberismerő, de azt észrevettem, hogy tényleg megbánta, hogy abban a csapatban volt.
- Még mindig nem bízol bennünk, ugye? - mosolyodott el halványan Byul. Mosolya fájdalmat tükrözött, egész arckifejezése egy bántalmazott állatéra hasonlított. Nem voltam jó emberismerő, de azt észrevettem, hogy tényleg megbánta, hogy abban a csapatban volt.
Lassan megfogtam az asztalon pihenő kezét, és jó erősen megszorítottam.
- Bízom bennetek, oké? - Félmosolyra húztam a szám és Yun kezét is megfogtam. - Hogyhogy elengedett titeket? Nem fenyegetőztetek a rendőrséggel?
- Nem, nem akarunk kék-lila foltokat szerezni - kuncogott fel idegesen Byul. - Azzal a feltétellel engedett el bennünket, ha nem adunk ki információkat erről az egészről.
Úgy éreztem magam, mintha leborítottak volna egy vödör jéghideg vízzel. Kikerekedett szemekkel néztem az előttem ülő két lányra. Halványan mosolyogtak, kifejezésük beletörődő volt. Ők most...- De ti most... rengeteg dolgot elmondtatok nekem. Nem fogja megtudni? - Hangom már remegett, tenyereim pedig izzadtak, ezért elengedtem a lányok kezét, s tenyereimet a nadrágomba töröltem.
- Ha óvatos vagy és nem támadsz rájuk azzal a mondattal, hogy mindent tudsz, akkor nem. - Yun idegesen nevetett fel.
- És ha megtudja...?
- Késsel fenyegetőzött, de úgy sem merné megtenni. - Byul megvonta a vállát. Én azért kinézem belőle. - Minden esetre, erről senkinek se beszélj. Ha idejön és megtámad, majd mi megvédünk.
- Ti is tudtok verekedni?
- Mi az, hogy! - vágták rá egyszerre hangosan, vigyorogva. Megnyugtató.
- Ugye nem figyel titeket? Nincs rajtatok nyomkövető, vagy mikrofon, vagy ilyesmi, ugye? - érdeklődtem felhúzott szemöldökkel.
- Ugye nem figyel titeket? Nincs rajtatok nyomkövető, vagy mikrofon, vagy ilyesmi, ugye? - érdeklődtem felhúzott szemöldökkel.
- Ezt most csak viccnek szántad, ugye? - kérdezte őszintén érdeklődve Byul.
- Szóval nem - vágtam be azt a tipikus póker arcot. - Pedig már kezdtem úgy érezni magam, mint egy filmben! Mostanában úgy is filmbe illő történések estek meg velem.
- Ja. Milyen jó kis dorama sorozat lenne már az életedből! - Yun csillogó szemekkel rácsapott az asztalra.
Jobb is, ha tereljük a témát. Már úgy is kezdett engem körülvenni a gyászos légkör.
- A főszerepet játszanád te, és az EXO - folytatta testvére elmélkedését Byul vigyorogva. - Kialakulhatna egy szerelmi tizenhárom szög!
- A főszerepet játszanád te, és az EXO - folytatta testvére elmélkedését Byul vigyorogva. - Kialakulhatna egy szerelmi tizenhárom szög!
- De buta vagy - nevettem fel, áthajoltam az asztalon és megcsaptam a vállát. - Maximum háromszög. Vagy csak egy tagra fókuszálna a történet.
- Na, és kire? - rángatta a szemöldökét Yun.
Halványan elmosolyodtam, ahogy Zitaóra gondoltam. Az arcára, a szemére, az orrára és az ajkaira... és arra, hogy meg akar csókolni. Még mindig képtelen voltam feldolgozni, próbáltam elraktározni elmém egyik sötét bugyrába, de nem sikerült. Mindig előjött az arca, mely nagyon közel volt, és a szemei, melyek le voltak hunyva. Előjött, ahogy a szája az enyémhez ért, s már azzal sikerült valami megmagyarázhatatlant kiváltania belőlem, amire nem jöttem rá, hogy mi az. Nem is szabadna utána epekednem, hiszen egyrészt a tanára vagyok, másrészt pedig felnőtt férfi. Akkor jöttem igazán rá, azon a széken, hogy igenis jelent számomra valamit ez a kínai srác, akiért mindig is oda voltam. Hiába szöges ellentéte annak a személyiségnek, amit én elképzeltem, én akkor is kedvelem. Csak azt nem tudtam elképzelni, miért mondják rá azt, hogy ijesztő, és hogy bunkó. Valahogy nem fér a fejembe, hogy egy ilyen emberre ilyeneket mondanak.
- Öhm, Mira - legyezgette előttem a kezét Byul. Kipattantak a szemeim, majd megráztam a fejem. Nagyon mélyen elgondolkodtam. Szerintem idiótának tartanak most. Frusztráltan felsóhajtottam, majd kihúztam a hajamból a hajgumit és idegesen összekócoltam a hajam. Nem, többet nem gondolok rá...
- Elnézést... csak elgondolkodtam... - motyogtam az asztalon álló vizet figyelve.
- Min? Nagyon elvörösödtél! - kiáltott nagyot Yun, azután hangosan nevetni kezdett. Addig észre sem vettem, mennyire lángol az arcom. Mind két tenyerem az arcomra csaptam, s kerek szemekkel meggyúrtam mind két felét. Már ennyitől is zavarba jövök? Nem szoktam ilyen lenni.
- Szóval ott tartottunk, hogy... melyik tagra fókuszálna a történet? - hagyta abban a nevetést Yun, s próbált komoly arcot felvenni.
- Hm, segítek. Kínai, "Z" betűvel kezdődik a keresztneve. Vezetékneve pedig "H"-val - húzogatta a szemöldökét Byul.
Nem! Ki van csukva, hogy kimondjam a nevét!
- Huang Zitao! - Yun ismét csak kiabált. Fülemre tapasztottam a kezem, mert testvérével együtt elkezdték kántálni a nevét. Mikor láttam, hogy leállt szájuk mozgása, óvatosan levettem fülemről a kezem.
- Mi van? Már nem is szereted? - húzta össze a szemét Byul, hangja sokat sejtő volt. Túlzás az, hogy "szeretni".
- Nagyon furcsa, hogy szinte minden nap látom - mondtam halkan. - Még nagyon új nekem.
Azt viszont nem fogom nekik elmondani, hogy meg akart csókolni.
- Megértelek. - Yun áthajolt az asztalon és "együtt érzően" megveregette a vállam.
- Tényleg! Mi van a Troublemakerrel? - kérdezte Byul felhúzott szemöldökkel. Hogyhogy mi van vele?
- Mármint a duóval, vagy a számmal?
- A számmal! Még anno az étteremben azt mondtad Taónak, hogy eltáncoljátok! Lesz belőle valami? - Byul nagy szemeket meresztett rám, rátört az izgalom. Remélem nem. Én biztos, hogy nem fogom neki megemlíteni.
- Talán... - mondtam bizonytalanul. - Amúgy lányok! Nektek nem iskolában kéne lennetek?
- Miért?! Milyen nap van ma? - képedt el Yun, kezébe vette a telefonját és megnézte a dátumot. - Ah, még csak szerda. Majd holnap megyünk. Három napos szüntetünk volt.
- Ah, el sem hiszem! Holnap május egy! - Byul hátradőlt a széken, de azon nyomban fel is egyenesedett. - Te! Holnap sem megyünk! Május egy lesz - csapta meg testvére vállát Yun.
- Tényleg. De... akkor pénteken már megyünk? Szerintem harcoljuk ki azt az egy napot, oké? - Yun az öklét nyújtotta, és arra várt, hogy Byul összeüsse vele az öklét. Mikor ez megtörtént, elnevették magukat.
- Holnap lesz az S.M. Olimpia - mondtam egy kisebb gondolkodás után.
- Tudjuk. Szurkolok neked - mondták egyszerre. Ezek szerint csak mi nem tudtunk erről Edinával? Kicsit le vagyunk maradva.
Váratlanul megcsörrent Yun telefonja, ami még a kezében volt. Megforgatta a szemét, mikor meglátta, hogy ki hívja, de nem vette fel a telefont.
- Anya az. Mennünk kéne - fordult testvéréhez, aki bólintott egyet. Máris elmennek? Ne már! Nem lesz társaságom.
- Gyertek, kikísérlek titeket - követtem a példájukat, mert ők időközben felálltak a székről.
A bejárati ajtó előtt felvették a cipőiket, én pedig belebújtam nővérem otthoni papucsába. Kinyitottam előttük az ajtót és előre engedtem őket. Lesétáltam velük a lépcsőn és a kapuig kísértem őket.
- Ha egyedül vagy, mindig zárd be az ajtót. Nem tudhatod, mikor fognak ide jönni - sóhajtott fel Byul és magához ölelt. Pazar. Pedig már kezdtem elfelejteni Jiwoot.
- Nagyon vigyázz magadra - csatlakozott be harmadik ölelőnek Yun. Én mindig vigyázok magamra... hm, ezt még én sem gondoltam komolyan.
- Megfogadom a tanácsotokat - engedtem el őket és rájuk mosolyogtam.
Visszamosolyogtak, majd miután köszöntek, hátat fordítottak és elsétáltak. Remek. Valamivel el kéne foglalnom magam. Visszasiettem a lakásba, s magamra zártam az ajtót. Kezdek kicsit félni. Lerúgtam a lábamról a papucsot, majd a kanapéhoz sétáltam és elnyúltam rajta. Térdeimet felhúztam, karjaim fejem alá pakoltam, s úgy néztem a plafont.
Annyira hülyén hangzik ez az egész. Van egy féltékeny kurva, aki csak azért bánt másokat, mert közel kerül egy idolhoz. Számomra ez az egész nagyon érthetetlen, s szerintem nem is fogom megérteni. Mit van úgy oda? Azt hiszi, hogy ő valaki? Hogy ő a helyi kemény? Tényleg be kéne már verni az orrát, hogy tudja, hol a helye. Az ilyennek mit csinálnak a szülei? Mit szólhatnak ahhoz, hogy az édes kicsit lánykájuk másokat terrorizál? Lehet nem is tudnak róla.
Zsongott a fejem a kérdésektől és a feltevésektől. Annyi minden történt velem azalatt a rövid idő alatt, hogy fel sem tudtam fogni igazán. Egymást követték az érdekesebbnél érdekesebb események.
Farkasokkal találkoztam, az EXO tánctanára lettem, megjártam már a halált és elvesztettem egy barátot. Eltűnt a betegségem és kiderült Yifanról, hogy ilyen gondolatolvasó izé.
Magzatpózba helyezkedtem, egészen kicsire gömbölyödtem.
Vajon hova mehettek ma? Miért nem szóltak nekem? Legurultam a kanapéról, majd állóhelyzetbe pattantam és bementem a szobámba. Az asztalomról levettem a laptopom, majd az ágyra ültem, a gépet az ölembe helyeztem. Felnyitottam a tetejét és megnyomtam a bekapcsoló gombot. Biztos, hogy vannak már képek. Megvártam, míg teljesen felállt a rendszer, majd beléptem a böngészőbe és bepötyögtem a facebookot. Hű, nem is tudtam, hogy van internet. Beléptem, majd a facebook böngészőjébe beírtam az "EXO Hungary" oldal nevét. Lejjebb görgettem, de nem találtam semmit. Hogyhogy nincs kép? Hiszen ma mentek el. Lehet majd egy kicsit később lesz. Nem akartam az interneten lógni, ezért kiléptem a közösségi oldalról, bezártam a böngészőt és lecsuktam a laptop tetejét. Nem érzek késztetést, hogy tovább netezzek. Valahogy nem hiányzik.
A gépet letettem az ágyam mellé, majd visszaültem törökülésben és tanácstalanul néztem magam elé. Mivel a fiúk elmentek valahova, így nem tudtam dolgozni, s ezért nem tudtam mit csinálni. Felötlött bennem az, hogy elmegyek egy hosszabb városnézésre, de nem volt senki, akivel el tudtam volna menni.
A nappaliban megcsörrent egy telefon. Fogalmam sem volt, hogy kié lehet, mert a sajátomat elvesztettem, s nagy valószínűséggel Edina magával vitte a telefonját. A csengőhang sem volt ismerős. Vajon kié lehet? Ki járt itt? Leszálltam az ágyról, átsétáltam a szobán át az ajtón a nappaliig. A párkányon, egy összehajtogatott pulóver alatt szólt a telefon, és mikor odamentem és felvettem a ruhát, nővérem telefonja került a szemem elé. Még is csak Edináé. A kijelzőn Yifan nevét véltem felfedezni. Yifan?! Most megvagy. Gyorsan a kezembe fogtam a Lumiát és ráböktem a fogadás gombra.
- Hova a francba mentetek? - Köszönés nélkül támadtam le, s pár másodpercig nem is reagált utána. Gondoltam, hogy nem arra számított, hogy én veszem fel.
- Mira? - szólt bele meglepetten a telefonba.
- Nem. A kaszás - változtattam el a hangom egy szemforgatás kíséretében.
- Hol van Edina? - jött a következő kérdés, az előbbi mondatom ignorálva.
- Dolgozik. Én meg itthon vagyok. Miattatok. - Tudtam, hogy nincs jogom ezt mondani, és hogy ha menni kell nekik, hát akkor kötelességük menni, viszont mégis haragudtam rájuk, mert nem szóltak nekem.
Elvileg, ha fellépésre mentek, akkor nekem is velük kellett volna menni, nem? Bár lehet, hogy nem is fellépni mentek, mert ha jól emlékszem, Suho azt mondta, hogy csak nyolcadikától térnek vissza.
- Megértem a haragod, és elnézést, hogy nem szóltunk. Csak ma tudtuk meg, hogy menni kell - mondta bűnbánóan, hangja pedig fájdalmasan őszintén csengett.
- Nem mondod komolyan? - Hitetlenül kérdeztem. Az ilyeneket nem előre szokták velük megosztani?
- Igen, komolyan. De most mennem kell. Mond meg Edinának, hogy majd hívjon vissza.
- Rendben, de hov-
Meg sem várta, hogy megkérdezzem, hova mentek, kinyomta a telefont. Egyik kezemben a telefont fogtam a másikkal pedig nagyot sóhajtva túrtam bele a hajamba. Ilyen nincs!
A készülékkel a kezemben mentem el a kanapéig, majd lehuppantam az ülőalkalmatosságra. Törökülésbe helyezkedtem és babrálni kezdtem nővérem telefonját. Beléptem a galériájába, s nézegetni kezdtem a képeit. Rengeteg selcát készített barátjával, s egy csomó minden mást is lefényképezett. Ahj, el kéne már egy telefon.
Kiléptem a galériából és a névjegyekre böktem a hüvelykujjammal. Lejjebb görgettem, majd megakadt a szemem Youngmin telefonszámán. Reméltem is, hogy megvan neki. Rányomtam a nevére, a "szám hívása" gombra pöccintettem, majd a fülemhez emeltem a telefont. Azt hittem, hogy nem fogja felvenni, de a hatodik csörgésnél fogadta a hívásom.
- Haló? - köszönt bele óvatosan a telefonba Youngmin. - Ki maga?
- Youngmin igazgató? Mira vagyok - válaszoltam ugyan olyan furcsán. Miért úgy kérdezte, hogy "ki maga"?
- Ja, akkor jó. Azért kérdeztem, hogy ki vagy, mert Edina jelenleg az irodámban van, és beszélgetek vele. Azért volt furcsa, hogy közben "ő" hívott.
- Áh, értem. Mondja meg neki, hogy használom a telefonját - kuncogtam. - Igazából azt szeretném megkérdezni Youngmin igazgató, hogy tud nekem telefont szerezni? Elvesztettem a sajátom, s mivel még nem vagyok jártas Seoulban, ezért nem tudom, hogy hol van üzlet, ráadásul gondolom új SIM-kártya kell új számmal, amit szintén nem tudom, hogy kell intézni. S gondolom a nővérem sem.
- Természetesen tudok neked készüléket szerezni. Csak mond, hogy milyen márka kell, és már holnapra meglesz a telefon.
- Nokia Lumia 1320 - mondtam a már rég kinézett telefon nevét. Addig Samsungom volt, de az meguntam, mert már elegem lett az andoridból.
- Rendben. Megveszem neked, és majd megbeszéljük a továbbiakat. - Hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Köszönöm szépen - meghajtottam a fejem, bár nem láthatta. - Nem is zavarom tovább. Mondja meg a nővéremnek, hogy siessen haza. Viszont látásra!
- Viszont látásra! - köszönt, s kinyomta a telefont.
Elvettem a fülemtől, s felsóhajtottam. Ez könnyen ment. Ismét beléptem a névjegyzékbe és kikerestem bátyám telefonszámát. Remélem felveszi. Istenem, add, hogy nem lett komolyabb baja. Ott kéne lennünk vele... Ráböktem a gombra és ismét a fülemhez emeltem a telefont. Remélem nem az egyik haverja veszi fel. Szinte azonnal felvette a telefont.
- Edina? - Gergő halkan szólt bele a telefonba, s szívem pedig összehúzódott meggyötört hangja hallatán. Szemeim égni kezdtek és a torkom összeszorult, beleharaptam az ajkamba, s nagy lélegzetvételekkel próbáltam magam lenyugtatni. Sosem hallottam még ilyen hangon beszélni... Eddig sosem történt vele ilyesmi.
- Mira vagyok, Gergő... - Megköszörültem a torkom és csak azután válaszoltam neki.
- Mira... annyira jó hallani a hangod - motyogta. Erősebben haraptam a szám, szabad kezemmel pedig letöröltem a kibuggyanó könnyeket. Szipogtam párat és reméltem, hogy nem hallotta. Ne mondd ezt... annál jobban mardos a bűntudat.
- Hogy vagy, Gergő? Miért ilyen a hangod? - hadartam el a kérdéseket.
- Fáj a fejem - nyöszörögte - És te, hogy vagy? Hogy megy a munka? Jól össze tudsz dolgozni azokkal a rizszabáló húzott szeműekkel? - Hiába érte baleset, a humora megmaradt, s nekem akaratlanul is egy mosoly kúszott az arcomra. Rizszabáló húzott szeműek. Ez jó volt...
- A humorod a régi - mondtam. - Amúgy, honnan tudod, hogy kaptam munkát?
- Tegnap beszéltem Edinával - válaszolta. - Hallod, te hogy reagáltál arra, hogy megtalálta a régi pasiját, aki ráadásul híres lett? Hogy is hívják... valami Yifan.
- Lesokkolt. Teljesen. De már kezdek megbarátkozni a ténnyel - kuncogtam. A könnyeim elapadtak és a torkom szorítása is elmúlt. Gergő hangja tisztább lett, és engem is megnyugtatott.
- Na, és veled mi a helyzet? Azt is hallottam, hogy neked is készülőben van valami. - Hangja komoly volt, nem örült annak, hogy ilyet hallott rólam. Edina, muszáj mindent elpletykálnod neki?! Ő is jól tudja, hogy semmi közünk sincs egymáshoz Zitaóval.
- Nincs készülőben semmi, Edina hülyéskedett - nyugtattam meg. - Csak barátok vagyunk azzal a fiúval, nem kell aggódni.
- Biztos?
- Biztos. Hamarosan huszonegy lesz a srác, nem fogok kikezdeni egy felnőttel. - Mosolyt erőltettem magamra, hogy némiképp megnyugtassam magam. Én tényleg nem fogok egy felnőttel kikezdeni. Nem volt okos húzás Taótól az, amit akkor csinált... S nem volt okos húzás tőlem, hogy hagytam magam.
- És milyen az élet Koreában? Nincs túl sok ember? Nem szmogos a levegő? - kérdezte bátyám, miközben hallottam, hogy nyikorog az ágy. Biztos felült.
- Nagyon jó, szeretek itt lenni. Sok ember van, de úgy különösebben nem zavarnak. A levegő pedig szmogos, de meg lehet maradni - válaszoltam kérdéseire. - Még mindig kórházban vagy?
- Igen, még egy hétig. Nagyon unalmas, de legalább a haverok minden nap idejönnek.
- A karod is eltört, ugye? Melyik?
- A jobb. Meg kell tanulnom újra enni a bal kezemmel, tudod, mennyire ügyetlen. - Akaratlanul is felnevettem, ahogy elképzeltem Gergőt bal kézzel levest enni. Ügyetlenül belekanalaz, de annyira remeg a keze, hogy mire a szájához ér a kanál, a leves visszafolyik a tányérba.
Ő is nevetett, ami melegséggel töltötte el szívem. Egy kicsit jobb kedvre derítettem. Ez jó jel.
Ő is nevetett, ami melegséggel töltötte el szívem. Egy kicsit jobb kedvre derítettem. Ez jó jel.
- Hány óra van most nálatok? - kérdezte, miután kisebb-nagyobb sikerrel abbahagyta a nevetést.
A faliórára néztem, és leolvastam róla az időt: - Kereken négy óra van. Akkor ott-
- Reggel kilenc óra van. Le kell tennem, mert hamarosan visit lesz.
- Még egy kérdés. A nővérek rendesek? - Azért kérdeztem, mert Edina is kórházban feküdt egy hétig, mert a térdével műtötték, s ott a nővérek nagyon bunkók voltak. Minden kérdésre úgy válaszoltak, mintha felsőbbrendűbbek lettek volna nálunk, meg ehhez hasonlók.
- Igen, szerencsére ezen az osztályon rendesek.
- Jó napot kívánok mindenkinek! - hallottam meg a vonal túlsó végéről egy mély hangot.
- Oh, megjött a doktor úr. Majd még beszélünk, húgi. Vigyázz magadra nagyon! Szia.
- Szia Gergő! Szeretlek - köszöntem el tőle én is, majd kinyomtam a telefont.
Lezártam a készüléket, és a hozzám közelebb lévő karfára tettem. Elmosolyodtam és hátradőltem a támlára.
Végre Gergő jobban van, legalább is a hangja erről árulkodik. Bár mikor hívott, nagyon gyengének hangzott. Ahj Istenem... ki törhetett be hozzánk? És ki volt az a merész, aki le merte lökni a bátyámat? Remélem keresik, s remélem, hogy meg is találják.
Felkeltem a kanapéról, majd az asztalon hagyott üveg vízhez mentem, a kezembe véve letekertem a kupakot és beleittam a folyadékba. Visszatekertem a kupakot, a vizet pedig betettem a hűtőbe. A mosogatóban figyelő mosatlanra tévedt a szemem, s mivel nem tudtam mást csinálni, a mosogató elé álltam, szivacsot és mosogatószert vettem a kezembe, a vizet pedig megnyitottam és elkezdtem elmosni a tányérokat. Nem igazán érdekelt, hogy ott volt a mosogatógép, muszáj volt elfoglalnom magam, mert beleőrültem a semmittevésbe.
Leöblítettem a habos tányérokat, bögréket és fém pálcikákat, majd az összeset a szárítóba tett, a dugót pedig kihúztam, hogy lefolyjon a koszos víz. Megtöröltem a kezem, a tenyerem jócskán ráncos lett a víztől. Legközelebb gumikesztyűt húzok.
A bejárati ajtóhoz mentem és levettem a fogasról a táskám, majd azzal együtt sétáltam be a szobámba és ültem le az ágyra. Kinyújtottam a lábaim majd kis terpeszbe helyezkedtem, a táskát pedig lábaim közé tettem. Kivettem belőle a ruháim, a sojut, amit az éjjeliszekrényemre tettem, és a lapokat, melyeket Youngmin igazgatótól kaptam. A táskát magam mellé raktam, lábaim összezártam, feljebb helyezkedve az ágyon a támlának dőltem és felhúztam a térdeim. A lapokat a combjaimra támasztottam és olvasni kezdtem azokat.
A nagyját csak felületesen átnéztem, mert azokon csak a fellépő ruhák képei, a színpad vázlata, a színpad mögötti helyiségek vázlata, tűzvédelmi terv meg ilyesmik voltak. Az én figyelmem a koncert programja, vagyis a zeneszámok kötötték le.
Még mindig nem értem, hogy Yifan neve mellett miért van kérdőjel. Lehet, hogy ő nem is szólózik? Vagy még nincs meg a koreográfia? Hamar ki kéne találni, az ő szólójával mi lesz, mert már csak egy hónapunk van a koncertig.
Az éjjeliszekrényre tettem a köteget a soju mellé, majd lejjebb csúsztam az ágyon és elfeküdtem. Alszom egy kicsit. A takarót, ami az ágy végében hevert összegubancolódva, magamra terítettem és a jobb oldalamra fordultam. Felhúztam a térdeim és lehunytam a szemem.
Az elalvás könnyen ment, mert nem pörgött az agyam, minden idegszálammal a pihenésre összpontosítottam.
***
Valaki a fülembe üvöltött miközben egy lámpával az arcomba világított. Ki lehet ez az elvetemült?! Felnyitottam a szemeim, de azon nyomban visszacsuktam pislogóim, mert az erős fény kiégette a retinámat. Foltokat láttam magam előtt, melyek akkor sem tűntek el, mikor újból kinyitottam szemeim.
Azon nyomban felültem, mikor ismeretlen embereket pillantottam meg a lámpa okozta félhomályban. Egyedül Dongsunt ismertem fel, az ő kezében volt a lámpa, és valószínűleg ő üvöltött bele a fülembe. Mit keres itt?
- Mi a francot kerestek itt ilyen későn? - nyöszörögtem, s kinéztem az ablakon. Sötét volt kint, fogalmam sem volt arról, hogy hány óra.
- Inkább ilyen korán! - javította ki egy ismerős női hang a kérdésemet. Yoonjeong volt az, az EXO-M fodrásza, aki át adta nekem a pólót. Korán? Miért, hány óra van?
- Hányszor mondjam, katona?! Ki az ágyból, amíg szépen mondom! - sürgetett Dongsun, lerántva rólam a takarót. A póló, ami rajtam maradt alvás közben felcsúszott, a hirtelen jött hideg miatt összerándultam. A rám vetülő lámpától láthatták kiálló bordáim, melyekre nem voltam büszke.
Felültem a matracon, majd lehúztam a felsőt, hogy eltakarjam vele testem. Ezt nem kellet volna látniuk.
- Maga nagyon sovány Balassi! Szokott ön enni?! - Dongsun folytatta tovább a tábornok szerepet, nem hagyva figyelmem kívül, amit látott. Nem, koplalok... hülye gyerek.
- Jól van haver, ne hevüljél - sóhajtottam fel, majd a szobában álló másik hét emberre néztem. Dongsunon és Yoonjeongon kívül senkit sem ismerek. És miért vannak itt ennyien? - Mit kerestek itt?
- Azért jöttünk, hogy felébresszünk - mondta az egyik ismeretlen nő, és felém dobott egy táskát, amit elkaptam és kíváncsian méregetni kezdtem. Ez miért kell? - Gyorsan öltözz fel, mert mindjárt mennünk kell!
- Hova? - kérdeztem értetlenül. Az agyam még nem fog annyira jól. Az álmosság még ott lebegett a fejem felett, képes lettem volna visszaaludni. Hány óra lehet? Mennyit alhattam?
- Hát az első helyszínre!
- Milyen első helyszínre? - Nem értek semmit.
- Május elseje van, ma van az S.M. Olimpia napja, nem emlékszel?! - csatlakozott be egy harmadik ismeretlen pasas. Tényleg, az olimpia! Hogy mehetett ki a fejemből? Én hülye!
Volt valami közös a szobámban állókban. Terepmintás kezeslábasban voltak, úgy néztek ki, mint akik tényleg a katonaságból jöttek volna. Ebben a táskába is ilyen hacuka lehet?
- Minek ez a ruha? - biccentettem Dongsun felé.
- Minden évben van egyenruha. Most a terepmintásat választottuk. Ennek viszont van más oka is, de erről majd később - válaszolt a kérdésemre egy kicsit bővebben a technikus srác mosolyogva. - Kimegyünk, hagyunk átöltözni. Siess! Fél órán belül indulunk!
Mielőtt bármit is mondhattam volna, sarkon fordultak és kimentek a szobám nyitott ajtaján. Az utolsó becsukta az ajtót, s még az a kevéske fény is eltűnt a szobából. Az éjjeliszekrényemen levő digitális órára pillantottam, s leesett az állam, mikor leolvastam az időt. Hajnali fél négy?! Hülyék ezek? Elégedetlen nyögést hallattam, majd leszálltam az ágyról és kinyújtottam elgémberedett tagjaim. Miért kell ilyen korán menni? A szekrényemhez vánszorogtam, kihúztam az egyik alsó fiókot. Kiszedtem belőle egy sportmelltartót, egy franciabugyit és egy zoknit, majd visszamentem az ágyamhoz és rádobtam a ruhameműket. Lehajoltam, majd kicipzároztam a kicsi sporttáskát, amit az az ismeretlen nő adott nekem. A táskában egy pár fekete új fűzős bakancs volt, alatta pedig egy fekete trikó és egy összehajtott terepmitás katonai öltözet. Remélem mind az én méretem. Kivettem a bakancsokat, majd a többi ruhát is, a lábbeliket a földre tettem, a ruhákat pedig széthajtottam és a matracra terítettem.
Levettem magamról a Taeyeontól kölcsönkapott ruhákat, majd az elhasznált fehérneműket és felvettem a tisztákat. Belebújtam a fekete trikóba, melynek pont megfelelő volt a mérete. Következett a kezeslábas, látszólag az is az én méretem volt. Leültem az ágyra, s belebújtattam a lábaim a kezeslábasba, ezt követően lábra álltam és felhúztam a nadrág részét. Belebújtam az ujjakba, s összegomboltam a felsőtestem és a nadrágrészen levő gombokat. A ruha ujja kicsit hosszú, de nem vészes, a nadrág része pedig pont megfelelő hosszúságú. Visszaültem az ágyra, felvettem a zoknikat és belebújtam a fekete bakancsokba. Jó volt a lábamra ez is, pont eltalálták a szerelésnek a méreteit. Bekötöttem a lábbeliket, majd a szennyeseket magamhoz véve álltam fel az ágyról. Vállamra vettem azt a táskát, amiben a ruhák voltak és elhagytam a szobám. Meg kellett torpannom az ajtóban, mert azokon kívül, akik a szobámban voltak, voltak még tízen, ezért vagy húsz ember tömörült össze a kis lakásban. Miért vannak itt ennyien? Ugyan olyan terepmintás ruha volt mindegyiken, s volt olyan, aki a kanapén ült, volt, olyan aki az asztalnál és volt olyan is aki állt.
- Végeztél? - fordult felém nővérem, akin szintén az egyenruha volt. Jól áll neki.
- Még nem - ráztam meg a fejem, majd megcéloztam a fürdőszobát, s miközben átverekedtem magam az embertömegen, a táskát odaadtam az egyik ismeretlen férfi kezébe. Edina az összeset ismeri?
Bezárkóztam a fürdőbe, elmentem vécére, ezt követően fogat mostam. A hajam is kifésültem, s egy, a fürdőben talált hajgumival szoros lófarokba fogtam.
- Most már kész vagyok! - kiáltottam, miközben nagy lendülettel kinyitottam az ajtót, de akkor már senkit sem találtam a lakásban. Basszus.
Lekapcsoltam minden villanyt, és kirohantam a házból. A teraszon nővérem már türelmetlenül dobogott a lábával, s az erkélyről láttam, hogy öt fekete kisbusz mellett ott várakoznak az épület előtt a többiek is. Már csak rám várnak. Behúzva a nyakam kerültem nővérem haragos pillantását, bezártam a bejárati ajtót és a kulcsot Dina kezébe adtam.
- Siessünk! Még oda is kell érnünk - kiabált fel az egyik nő az erkélyre, s a többi ember, mintha az előző mondat parancs lett volna, elkezdek beszállni a járművekbe. Vajon hol lesz az első állomás?
Lesétáltunk a fémlépcsőn, kimentünk a kapun, majd beszálltunk az utolsó kisbuszba, mert időközben a többiek megindultak. Leghátulra ültünk, én kerültem középre egy nő és nővérem közé. A sofőr - akit szintén nem ismertem -, mivel a motor már járt, a gázra lépett és megindultunk.
- Hova megyünk? - kérdeztem nővérem felé fordulva. - Mi lesz az első állomás?
- A Bugaksan-hegy - válaszolt Dina. Ha én azt tudnám, hogy ez a hegy hol van...
- És messze van?
- Maximum egy óra.
- Oh... pazar.
Az kocsiban levő többi embernek be nem állt a szája, egyfolytában az olimpiáról dumáltak. Olyanok merültek fel, hogy a tavalyihoz képest az idei olimpia milyen meglepetéseket tartogathat. A többség azt mondta, hogy a tavalyi volt az egyik legrosszabb, mert ott leginkább az ész volt a fő szempont, és nem a fizikai cselekvés. Találgatni kezdtek, hogy a mostani milyen lehet, hogy miért pont a katonai egyenruhára esett a választás.
Én mindeközben az ablakon bámultam ki. Sötét volt még mindig, de a távolban már kezdett világosodni. Sok embert láttam az utcán, s a kocsikból sem volt evés.
Álmos voltam, de az álmosságot valamennyire legyűrte az olimpia keltette izgalom. Még sosem csináltam olyasmit, nem igazán volt még olyasmiben részen.
Az időérzékem elvesztettem, s akkor eszméltem fel a gondolataimból, mikor a sofőr megállt egy hosszú épület mellett, és leparkolt az út szélén. Megérkeztünk? Ilyen hamar letelt az egy óra? Vagy csak én nem érzékeltem... Amerre csak néztem, mindenütt embereket és kocsikat láttam. Azok az emberek is mind S.M. alkalmazottak voltak, mert mindannyiukon rajta volt a terepmintás egyenruha. Nagyon sokan vagyunk.
Kiszálltunk a kocsiból, s felsorakoztunk az autó előtt. Alaposabban felmértem a körülöttem elterülő területet. Mögöttünk állt egy épület, mely nem tudom, hogy minek funkcionált, az épület előtt nagy zöld füves rész állt, s nem messze tőlem pedig egy magas kőfalat vettem észre, mellette járda húzódott végig. Követtem a tekintetemmel a kőfal útját, és mikor emelkedett és megláttam a hegyet, egy nagyot nyeltem. Vajon oda kell felmászni? Nagyon magas.
Mivel május volt, ezért öt órakor már kivilágosodott A levegő hideg volt, és egy kicsit fújt is a szél, de nem nagy erővel, kellemesen csapódott az arcomba, mozgatta meg a fűszálakat és a fákat. Virágillat terjengett a levegőben, viszont nem tudtam behatárolni, hogy honnan jött, teljesen körbevett. Madarak csicseregtek, mozgolódtak az ágakon és repkedtek a levegőben. Megnyugtató volt. Kellemes itt lenni.
Látóterembe Jihu úszott be, ki nagy lendülettel trappolt felénk. El ne ess.
- Késtetek negyed órát. Hol voltatok? - kért számon minket, mikor odaért elénk, pillantása pedig szigorú volt. Belehaltál negyed órába, öregem? A csapat, akikkel mentem, mind rám mutattak, csak Edina nézett másfele. Elszégyelltem magam és beleharaptam az ajkamba, majd mélyen meghajoltam előtte kilencven fokos szögben. Miért engem kell hibáztatni? Jihu csak rázva a fejét legyintett egyet.
- Emberek, mindenki a fűre! - kiáltott fel a férfi, s megindult előre, az épület előtti részre.
Mint egy csorda a juhászt, úgy követtük őt. Mi lesz most?
Tökéletes kört alkottunk, melynek közepén Youngnin igazgató állt. Észre sem vettem, hogy itt van.
- Ismertetem az első feladatot! - Feltette a kezét, így vonva magára mindenki figyelmét. - Először is, az első állomás a Bugaksan-hegy lesz, mely itt található mellettünk. - Youngmin felmutatott a hegyre és én követtem az ujját a szememmel. Nem igazán értem, hogy mit is kell itt csinálni.
- Zászlógyűjtés lesz a feladat. Zászlókat tűzdeltünk a bokrokra, földbe, illetve faágak ágára ezen az oldalon, mely a legközelebb van hozzánk. Az nyer, aki a legtöbb zászlót gyűjti be egy és fél óra alatt. Amikor letelik az idő, én belekiabálok, ebbe itt! - mutatott egy megafonra, amit a hozzá legközelebb álló nő tartott a kezében.
Le kell térnünk a sétaútról, és árkon-bokron keresztül kell mászkálnunk holmi zászlókért? Zsír. Remélem kevés a kullancs.
- Te, Edina - löktem meg nővérem vállát, aki egy nővel beszélgetett. Felém fordult és felhúzva a szemöldökét várta, hogy megszólaljak. - Hány óra van?
Elővette az kezeslábas zsebéből a lumiáját és megnézte az időt.
- Mindjárt negyed hat - pillantott rám, miközben lezárta a telefont és visszarakta a zsebébe.
Körbenéztem. Rajtunk kívül senki sem tartózkodott azon a részen, ahol mi voltunk. Talán azért kellett korán jönnünk, hogy rajtunk kívül ne legyen itt más.
Észrevettem, hogy az igazgató tart felém egy barna papírtasakot cipelve. Mosolyából azt vettem ki, hogy az új telefonom lapul a zacskóban. Tényleg. A telefonról is megfeledkeztem.
- Szia, Mira - aprót hajolt előttem, mikor elém ért és én is úgy tettem.
- Jó reggelt Youngmin igazgató - biccentettem mosolyogva. - Ha nem tévedek, a telefon van abban a táskában?
- Természetesen. Tegnap sikerült megvennem. Új SIM-kártya ugyebár koreai számmal, s míg nálunk dolgozol, a cég fizeti a telefonszámlát. - Wow, ez most meglepett. - Használd egészséggel - nyújtotta felém a papírtasakot, melyet egy mély meghajlással fogadtam el.
Új a telefonom, mely végre nem az a szutyok android. Vajon mi lett a régivel? Ott van még mindig a réten, esetleg ha nem ott vesztettem el, akkor valaki megtalálta az utcán és hazavitte? Most már nem is igazán érdekel.
- Köszönöm szépen, igazgató úr - mosolyogtam a férfira.
- Szívesen - aprót bólintott - Tizenhat gigabyte-os memóriakártyát is rakattam bele - mondta mosolyogva, majd megfordult és visszament, ahonnan jött.
Tizenhat gigás? Uh, arra mennyi kép, videó és zene férhet? Biztos rengeteg. Legalább lesz mindig szabad helyem.
Belenéztem a tasakba, és egyből kiszúrta a szemem az, hogy a doboz már fel volt bontva. Ahj, elmúlt az unboxing hatása. Na mindegy.
- Megkaptad a telefonod? - kukkantott bele a táskába kíváncsian nővérem. - Szerintem most ne vedd ki, rakd be a kisbuszba.
- Nem szándékoztam előszedni - ráztam meg a fejem. - Amúgy a te számládat is a cég állja?
- Igen. Nem tudom, hogy feltűnt-e, de az enyém is új, és új kártya van benne - vette elő a saját készülékét és megmozgatta előttem. Nem, nem tűnt fel, hogy új.
- Fel sem tűnt, hogy új. De miért ugyan olyan telefon kellett? - húztam fel a szemöldököm.
- Mert szeretem ezt a telefont.
- Várj. Gergő is tudja a koreai számodat akkor? Horror lesz az otthoni telefonszámla. Tegnap hívott - jutott eszembe - És Yifan is hívott tegnap.
- Tudok róla, mind a kettőt visszahívtam még tegnap. Te tudod, hogy hova mentek Yifanék? - váltott témát érdeklődve, én pedig ugyan olyan arckifejezéssel néztem vissza rá.
Ő sem tudja, hogy hova mentek? Hol lehetnek? Remélem ma már van róluk friss, mai kép. Este meglesem.
- Fogalmam sincs. Hiába kérdezgettem, senki sem válaszolt - ráztam meg a fejem.
- Emberek! Öt perc, és kezdünk! - kiáltott bele a megafonba az igazgató, mi pedig a hirtelen jött hangtól összerezzentünk. Mellkasomra szorítottam a tenyerem, Edinára néztem, majd elnevettem magam ijedt arcát látva. Hátat fordítottam a tömegnek, majd visszafutottam ahhoz a kisbuszhoz, amivel a helyszínre érkeztünk. A sofőr még ott volt, ámbár már készült leszállni a kocsit. Rámosolyogtam, kinyitottam a leghátsó kocsiajtót és az ülésre tettem a táskát. Visszacsaptam az ajtót és hallottam, ahogy lezárt a kisbusz.
- Menjünk, mindjárt kezdünk - szólt oda nekem a férfi, bólintottam egyet és futva követtem.
A tömeg már a magas kőfal végében állt, egy vastag piros vonal mögött. Edina mellé furakodtam, és megálltam mellette. Biztos vagyunk vagy hatvanan. Hány zászlót rakhattak ki a szervezők?
- Ne feledjétek: egy és fél óra! - mondta bele a megafonba az igazgató.
Hangzavar volt körülöttem, türelmetlenül tódultak előre. Had menjünk már!
- Rajta! - hangzott Youngmin kiáltása, s mint egy vezényszóra, mindenki elkezdett felfele futni a sétálójárdán. Pár másodpercig csak álltam földbe gyökerezett lábbal, majd mikor láttam, hogy nővérem elindult, én is futni kezdtem.
A cél minél több zászlót összeszedni. Sikerülni fog.
