2014. április 22., kedd

Chapter 3.

Hangos repülőgépek zaja ébresztett fel. A hotel felett vagy hat elhaladt, de fogalmam sem volt, miért voltak annyira közel a földhöz. Forgolódni kezdtem az ágyban, a zajok nem akartak elmúlni, sőt, még inkább erősödtek. Rendőrautó és mentő szirénázott, ami roppantmód idegesített. Mérgesen kinyitottam a szemeim, majd felugrottam az ágyból, s sebesen az ablakhoz rohantam. Gangnam utcáin megállt az élet, mindenki meredten bámult a másikra, páran sírtak is. A rendőrautók csak úgy száguldottak egy pont felé, amit ki is szúrtam a távolban. Oda gyűltek a repülőgépek is. Az elém táruló látványtól lesokkolódtam. Kikapcsolódott az agyam, s én is csak néztem meredten, mint a többi utcán álló ember. Testvérem mellé sétáltam, majd egyszerűen leborítottam az ágyról.
- Mi a picsa van? - förmedt rám álmos hangon, miközben próbált felkelni a földről. Nem vártam meg míg kinyújtja elgémberedett tagjait, megragadtam a karját, s magam után húztam. Muszáj volt neki megmutatni a látványt... az elsüllyedt kompot. Ez meg hogy történhetett?
- Dina... azt nézd - suttogtam elszörnyedve, de ő már rég észrevette. Elnyíltak ajkai, kikerekedtek a szemei.
- O-o-ott mi történt?! - ütötte hangja a magas C-t, és kitárta az ablakot, hogy kihajolhasson.
Hirtelen egy szállodai alkalmazott rohant be, s mélyen meghajolt előttünk.
- Elnézést kérek munkatársaink nevében is! Tegnap felborult egy komp... és... és... - Az elő törő könnyei miatt a nő nem tudta folytatni, még egyszer meghajolt előttünk és kiment a szobából. Mi csak álltunk lefagyva és emésztettük a hallottakat.
- Szerinted... hogy történhetett? - kérdeztem remegő hanggal a mellettem álló nővéremet. Nyelt egy nagyot és csak megrázta a fejét.
Átöltöztünk rendes ruhába, majd eldöntöttük, hogy elmegyünk megnézni magunknak a történetet. Kisiettünk az épületből, megálltunk a bejárat előtt. Én felhívtam John-t, és mondtam neki, ha tud, jöjjön gyorsan a hotelhez. Nem is kellett sokat várni, elénk gördült, mi beszálltunk a fekete autóba. Nem kérdezett semmit sem, egyből a helyszínhez vitt minket, ami egy fél órára volt a szállásunktól. Az elsüllyedtek hozzátartozói mind ott álltak a parton, sírtak és imádkoztak egyszerre. Meredtem figyeltem a vízből alig kilátszó vízi járműt, s próbáltam kitalálni, hogy történhetett ez az egész. Olyanokról sutyorogtak körülöttem, hogy a kapitány elsőnek hagyta el a hajót, olyat is hallottam, hogy a mentőcsónakokból mindössze egy szemet használtak. Reméltem, hogy csak pletyka. Pár k-pop rajongó is volt a helyszínen, ők arról beszéltek, hogy a comeback-ek elmaradnak, a csapatok lemondták az interjúkat meg egyebeket. Abban a percben nem tudtam a nagy k-popper énemre gondolni. Akkor tört el a mécses igazán, mikor közvetlen mellettem eltoltak egy hullazsákba csomagolt embert. Hátat fordítottam a katasztrófának, majd odarohantam a kocsihoz és beszálltam. A nővérem és John már rég bent ültek; a kompról beszéltek.
Egész úton nem szóltunk egymáshoz. Időközben felmerült bennem az, hogy ha az ügynökségek halasztanak, akkor az én meghallgatásom is átteszik későbbre?
A kérdésemre még az úton meg is kaptam a választ, mikor a telefonomra érkezett egy SMS-s: a meghallgatást előreláthatólag egy héttel eltolják. Azt is írták, hogy szívesen használhatom az egyik gyakorlótermüket, ha szeretném. Oh, azt hiszem, élni fogok a lehetőséggel. 
- Mikor megyünk az SM-hez? - fordultam nővérem felé, mikor fejben teljes mértékben eldöntöttem az egészet.
- Hát, amikor szeretnél. Akár mehetünk most is.
- Ne, még ne. Nem készültem fel lélekben - ráztam meg a fejem, és újra kifelé meredtem.
- Mi lesz, ha épp beléjük botlassz? Elájulsz? - kezdte a csipkelődést Dina, egyet lökve a vállamon.
- Nem, elájulni nem fogok. Majd lesokkolódni attól, hogy milyen magasak...
- Perszeee. Ezt mondd annak, aki elhiszi.
Direkt nem szóltam neki vissza, úgy sem tudnám magam kihúzni a dologból. Ki ne ájulna el, ha látná testközelből az egyik nagyon kedvenc idol csapatát? 
Lassan megérkeztünk, Dina ki akarta fizetni az utat, de John egyenesen elutasította. Azt mondta a barátai vagyunk, velünk tesz egy kis kivételt. Majd ha a főnök szóvá teszi neki, kifizeti zsebből.
- Naaa, de mit tennél, ha meglátnád az ultimate-ed? - nyaggatott tovább a nővérem, mikor már a lakosztályunkban feküdtünk az ágyon. - Gondolom nem attól fogsz lesokkolódni, hogy mennyire magas.
- Hagyjál! - csapom meg a hasát - De... de attól is. Meg attól is, hogy mennyire szép...
- Oh, valaki itt nagyon kedvel valaki - incselkedik. Ez csak természetes. 
- És ha igen? Nem hiába ZiTao az ultimate biasom - ülök fel az ágyon. Készen állok egy fél órás beszámolóra. - Igen is szép. Okés, ilyet mondani pasira kicsit fura, de akkor is. Engem nem érdekel, ha kínai, engem nem érdekel az, hogy sokszor egy retardált panda, hogy eszméletlenül idiótán röhög, engem nem érdekel az, hogy annak ellenére, hogy kiemelkedően és kiválóan műveli a harcművészeteket igazából egy beszari. Nem érdekel, hogy férfi létére gucci cuccokért rajong és nem érdekel, hogy néha lányosan viselkedik. Úgy tökéletes, ahogy van - mondtam el monológom szinte egy szuszra. - Ő az én ultimate biasom, a legem, a példaképem.
- Nos, akkor mit fogsz csinálni, ha esetleg mégis találkozol vele?
- Le fog fagyni a windows-om - fordítottam a fejem Dina felé vigyorogva.
- Ez a beszéd - lökte meg a vállam kacagva.
Az egész napot a szobában töltöttük, és punnyadtunk. Én egész végig az általam összeállított koreográfiát gondoltam át hibát keresve, míg a nővérem a telefonját buzulta.
Egyszer csak meguntam a semmit tevést, az egyik bőröndből kihalásztam a kis hangfalaimat, majd bedugtam őket az egymás mellett álló konnektorokba. Összekötöttem a hangfalakat, majd az egyiket USB-vel rácsatlakoztattam a telefonomra.
- Dinaaaa! - kiáltottam bele a fülébe, mert ő épp zenét hallgatott, közben nem figyelt semerre, csak dermedten előre. Ijedten felugrott az ágyról, sikeresen kitépte füleiből a fülhallgatót.
- Mi van? - nézett rám ijedten - Kigyulladt a hotel?
- Dehogy is! Segíts arrébb tolni az ágyat, el szeretném táncolni a koreográfiám.
- Nem lenne jobb elmenni az SM-hez?
- Este fél tizenkettőkor? - húztam fel a szemöldököm. Ő is ugyan így tett, egy vigyorral megspékelve. Akkor jövök rá, hogy nekem sem kéne zajonganom, mert mások is vannak az épületben. Megvontam a vállam, újra a hangfalakhoz álltam és letekertem őket, hogy ne legyen hangos. A telefonomból kikerestem azt a dubstep-et, amire a táncot csináltam, addig Dina beletörődve hátratolta a falhoz az ágyat. A felszabadított szoba közepére álltam, majd vártam pár másodpercet és elkezdtem. Jobb lett volna, ha tényleg egy igazi gyakorlóteremben táncolok, mert ott legalább van tükör, de jobb volt, mint a semmi. Én az eredetileg három perces számot a duplájára emeltem, otthon a dubstep-et is kicsit átalakítottam, azért lett hat perc az időtartama. Ezt azért csináltam, mert jól akartam megfelelni a meghallgatáson.
- Miért van az, hogy te ennyire jól táncolsz? - kérdezte meg a kis különszámom letáncolása után.
- Hát nem tudom. És, miért van az, hogy te meg jól tudsz énekelni?
- Látod, az én sem tudom. Te miért nem próbálsz meg énekelni?
- Egyszer próbáltam, de nagyon bár hangom van, szóval... én rappelni tudok - kacsintottam rá, és kikapcsoltam a zenét. Egyszer csak azt hallottam, hogy valaki ütögeti a falat.
- HALKABBAN! - üvöltötte az alak. Összenéztem Edinával, majd kitört belőlünk a röhögés.
Dina befoglalta a fürdőszobát, én meg a teljes ágyat. Bekapcsoltam a laptopom; elkezdtem videókat nézni. Ha általában semleges hangulatom van, EXO Showtime-ot nézek. Nekem nagy szerencsém van, mert angol szöveg nélkül is megértem, hogy mit mondanak. Meg alapból is, nem tudok annyira angolul.
- Hányszor nézed meg ezt a részt? - karolta át hátulról a nyakam nővérem és belefújt a nyakamba.
- Nagyon röhejes, mikor próbálnak rappelni - kuncogtam fel.
- Neeem. Tao röhögése röhejes - nevetett fel gonoszan. Hátranyújtottam a kezem és megütöttem a feje búbját.
- Ne szóld már le.
- Te is leszólod Yifant.
- Mikor szóltam le utoljára? Két hónapja! Azóta megkedveltem - húztam össze a szemeim.
- Ja, tényleg.
Elengedte a nyakam, majd lefeküdt az ágyra, fejét a combomra tette.
Azután együtt néztük a videókat. Én arra lettem figyelmes, hogy már hajnali kettő és én még nem fürödtem meg. Lecsuktam a laptop tetejét, betakartam a nővérem - a második videó nézés után bealudt -, majd bebaktattam a fürdőbe, hogy vegyek egy jó forró fürdőt.
Megeresztettem a vizet, és bedugtam a dugót. Lekapkodtam magamról a ruháim és beültem a kádba. A peremen találtam kék, zöld, sárga és piros színű fürdősót, mindegyikből öntöttem a vízbe, s megspékeltem még pár fürdőgolyóval és zselés fürdőgyönggyel.
Elég sokáig áztattam magam, mert a bőröm kifehéredett és beráncosodott. Mindig is szórakoztatott az a dolog, mikor a tenyeremen és az ujjaimon apró barázdák ékeskedtek. Mire felöltöztem és fogat mostam, már hajnali három is elmúlt. Most komolyan egy órát áztattam magam? Zsír. 
Az ablakhoz sétáltam és kinéztem rajta. A távolban még mindig láttam a rendőrautók fényeit. Még mindig próbálnak menteni. 
Kinyitottam a nyílászárót, s beszívtam a nem annyira friss éjszakai levegőt.
Nagyban el voltam foglalva azzal, hogy a repülőket, mentőket és rendőröket néztem, mikor hirtelen hangos farkasvonyítás hasította ketté az éjszakát. Az szívem kihagyott pár ütemet, a vér is megfagyott bennem. Mi volt ez...? Egy farkas...? 
- Mi az isten...? - suttogtam nagyokat pislogva. Az állítólagos farkast követte egy másik vonyítás... és még egy... és még egy. Én csak dermedten bámultam az éjszakába, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felnéztem az égre, ahol nem várt jelenséget láttam. Telihold. De... az már volt két nappal ezelőtt? Akkor... ez hogy történhet?! 
A tizedik farkasvonyítástól már megijedtem, és inkább becsuktam az ablakot.
Odarohantam az ágyhoz, majd dobogó szívvel bújtam be a paplan alá és húzódtam közelebb Dinához.
- Mi a baj, szívem? - kérdezte meg halkan, gondolom felébresztettem a nagy mozgolódás közepette.
- Semmi. Inkább aludjunk... - suttogtam.
- De... te reszketsz! - ült fel hirtelen, ezzel engem is magával húzva - Mi a baj?
- Ahj... ha elmondanám, úgy sem hinnél nekem...
- Mondd!
- Kinyitottam az ablakot, hogy egy kicsit levegőzzek... meghallottam egy farkasvonyítást, majd azt követte kilenc másik, közben azt is észrevettem, hogy telihold van, ami két nappal ezelőtt volt - hadartam el egy szuszra.
- Te is hallottad a vonyításokat...? - ámult el.
- Miért, te is?! - kiáltok rá kissé hangosan.
- Igen... tegnap este...
Még egy farkasvonyítás. Akkor jöttem rá, hogy nyitva hagytam a fürdőben az ablakot. Nővéremmel egymásra néztünk.
- Mira... szerinted... ez hogy lehetséges? - nyelt egy nagyot, közben szorosabban magához húzott. Ő is remegni kezdett a félelemtől.
- Fogalmam sincs, Edina... fogalmam sincs.


2014. április 17., csütörtök

Chapter 2.

Incheon, Incheon International Airport 00:30

- Kicsim, megérkeztünk - susogott a fülembe nővérem. Nagy nehezen felnyitottam a szemem, s nyöszörögve körbenéztem. Először nem tudtam, hogy hol vagyunk. Mikor leesett, izgatottan ugrottam fel az ülésből. Ideértünk! - NE! Ne üvölts fel, mert hülyének néznek! - tette elém kezét a nővérem. Rávigyorogtam, majd próbáltam felvenni a legártatlanabb nézésem. Gyorsan lesétáltunk a repülőgép lépcsőjén, majd a poggyászunkat összeszedve lépkedtünk be a terminálba.
- Okés, és most merre? - néztem körbe. Az épületben lehetett vagy hetven ember, olyan volt az egész helyiség, mint egy hangyaboly. El sem hiszem, el sem hiszeeem!
- Kéne keresni egy taxit - mondta elgondolkodva nővérem. Nem is olyan rossz ötlet, bár...
- Hülye vagy? - ütöttem bele a vállába.- Taxit, ilyenkor? Meg amúgy is, hova akarnál menni?
- És te, te hülye vagy? - ütött vissza kissé idegesen - Tuti, hogy van a repülőtér előtt taxi. Gyere! Majd érdeklődök, hátha tud valami jó szállodát.
Összeráncolt szemöldökkel meredtem rá, majd egy nagyot horkantva vettem kezembe a bőröndöm fogóját. Utáltam, mikor a testvérem makacskodott. Ez egy akkor észlény, komolyan. Áh mindegy, hagyjuk is. Inkább sietek, mert még a végén még képes lenne itt hagyni engem. 
Egy perc alatt átszeltük a terem egész hosszát, majd kiléptünk az ajtón, bele az éjszakába. Már felkészültem egy kárörvendő röhögésre - mert egy taxit sem láttam a környéken -, mikor váratlanul elénk gurult egy fekete, fogalmam sincs milyen márkájú autó. Dina rám nézett, majd gonoszan nevetni kezdett. Ezt a játékot elvesztettem. Majd legközelebb Edina, majd legközelebb. Az autó ablaka lehúzódott; megjelent egy húszas éveiben járó sapkás koreai fiú. Nahát, nem is néz ki olyan rosszul. Sőt... Uhuhúú. 
- Áh! Hála az égnek! Jó estét - lépett a nővérem közelebb az autóhoz. Nagyon jó hallani, ahogy folyékonyan beszéli a koreai nyelvet. Mondjuk, én is ugyan így tudom alkalmazni a nyelvet, de azért jó hallani. A férfi elnevette magát, gondolom viccesnek találta testvérem hálaadását.
- Jó estét! Merre szeretnének menni? Elvigyem magukat?
- Igen, legyen szíves.
A taxis kiugrott a látszólag méregdrága autóból, majd a csomagtartóhoz sietett, és felnyitotta azt. Visszatrappolt a csomagjainkért és belehelyezte a kocsi hátuljába. Kinyitotta előttünk az ajtót, majd mikor beszálltunk, ő is úgy tett.
- Merre lesz az út? - nézett ránk a benti visszapillantó tükörből a sofőr. Bárhova, nekem mindegy. 
- Igazából, tanácstalanok vagyunk, mert nem ismerjük a környéket. Tud ajánlani valamilyen Gangnami szállodát? Mert éppenséggel oda tartunk - válaszoltam a kérdésére.
- Persze, hogy tudok! Például, a Mercure Hotel jó lesz?
- Öhm, persze. Csak az a lényeg, hogy lehessen benne aludni - mondtam, majd elfojtottam egy hatalmas ásítást. Az elöl ülő nevetni kezdett.
- Nagyon humoros lány vagy te.
- De... én nem vicceltem - ráncoltam össze a szemöldököm. Dina erősen meglökte a vállam, jelezve, ezt nem kellett volna. A sofőrt nem zavarta, hogy visszaszóltam neki, ugyan úgy nevetett, sőt még hangosabban.

Nem számoltam, hogy mennyi ideig tartott az út. Hogy is számolhattam volna? Bealudtam.

- Mira, ha nem kelsz fel, úgy elégetem a posztereidet, hogy még csak a hamu sem marad meg belőlük!
Egyből megébredtem, mert Dina az én drágáimmal fenyegetőzött. Azokat a posztereket én magam, saját erővel gyűjtöttem össze, nem ám elégeti őket. Basszus, és képes lenne rá! 
- Ha meg mered tenni... megverlek - Felnyitottam a szemeim, s megdörzsöltem őket az ökleimmel. - Amúgy, megérkeztünk?
- Igen, már egy szobát is kivettem. Addig John megengedte, hogy aludj még egy kicsit a kocsiban - mosolyodott el. A név hallatán felhúztam a szemöldököm. Az meg ki?
- John? Az meg ki?
- Szerény személyem lenne az - dugta be a fejét az autóba a taxis vigyorogva. Koreai, de angol neve van? Ez érdekes. Nagyon érdekes. A John magyar megfelelője János, szóval nyugodt szívvel hívhatnám Jánosnak is, nem? 
- Oh, az jó.
Kinyitottam az ajtót, majd nagy nehezen kiszálltam a kocsiból. Amit először láttam, azt nem hittem el. Hatalmas, szép kivilágított épületek tárultak elém, és a késő este - vagy inkább hajnal - ellenére is sokan voltak az utcákon. Nahát, ez nagyon szép! Sőt mi több, fantasztikus! 
- Nos, Mira. Itt egy térkép - nyomott a kezembe egy papirost John. - Be vannak jelölve rajta azok az ügynökségek, amik itt, Gangnamban vannak. És itt egy másik térkép - nyújtotta felém - Ez egy kicsit részletesebb. Rajta vannak az utcanevek, meg bejelölgettem pár boltot nektek. Ja, és a hátuljára ráírtam a saját számom, majd hívjatok, ha kell egy fuvar - mondta mosolyogva. Hű, milyen közvetlen egy ember. Tök kedves. 
- Oh, nagyon köszönjük. Szerintem párszor hívni fogunk - veregettem vállba. Gyorsan elővettem a telefonom, majd beírtam a fiú telefonszámát.
Mikor John elhajtott, én vetettem pár pillantást még a környezetre, majd sarkon fordultam, és megnéztem magamnak az épületet. Nagyon nagy, és rengeteg ablaka van. Nem lehetett egy olcsó mulatság... meg sem kérdezem, mennyibe került egy szoba éjszakára. Besétáltam az épületbe, Dina már vár a recepciónál.
Felmentünk lifttel az ötödikre; egy alkalmazott már ott várt a szobánk ajtaja előtt a csomagokkal. Meghajolt, mi viszonoztuk a gesztust. Kinyitotta előttünk az ajtót; előre engedett minket. Egy hatalmas hely tárult elénk. A szoba közepén egy franciaágy volt fehér lepedővel és ágynemű huzatokkal, a falon rengeteg lila színű virágminta díszelgett. A hely végében egy kitárt ajtó jelezte: ott van a fürdőszoba. Besiettem a helyiségbe, és magamra csuktam az ajtót. Gyorsan elvégeztem azt, amit már fogalmam sincs hány órája tartogattam, majd mikor végeztem, megnéztem magamnak a fürdőt. Bal szélen egy kád, jobb szélen egy zuhanyzó kapott helyet. A falak kék színben pompáztak, a plafon viszont fehérben. A két fürdőalkalmatosság között egy hatalmas tükröt szereltek fel, a tükör előtt kettő mosdókagyló foglalt helyet.
- Mira! Szorulásod van? - Anyád. Vagyis... ezt nem kellett volna. 
Egyből kicsaptam az ajtót, mikor meghallottam nővérem gúnyos hangját. Ő az ágyon ült, és csak egyedül volt. Oh, ha itt lett volna az a pali, tuti beégtem volna... 
- Ez marhára nem volt vicces - morogtam.
- Hallod, mi lenne, ha itt Koreában mostantól koreaiul beszélnénk egymással? Legalább fejlesztjük a kiejtésünket - adta elő az okost Dina. Hm, nem is rossz ötlet. Nekem tetszik. 
- Rendben. Tagadjuk meg, hogy magyarok vagyunk!
Egyenként elmentünk fürdeni, majd pizsamába bújva befeküdtünk a meleg paplan alá.
Igazából, én nem voltam álmos. Túl sokat aludtam.
Edina viszont el lehetett fáradva, mert olyan tíz perc után már az igazak álmát aludta.
Rezegni kezdett a telefonom. Levettem az éjjeliszekrényről. Viber üzenet érkezett, méghozzá John-tól. Honnan tudja a számom?!  Feloldottam a telefonzárat, majd megnéztem az üzenetet. 

John üzenete: Mielőtt még visszaírnál, Dina adta meg a telefonszámod. ^_^ Gondoltam úgy sem alszol, mert a tesód azt mondta, a repülő utat végigaludtad. :'D Én meg unatkozom... ><
Én: Ja, jólvan. Tényleg nem alszom, mert nem tudok. xd Unatkozol? Azt meg hogy? :D Hallod, tök jól néz ki ez a szálloda. Köszi, hogy elhoztál minket. :)
John üzenete: Szívesen, máskor is. ^^ Hisz' ez a dolgom. Na, én most zúzok. A főnök most írt, hogy hazamehetek. Majd írj. Csocsi!^^
Én: Okéka. Csákány!:D 


Na, nem is olyan vészesek a koreai emberek. Vagyis, lehet, hogy John kivétel. Kikapcsoltam a telefonom, majd visszaraktam az éjjeliszekrényre. Bevackoltam magam a takaróba és próbáltam elaludni.