Valaki lehúzta rólam a takarót, s felmelegedett testem egyből megcsapta a hideg, bőröm libabőrös lett. Nyöszörögve kerestem a takarót, hátha megtalálom, de nem akadt kezem ügyébe. Hova lett? Másik kezemmel lenyúltam a földre, de a huzat helyett csak a bolyhos szőnyegem érintettem. Visszahúztam a kezem, nehézkesen felültem az ágyon, majd miközben ásítva nyújtóztam egyet, kinyitottam a szemem, s kidörzsöltem látószerveimből a csipát. A szobában még sötét volt, ezért felkapcsoltam az éjjeli lámpát, hogy kapjon egy kis világosságot a helyiség. A szoba csendjét egy hangos nyöszörgés zavarta meg, a hanggal együtt az ágy is megmozdult. Mi az Isten?! Az ijedségtől hevesen dobogó szívemre szorítottam a tenyerem, az álmosság egy pillanat alatt eltűnt a szememből. Nem tudtam, hogy vendégem van. De ki a franc az? Hamar odakaptam a fejem, s mikor megláttam, hogy ki is fekszik az én ágyamban, elkapott a méreg.
- Zitao... - ejtettem ki halkan, vészjóslóan a fiú nevét. Hogy került ide?! A hátán feküdve aludt, nyakig be volt takarózva az én takarómmal, s az én párnámon feküdt. Kihúzta a fejem alól a párnát, vagy mi? Rohadtul nem szívbajos.
- Mit keresel az ágyamban?! - kérdeztem hangosan, erősen megrázva a vállát. Újból nyöszörgött, összeráncolta a homlokát, s összeszorította a szemét, majd az oldalára fordult, nekem háttal. Milyen kedves.
- Hagyj aludni... - motyogta mély, kissé rekedtes hangon.
- Bocs, az én kurva anyámat! - mordultam fel, viszont erre a kijelenésemre már nem kaptam választ. Szörnyen utáltam, ha valaki az én ágyamban feküdt. Edinát néha-néha elviseltem, őt is nagyon ritkán.
Megtehettem volna azt, hogy nemes egyszerűséggel lerúgom Zitaót az ágyamról, de annyira nem akartam köcsög lenni. Morgolódva néztem rá az órára, ami hajnali fél négyet mutatott. Pazar. Visszaaludni pedig már nem tudnék. Kikeltem az ágyból, s a szőnyegen állva ásítva nyújtózkodtam a plafon felé. Az íróasztalomhoz lépkedtem, kivettem egy fekete hajgumit a fekete dobozomból, amiben vagy harminc másik hajgumit volt, s jó erősen lófarokba fogtam a hajam. A ruhásszekrényemből egy fekete bokánál gumis melegítőt, egy sima kék pólót és egy párducmintás kapucnis pulóvert vettem elő. A vállaimra csaptam a ruhákat, a fiókból pedig előkaptam egy fekete bokazoknit. Lekapcsoltam az éjjeli lámpát, lábszárammal enyhén meglöktem az ágyat, hogy éreztessem Taóval, nem tetszik, hogy az ágyamban fekszik. Ráadásul mellettem aludt... Elmémbe beférkőzött egy nyugtalanító gondolat. Edina története. Ha Tao tényleg tapizott akkor, amikor két napig ki voltam ütve... nem, ez hülyeség. Lehet Edina nem jól látta.
Kilépkedtem a szobámból, s becsuktam magam után az ajtót.
- Jó reggelt - A napon már másodjára ijesztettek meg. Francnak kell ijesztgetni az embert. Szembefordultam a nekem köszönő illetővel, aki Yifan volt. Az étkezőasztalnál ült, az egyetlen fényforrás a telefonja kijelzője volt.
- Reggelt' - köszöntem, egy lépéssel letudtam a kétfokos lépcsőt, az asztalhoz sétáltam, majd leültem az egyik kihúzva felejtett székre, Yifan mellé.
- Hogyhogy ilyen korán? - fordult felém, a félhomályban láttam, hogy érdeklődő az arckifejezése. Mostanában sokkal normálisabb. Talán az a régi incidens csak egy kis kilengés volt? Most már nem annyira ellenséges velem szemben.
- Zitao hogy a francba került az ágyamba?! - válaszoltam kérdéssel a kérdésére. - Marhára utálom, ha valaki más is alszik az ágyamban rajtam kívül.
- Csóri gyerek elaludt a kanapétokon, Edina pedig beküldte a szobádba aludni. - Tényleg? Amit mondott akkor, azt tényleg csak elnézhette. - Egy éjszakába nem haltál bele.
- Nem. Azt sem tudtam, hogy mellettem alszik - dünnyögtem. - Pofátlan módon elvette a takaróm és a párnám.
- Így jártál.
- Kösz, Fan - ráztam meg a fejem szemforgatva. Felkeltem a székről, majd besétáltam a fürdőbe és felkapcsoltam a lámpát. Becsuktam magam mögött az ajtót, a ruhákat a mosógép tetejére tettem. Elvégeztem a reggeli teendőimet - vécé, fogmosás, fésülködés, ezt egybekötve a hajam átkozásával -, majd felöltöztem az aznapi ruháimba.
- Visszahoztam a ruháidat, amiket az ügynökségnél hagytál - mutatott az asztalon lévő kupac ruhára Yifan, miután becsuktam magam mögött a fürdő ajtaját. - Minseok pedig üzeni, hogy szolgáltasd neki vissza a cuccait.
- Tényleg, jó hogy mondod.
Bementem a szobámba, s felkapcsoltam a nagy villanyt. Az egész szobát bevilágította a fény.
- Kapcsold már le légyszíves azt a rohadt villanyt - mondta bosszúsan, halk hangon Zitao, majd összehúzta magát, a takaró alatt magzatpózt vett fel. Az idegeire mehetek. Halkan felkuncogtam, ledobtam a kezemben fogott, összehajtogatott pizsamát a székemre, majd a gardróbomhoz léptem, s a legalsó polcról leemeltem Minseok kimosott pólóját, nadrágját és alsóját.
- Ha nagyon bunkó akarnék lenni, azt mondanám, hogy marha gyorsan szállj ki az ágyamból, mert utálom, ha valaki más alszik benne - mondtam komoran. - De nem mondom, most az egyszer hagylak aludni.
Nagyot sóhajtva hagytam el a szobám, s visszacsuktam az ajtót. Letettem Yifan elé a kölcsönkapott ruhákat, majd a sajátjaim a kanapéhoz vittem és letettem az egyik végébe.
- Hány óra fele szoktatok az ügynökséghez menni? - kérdeztem a még mindig az asztalnál ülő, telefonozó srácot, miközben lehuppantam az ülőalkalmatosságra és felhúztam a térdeim. Edinának meg kéne mondanom, hogy elhagytam a telefonom. Nem fog örülni neki, viszont remélem kapok egy másikat.
- Olyan öt, fél hat körül - válaszolt, a telefonja képernyőjét nézve.
- Hány óra van most?
- Háromnegyed négy múlt három perce.
Edina ágya felé néztem, viszont az üres volt, az ágy vetetlen. Hova ment ilyen korán?
- Dina merre van? - fordultam vissza a fiú felé.
- Lelépett úgy tizenöt perce. Futni ment. - Ahogy ezt kimondta, homlokon csaptam magam. Nem normális ez a lány.
- Én is lelépek - keltem fel a kanapéról - Bemegyek az céghez.
- Mit csinálsz ott ilyen korán?
- Táncolni fogok. Felkészülök az első órára - kacsintottam rá. Már csak azt kell kiderítenem, hogy Edina hova tette a pénzét. Szeretnék magamnak kávét venni. Az ágyához lépkedtem, s tanácstalanul meredtem a matracra, a szekrényre és az ablakpárkányon árválkodó táskájára. Felmásztam az ágyára, és magamhoz vettem a fekete fila táskát. Hol lehet a pénztárcája?
- Mit csinálsz? - érdeklődött Yifan, miközben én turkálni kezdtem a táskában. Bingó. Előhúztam a kezem ügyébe akadt kék színű tárcát, felnyitottam a tetejét, s széthúztam a cipzárt. Honnan szerzett ennyi pénzt? Vagy csak én látom soknak? Kivettem egy kisebb köteg wont, majd visszatettem a tárcát a táska mélyére.
- Szoktunk ilyet csinálni. Általában lenyúljuk egymás pénzét - lebegtettem meg a papírpénzeket, eltettem a zsebembe, leszálltam az ágyról és a szobám felé mentem. Kinyitottam az ajtót, a helyiségben ugyan az a sötétség honolt, Zitao még mindig aludt. A szobát betöltötte egyenletes szuszogása, ami megnyugtatólag hatott rám. Vajon milyen, ha alszik? Csendesen odalopóztam az ágy másik végéhez, s leguggoltam, hogy egy magasságban legyek vele. Arca kisimult volt, még mindig magzatpózban aludt. Alvó szépség... még akkor is szép, ha alszik. Mintha megérezte volna, hogy nézem, mozgolódni kezdett, majd átfordult a másik oldalára. Szerencséd van, hogy nem rúglak ki az ágyamból. Elővettem az ágy alól a fekete, magasszárú tornacipőmet, leültem a szőnyegre és felvettem a lábbeliket, majd lábra álltam a kezem segítségével
- Elvigyelek a céghez? - kérdezte Yifan, miután kisétáltam a szobámból és behajtottam az ajtót.
- Kocsival jöttél? - húztam fel a szemöldököm. Tegnap este nem láttam egy autót sem a lakás közelében. Ahj... milyen borzalmas volt a tegnapi nap! Részben, persze.
- Ühüm. A közelben parkoltam. - Akkor lehet, hogy csak nem vettem észre.
- Akkor menjünk - biccentettem az ajtó felé, s a bejárati mellé álltam. Felkelt a székről, zsebre vágta a telefonját, majd feltette a fejére kapucniját. Betolta maga után a széket, az ajtó előtt pedig felvette a cipőit. Leakasztotta a fogasról a fekete dzsekijét, s kinyitotta az ajtót, majd mutatta, hogy menjek előre. Kiléptem a meleg lakásból, a hajnali hideg megcsapta az arcom, meglepő módon tiszta volt a levegő és esőillat terjengett. Este esett az eső. Elméletem alátámasztotta az, hogy a korlát csillogott a víztől, a fákat, az utat és a lépcsőt is víz borította.
- Zitaót itt hagyjuk? - kérdeztem, miután a felhőkarcoló becsukta a bejáratit.
- Persze. Ha nem nyaggatják, egyhamar nem fog felkelni. Ne aggódj, nem fogja felforgatni a lakásotokat - nyugtatott, elviccelve az egészet. Szemforgatással reagáltam, lesétáltam a fém lépcsőn, a fiú követett.
A ház mögötti emelkedő utcán sétáltunk fel, melynek tetején ott állt az autója. Kinyitotta az ajtókat, s míg ő a vezető ülésre, én az anyósülésre huppantam be. Bekötöttük magunkat, Yifan bedugta a zárba a kulcsot és elindította a motort.
- Amúgy bocsánat, hogy annyira bunkó voltam veled - nézett rám Wufan, mikor megálltunk egy piros lámpánál. Bocsánatot kért. Ezt már szeretem. Most már csak Sehun bocsánatkérésére várok.
- Semmi gond. Számomra tárgytalan az ügy. Kezdjünk tiszta lappal. Hisz' mostantól el kell viselnünk egymást - mondtam ki a nyilvánvalót, ő pedig helyeslően bólogatott.
"Most is hallasz?" - Már nem lepődtem meg, mikor a hangja megszólalt a fejemben. Elmosolyodtam, s bólintottam. Hogy lehetséges ez?
"Hogy csinálod?" - kíváncsiskodtam. Eddig úgy éltem, hogy ezekben a jelenségekben nem hittem. Viszont, most ott tartok, hogy Yifannal beszélgetek gondolatban. Milyen király már! Király, és egyben bizarr is.
- Titok - mondta titokzatosan mosolyogva, és rálépett a gázra, mert zöldet kaptunk. Titok. Gondoltam, hogy nem fogja velem megosztani.
- Természetfeletti vagy? - Kérdésemen még én is nevettem, nemcsak ő.
- Valami olyasmi. Így születtem.
- Edina tudja?
- Nem. Szegényem frászt kapna. Ő nem csipázza az ilyesmit. - Meg is értem. Hihetetlen, hogy mennyire higgadtan kezelem ezt az egészet. Vajon a többi srác tudja, hogy Yifannak ilyen... képessége van? Jézusom, még gondolatban is furcsa kimondani.
- Elég lesz, ha annál a kávézónál teszel ki, ahol egyszer vettem nektek kávét - mondtam, mikor felismertem azt az utcát, ami egyenesen a Youngmin rezidenciára vitt. Már a távolból láttam a hatalmas, kivilágított épületet.
Fan leparkolt az üzlet előtt. Kikötöttem magam, majd kinyitottam a kocsi ajtót, s kiszálltam a járműből.
- Egy óra múlva megyünk - pillantott az órájára a srác.
- Rendben. Kösz, hogy elhoztál. - Arcomra varázsoltam egy félmosolyt, majd becsaptam az ajtót. A motor felbőgött, Kris intett egyet, majd elhajtott. Elismerte, hogy természetfeletti képessége van. De ez hogy lehetséges?
Az utcán már javában sétáltak az emberek. Még nem világosodott, de annak ellenére pár üzlet nyitva volt. Az a kávézó is, amibe én akartam bemenni. Szembefordultam a bolttal, megközelítettem és benyitottam. Egy-két ember már ült az asztaloknál, a reggeli kávéjukat iszogatták, egy-egy illető újságot olvasott közben.
- Jó reggelt! Mit szeretnél? - köszönt vidáman egy fiatal lány.
- Jó reggelt! A legnagyobb papírpohárba kérnék egy kávét, tejjel, három cukorral. Mellé pedig szeretnék egy fehér csokis és egy sima csokis fánkot - olvastam le pultra ragasztott étlapról az édességek nevét.
Előre kifizettem a kért italt és ételt, a lány pedig mondta, hogy hamarosan hozzák, addig álljak félre, hogy más is sorra kerüljön. Meglepően gyors volt a kiszolgálás. A fánkokat aranyos, rózsaszín, fehér szívecske mintás papírba csomagolták és beletették egy zacskóba, a kávét pedig a kezembe nyomták. Elköszöntem a pult mögött állóktól, majd elhagytam a kávézót.
Fújtam és szürcsölgettem a kávét út közben. Még nem voltam annyira közel az épülethez, viszont észrevettem, hogy valami rá van ragasztva az üvegajtóra. Hunyorogtam, viszont csak annyit tudtam kivenni, hogy a papírra nagy, fekete, nyugati betűkkel rá volt írva valami. Hm, mi lehet az? Megszaporáztam a lépteim, minél előbb meg akartam nézni, hogy mi az.
Mikor már a háromfokos lépcső előtt álltam, elképedtem, meredten néztem az ajtót. Mi a szar? A szöveg németül volt, igaz nem tudtam németül, de azt az egy mondatot ismertem.
- Arbeit macht frei - olvastam fel halkan. A munka szabaddá tesz... ki volt az az elmeháborodott, aki ezt az ajtóra ragasztotta?!
Felmentem a lépcsőkön és megnyomtam a falon lévő gombot. Az ajtó két oldalra kezdett tolódni, s a papír is szétnyílt. Középen szétvágták, és úgy ragasztották fel, hogy ha valaki kinyitja az ajtót, a lap ne szakadjon ketté. Ügyes. Beléptem az épületbe, de ugyan olyan sötét volt bent, mint a szabad levegőn. Öhm... hova lettek az emberek? Az előbb még ki volt világítva az épület, most meg sötét van! Felrántottam a szemöldököm, az ajtót pedig becsuktam a gomb segítségével.
Korom sötét volt, egy hangot sem hallottam. Tenyeremmel a falat tapogattam, hátha találok villanykapcsolót, sajnos nem akadt a kezem ügyébe egy sem.
- Pazar... - motyogtam. Most mit csináljak? Tanácstalanul mentem előre, semmit sem láttam. Szemem előtt körvonalazódott a porta, és a lépcső. Hova lettek az emberek?
Magassarkú kopogása hasította ketté a néma csendet. Egy pillanatra összerándultam ijedtemben. Na, vajon melyik idol lányka lehet az? Vagy talán egy alkalmazott?
Egy helyben álltam, a kopogás egyre közelebbről jött.
- Hahó, valaki! Ez nem vicces! - kiáltott vékony hangon egy csaj. Annyira ismerős a hangja. A cipőkopogás elhalt, gondoltam meglátott engem, vagyis csak azt, hogy egy fekete folt állt az aula közepén. Hallottam hangos, remegő lélegzetvételét. Megszívassam?
Halkan hörögni kezdtem, s felé fordultam, a hörgésem egyre hangosabb lett. A várva várt hatás nem maradt el, irdatlanul felsikított, rohanni kezdett, majd megállt valahol és rávágott egy jó nagyot valamire.
A fények hirtelen gyulladtak ki, s megláttam Taeyeont. Kirobbant belőlem a röhögés az arcát látva. Jaj Istenem, miért kellett egy ilyennel összefutnom?
- Ez nem volt vicces! - ripakodott rám.
- De, de az volt - törölgettem le a nevetéstől kijött könnyeim.
- Te vagy Miranda, ugye? - váltott témát, én csak bólogattam, és beleittam a kávémba. Mindenki ismer? Milyen király.
- Láttad, hogy mi van az ajtóra írva? - húztam fel a szemöldököm, ő megrázta a fejét. - Egy német szöveg van felragasztva az üvegre. Azt jelenti, hogy "A munka szabaddá tesz." Csak azt nem tudom, hogy ki volt az a fogyatékos, aki kitette.
A lámpák kialudtak, újra sötétség lett. Taeyeon ismét sikított, majd mellém rohant és elbújt a hátam mögött. Ki szórakozik velünk?
- Köszöntünk a pokolban, Mira! - Kórusban mondták valakik, ijesztő hangon. Sosem voltam az az ijedős fajta, de ez még nálam is kiverte a biztosítékot. Pokolban?
A lámpák felkapcsolódtak, s vagy húsz embert pillantottam meg, nagy, fekete köpenyekben. Miféle szektához kerültem, te jó Isten!
- Gyere ide, gyermekem - lépett elő egy fazon, a csuklya viszont eltakarta az arcát, de megismertem Youngmin hangját. Öhm... ez kicsit sem furcsa. Taeyeon taszított egyet a hátamon, biztatva, hogy menjek oda. Féloldalasan felé fordultam, a kezébe nyomtam a fánkom és a kávém, majd a gyülekezet elé oldalaztam, nem tettem semmilyen hirtelen mozdulatot.
- Tessék - nyújtott felém egy nagy, nyakba akasztható kártyát az igazgató. Vonakodva vettem el tőle. Mi lehet ez? Fejjel lefelé volt fordítva, ezért megforgattam az ujjaim között. Rá volt írva a teljes nevem, alatta a születési dátumom, az alatt nemem, majd a "tánctanár és koreográfus" szöveg. A kis táblázat mellett egy nagy hézag árválkodott. Gondolom ide kell ragasztanom az arcképem.
- És ez a kártya mire jó? - kíváncsiskodtam.
- Most már hivatalosan is közénk tartozol. Ja, és ez kell ahhoz, hogy szabadon járkálj koncerteken a színpad mögött, és azon kívül - levette a kapucnit a fejéről, úgy beszélt hozzám.
- Zsír - vágtam be egy not bad fejet, majd a nyakamba akasztottam, a kártya a mellkasomig lógott le.
- Képet meg ha szeretnéd, most is csinálhat az egyik fotósunk. Már délutánra kész lenne - ajánlotta fel az igazgató.
- Ha lehet, várni szeretnék még egy kicsit. Először kezdenem kéne valamit a hajammal - ráztam meg lófarokba fogott loboncom.
- Ha szeretnéd, valamelyik fodrászunk szívesen megcsinálja.
- Ezzel a lehetőséggel szeretnék élni - kuncogtam.
- Tessék - nyújtott felém egy nő egy fekete pólót, miután levette a fejéről a csuklyát. - Amúgy Choi YoonJeong vagyok, az EXO-M fodrásza. Ha szeretnéd, majd én kezelésbe veszem a hajad.
- Balassi Miranda, de szerintem már tudja - mutatkoztam be én is. - S nagyon köszönöm, majd élnék a lehetőséggel.
A kezembe vettem a pólót és széthajtottam. A póló elejére a mellkas jobb oldalára az S.M. logója volt rányomva, a póló hátuljára a teljes nevem fehér betűkkel, alatta pedig szintén fehér betűkkel a "choreographer" és a "dance teacher" angol szavakat nyomták rá. Koreográfus és tánctanár. Ennyit még én is tudok angolul.
- Wow, ez nagyon menő - dicsértem meg a pólót. - Amúgy, azt szeretném kérdezni, hogy ki ragasztotta fel az ajtóra azt a német szöveget? - kérdeztem, még mielőtt elfelejthettem volna.
- Én voltam. Hatásos bevezetőt akartam - rakta fel a kezét Dongsun, akivel még tegnap beszéltem pár szót.
- Had ne mondjam, mennyire meglepődtem. Remélem nem haragszol meg, ha azt mondom, hogy nem vagy normális - mondtam komolyan, a férfi csak nevetett, rázva a fejét.
- Na, oszoljatok, mindenki menjen a dolgára - fordult a tömeg felé Youngmin, s pár hessegető mozdulat után szétoszlatta az embereket. - Mira, te pedig kilenc órakor mehetsz a vizsgálatra - fordult még vissza felém, de még mielőtt eltűnhetett volna, megállítottam:
- Igazgató, miért volt jó ez az egész rituálé? Tudja, az a szöveg az ajtón, meg ezek a köpenyek - biccentettem ruhája felé.
- Amolyan beavatás féle. Viszont az igazi beavatás este lesz! - Rámkacsintott, hátat fordított és elindult. Beavatás este? Tényleg! Ma este buli a többi alkalmazottal. Már előre félek.
- Mostanában Youngmin... annyira furcsa - hallottam meg magam mellől Taeyeon hangját. Felé fordultam, s elvettem a kezéből a nekem nyújtott süteményeket és kávét.
- Hogy érted? - érdeklődtem, ezt követően egy jó nagyot kortyoltam a már félig kihűlt kávémból.
- Hogy is mondjam. Rendesebb - lepődött meg Tae a saját mondatán. - Pedig amúgy egy hajcsár, de erről csitt, nem hallottál tőlem semmit - suttogta a fülembe, úgy, hogy még én is alig hallottam.
- Velem egészen normális volt. Illetve, most is normális velem - gondolkodtam el. Eddig én is azt hittem, hogy bunkó. - Kérsz egy fánkot? Van nálam kettő - emeltem fel egy pillanatra a szatyrot. A lány kicsit meghökkent, végül egy angyali mosolyt varázsolt az arcára, ami egy pillanatra megmelengette a szívem. Nagyon szépen tudnak mosolyogni az idolok.
- Elfogadok egyet, köszönöm - hajtotta meg a fejét.
- Először elkérem a terem kulcsát - böktem ujjammal a sarokban álló porta felé, majd a pulthoz siettem. Köszöntem a férfinak, s miután kézbe kaptam a kulcsot, meghajoltam, s a lépcsőnél várakozó nőhöz siettem.
Fellépkedtünk a lépcsőn, s azt hittem, hogy Taeyeon egy jó nagyot fog zakózni abban a magassarkúban, de szépen, gyakorlatiasan sétált. Milyen jó valakiknek. Becsúsztattam a zárba a kulcsot, majd elfordítottam és kitártam az ajtót, előreengedve a lányt, akár egy udvarias lovag.
Becsuktam magunk mögött a nyílászárót, s én egyből lehuppantam az egyik fekete kanapéra. Tae mellém ült, lábait kecsesen keresztbe rakta. Hirtelen nagyon csövesnek éreztem magam mellette. Fekete magassarkúja illet vékony lábaihoz simuló cicanadrágjához, fekete trikójára egy fehér inget vett, mely nem volt begombolva. Én meg itt feszítek egy egyszerű melegítőben és tornacsukában. Ráadásul neki még mellei is vannak. Reménytelenül vettem le magamról a pulcsimat, s vizslatni kezdtem a melleknek csúfolt halmokat a mellkasomon.
- Mi a baj? - kuncogott fel hangosan a lány, mikor észrevette, hogy saját magam bámulom. - Ne legyél elkeseredve, még növésben vagy. - Kuncogása átváltott nevetéssé. Azt vártam, hogy mikor kapja szája elé a tenyerét nevetés közben. Marhára vicces, mondhatom. Nem történt semmi ilyesmi, helyette teli pofával röhögött. Ejha. Ennyit a jó és illedelmes kislány imidzsről.
- Miért nevetsz? Ne nevess - morogtam. Jobb könyökével térdére támaszkodott, homlokát a tenyerének támasztotta, úgy röhögött. Megforgattam a szemeim, a kapott pólómat és a kávét a karfára tettem. Ölembe helyeztem a zacskót, kivettem belőle a becsomagolt fánkot és a zörgő nejlonra tettem. - Taeyeon, komolyan hagyd abba - mordultam rá.
Abbahagyta a nevetést, kicsorduló könnyeit törölgetve, enyhén meglepődve nézett rám.
- Tudod a nevem? - húzta fel egyenes szemöldökeit egy pillanatra. Nem, nem tudom a neved, és egy teljesen ismeretlen, idegen csajt hívtam meg fánkra.
- Aha. Ismerem a Girls Generationt. De most tisztázzuk. NEM vagyok rajongó - emeltem ki a "nem" szócskát. Csalódottan nézett rám, de különösebben nem érdekelt. Egyik lánybandát sem szeretem. Kivétel a 4MINUTE, őket elviselem.
Szétbontottam a csomagot, vigyázva, hogy ne nyomjam össze a süteményeket. A fánkok egy fehér papírra voltak ráhelyezve, s szinte már könyörögtek, hogy együk meg őket.
- Melyiket szeretnéd? Vaníliásat, vagy a csokisat? - böktem egyszer az egyikre, majd a másikra.
- Hm, a csokisat - vágta rá. Szerencséd. Én úgy is jobban csipázom a vaníliásat.
Levettük a papírról a fánkokat és enni kezdtünk. Csendben nyammogtunk, néha-néha hümmögtünk a finom íze miatt.
- Amúgy, milyen érzés, hogy itt dolgozhatsz? - kérdezte a lány tele szájjal. Tényleg ennyit az illedelmességről. Valahol a lelkem mélyén örülök, hogy idol csaj létére nem egy hülye picsa. Bár, kitudja, lehet csak megjátssza most magát.
- Fenomenális. Nem is gondoltam volna. - Lenyeltem a megrágott falatot és leöblítettem kávéval. Utána levettem a fedelét és a lány felé nyújtottam, ő elfogadta, s egy nagyot kortyolt az italból. - Főleg, hogy a fiúkkal dolgozhatok. Amúgy, a rajongójuk voltam... vagyok... voltam. - Magam sem tudtam, hogy hányadán állok velük. Nem akartam csak azért velük dolgozni, mert rajongtam értük. Eldöntöttem magamban, hogy többet nem nézek rájuk idolként, csak egyszerű munkatársakra. Meg tudom csinálni. Persze, hogy meg tudom csinálni. De azért azokat a posztereket nem dobom ki, amin rajta vannak, és a ruhákat meg az albumokat is megtartom, s kiegészítőket sem szanálom.
- Tényleg? Így nem lesz nehéz velük dolgozni?
- Nem. Mostantól úgy fogok rájuk tekinteni, mint tanár a diákjaira - mondtam hangosan, határozottan. - S persze bosszút esküdtem. Visszaadom Jonginnak azt a sok szadizmust.
Taeyeon felkuncogott, majd bekapta az utolsó falat fánkot.
- Miért, mit csinált?
- Segített felkészíteni a meghallgatásra, de állat módon. Konkrétan Taónak úgy kellett egyszer felkaparnia a padlóról - emlékeztem vissza. Bosszúsan ettem meg a fánkom utolsó darabkáját, s idegesen rágtam. - Hiába mondtam, hogy hagyjon már élni, ő még táncoltatni akart!
- Jó, nyugodj le, ne idegeskedj - szorított rá a vállamra a lány.
- A táncról jut eszembe - pattantam fel, mintha az előbbi idegesség nem is lett volna, Taeyeon is látványosan meglepődött. - Nekem táncolnom kéne. Már csak negyed órám van - pillantottam fel a faliórára, ami háromnegyed ötöt mutatott.
- Megnézhetlek? - kérdezte nagy, kérlelő szemekkel Tae. Mosolyogva bólintottam.
- De először kéne zene. Sajnos én a telefonom elhagytam - motyogtam csüggedten.
- Kölcsönadom - nyújtotta felém iPhoneját.
- Van rajta EXO? - ráncoltam a szemöldököm, miközben kivettem a kezéből a telefont. Bólintott.
- Az is. Rengeteg szám van rajta - biccentett a készülék felé. Elismerően bólogattam.
A telefont hozzácsatlakoztattam az erősítőhöz, a hangfalakat is bekapcsoltam. Azt nem tudom, hogy mivel kezdjek... Áh, megvan. MAMA. Beléptem a zenelejátszóba és kikerestem a MAMA koreai verzióját. Elindítottam, majd gyorsan a tükör elé siettem és megálltam a padlón talált vonal mögött.
Nagyon jól esett végigtáncolni. Zsigerből jöttek a már rég megtanult mozdulatok, vigyorogva néztem, szinte magától mozgó testem. Már nem is igazán tudtam, hogy épp kinek a szerepében vagyok, önfeledten végeztem el az egymást követő elemeket, néha-néha halkan énekeltem a fiúkkal együtt, s meg is feledkeztem, hogy Taeyeon ott ül a kanapén, s mosolyogva néz. Csak a mozdulatoknak éltem. Imádok táncolni!
Miután elhalkult a zene, mozdulatlanul álltam a tükör előtt, s miközben magamat vizslattam, nosztalgiáztam kicsit. Milyen vicces volt, mikor tanultuk Edinával. A felét elröhögtük, de azért a végén nagyon profi covert csiszoltunk belőle.
- Táncolj még! - kiáltott fel Taeyeon bezsongva. - Nagyon jó nézni, ahogy táncolsz!
- Köszönöm - mosolyogtam rá a tükörből, majd az asztalhoz sétáltam, ahol az erősítőkhöz kapcsolt telefont hagytam. Kikerestem a History kínai verzióját, majd visszaálltam a helyemre.
Zitao szerepében voltam, mert az övét tanultam meg anno. Istenem, mennyire rajongtam érte akkor. A mozdulatok ismét a könyökömön jöttek ki, annyit táncoltam Edinával az évek alatt. Mikor a rappek következtek, hangosan, érthetően rappeltem Taóval együtt. Taeyeon ezt egy hatalmas tapssal díjazta.
S ekkor meghallottam egy másik tapsot is. Tánc közben a tükörbe néztem, és megpillantottam a kanapé mellett álló Taót. Ki mást, basszus?! Miért nem mondjuk, Joonmyun?! Vagy nem tudom.
A tánc utolsó elemeivel is végeztem, a zene pedig leállt. Nagyokat fújtatva fordultam a két személy felé, Taeyeon tombolt, nagyon elkapta a fangörcs.
- Meg is értem, miért választott Youngmin! - sikkantott fel, majd felpattant a kanapéról, s mintha nem is lenne a lábán magassarkú, úgy rohant hozzám, hogy megölelgessen. Jesszuska.
Segély kérően néztem rá a szőke kínaira, aki az egyik kezével átfonta a hasát, míg a másikat vízszintes karjára támasztotta. Ökölbe szorított keze ajkai előtt volt, úgy próbálta elrejteni vigyorát, de nem sikerült neki. Vállai folyamatosan rázkódtak, idióta hangokat adott ki, s a végén kitört belőle a nevetés. Inkább visítás. Hogy a francba tud egy pasi így röhögni?!
Tae végre egy csontropogtató ölelés után elengedett, majd szúrósan nézte a nevető srácot. Tao észrevette, hogy a lány nézi, elhallgatott, mintha nem is nevetett volna, s hideg, már-már gyilkos pillantásokkal illette a másikat. Oké... miért lett ilyen fagyos a légkör?
- Én most megyek. Miranda, nagyon ügyes vagy, csak így tovább - simogatta meg a fejem búbját Taeyeon, az asztalhoz lépkedett, kihúzta a csatlakozót telefonjából, készülékét pedig zsebre vágta. - Köszönöm a fánkot - mondta, amolyan végszóféleségnek, majd a fiúra rá se nézve loholt ki a teremből.
- Hülye picsa - morgolódott Zitao, majd becsapta az ajtót. Érdeklődve néztem rá, szemöldökeim a homlokomra szöktek. Miért mondta ezt? Én azt hittem, hogy jó barátságban vannak. Mármint, nem konkrétan Zitao és Taeyeon, hanem úgy általánosságban.
- Miért mondtad ezt? - mondtam ki gondolatom egy töredékét, a fekete műbőr ülőalkalmatossághoz szökdeltem és lehuppantam.
- Mert az - vonta meg a vállát hanyagul Taozi, s leült mellém, majd felém fordult.
- Én azt hittem, hogy jóban vagytok. Mármint, nem konkrétan ti, hanem a két csapat - mutattam fel két ujjam.
- Dehogy vagyunk jóban. Már a kezdetektől fogva utáljuk egymást, de hát el kell viselnünk a másikat.
- Hogyhogy utáljátok egymást?
- Debütálásunk évében egyik nap próbáltunk, épp szünetet tartottunk. Sunny miniszoknyában és húszcentisben betipegett a terembe, és megkérdezte Chanyeoltól, hogy jól néz-e ki. S tudod, hogy min akadt ki? - kérdezte felemelve a hangját. Megráztam a fejem. - Azt mondta neki Chanyeol, hogy NEM. Erre felvisított a csaj, felhúzva az orrát sarkon fordult, és kiloholt a próbateremből. Mi meg csak nézünk, hogy mi ez meg mi a franc volt - nevetett fel a történet végén. Te jesszus. Nem érdekel. Taeyeon kedvesnek tűnik, szóval őt még fel fogom keresni.
- Akkor gondolom elrinyálta ezt a többi lánynak, ők pedig mellé álltak. S ennyi? Ezért utáljátok egymást?
- Ezt még csak az eleje. Történt egyszer... - kezdte volna, de közbevágtam.
- Tudod mit, nem akarom hallani - emeltem magam elé a kezeim. Zitao megértően bólintott. - Amúgy, hogy kerültél ide? Bár, öt perc múlva öt - néztem a faliórára.
- Yifan elhozott - Akkor ő is, és Dina is itt lehet az épületben. - A fiúk is itt vannak. Vagyis nem pontosan az épületben, hanem a közeli kávézóban.
- Én is ott vettem kávét és fánkot. Finom a kávéjuk - vettem a kezembe a poharat, amiben már csak egy korty kávé volt, felhörpintettem a hideg italt és összenyomtam a poharat. Felvettem a leesett nejlon zacskót, beleraktam a poharat, és a fánk csomagolópapírját, s visszatettem a földre.
- Tényleg jól táncolsz - mondta a srác, miközben hátradőlt a kanapé támlájára.
- Elég sokáig kellett küzdenem, hogy ilyen szintre eljussak - húztam fel a térdeim, s összekulcsoltam őket karjaimmal. - Nem volt könnyű... de most már itt vagyok - engedtem el a térdeim, és kihúztam pólóm alól a kártyámat. Levettem a nyakamból, s elmosolyodtam, mikor újra átolvastam a táblázatban szereplő adatokat. A kártyát a karfán lévő pulóveromra helyeztem.
- Tudod, mi bánt egy kicsit? - kérdezte Zitao. Ráemeltem a tekintetem. Szélesen mosolygott, ajkai közül előtűnt fehér fogsorja. Szép a mosolya. A kedvenc mosolyom.
- Mi?
- Hogy nem akkor jöttél, mikor debütáltunk. - Mosolya halványabb, szomorkásabb lett.
- Miért?
- Mert jó téged ismerni.
A szívem egy pillanatra változott pocsolyává. Én ilyen édes srácot még életemben nem láttam.
- Örülök, hogy így gondolod, Zitao - szökött mosoly az arcomra. - És én is sajnálom, hogy nem akkor jöttem.
- Vigyáztam! - A csukott ajtón is beszűrődött Jongdae hangos kiáltása. Na, megjött a többi majom. Tao halkan elszámolt háromig, majd mikor a számolás végére ért, kivágódott az ajtó, s a fiúk egymás lökdösve robbantak be a próbaterembe. Mindegyikük kezeiben pohár és zacskó volt. Leültek egymás mellé a földre, a tükörnek támaszkodtak, s félelmetesen egyszerre ittak bele az italukba. Meglátva engem a társaság fele elmosolyodott, a másik fele pedig vagy komor lett, vagy elszontyolodott. Sehun volt az, akin látszott, hogy nem örül nekem, Jongin, Jongdae és Luhan pedig olyan világfájdalmas arcot vágtak, amit egy profi színész is megirigyelhetett volna.
- Szia, Mira - köszöntek egyszerre. Joonmyun, akinek a kezében kettő pohár volt, felkelt a földről, majd a kanapéhoz érve leült a másik felemre.
- Tessék, hoztam neked fehér forrócsokit - nyújtotta felém azt a poharat, amire ráírták a nevem, a nevem alatt pedig a "tanár néni" szócska szerepelt. Néni?! - Ne akadj ki, az az idióta Minseok írta rá - biccentett Seok felé, aki Yixing combján feküdt és nézte a plafont. Idióta... pedig ő a legidősebb. Azt hittem, kicsit több esze van. Néni? Ch.
- Nem kellett volna... - mosolyogtam rá, miután elvettem a poharat. Még forró... - De azért köszönöm.
- Mit fogunk ma csinálni? - ült le a lábam elé Baekhyun, törökülésbe helyezkedett, könyökeit combjaira tette és tenyereire támasztotta az állát.
- Először elmegyünk lottózni, majd világuralmi tervet fogunk szőni. És, ha miénk a világ, akkor lesz sok cicánk, mert a cicák boldoggá tesznek - mondtam rezzenéstelen arccal, monoton hangon, ezt követően megfújtam a kezemben tartott forrócsokit, s beleittam. Hm, nagyon finom.
- Úgy bírom, hogy ilyen hülyeségeket ennyire rezzenéstelen arccal mondasz ki - foglalt helyet Baek mellett Luhan.
- Miért, ezen kívül mondtam még ilyesmit? - húztam fel a szemöldököm, s ismét belekortyoltam az italba. Ha nem vigyázok, leforrázom a torkom.
- Aha. Azt hiszem a múlt héten, fogalmam sincs mikor, de megkérdeztem tőled, hogy miért nem jársz iskolába. Erre te, várj, idézem: "Azért, mert az iskolában én voltam a helyi kemény, és mindenki félt tőlem. Az igazgató pedig azt mondta, hogy jobb lenne, ha átmennék egy másik iskolába, vagy magántanuló lennék. Még ő is tartott tőlem." Komolyan mondom, én tényleg elhittem - mondta Jongdae, aki beleült Baekhyun ölébe, az utóbbi pedig egy akkorát taszított a hátán, hogy TrollChen előrebukott, lefejelve a lábszáram. Aucs, ez hogy jött össze?!
Rajtam és Chenen kívül mindenki felröhögött, pedig nem tudtam, hogy mi is volt annyira vicces. Már azon voltam, hogy rájuk kiabálok, de csak legyintettem egyet, beleraktam Zitao ölébe a kezemben tartott poharat, majd felálltam, hogy felsegítsem a még mindig a földön fekvő Jongdaet.
- Na gyere, nagyfiú - biztattam, megragadtam a karját, majd felhúztam. Ha nem segít saját magának a felállásban a másik kezével, hanyatt estem volna.
- Kemény a lábszárad - dörzsölgette a homlokát eltorzult arccal.
- Ez van - vontam meg a vállam. Hangosan tapsoltam hármat, hogy magamra vonjam a röhögcsélő fiúk figyelmét. - Srácok! Sorakozó! - böktem magam elé ellentmondást nem tűrő hangon. Kelletlenül sóhajtottak lehajtott fejjel, s direkt lassan rendeződtek magasság szerinti sorrendben előttem. Jó fiúk. Azt hiszem, tényleg élvezni fogom ezt a munkát. Összefontam mellkasom előtt a karjaim, ez után végignéztem a társaságon. Pólóban, melegítőben és tornacipőben voltak, táncolásra készen.
- Szóval. Baekhyun kérdezte, hogy mit fogunk csinálni. Táncolni, természetesen - villantottam egy apró mosolyt Baek felé - Sajnos még nem volt alkalmam felkeresni Jae-t és Greget, ezért csak azokat a koreográfiákat tudom, amik az MV-kben is vannak. Kivétel ugyebár az Overdose, de megkérem, hogy azt is tanítsák meg. De, szerintem ez már mind elmondtam. A program a következő. Először bemelegítetek, utána táncolni kezdünk. Négyszer egymás után eltáncoljuk az összes számot, majd utána jön egy kis szünet. Amíg ti pihentek, én felkeresem ezt a két férfit. Rendben? - Bólogatni kezdtek. Szerintem rosszabbra számítottak. Vajon milyen lehetett az elődöm?
- Fiúk, melegítsünk be! Először karkörzések, törzshajlítás, nyújtás, azután hetven darab fekvőtámasz, majd hetven darab hasprés, húsz darab felülés, végül tíz kör futás a teremben. Rendben? - adta ki az utasításokat Joonmyun. Ejha, ő is bekeményített. A fiúk egyszerre kiabálták, hogy "Igen is!", s elkezdték a karkörzéseket. Elégedetten néztem tanítványaim, majd a kanapé melletti fal mellé feküdtem, felhúztam a térdeim, összekulcsolt ujjaim pedig tarkómra tettem, hasprésezésre készen.
Harminc hasprés után a lábamra álltam, majd párszor előrehajoltam, karkörzéseket és törzsemeléseket végeztem, s helyben futottam. A fiúk is rendesen dolgoztak, nem sumákolták el. Leaderük diktálta a tempót, ezért még inkább oda kellett figyelniük a bemelegítésre.
Az összes feladat elvégzése után elkértem Joonmyun telefonját, s azt csatlakoztattam az erősítőhöz. A táncolást először a MAMA-val kezdtük. Én álltam legelöl, a fiúk pedig mögém álltak be a saját helyükre. Senki szerepét nem töltöttem be. Eldöntöttem táncolás közben, hogy megkérem a két koreográfust, hogy az összes fiú összes szerepét tanítsák meg nekem.
A MAMA után időrendi sorrendben jött a History, majd a Wolf és a Growl. A Christmas Dayt egyenlőre kihagytuk, mert nem láttam értelmét annak a zeneszámnak. Úgy is messze volt még karácsony. Kétszer eltáncoltuk a számokat a koreai nyelvűekre, majd kétszer a kínai nyelvűekre is. Luhantól és Sehuntól megkaptam, hogy minek annyiszor eltáncolni azokat a számokat, hiszen már a könyökükön jönnek ki. Válaszolnom nem is kellett, mert leaderük közbeszólt, s mondta, hogy nem árt a gyakorlás.
A kínai nyelvű Growl végén tartottunk. Elvégeztük a maradék gyakorlatsort, majd a szám végezetével a fiúk beálltak a végpozícióba és a zene elhalkult.
- Végre végeztünk! - kiáltott fel örömittasan Jongin, s minden további szó nélkül sietett a nyílászáróhoz, kinyitotta, majd eltűnt az ajtó mögött. Ki engedte meg neki, hogy kimehet? Bár, egy szavam se lehet. Szépen dolgozott ő is, mint a többiek. A tizenegy fiú elfeküdt a padlón, s ugyanolyan szaporán emelkedett a mellkasuk, mint az enyém. Leültem a műbőr kanapéra; megpróbáltam szabályozni szapora lélegzetvételem.
- Mit vagytok úgy oda? Ez még csak bő egy óra mozgás volt! - mondtam, egy kicsi idegességgel a hangomban, miután a faliórára néztem, ami negyed hatot mutatott. Hogy elrepült az idő.
- Ez intenzív mozgás. Ne úgy fogd fel, mint egy átlagos testnevelés órát - mordult rám Sehun okoskodva.
- Igazad van. Neked van igazad - hagytam rá a dolgot, majd felkeltem a kanapéról. - Pihenjetek, én addig lemegyek a portára érdeklődni. - Intettem nekik egy aprót, s miután kinyitottam az ajtót, kisétáltam a próbateremből.
Gyorsan szedtem a fokokat, majd átrohanva az aulán a pult mögött ülő férfihoz siettem.
- Elnézést, meg tudná mondani, hogy merre találom Sim Jae-t és Hwang Greget? - kérdeztem két karommal az asztal lapjára támaszkodva.
- Bocs Mira, házon kívül vannak. - Megbánó arccal nézett rám. Basszus. Remek! Ez nagyon remek!
- Mikor lesznek elérhetőek?
- Talán holnap. Majd megmondom nekik, hogy kerested őket - mosolyodott el. Talán, mi?
- Rendben, köszönöm. - Elléptem a pulttól, majd mélyen meghajoltam a férfi előtt, a lépcső irányába fordultam és komótosan közelítettem meg. Lassan lépdeltem fel a lépcsőn, megálltam a legtetején és leültem a legfelső fokra. Térdeimet átöleltem karjaimmal, halántékom a fehér falnak támasztottam. Minden egyes nappal közelebb kerülünk a koncerthez. Remélem, hogy a mozdulatok nem annyira bonyolultak. Bár, a nehéz mozdulatokat is hamar, könnyen megtanulom. Az a kérdés, hogy ma mit fogok velük csinálni több órán keresztül? Na és holnap? A portás azt mondta, hogy talán elérhetőek lesznek azok a koreográfusok...
- Mit tegyek? Francba, mit tegyek? - ütöttem minden szónál a fejem a falba. Utoljára mértem volna egy ütés koponyámra, s azt vettem észre, hogy a fal helyett egy tenyérbe ütődik halántékom. Felpillantva a személyre megláttam nővérem, nagy mosollyal, fején "STAFF" feliratú fullcap díszelgett.
- Mit csinálsz, Mira? - ejtette le maga mellé karját, majd helyet foglalt mellettem a lépcsőn, felém fordulva. Mint egy kiskutya, úgy bújtam hozzá, karjaim a derekára kulcsoltam, mellkasába fúrtam a fejem.
- A koreográfusok most épp nincsenek itt, nekem pedig meg kell tanulnom a zeneszámokhoz a táncokat. Fogalmam sincs, mit csináljak velük, s talán ez a két férfi holnap sem lesz elérhető - motyogtam elkeseredetten - Csak azokat a koreográfiákat tudom, amik az MV-kben szerepelnek, de ezek már mindegyik fiú könyökén jönnek ki.
- Pedig nincs más választásuk addig, ameddig nem tudod a többi táncot - tolt el magától és az arcomba nevetett - Amúgy, miért nem kéred meg, hogy ők mutassák meg a táncokat? Ha végignézed, könnyebben fog menni, mert te olyan vagy, hogy elég egyszer látnod a koreográfiát és már a felét megjegyzed. S így könnyebben megy majd Greggel és Jae-vel a tanulás - veregette meg a hátam. Nahát, igaza van.
- Talán igazad van - jelentettem ki némi határozottsággal a hangomban - Na, most beszéljünk egy kicsit rólad. Milyen a munka? Pontosan mit is kell csinálnod?
- Hm. Példának felsorolom nagy vonalakban a közeledő koncert ütemtervét. Koncert előtt nekem is a pénztárhoz kell mennem, és át kell kutatnom a koncertet megnéző egyének táskáját. Útba kell igazítanunk a srácokat, mert hát ahogy láttam a tervrajzon, a mostani színpad mögötti hely elég bonyolult. Koncert közben a színpad végén kell állnom, és ha úgy van, két szám között nekem is segítenem kell öltöztetni a fiúkat, illetve az arcukat letörölni, esetleg vizet hozni, meg még ehhez hasonló finomságok. - Miközben mondta, az ujján számolt. S az arca egy pillanat alatt változott meg, mintha valami nagyon fontos jutott volna az eszébe. Na, mit felejtettél el velem közölni? - Jut eszembe. Ma felhívtam Gergőt, viszont nem vette fel. Többször próbálkoztam, de mindig a hangposta jelzett. Felhívtam az egyik haverját, ő pedig azt mondta, hogy tegnap előtt este lelökték a lakásunkban a lépcsőn, beverte a fejét és a karjára esett. Most jelenleg kórházban van. Szerencsére megúszta egy kisebb agyrázkódással, a karja viszont eltörött. A tettest keresik a rendőrök. Miranda, nagyon aggódom érte. - Monológja végére már a könnyeivel küszködött, egy-két makacs csepp kibuggyant összeszorított szemei közül. Elhűlve meredtem rá, szívem hevesen, idegesítően hangosan dübörgött bordáim közt. Istenem... ki volt az az elvetemült, aki ezt tette vele?! Hiszen egy ellensége sincs!
- D-de... h-hogy történhetett ez?! Valaki be-betört hozzánk? - Hangom meg-megakadt.
- Valószínűleg igen. A haverja elmondta, hogy a nagy, földszinti ablakot szó szerint ripityára törték. Nem vittek el semmi érdekeset, csak a bekeretezett, családi képeinket verte le a nappaliban a polcról és azt a nagy képet is betörte, ami a fal közepén lógót. Ú-úgy látszik, akadt egy u-utálónk... - remegett a hangja, görcsösen markolta vállamon a pólót és egy pillanatra őszinte félelmet láttam a szemében. Az az idióta... Csak találják meg azt a szemetet!
- Reménykedjünk, hogy elkapják a tettest. De, ha elfogták, és bíróság elé állítják... - kezdtem, de Edina a szavamba vágott:
- Akkor vissza kell mennünk Magyarországra - fejezte be helyettem a mondatot, s idegesen letörölte kézfejével a könnycseppeket. Én is pontosan erre gondoltam.
- Gergőnek pedig nem lesz baja, meglásd, hamar fel fog épülni - öleltem magamhoz. Legbelül nagyon is aggódtam érte, jól tudtam, hogy ez nem ennyire egyszerű. Ilyen még sosem történt velünk.
- Vissza kell mennem, épp egy tűzvédelmi oktatáson fogok részt venni - bontakozott ki az ölelésből, felállt, s eligazgatta magán a ruháját - Ne feledd, ma este buli lesz. - Megeresztett felém egy halvány mosolyt, kacsintott, majd leszaladt a lépcsőn, s nemsokára eltűnt a látóteremből. Nekem is vissza kéne mennem a majmokhoz.
A terembe lépve az a látvány fogadott, mint a múlt héten valamelyik nap. Szólt a Metal című zene, Zitao pedig a lehetetlennél is lehetetlenebb ugrásokat, és levegőben pörgéseket végezte el, s úgy forgatta a kardot és a botot, mintha természetes lenne. Felugrott a levegőbe, a levegőben kétszer fordult egy teljes kört, majd talpra érkezett és ezzel zárta a produkcióját.
Az ajtóban állva, ledermedve néztem közvetlenül rá. Nagyon ügyes. Jó nézni élőben azt, amit csinál. Lenyűgöző.
- Tetszett? - Tao arca olyan hirtelen tűnt fel előttem, hogy hátrahőköltem és a mellkasánál fogva két kézzel eltoltam a közelemből. Ezt az egész akciómat ő is, és a teremben lévők is egy nagy nevetéssel díjazták.
- Még egyszer ne merd rám hozni a szívbajt, Huang - morogtam összehúzott szemekkel az ő szemeibe nézve, hátra nyúltam, megragadtam a kilincset és becsuktam az ajtót.
- Pedig vicces volt az arcod - bólogatott a kínai, majd eltátva a száját kidüllesztette a szemeit és egy hangosat üvöltött, ezzel imitálva az én korábbi arcom. Idióta. Puffogva elindultam, majd mikor mellé értem erősen belevállaltam, viszont láttam a tükörből, hogy vigyorogva masszírozta a karját aminek nekimentem, a legkisebb megbánást sem mutatta.
- Figyelem, skacok! - emeltem fel a kezem, hogy magamra vonjam a figyelmüket, bár már az előbbi incidens miatt is engem néztek. Illedelmesen sorban álltak, magasság szerint, mint az előző alkalommal. - Mi lenne, ha eltáncolnátok nekem az összes koreográfiát, ami a koncerten lesz, persze időrendi sorrendben. Nagyjából elég az, ha egyszer látom a táncot és már a felét tudom, s így a két koreográfusnak is könnyebb lesz engem megtanítani.
- Rendben, táncolunk. De csak akkor, ha fizetsz, édes - fonta össze karjait mellkasa előtt Luhan, egyik térdét beroggyasztva, enyhén csücsöri szájjal nézett. Ez most prostit játszik? Erősen a homlokomra csaptam, s halkan elmondtam az összes általam ismert szitokszavat magyarul, amit természetesen nem értettek. Jézusom, hova kerültem?!
- Luhan azt akarta mondani, hogy táncolunk, természetesen nem kell pénz - rúgta bokán a barna hajú kínai fiút Kyungsoo.
- Istenem... - pillantottam fel egy pillanatra a plafonra. - Rendben, azt hiszem, megegyeztünk - mosolyogtam rájuk erőltetten, megközelítettem a hosszú kanapét és leültem rá, bal lábam átvetettem a jobbomon, s várakozva néztem rájuk. - Kezdhetitek!
Mint ahogy vártam, nem voltak annyira nehezek a koreográfiák, nagyjából beleégtek a tudatomba. Voltak olyan számok is, amik az új albumukon vannak, amit még nem adtak ki, ezeket még nagyobb figyelemmel kísértem végig. Egypárat ki kellett hagyniuk, mint például a My ladyt és a Moonlightot, mert nem volt se megfelelő tükrünk, sem elegendő székünk. Ez a kettő koreográfia rejtve maradt előttem, de megígérték, hogy ha olyanok lesznek a körülmények, megmutatják majd nekem. A mozgásukat nézve rájöttem, hogy fejlődtek az elmúlt hónapokban, években, bár ezt nem tudtam annyira megállapítani, mert addig csak képernyőn keresztül láttam, hogy hogyan is táncolnak. Minden esetre nagyon meg voltam velük elégedve, s minden szám végén nagy tapssal és néha boldog ujjongatással díjaztam őket. Ezeket a kirohanásaimat pár fiú, vagyis Joonmyun, Baekhyun, Luhan és Chanyeol, könny áztatta arccal, hálásan köszönte meg, mert elmondásuk szerint ilyen reakciókat nem kaptak az előző tanáruktól. Én mosolyogva vigasztaltam a fiúkat, és ösztönöztem őket a további táncoláshoz. A rendes koreográfiák végén Yixing, Sehun, Luhan, Minseok és Jongin is bemutatta a külön táncszólóját. Ezek után sikerült rávennem Zitaót, hogy mutassa be újra a wushu számát.
Már csak az kéne megérdeklődnöm a koreográfusoktól, hogy a lapon Yifan neve mellett miért volt kérdőjel.
- Gyerekek, eszméletlenek vagytok! - pattantam fel a fotelból, ők pedig ezzel egy időben fáradtan rogytak le a padlóra. Királyság! Már csak alig kell tanulnom. Oh anyuci, a Thunder koreográfiája a kedvencem! Azok a mellkashullámzások... S kíváncsi vagyok nagyon, hogy minek kell az a tükör és a székek. - Fantasztikus koncert lesz, előre érzem!
- Örülünk, hogy így gondolod - nyöszörögte Joonmyun, levegőért kapkodva. Nagyon el volt fáradva és a többieken is látszott, hogy alig élnek. Testük verejtékben úszott, hatalmasakat szuszogtak. Szépen dolgoztak. A faliórára néztem, ami negyed kilencet mutatott. Ó, te jó Isten! Hogy elszaladt az idő! Na, már csak háromnegyed órám van, és mehetek arra az orvosi vizsgálatra. Boldog voltam, a fiúkat látva feltöltődtem energiával. Nagyon ügyesek.
Az ablakhoz sétáltam és elhúztam a felhő mintájú függönyt. A világosság egyből betöltötte a teret, kint erősen sütött a nap, a város pedig életre kelt. Hemzsegtek az autók és az emberek, madarak repkedtek az égen, s pár alacsonyan szálló repülő is a látóterembe került. Szép az idő.
- Pihenjetek egy kicsit, kitettetek magatokért - fordultam velük szemben hatalmas mosollyal, s melléjük sétáltam - Nekem kilenckor le kell lépnem vizsgálatra, s szeretném, hogy amíg én távol vagyok, addig újra eltáncolnátok ezeket a koreográfiákat. - Válaszként lassan bólogattak.
Lefeküdtem a földre Jongin és Minseok közé, a fejemnél volt Yixing feje, a lábaimnál pedig Zitaóé. Kezeimet összekulcsoltam és a gyomromra tettem, úgy néztem a plafont és a sorlámpákat. Váratlanul kettő darab fej nehezedett rám. Érdeklődve néztem a KaiSoo párost, akik nem zavartatták magukat. Míg Kyungsoo feje a mellkasomon, addig Jonginé a hasamon pihent.
- Ez megszokás? - kérdeztem érdeklődve felhúzva a szemöldökeim, ők pedig vállat vontak. Yixing hátranyúlt, ujjbegyeit a homlokomra tette, s masszírozni kezdte a bőröm.
- Agymasszás - röhögött. Megforgattam a szemem, majd egy hatalmas sóhaj után behunytam a pislogóim. Nagyon bírom a valódi személyiségük.
- Én is jövök - hallottam meg Zitao hangját, s éreztem, hogy fejét összekulcsolt kezeimre helyezi.
- Whá, Zitao, bekaptam a hajad - prüszkölt Jongin, rám meg olyan szinten rátört a röhögőgörcs, hogy a három rajtam fekvő fiú feje is beleremegett. Kinyitottam a szemem.
- De rossz! Olyan, mintha egy vízágyon lenne a fejem! - panaszkodott Kyungsoo, és felemelkedett rólam, felült és párat rázott a fején. Jongin is felült, s az ölébe húzta a párját, majd szorosan magához ölelte. Szép párt alkotnak. Zitao kihasználta az, hogy sok a hely, fejét a hasamra tette, szemei csukva voltak. Alvó szépség - ötlött az eszembe egyik reggeli gondolatom. Óvatosan felemelkedtem és megtámaszkodtam hátul a kezeimen, Tao feje pedig az ölembe csúszott. Ez a póz némiképp kellemetlenül érintett, de a szőke kínait nem zavarta, halvány mosolyra húzta ajkait. Nagyon bírnám, ha elaludna rajtam...
A gondolataimba merültem. Remélem Gergő tényleg felépül. A fiúk nézése közben szinte ki is ment a fejemből bátyám, és az, hogy kórházban van. Nagyon jól tudtam, hogy ilyesmit nem lehet elfelejteni, hiszen egy igenis komoly dologról van szó. S remélem, hogy a betörőt is megtalálják.
- Hoztam vizet! - Joonmyun hangjára a fiúk felkapták a fejüket. Nem is vettem észre, hogy Suho elment. Mindegyikőjüknek odadobott egy-egy palack vizet, s Taónak is fel kellett ülnie, ha inni akart. Mind a tizenegyen úgy vetették rá magukat a vízre, mind valami keselyű. A leader nekem is adott egy üveggel, én megköszönve meghajtottam a fejem, kinyitottam a palackot, s nagyokat kortyoltam a hűsítő vízből.
***
Kilenc óra előtt tíz perccel szóltam Taónak, hogy szálljon le rólam. Felkeltem a földről, s felvettem a tornacipőket, amiket időközben levettem a lábaimról.
- Én most megyek a vizsgálatra, ti addig gyakoroljatok. Suho, rád bízom őket - néztem jelentőség teljesen a srácra, aki csak bólintott, hogy megértette. Még egy utolsót pillantottam rájuk, ezt követően pedig kisétáltam a teremből, magam mögött becsuktam a nyílászárót.
A portánál ülő férfit megkérdeztem, hogy hol találom az orvosi szobát. S erre ő olyan választ adott, ami egy pillanatra lelombozta a kedvem: - Hetedik emelet.
Hány emeletes ez a szar?!
Magamban fortyogtam az idegességtől, miközben kettesével, itt-ott hármasával szedtem a lépcsőfokokat. Itt véletlenül nincs lift?
A hetedik emeletre érve kifulladva rogytam le a földre a folyosó elején. Hátam a falnak vetettem, s pihentem pár percet. Nem lesz nehéz dolgom. Itt csak egy nagy próbaterem van, férfi- és női zuhanyzó, illetve vécé. A legvégén pedig az orvosi szoba.
Feltápászkodtam a földről, a szapora léptekkel közelítettem meg az ajtót, melyre rá volt írva, hogy "Orvosi szoba" alatta pedig az orvos és asszisztense neve. Kétszer a műanyagnak ütöttem az öklöm, majd egy nagyon is ismerős "Gyere!" kiáltás után, ráncolva a homlokom nyitottam be az ajtón. Öhm... ő miért is van itt?!
- Yixing! Te mi az Istent keresel itt?! Neked gyakorolnod kéne! - förmedtem rá tanítványomra, aki egy fekete gurulós széken ült, fehér köpenyben. Na ne mond, hogy te fogsz megvizsgálni, mert agyfaszt kapok, komolyan! Egyáltalán hogy jött fel ilyen gyorsan? - Merre van az orvos?
- Épp lábadozik, mert volt egy kisebb balesete. Én helyettesítem. - Egy idol helyettesít egy orvost. Ez nagyon jó vicc.
- Nem is tudtam, hogy értesz az ilyesmihez. - Hitetlen tekintettel meredtem rá. Egy aprót rántott a vállain.
- Gyere beljebb, és ülj fel az asztalra - biccentett a helyiség jobb oldalán álló fal mellett levő fehér huzattal letakart orvosi ágyra. Lassan csuktam be magam mögött az ajtót, s úgy közelítettem meg az ágyat, és ültem fel a matracra, hogy mindvégig a fiún tartottam a szemem.
- Máskor is szoktad helyettesíteni? - kezdeményeztem a beszélgetést, mert pár percig csak engem bámult szótlanul, s kezdett idegesíteni.
- Nem - rázta meg a fejét - Ez az első alkalom. Na de, kezdjünk is hozzá. Van valamilyen betegséged?
Elvigyorodtam. Volt kedves, csak miután te elkábítottál, hirtelen eltűnt. Mert biztos vagyok benne, hogy Yixing keze van a dologban, hogy neki is van természetfeletti ereje, mint Yifannak.
- Volt - feleltem szűkszavúan, mosolyom lehervadt az arcomról - Egész életem megkeserítette egy krónikus betegség, amitől drasztikusan csontsoványra fogytam. Vastagbélgyulladásom volt, a szervezetem nem tudott megemészteni semmilyen ételt, s amit megettem, az nem olyan soká ki is jött belőlem, állandóan hasmenésem volt. Viszont pár napja ez a betegség hirtelen eltűnt, s még Edina sem emlékezett rá, hogy nekem ez a bajom volt. - Miközben beszéltem, mélyen Yixing szemeibe néztem, de íriszeiben nem kavargott semmi érzelem, végig higgadt maradt. Tudom, hogy emlékszel. Te is jól tudsz hazudni, mint Zitao, vagy bármely másik idol.
- Tényleg? Azért én a helyedben alaposan kivizsgáltatnám magam, hátha nem tűnt el. - Hátradőlt a székében, egy lábát átvetette a másikon. Aha, hátha nem tűnt el, mi?
- Megfogadom a tanácsod, Yixing - mondtam, egy halvány cinikus mosollyal az arcomon.
- Akkor gondolom gyógyszert sem szedsz. - Válaszul csak bólogattam - Gyere, megmérem, hány kiló vagy. Bár nem látszik, hogy sokat nyomsz - nézett végig rajtam, miután leugrottam az ágyról. A szemközti fal melletti mérleghez vezetett, s kérte, hogy vegyem le a cipőm és a zoknim. Ráálltam a digitális mérlegre, ami szinte azonnal megmutatta a súlyom.
- Negyven kilogramm, három dekagramm. - Halkan, meglepődve olvasta le a számokat és írta a kezében fogott noteszébe az adatot. Hűha, fogytam három kilót.
A megméreckedés után a falon lévő mérőszalag elé állított. Sarkam a falnak nyomtam, kihúztam magam, fejem egyenesen tartottam.
- Százhatvankettő centiméter. - Gyorsan leírta a noteszébe. Ez az egész nagyon abszurd. Úgy látszik, mintha Yixing egész életében ezt csinálta volna.A magasságom megmérése után kérte, hogy vegyem le a pólóm. Nem tagadom, nagyon erős WTF fejjel meredtem rá, de megnyugtatott, hogy csak a gerincem akarja megnézni. Gondoltam, hogy a gerincem akarod megnézni, de hát... de hát akkor is! Még jó, hogy nem azt mondta, hogy vetkőzz... Öhm, lehet ezt egy kicsit túldramatizáltam.
- Oh, Istenem... - Alig értettem, hogy mit motyog a hátam mögött. Végighúzta a kezét enyhén kiálló gerincoszlopomon. - Előre se hajolj, tökéletesen látom a gerinced - motyogta - Nincs gerincferdülésed - állapította meg nem sokkal később.
- Ezt eddig is tudtam - fordítottam hátra a fejem, s felvettem a felsőm.
Megnézte, hogy van-e lúdtalpam, bokasüllyedésem, ez után a hallásom és a látásom vizsgálta meg. Ezek után még kérdezgetett, s a válaszaimat bőszen jegyzetelte a noteszébe.
- Na, végeztünk. Egészséges vagy, mint a makk - csapta össze a kis napló szerűséget Yixing. Végre, végeztünk. - Viszont, a súlyod, és az, hogy ennyire sovány vagy, nem igazán normális. Mond meg őszintén. Testképzavaraid vannak? Halálra edzed magad? Koplalsz?
- Hülye vagy? - kérdeztem rá azonnal, mire meglepetten pislogott. Ha halálra edzeném magam, s ráadásul koplalnék, gyenge lennék és biztos, hogy most nem lennék itt. Ezt ő is tudhatná. - Koplaljon a rosseb!
- Hát akkor...?
- Hiába eszem, nem látszik meg. Nem is zavar különösebben, megtanultam a kinézetemmel együtt élni. - Lemásztam az orvosi ágyról, majd felvettem a zoknikat és a cipőket a lábamra. - Meg amúgy is! Mondtam, hogy volt ez a krónikus betegségem, s amiatt fogytam le ennyire.
- Aha. - Látszott Yixingen, hogy nemigen hisz nekem. Higgy csak, amit akarsz. - Szerintem menjünk gyakorolni. Háromnegyed tíz van, nemsokára váltás - nézett a falirórára, és levette magáról a fehér köpenyt. Ez a köpeny miért is volt hasznos?
Kimentünk az ajtón, s a fiú pedig bezárta azt, a kulcsot melegítője zsebébe csúsztatta. Még mindig nem fér a fejembe, hogy ő vizsgált meg.
Hangtalanul sétáltunk le a lépcsőn, az első emeletig.
Benyitottam a próbaterembe, s az elém táruló kép elégedett mosolyt csalt az arcomra. Tanítványaim épp a koreai Let out the beast című szám elején tartottak, egyszerre táncoltak, s az sem zavarta meg őket, amikor Xinggel az oldalamon sétáltam be a helyiségbe. Amíg én leültem a kanapéra, addig a kínai srác gyorsan csatlakozott, s szinte azonnal felvette velük a ritmust. A szám össze volt mixelve, vagyis egyszer a koreai, másszor a kínai dalszöveg ment, s váltogatták egymást. Mint ne mondjak, nagyon ügyesen összerakta az, aki összerakta.
A zene befejeztével Chanyeol Suho telefonjához ment, s leállította a lejátszást. S mikor visszafordult, egyenesen felém nézett, rám mosolygott, mosolygödrét megmutatva. Nem tudtam hova tenni, fogalmam sem volt, miért mosolygott rám, viszont illetlenségnek tartottam, ha nem viszonozom a gesztust, ezért visszamosolyogtam.
- Végigtáncoltuk ezt az egy órát, amíg te elvoltál - szólt hozzám mogorva hangon Sehun. Felhúztam a szemöldököm, s rávigyorogtam, vigyorom gúnyos volt, ami nem igazán tetszett neki. - Remélem, most boldog vagy.
- Persze, hogy boldog vagyok. És most jöhetnek az MV-k koreográfiái! - pattantam fel a kanapéról. Fáradtan felsóhajtottak, Sehun mormogott valamit az orra alatt. - Ne morogj! - Nem tudom, milyen felindulásból, de összeborzoltam izzadt haját, mire ő ellenségesen elütötte a kezem. Bunkó! Még mindig nem felejtettem el, hogy fojtogattál. Konkrétan az volt az első találkozásunk.
Amíg én babráltam a telefont, addig a fiúk beálltak a saját helyükre. Látszott rajtuk, hogy fáradtak, folyt róluk az izzadság, de nem nyafogtak, csinálták, amit kell.
Elindítottam a koreai nyelvű Growlt, majd a fiúk előtti helyre futottam, s elkezdtük véghezvinni a mozdulatokat.
Nagyon jó velük táncolni.
