Chapter 14.

John, John.... ne! 

Szüntelenül visszhangzott fejemben a kiáltásom, s ez megzavarta zűrös álmom. Megálmodtam azt, amit átéltem. Az első fekete farkas támadástól, egészen az utolsóig, mikor is Yixing megjelent és csinált velem valamit.

De, de én... nem is emlékszem rá, hogy elaludtam volna. Talán elájultam? Nem... tényleg Yixing csinált velem valamit. Talán leütött? És most hol vagyok? És mi ez a puha, de mégis kemény a fejem alatt? 

Nyitogatni kezdtem a szemeim. Napfény sütött be a helyiségbe, megakadályozva engem abban, hogy felnyissam a szemhéjaim. 

- Ébredezik! - hasította ketté a csendet egy hang, ami nővéremtől származott. A lakosztályban vagyok? Nem, szerintem nem. Akkor nem kiáltott volna fel. Talán...? Neeem. Ugye nem? 

- Na, végre - hallottam meg egy halk motyogást, majd egy kéz nehezedett a vállamra és megrázta azt. - Hé, fent vagy már? - szólt hozzám normális hangerőn az illető. Basszus, ez Tao. Na, sejtésem beigazolódott miszerint tényleg az ügynökségnél vagyok. 

- Fent vagyok, csak ne rázogassál már - morogtam, kinyitottam a szemem, s szembetaláltam magam egy mosolygó szőkével, aki történetesen az én fejem felett volt. Akkor esett le, hogy mindvégig úgy szunyókáltam, hogy fejem az ölében volt. És Dina nem tett ellene semmit?! 

Akkora lendülettel ültem fel, hogy lefejeltem a Tao mellett ülő fiút. Lay volt az, akit ért a támadás, s mikor egy másodpercig szemeztem vele a homlokomat fogva, felkeltem a kanapéról és vádlón felé böktem az ujjammal. 

- Hé, te! - kiáltottam rá, mire mind a tizenhárman meglepődtek. Gondolhattam volna, hogy itt az egész banda. -  Mit csináltál velem, he?! Hogy kerültem én ide?! 

Arcán átfutottak a lebukás jelei, de tudtam, hogy hazudni fog. 

- Tao az utcán talált meg ájultan. Szerintem eleshettél és beverhetted a fejed, azért nem emlékszel semmire - mondta figyelmeztetően felemelve a hangját, rajtam volt a sor, hogy teljesen meglepődjek. És most neki áll feljebb?! 

- Nem, nem, nem. Nagyon is jól emlékszem mindenre! - S már kezdtem volna regélni az egész sztorit Kékszeműtől kezdve, át a támadásokig és végül John haláláig, már a nyelvem hegyén volt az első szó, de Dina gyorsan odasietett hozzám és átölelt, ezzel elérve, hogy belém forrjon minden. Dina, te idióta! Miért pont most jön rád a szeretethiány? 

- Úgy aggódtam, te lány! Hogy tudtál ennyire elesni? Ugye nem fáj semmid? - bombázott kérdésekkel, eltolt magától és jó alaposan végigmért tetőtől-talpig. Én is követtem a szemét és egyre jobban kezdett elfogni a pulykaméreg. 

- De hiszen én nem is ezekben a ruhákban voltam! - csattantam fel - És hol vannak a zúzódások? - A nadrágot felhúzva kezdtem el tanulmányozni térdeimet, de azok teljesen épek voltak. Ezt mégis hogy?! - És a csuklóimon sincsenek a véraláfutások! - mondtam egyre kétségbe esettebben. 

- Miket hadoválsz itt össze, Mira? - kérdezte nyugodtan Tao, mire felkaptam a fejem. - Nem volt rajtad semmilyen sérülés, most mit vagy úgy oda? Szerencséd van, hogy megúsztad egy kis agyrázkódással, jobb lenne, ha elvinnéle- 

- De nekem nincs agyrázkódásom! - ordítottam közbe ingerülten. - Nincs, érted? - folytattam halkabban. - Jó lenne, ha abbahagynátok a viccelődést, mert nincs hozzá idegzetem. Világosan emlékszem mindenre, emlékszem, hogy hatalmas fekete farkasok támadtak meg minket, sőt arra is emlékszem, hogy John meghalt!

- Ki az a John? - szólt közbe Dina. A szemem egy másodperc alatt dülledt ki, olyannyira meglepődtem, hogy még levegőt sem vettem. Ez most... ugye viccel? 

Egy hirtelen mozdulattal megragadtam pólójának gallérjait, s lábujjhegyre álltam, hogy a szemébe nézhessek. 

- Edina, térj észhez! - ráztam meg a felsőjénél fogva. Érdekesen nézett rám, tényleg azt hitte, hogy megőrültem, viszont nem tágítottam, nagyon idegesített a dolog, hogy nem emlékezett Johnra. - John volt az első személy, akivel Incheonban találkoztunk. Ő hozott el minket Gangnamba és ő ajánlotta nekünk azt a hotelt, ahol vagyunk. Nem álmodtam, nincs agyrázkódásom és nem őrültem meg! Maximum te vagy az, aki megőrült! - Elengedtem a felsőjét és eltoltam magamtól. 

- Miranda, te kezdesz nagyon ijesztő lenni - motyogta nővérem. - Ki ez a John, most komolyan kérdezem. Valami képzeletbeli barát? 
- Mi, hülye vagy?! Hány évesnek nézel? - akadtam ki. - Na, akkor had halljam a te verziódat. Tessék, mondjad csak - adtam át neki a terepet, karba tett kézzel a kanapéhoz sétáltam és leültem Zitao és Yixing közé. Ők rám emelték a tekintetüket, ami abban a helyzetben roppantmód zavart, próbáltam őket figyelmen kívül hagyni. Edina tehetetlenül állt a középpontban, kereste a szavakat, nem tudta, hogy mit mondjon. Remélem ráébredt, hogy ő az őrült és nem én. - Meséld el, hogy kerültünk ide. Meséld el, hogy ki hozott ide, ha nem John. 

- Leszálltunk a gépről és keresni kezdtünk egy taxit. Mivel nem találtunk egyet sem, leültünk a terminálba és vártunk a csodára. Egy óra elteltével megjelentek Joonmyunék, akik akkor jöttek haza egy fellépésről. Joonmyun megkérdezte, hogy miért ülünk itt, én mondtam nekik, hogy nem találtunk taxit, erre felajánlotta, hogy majd elvisznek minket, csak mondjuk el, hogy hova. Még nem volt szállásunk, ezért ajánlotta a Mercure Hotelt - mondta a teljes hazugságot. Ez nagyon nem így történt, Edina. - Viszont ameddig te aludtál, addig minket kiraktak a hotelból, mert nem fizettük ki a teljes összeget. A srácok menedzsere kisegített minket, kifizette az elmaradt pénzt, majd bérelt nekünk egy lakást, aminek a költségét a cég fogja finanszírozni. 

- Ezt most nem mondod komolyan, ugye? - kérdeztem higgadtan. A történet másik fele kicsit meglepő. Azt hittem, hogy Edina kifizette a teljes összeget. Mindegy is, rendes tőlük, hogy találtak nekünk lakást. De remélem nincs közel a céghez. 

- Az igazgató adott nekem munkát, a fiúk egyik STAFFja lettem - mesélte büszkén nővérem. Már meg sem lepődöm. 

- Mennyit aludtam? - érdeklődtem.

- Két teljes napot - kuncogott fel Tao. - Nagyon aranyosan aludtál. 

- Jó nekem - reagáltam mondatára hidegen, abban a pillanatban nem tudtam volna elolvadni a kedves szavaitól. Abban a pillanatban nem tudott semmi sem meghatni, csak a bánatot, az utálatot és a kétség beesést éreztem.

Biztos vagyok benne, hogy történt valami, csak még nem jöttem rám. Valami olyasmi dolog történt, ami nem emberi, emlékszem a két nappal ezelőtti történtekre, emlékszem arra furcsa helyre, ahol John is a halálát lelte. Annak a helynek lehet köze ehhez a helyzethez? 

Lelkileg összetörtem abban a pillanatban, a tehetetlenség annyira feszített belülről, hogy sírni támadt volna kedvem. De nem sírtam, mert nem tudtam sírni. Üvölteni akartam és kiordibálni magamból a teljes igazságot, de nem tettem. Megdermedve ültem a két fiú között, semmi életjelet sem mutatva. Csak bámultam magam elé, próbáltam rájönni arra, hogy mit történhetett.

Hogy romolhatott el ennyire az a békés életem? Miért nem maradtam otthon, a saját környezetemben, a barátaimmal? Miért kellett nekem idejönnöm? Miért nem kerestem magamnak egy másik, megvalósítható álmot? Miért nem hallgattam Gergőre? Miért kellett ennyire akaratosnak lennem?

- M-Mira... jól vagy? - hozott vissza a valóságba Yixing hangja és finoman megrázta a vállam. - Nagyon ijesztő vagy ezzel a vigyorral - Észre sem vettem, hogy elmosolyodtam. Ezen a helyzeten már csak mosolyogni lehet. 
Lesöpörtem magamról a kezét, talán kicsit túl durván, felkeltem az ülőalkalmatosságról, majd az egyik hatalmas tükör elé sétáltam és megnéztem magam.

Kicsit sápadt vagyok, de a hajam erősebb és fényesebb. Az arcom sincs beesve, a szemeim is élettel telibbek. Jobban érzem magam, nem érzem levegővételenként azt az apró fájdalmat, ami a hasam körül jelentkezett. Erősebbnek érzem a karjaimat, a lábaimat. Mintha... nem lennék beteg. 

- Dina! - szóltam a nővéremnek, s mikor rám nézett, a tükörből néztem vissza rá. - Nekem van valamilyen betegségem? Például, valami krónikus betegségem? 

- Nincs - rázta meg a fejét. Sejtettem. A világ nincs rendjén, lehet, hogy kifordult magából. Vagy lehet, hogy ez egy másik dimenzió? Egy párhuzamos világ? Ez egyáltalán a valóság? - Teljesen egészséges vagy. Hogy jutott ilyen az eszedbe? 

- Csak kérdeztem - motyogtam, s a szemem megtelt könnyel, de ahelyett, hogy sírtam volna, hangosan felnevettem. Ezt nem hiszem el, ezt nem hiszem el... Ilyen csak a filmekben létezik, nem, ilyen még egy filmben sem láttam. Valami nagyon nincs rendben itt. Lehet, hogy tényleg én őrültem meg. 

- Basszus, Mira ép elméje oda! - üvöltött fel Chanyeol hirtelen, s már csak azt vettem észre a tükörből, hogy mögém futott, megragadta a vállaim és maga felé fordított. - Mira, térj észhez! - kezdett el rázogatni, de én csak nevettem, nem bírtam abbahagyni. 

Miután jól kinevettem magam, térdre estem a parkettán és megtöröltem könny áztatta szemeim. Az összes tag és Dina is WTF fejjel néztek engem, én viszont nem törődtem a véleményükkel. Ez jól esett. 

- Mondjátok csak, mi van a meghallgatásommal? - Kíváncsian vártam a választ a kérdésemre, már az sem lepett volna meg, ha kérdezik, hogy miről beszélek, hisz' nem volt megbeszélve semmilyen meghallgatás sem. 

- Holnap kell majd kitöltened két lapot. Egyik lapra majd az adataid kell írnod, a másik lapon pedig majd kérdések lesznek. Másnap, a rendes meghallgatás előtt lesz egy szóbeli meghallgatás, s majd azután kell bemutatnod a táncodat. Két koreográfiát kell majd előadnod, és majd énekelned és rappelned is kell. Amelyik a leggyengébben megy, azt kell majd sokat gyakorolnod, ha felvesznek gyakornoknak - világosított fel Joonmyun, nekem pedig leesett az állam. Na, ezt elhibáztam. 

- De én...! De én nem is tudok énekelni! - akadtam ki. - Kappan hangom van, baszki! 

- Igaza van, igaza van! - hadonászott nővérem. - Olyan hangja van, mint valami repedt fazéknak. Nem! Erre nincs hasonlat! Sokkal rosszabb! - Istenem, Edina, ezt az esetet miért nem felejtetted el? Meg... egy fazéknak hogy lehet hangja?

- Edina, te gyökér! Akkor be voltam rekedve! - Nekifutásból odacsúsztam hozzá, majd azzal a lendülettel vágtam kupán. Ha úgy teszek, mintha mi sem történt volna, akkor sokkal könnyebb lesz velük kommunikálni. Ha pedig egyedül leszek, akkor visszamegyek az erdőbe nyomokat keresni.

- Hazudsz, hazudsz! - mutogatott rám röhögve. 

Eltelt a délután. Mi Dinával egymás vérét szívtuk és néztük a fiúk próbáját. Hihetetlen pontossággal táncoltak, kezeik és lábaik egyszerre mozdultak a ritmusra. Sosem láttam még őket élőben táncolni, maga volt a csoda. Egy pillanatra tényleg elfelejtettem minden gondom, csak a jelenre fokuszáltam, mégpedig arra, hogy ultimate biasom milyen jól táncol. A tükör helyett felénk voltak fordulva, így tökéletesen láttam minden porcikáját. Mélyen kivágott trikóban volt és térdnadrágot viselt, így láthatóvá váltak izmos karjai és lábai, durván kitüremkedő kulcscsontjai, amik roppantmód szexivé tették. Az arca.. a szenvedély, amit mutat, miközben mozog... 

- Mira... - bökött oldalba Dina kuncogva, s letörölt valamit a szám környékéről. - Kifolyt a nyálad - suttogta a fülembe. Egyből felegyenesedtem görnyedt ülésemből, majd gyorsan megtöröltem a szám. Jézusom, de ciki. És persze, hogy pont most fejezték be a Growl-t, és persze, hogy Zitao is látta a jelenetet. Szélesen mosolyogva figyelte zavart arcom és kacsintott egyet. 

- Szeretnéd látni a magánszámom? - kérdezte Tao és én hirtelen azt sem tudtam, hogy miről beszél és mit válaszoljak. Végül kinyögtem egy halk igent. Elégedetten bólogatott egyet, két percre kiment a próbateremből, majd visszajött egy hosszú bottal, ami engem egy felmosónyélre emlékeztetett. S nekem akkor esett le, hogy azt szeretné csinálni, ami tényleg legyilkol, de úgy istenigazából. Wushuzni akar? Na ne, az a gyengém. Tuti, hogy a padlón fogok kikötni.
Letette a botot a földre, eközben Jongdae a szőke kezébe adott egy kardot, amit istentudja, hogy honnan szerzett, elsietett Panda közeléből és leült a többiek mellé a földre. Én egyedül ültem a hosszú kanapén, de nem is baj, mert pont előttem állt Ő. Valamelyik fiú benyomta a "Metal" című zenét, amire Taozi wushuzni szokott, ő beállt alapállásba és elkezdte. 

Azt hittem, hogy hülyét kapok, annyira jól csinálta. Úgy forgatta a kardot, mintha természetes lenne, csinált egy bukfencet, s azután eldobta a "szúrófegyvert". Felvette azt a botot, s azt is elkezdte pörgetni, levegőbe ugrásokat csinált és megspékelte néhány szaltóval. A tudat, hogy csak nekem csinálta, teljesen felpezsdített és késztetést éreztem, hogy fanchanteljek. Huang Zitao, Huang Zitao... 

A produkció végét egy levegőben pörgéssel zárta le. Vége lett a zenének, s elcsendesedett minden, csak az ő szapora lélegzetvételét lehetett hallani. Kérdőn nézett felém, várta a reakciómat. Egy félmosollyal az arcán sétált elém, megtámaszkodott kezeivel testem két oldalán és belehajolt az arcomba. Úristen, úristen, úristen... 

- Semmi reakció? - húzta fel a szemöldökét. Válaszolni nem tudtam, tekintetem elidőzött az arcán, az izzadtságtól csapzott haján, nyakán, kulcscsontján, karjain, melyeken egy vastag ér látszódott, teste csillogott a verítéktől, ami a sok tánctól és az ugrálástól jött létre. És ezt az egészet eddig csak képeken láttam... 

- Fantasztikus volt - préseltem ki magamból ezt a rövid mondatot, amire egy szép mosollyal válaszolt, hibátlan fehér fogait kimutatva. 

- Na gyerekek, hagyjátok abba ezt a szerelmes szemezést! - csapta össze a tenyereit Chanyeol. Hülye. - Tao, te meg menj el fürdeni, innen is érzem a szagod. - Na, ez buta volt.

- Buzi - hördült fel Zitao, eltávolodott a közelemből és egy szó nélkül kisétált.

Még egy négy órát a teremben töltöttünk, ebből egy és fél órát én szántam gyakorlásra. Össze kellett állítanom egy másik koreográfiát is, mert kettőt kellett majd előadni a meghallgatáson. Nagyjából sikerült is a Kraddy - Android című dupstepre, Jongin segítségével. 

Ezután Taóval gyakoroltam a rappelést, elrappeltem vele az összes eddigi részét az eddigi számaikból, ami eltartott egy jó egy óráig. Természetesen kínaiul rappeltünk, mert én tanulok kínaiul és már olvasni tudok, szóval nem volt nehéz a szövegeit betanulni. De mit érek én az olvasással, ha nem tudok magamtól egy büdös szót se kinyögni kínaiul?!

A hosszas gyakorlás után testileg leamortizálva vánszorogtam le a lépcsőkön, nyomomban Dinával és a szintén leamortizált fiúkkal. Monoton hangon egyszerre köszöntünk az őröknek és a recepciósnak, én megnyomtam a falon lévő gombot, ami a tolóajtót nyitotta. Már előre felkészültem arra, hogy a rajongók az arcunkba visítanak, de ez nem következett be, mert egy lélek sem volt az épület közelében. Talán ez azért van így, mert már éjjel egy óra van. 

Beültünk egy kisbuszba, Joonmyun ült a volán mögé és beindította a motort. 

- Amúgy merre van az új lakás? - érdeklődtem kíváncsian a többiektől. 

- Közel a mi dormunkhoz. Olyan négy háztömbnyire vagyunk tőletek - újságolta mosolyogva Luhan, nekem pedig az arcomra fagyott a mosolyom. Nem mintha zavarnának, de... de még mindig bennem van a Sehun és a Yifan eset is. 

Fél óra alatt odaértünk egy kis házhoz, amihez egy félhosszú kék lépcső vezetett fel. Szaporán szedtem a fokokat, már nagyon kíváncsi voltam a ház belsejére. A lépcső előtt egy kis terasz nyílt, amiről rá lehetett látni Gangnamra. Balra fordulva volt a bejárati ajtót. Dina odaadta nekem a kulcsot, én pedig izgatottan kinyitottam. 

Az ajtó mögött nem várt látvány fogadott, mikor felkapcsoltam a lámpát. Igazából sokkal nagyobbra számítottam. Pont előttem volt egy kis konyha egy étkezőasztallal és két székkel, balra egy tágasabb nappali egy hosszú kanapéval és egy szem fotellal, a kanapé előtt volt egy kis dohányzóasztal. Jobbra egy ablak, előtte egy ágy, az ágy két oldalán kettő kisebb könyvespolc. Ahhoz a helyhez kettő darab lépcsőfok vezetett fel. Az ágy vetetlen volt, igazából furcsán gyűrött volt, mellette pedig a földön egy melltartó éktelenkedett, az ágy támláján egy fekete boxer lógott. Mi az Isten?! 

- Basszus, elfelejtettem! - kiáltott fel egyszerre Yifan és Edina a hátam mögött, amitől sikerült egy hatalmasat ugranom, elhúztak mellettem, felszedték a cuccaikat és a hátuk mögé rejtették. A maradék tizenegy fiú gonoszan felröhögött, majd betódultak a kis lakásba, engem félrelökve. Letaglózva néztem a két jómadárra, akik még mindig ott álltak az ágynál. Yifan lába mellett észrevettem egy kis fénylő zacskót, Kris is követte a tekintetem, s mikor meglátta, hogy az óvszeres zacskót nézem, berúgta az ágy alá. Ezek kajak lefeküdtek?! És ilyen hamar?! Nem is volt köztük semmi! Vagy igen? Te jóságos ég, még jó hogy aludtam! 

- Arra van a te szobád - mutatott Dina neki jobbra, ahol egy kék ajtó állt, s az ajtóhoz is kettő lépcsőfok vezetett fel. Kikerekedett szemekkel oldalaztam el az ajtó felé még mindig őket nézve, háttal mentem fel a két fokon, majd hátranyúltam és megragadtam a kilincset. Elkaptam a fejem, benyitottam a szobába és szabályosan bemenekültem. Nekem ez sok egy napra. Felkapcsoltam a villanyt és kellemeset csalódtam. A kis házhoz képest nagy szobát kaptam. A falak kék színűek voltak, az ablak függönyei sötétkékek. Előttem egy nagy franciaágy állt dinószauruszos ágyneművel, volt a szobában egy íróasztal székkel és egy könyvespolc azokkal a könyvekkel, amiket még anno magammal hoztam. A sarokban kettő lila babzsák fotel foglalt helyet és nagy színes, bolyhos szőnyeg volt az ágy előtt és az ágy két oldalán. 

- Na, tetszik? - hasította ketté a csendet Tao hangja, mire összerezzentem. Éreztem, hogy a mellkasa a hátamnak simul, állát a vállamra tette. Miért van ennyire közel hozzám? Szinte szó szerint a nyakamba liheg... - Én választottam az ágyneműt. Megtudtam Edinától a mániád. 

- Ezért még megverem - morogtam ellenségesen. Zavartan köhögve elléptem a közeléből, kiléptem a cipőimből és levettem a zoknim, majd a szőnyegre álltam, hogy felmérhessem, hogy mennyire puha. Maga a menny... Hanyatt dőltem az ágyon, ami a löket hatására rugózni kezdett. Tao is követte a példám, az ő súlya miatt kicsit jobban hullámzott az ágy, majdnem leestem. 

- Ahh, milyen kényelmes az ágyad - nyögött fel élvezkedve és összekuporodott. Mi volt az a nyögés...? - Azt hiszem majd éjszakánként átjövök hozzád aludni - pillantott rám, s az oldalára fordult, úgy nézett engem. Túl fáradt voltam, hogy zavarban legyek tőle, ezért csak morogva megütöttem a vállát. 

- Ezt inkább mellőzzük, jó? - motyogtam félig lehunyt szemekkel. 

- Miért? - kérdezte szórakozottan. 

- Mert aki mellettem alszik, annak biztos, hogy fájdalmai lesznek reggelre. 

- És miért?

- Mert mindenkinek lerúgom a veséjét - válaszoltam egyszerűen. Igazából ez nem volt igaz, csak valamit muszáj volt hazudnom. Nem viselném el, ha mellettem aludna, hiszen ő még is csak az ultimatem és ráadásul pasi. 

- Na, megmondom a srácoknak, hogy induljunk. A végén még tényleg bealszom - kelt ki az ágyamból s én követtem a példáját. Kimentem utána az ajtón, a nappaliban láttam, hogy már készülődnek a srácok hazafelé. 

- Mira, holnap jössz? Mert újra átvehetnénk azt az új koreográfiát - mondta nekem Jongin, én pedig hevesen bólogatni kezdtem. 

- Én addig ma próbálok egy jó kis rappszöveget írni neked - kacsintott rám Tao. 

- Oh, igazán nem ke-

- Dehogynem. Szívesen segítek - szólt közbe.

- Na srácok, menjünk - nyitotta ki az ajtót Joonmyun, és kitessékelte a fiúkat. - Sziasztok lányok, holnap találkozunk. Edina, ne feledd, holnap, vagyis ma, reggel ötkor gyere az ügynökséghez. Mi három óra múlva megyünk vissza. 

- Rendben, főnök - tisztelgett viccelődve nővérem. - De... merre kell menni? Mert nem jegyeztem meg az utat.
- Majd reggel hívj, és majd eljövök érted... illetve, értetek - ajánlotta fel "jószívűen" Yifan, majd átkarolta nővérem derekát és megcsókolta. Bamba, kidülledt szemekkel néztem, ahogy egymásba feledkezve eszik egymást. Ez... bizarr. Ez nagyon bizarr. 

Szépen sorban kimentek az ajtón, Yifan ment ki utoljára, mert ő igencsak elvolt foglalva. Visszanézett az ajtóból egyenesen rám, s mintha szemeivel csak azt mondta volna, hogy... "Én mondtam neked, hogy ne üsd bele az orrodat mások dolgába."

És akár őrültnek hisznek az emberek, akár nem... én ezt a mondatot hallottam a fejemben! A fejemben hallottam Yifan hangját, amint ezt a mondatot mondja! 

Mire megszólaltam volna, már csak a csukott ajtóval szemeztem. 

Mi a fene folyik itt?!