Christmas special~

- MINDENKI!

Egy emberként hagytuk abba a táncolást a próbateremben. Épp az Overdose gyakorlása elején tartottunk a fiúkkal, mikor akkorát ordított az igazgató, hogy még a falak is beleremegtek. SM papának meg mi a baja? A srácok egy hatalmasat sóhajtottak, majd egyszerre mondták, hogy "Végre, egy kis szünet!" és szuszogva elterültek a földön. Gyorsan kapkodták a levegőt, elfáradtak a folyamatos táncolástól. Talán kicsit túlzásba estem? Mivel még mindig ment a zene, ezért odarohantam a lejátszóhoz és kikapcsoltam a telefonom.

- Vajon a papi mit akarhat? - tettem fel a kérdést, s úgy tűnik, csak magamnak, mert kérdésem süket fülekre talált, nem válaszoltak. - Emberek! Ugyan úgy elfáradtam, mint ti, szóval szedjétek magatokat és keljetek fel!
Dühös hangom hallatán összehúzták magukat a földön, majd feltápászkodtak. Tao megtörölte izzadt homlokát, összeborzolta verítékes haját és odalépett mellém.
- Kicsit túlhajszolsz minket, nem gondolod? - Szaporán fel-le emelkedő mellkasa előtt összefonta a karjait és úgy nézett le rám, összehúzott, mérges szemekkel. - Olyan vagy, mint az elődöd!
- Tehetek én róla? - emeltem fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek. - Nézd, nem szívesen teszem, de nekem ez a munkám. Muszáj gyakoroltatnom veletek a koreográfiákat, hogy jók legyetek a színpadokon.
- Mindenki ezt mondja...

- MAJMOK! MIRA! - az igazgató ismét üvöltött.

- Picsába is! - kezdtem nagyon ideges lenni, nem tudtam, hogy mi ennyire fontos. Basszus már, és ha épp valamelyikünk fürdik, vagy épp vécén van az mit csináljon?
- Gyertek, menjünk - lépett mögénk Joonmyun, majd tolni kezdett minket az ajtó irányába. A fiúk már rég kint voltak és ránk vártak türelmetlenül.
Mint egy csorda, úgy rohantunk le a lépcsőn, lábunk alatt dübörgött a járólap. Besiettünk az aulába, ahol már alig volt hely, mert az kiadónál leszerződtetett összes idol és az összes dolgozó bent volt a helyiségben. Körbeállták az igazgatót, aki minket nézett lángoló szemeivel. Most meg mi van?

- Na, végre - csapta össze a tenyereit, és sóhajtott egy nagyot, hogy lenyugtassa az idegeit. - Mint tudjátok, hogy ma Karácsony van, vagyis most lerendezzük gyorsan a karácsonyi húzást és majd délután ajándékozunk. - A tömeg bosszúsan felhördült. Hú, ez nekem új! Kíváncsi leszek, hogy kit fogok húzni! - Tudom, tudom! A húzást Karácsony előtt egy héttel szoktuk lerendezni, de sajnos elfelejtettem akkor szólni nektek, bocsánat! - Wow, tud bocsánatot kérni? - Viszont most tanácstalan vagyok. Gondolom ti is észrevettétek, hogy ez a: mindenki nevét felírjuk egy cetlire, s összegyűlik vagy nyolcvannyolc darab cetli és azt tesszük kettő sapkába, nem jött be... szóval, értitek! Nem tudom, hogy mi legyen - vakargatta meg a tarkóját.

- Ami azt illeti, nekem van egy ötletem - léptem elő a tömegből, mert a góré mondandója közepén eszembe jutott egy nem olyan frappáns, de használható ötlet.
- Na, mondjad csak, Mira - mosolygott rám a férfi, s ezzel a mondatával végleg megerősítette, hogy enyém a szó.
- Szóval - köszörültem meg a torkom hivatalosan. - Mi lenne, ha csinálnánk csoportokat? Úgy értem, hogy: idol csapatok, STAFFosok, karbantartók, egyéb, mint koreográfusok és társaik, stb. Na, és őket ketté osztani, majd az egyik rész neveit cetlikre felírni és sapkába rakni, majd úgy húzni. A másik csoport neveit azért nem írjuk fel cetlikre, mert majd őket fogják húzni. Mindegyik csoportból egy személy húz, és akiket kihúzott a személy, annak a csapata és az a csapat, akiket kihúzott fognak húzni egymás közt. Ja, és én nem megyek be az egyébbe, én a srácokkal vagyok - mutattam a hátam mögé bal hüvelyk ujjammal. - Amúgy, remélem érthető.
A tömeg hümmögni kezdett, az igazgatón pedig látszott, hogy tetszik neki az ötlet. Végül összecsapta a tenyereit, a napon már másodjára, majd elégedetten elmosolyodott.

- Hallottátok? Valaki írja fel az összes csoportot és csapatot, s valaki hozzon egy sapkát! - adta ki a parancsot.
- Itt a sapka! - Amber gonosz módon levette a fejemről a fekete, "XOXO" feliratú snapbackemet és odadobta az igazgatónak, aki kuncogva kapta el. Eltátott szájjal megtapogattam a fejem kétszer, majd megsértődve belevállaltam a mellettem álló röhögő Amberbe.

- Ja! - jutott eszembe még valami, mire az oszladozó tömeg megállt és visszafordult - Aki elmondja a másiknak, hogy kit húzott, annak ötven fekvő!
- Dicsértessék! - üvöltött fel Chanyeol, a fiú megnyilvánulása miatt Jongdae akkorát röhögött, hogy beleremegett minden.
- Olvastad azokat, amiket lefordítottam? - fordultam hátra vigyorogva füles haveromhoz.
- Aha. Tibi atya forever - bólogatott.
- Szóval. Gyerekek, én tényleg komolyan mondtam - szóltam fel újra. - Okosan, mert itt még a falnak is füle van.

Feloszlott a tömeg, mindenki ment a saját termébe, illetve irodájába, esetleg lakosztályába. A próbatermünkben leültünk a parkettára egy kört alkotva, majd elkezdtük nézni egymást értelmesen, egy két percig biztos, hogy nem szólalt meg senki.
- Szerintetek melyik csoportban vagyunk? Akik húznak, vagy akiket húznak? - tett fel egy okos kérdést Minseok.
- Nem tudom. Remélem mi húzunk - tapsolt kettőt csillogó szemekkel Yixing, ami igen ritka pillanat volt. Mármint, az volt ritka pillanat, hogy annyira be volt zsongva. Ugh, én is izgulok.
- És kiket szeretnétek húzni? - kérdezte Kyungsoo érdeklődve.
- Bárkiket, csak ne csajbandát - fintorgott egyszerre Tao, Sehun és Jongin.
- Egyetértek! - szólalt meg a többi fiú is.
- Sok esélyetek nincs. Ha pechesek vagyunk, márpedig azok vagyunk, akkor valamelyik csajhordát fogjuk húzni - romboltam le az elképzelésüket. - Én is pasihordát akarok húzni, nehogy azt higgyétek, hogy ellenetek vagyok - mentettem ki gyorsan magam, mert időközben olyan szemekkel néztek rám, mint akik képesek felnyársalni élve.
- Szerencséd van - kacsintott rám Zitao, mire megforgattam a szemeim.

Egy negyed óra elteltével Krystal szólt, hogy menjünk, mert összeírta azokat a csapatokat, akiket húznak majd. Az aula újra csordultig telt, alig lehetett mozogni. Igazából, kiment a fejemből, hogy kik is húztak, de az a lényeg, hogy mi is azok között voltunk, akik húzhattak. A fiúk bánatára az SNSDt húztam. Elégedetlenségüket csak akkor fejezték ki, mikor a próbaterem négy fala között voltunk.
- Ne már, baszki! - vetette le magát a kanapéra Jongin és elkezdett rinyálva kapálózni, mint egy kisgyerek, akitől elvették a játékát. - Cseréljük el Taeminékkel. Ők Leeteukéket húzták.
- Szó se lehet cseréről - mutatta fel a mutatóujját Joonmyun figyelmeztetően. - Ez jutott nekünk - mondta okosan. - Sajnos - tette még hozzá gyorsan. Most mi bajuk azokkal a lányokkal? Oké, én sem bírom a lánybandákat, de akkor is.
- Nem kéne átmennünk hozzájuk? - kérdezte unottan Baekhyun. Láttam rajta, hogy nincs ínyére a dolog. Meg is értettem. Édes, drága Taeyeonkával kavart, de a csaj dobta. Odaálltam Baekhyun mellé és együttérzően megpaskoltam a hátát. Ő bújós kiskutya módjára egy csontropogtató ölelést adott és a mellkasomba dörgölte a fejét.
- Magányos vagyok! - dünnyögött. - Kell nekem Taeyeon. - sírást imitált, ami tényleg olyan hihető volt, hogy még én is elhittem.
- Akkor szerezd vissza - paskolgattam a hátát folyamatosan.
- De hooogy?! - hisztizett tovább. Ah, szegény szerelmes Baekhyun.
- Héj, ő az én asszonyom! - rántott ki Bacon karjai közül Tao és "védelmezően" átölelt. Oh my gosh.

A fiúk lélekben felkészültek minden "rosszra", majd összeszedték magukat és végre átmehettünk a lányokhoz. Ők is épp gyakoroltak a koreográfusokkal, s mivel én vágtam a Mr. Mr. koreográfiáját, ezért észrevétlenül beálltam közéjük táncolni. Komolyan mondom, észre sem vettek, mondjuk meg is értem, mert eltörpültem mellettük, hiszen ők magassarkúban nyomták. Meg a tükörnek háttal táncoltak, szóval szerencsém volt. Az elejétől a végéig eltáncoltam velük, majd mikor teljesen elcsendesült a zene, felkiáltottam: - GERÁPPÁ!

Felsikítottak. Nem csináltak semmit, össze sem rezdültek, csak fülsiketítően felvisítottak hangom hallatán. Hát, én ezt nem így akartam. 
- Ne sikítsatok már! - tapasztotta füleire tenyerét Sehun.
- Mira bazdmeg - fordult hátra Sooyoung, tenyerét szívére szorítva. Gonoszan felkuncogtam arcát látva, nem gondoltam volna, hogy ennyire megijednek tőlem. Ennyik vagytok.
- Titeket húztunk, gyorsan zavarjuk le egymást között is a húzást, aztán hadd menjek tovább kínozni a fiúkat - böktem az ajtóban álló birkacsorda felé, ezt követően rájuk is kacsintottam. Mind a tízen megbotránkozott fejet bevágva ellenkeztek, de hidegen hagyott a nyafogásuk.

Taeyeon, jó leaderhez híven kiosztotta a maknaénak, hogy írja össze a neveinket, addig mi leültünk a padlóra és vártuk a csodát. Egy tíz perc után készek lettek a cetlik, azokat beraktuk Sooyoung sapkájába, én körbevittem és mindenki húzott. A fiúk nem mutattak semmilyen életjelet, mikor megnézték, hogy kiket húztak, de valakik tapsoltak is örömükben. Viszont azt tudtam, hogy akik örültek, azok a saját csapattársukat húzták. Én szerencsére Sooyoungot húztam, őt még kedvelem is. Csak azt nem tudom, hogy mit vegyek neki. Talán egy egyberuha megteszi.
- Srácok és lányok, tudjátok! - emeltem fel a karom, hogy szóhoz jussak. - Aki elmondja a másiknak, annak ötven fekvőtámasz a büntetése!

Sietősen elhagytuk a csajok termét, majd visszamentünk a saját kis "otthonunkba".
- Ezt nem hiszem el - sóhajtott fel Baekhyun, leült a kanapéra és arcába nyomta a tenyerét. Tuti, hogy Taeyeont húzta...
- Veszek neki tampont, baszki - ezt Sehun olyan komolyan mondta, hogy még én is elhittem. Képes lenne rá. Ez meg lányt húzott. Végül is nem volt megtiltva az, hogy elmondják egymásnak, hogy fiú e, vagy lány.

- Van Isten, gyerekek! - robbant be a terembe Zitao boldogan. Na... ez meg valamelyik majmot húzta.
- Igen. Isten itt van és figyel rád - szakítottam meg megnyilvánulását - Nos, srácok! Jöhet az Overdose? Ha jól emlékszem annál tartottunk.

- De Mira! - ragadta meg két kezével a pólóm Soo és kiskutya szemeket meresztett rám - Nem lehetne egy nap pihenő nap? Hiszen Karácsony van! - Öhm... rá se ismerek. Kyungsoo az egyik, aki általában nem panaszkodik, és csinálja. A kicsi angyali énem mikulásruhában azt csilingelte nekem, hogy adjak nekik egy nap szabadnapot és engedjem el magam én is, míg az ördögi énem krampusznak öltözve azt suttogta, hogy kínozzam őket.
- Na jó... legyen ez az egy nap pihi - Gondolatban leütöttem a kisördögöm, s lepacsiztam az mikulásruhás angyalommal. A srácok ujjongani kezdtek, s mielőtt kirohantak volna a teremből, a kiáltásommal megállítottam őket: - De holnap belehúzunk! Muszáj gyakorolni!
- Értettük! - tisztelegtek komolyságot színlelve, majd elhagyták a helyiséget, egyedül Zizi maradt velem. Legalább én is meg tudom venni Sooyoungnak az ajándékot. Már csak Taót kéne leráznom. 

- Na, hogyhogy szabadok vagyunk? - karolta át a vállam lazán Tao és rámvigyorgott. Lefejtettem magamról a karját, majd megcéloztam a kanapét, ahova lehuppantam. Zitao leblokkolva állt ugyan ott, ahol hagytam. Kuncogva megpaskoltam magam mellett a helyet, Panda végre vette a lapot és leült mellém.
- Kijár nektek is a szabad nap - mondtam bólogatva - Viszont most itt hagylak, megyek megvenni az ajándékot. Szerintem te is jobban tennéd - Magamhoz vettem az oldaltáskám, majd felálltam a szófáról.
- Majd egy kicsit később - nyúlt el a kanapén, hogy pihenhessen egy kicsit.

Elköszöntem a fiútól, és kilépkedtem a próbateremből. Taót sem értettem. Máskor ki szokta használni az alkalmat, mikor csak kettesben vagyunk, de... de most mégsem. Nem mintha nem örültem volna neki, csak furcsállottam. Talán rá is ráragadt a Karácsony Szelleme? Meglepődnék, ha igen. Gyorsan megrohamoztam az öltözőt, vettem egy jó meleg zuhanyt, majd átöltöztem utcai ruhába. Már léptem volna ki az ajtón, mikor eszembe jutott valami. Basszus... de... én nem is tudom, hogy mi Sooyoung mérete! Muszáj megkérdeznem! De akkor a büntetés is vállalnom kell. Fogtam hát magam és kirohantam az ajtón, egyenesen vissza, a lányok termébe. Remélem még itt vannak. 
- Yoona! - kiáltottam fel, mikor átléptem a küszöböt. Meg sem vártam, míg hátrafordul, ledobtam a táskám és nekifutásból ráugrottam a lány hátára, aki a súly hatására... nem görnyedt előre. Még csak meg sem érezte.
- Miújság, Tollpihe? - fordult hátra mosolyogva, miután leugrottam róla. - Még mindig könnyű vagy.
- Negyvenöt kiló vagyok. Híztam egy kilót! - újságoltam tapsikolva. Körbenéztem, szerencsém volt, hogy pont Young nem volt a teremben. - Lenne egy nagyon fontos kérdésem - s ekkor lementem fekvőtámaszba és számolni kezdtem. Egy, kettő, három...
- Most el akarod mondani, hogy kit húztál? - hökkent meg.
- Igen - lihegtem, mert már a huszadiknál elfáradtam, de nem álltam meg. - Segíts! Mi Sooyoung mérete? Ruhát akarok neki venni.
Már szólásra nyitotta a száját, de hirtelen megjelent az említett lány, ezért csöndben maradt.
- Mi van, Mira? Miért fekvőtámaszozol? - kérdezte a belépő. Talán ő elfelejtette, hogy ez a büntetés. 
- A FIATALSÁG EREJE! - üvöltöttem, de hogy miért, azt már nem tudom.
- A fiatalság ereje! - kiáltott fel röhögve Sooyoung is, majd ő is levetette magát a földre és fekvőtámaszozni kezdett. - Tisztára Rock Leenek érzem magam!
Nahát, lehet, hogy ő is szereti a Narutót? Szólok majd Joonmyunnak, hogy alapítsunk hárman egy klubot.  

Az ötven fekvő után egy szó nélkül karon ragadtam Yoonát, felvettem a földről a táskámat és húztam magam után a lányt ki, a folyosóra. Mondta, hogy segít nekem ruhát választani, s egy ruhaboltot is ajánlott, ahol szép egyberuhák vannak. Becéloztuk a lefelé vezető lépcsőt, viszont a lépcső felénél meghallottam valamit.
- Én Zhoumit húztam... - suttogta Key valakinek.
- ÖTVEN FEKVŐ! - kiáltottam fel a két személy megkeresése nélkül, Yoona felnevetett, s lesétáltunk a lépcsőn. Muszáj volt megtorpannunk az aulában, mert egyszerűen elvarázsolt minket az a hatalmas fenyőfa, ami ott fogadott minket. Egyáltalán ezek honnan szereztek ekkora fát? Majd mikor eszembe jutott Jongin, és az, hogy mit tud, minden világossá vált és gondolatban Nobel-díjat adtam a srácnak. Észrevettem Minseokot, aki egy hatalmas dobozt egyensúlyozva lépkedett le az épület másik felében álló lépcsőn, s megláttam Jongdaet is, aki mögötte röhögött a fiú szerencsétlenkedésén.

- Mira, Yoona,  álljatok meg! - üvöltött utánunk Yuri, s mellénk futott. Körbefuttatta a szemét a helyiségen, hasra feküdt a földön majd felnyomta testét karjaival és kitámasztotta a lábait, fekvőtámaszozásra készen. Már kérdezni akartam, hogy mit szeretne, de hirtelen fekvőzni kezdett. Na, ő is el akarja mondani, hogy kit húzott. Legalább betartják ezt a feltételt. 
- Most el akarod mondani, hogy kit húztál? - hökkent meg Yoona, megismételve önmagát.
- Igen - lihegett a másik lány, de nem állt le - Mira, guggolj le légyszíves - kíváncsian megtettem amit kér, majd közel hajoltam hozzá. - Mit szeret Tao? Közülünk te ismered a leges-legjobban - Hát ezt meg honnan szedte? Igaz, hogy volt időm kiismerni és ismerem, mint a tenyerem, de... 
- Vegyél neki valamilyen Gucci cuccot. Tudod, hogy mennyire megőrült érte - ajánlottam. - Esetleg egy nagy plüsspandát. Vagy karórát, esetleg valamilyen antik homokórát. Vagy...
- Vagy csak kereteztesd be Mira egyik képét és azt add neki - szólt közbe nevetve Yoona, mire belevállaltam. - Most meg miért? Szerintem örömtáncot járna.

Yuri megköszönte az ötleteket, majd miután végzett a büntetésével, eltűnt a szemünk elől. Ez a nap egyre jobb. Teljesen fel vagyok dobva. Még jó, hogy adtam egy nap szabadnapot a majmoknak. Yoonával egymásra mosolyogtunk, s újra megindultunk a kijárat felé.
- Mira, Yoona, álljatok meg! - Ne, ezt nem hiszem el! Azaz, akadályozzatok még! Mondja el az egész tetves épület, hogy kit húzott! Tiffany futott felénk. Lement fekvőtámaszba, s egyből tudtam, hogy jól gondoltam.
- Most el akarod mondani, hogy kit húztál? - hökkent meg újra Yoona, s újra megismételte önmagát. Mi van, beakadt a lemeze?!
- Igen - lihegett Tiffany és tovább nyomta a fekvőtámaszokat - Mira! Mit szeret Yixing? Tudom, hogy legjobb barátok vagytok, azért kérdezlek téged.
- Vegyél neki drogot, basszus! - keltem ki egy kicsit magamból, majd erősen megragadtam Yoona csuklóját és húztam magam után, ki, az üveg tolóajtón. Még az sem érdekelt, hogy egy pár lány ott lézengett az épület előtt, egyenesen leszartam, hogy elkezdtek sikítani, mikor megláttak minket. Gyorsan fogtunk egy taxit, majd beültünk az autóba. Barátnőm bediktálta a címet és nem érdekelte, hogy a sofőr felismerte.

Egy bő tíz perc alatt odaértünk, kiszálltunk és fizettem. Besétáltunk a boltba, köszöntünk az eladónak, majd válogatni kezdtük a szebbnél-szebb ruhák közül. Yoona mondta, hogy Sooyoung szereti a fekete szoknyákat, azokat kezdtük el nézni. Nem nézelődtünk túl sokat, egy egyszerű fekete, pánt nélküli combközépi érő egyberuhára esett a választásunk. Közben Yoona kikotyogta, hogy csapattársát, Yurit húzta, én pedig ráparancsoltam, hogy fekvőtámaszozzon, ő pedig akarva-akaratlanul lenyomta azt az ötvenet a bolt közepén. Ő Yurinak egy vörös, mélyen kivágott alul fodros szoknyát választott. Becsomagoltattuk az eladóval a ruhákat, én kifizettem mind a kettőt, kiérve az üzletből Yoona odaadta a piros szoknya árát és már mehettünk is. Fogtunk egy taxit, a visszaút is tíz perc volt. Az utat Yoona fizette, boldog karácsonyt kívántunk a sofőrnek és elhagytuk az autót.

Már kintről láttuk, hogy hogyan alakul az a szép karácsonyfa. Az égők már fent voltak, a fenyő fehér színben pompázott. Besétáltunk az aulába, ahol nagy volt a sürgés-forgás a fa körül. Mindenki díszíteni akarta azt a szerencsétlent, egymást lökdösték az idolok, mint a kisgyerekek. Tao is köztük volt, s mikor meglátott, elmosolyodott és odajött hozzánk.
- Hát ti meg hol voltatok?  - karolta át a derekam, mintha csak egy rendes pár lennénk. Viszont nem voltunk azok.
- Vásárolni - adott rövid választ Yoona.
- Elmondtátok egymásnak, hogy kit húztatok? - húzta fel a szemöldökét Zitao. Egy nagyot bólintottam, ezt követően levettem kezét testemről, mert időközben tenyere a fenekemre csúszott. Legalább ne mások előtt...  - Legalább fekvőztetek?
- Igen. Mira képes volt a bolt közepén rámparancsolni, hogy fekvőtámaszozzak - kuncogott barátnőm.
- Áhá. Ugye, hogy egy rabszolga hajcsár? - Úgy beszélgettek, mintha ott sem lettem volna és ez nagyon idegesített.
- Picsába is! - horkantam fel bosszúsan. - Én is itt vagyok ám!
- Tudjuk, Tollpihe - puszilta meg a fejem búbját a barna hajú kínai, s már ott sem volt, ment karácsonyfát díszíteni.
- Jártok? - súgta a fülembe Yoona kíváncsian. Én csak bánatosan megráztam a fejem. Már hogy járnánk?

                                                                         ***
A póbatermünkben ültünk, és vártuk a lányokat. Már javában délután volt, hét óra fele járt az idő. Nagyon hamar elment a nap, amit nem is bántam. Nagyon lefárasztottak, mert a nap folyamán még vagy tizenötször biztos, hogy megtaláltak engem. Kérdem én, honnan tudjam mindenkinek az ízlését? Mármint, hogy ki mit szeretne? Én is csak egy átlagos ember vagyok, nem tudok mindenkiről mindent. Nem tudom, hogy miért hiszik azt. Jó, oké, az igaz, hogy akik megkerestek, azoknak tudtam ötleteket adni, de... de azért legyünk már egy kicsit kreatívabbak!
A teremben halk karácsonyi zene szólt, s mi épp a Chirstmas Dayt énekeltük, mikor egyszer csak kopogtak, s leálltunk a dalolászással.
- Megjöttünk! - nyitott be hirtelen Taeyeon, mire Jongin és Kyungsoo ijedtükben lefordultak a kanapéról. Nevetnem kellett a két idiótán. Hát ezek nem normálisak. 
- Végre, már azt hittem, lehúztátok magatokat - morgott ellenségesen Sehun.
Összegyűlt a kis huszonegy fős csapatunk, majd kezdődhetett az ajándékozás.
- Én kezdek, én kezdek! - ugrándozott Jongdae, majd felállt és odaszökkent Joonmyun mellé. - Boldog Karácsonyt! - ölelte meg jó szorosan vezetőjét. Ez aranyos volt. 
- Oh, köszönöm - biccentett Suho és felállt, majd becélozta Tiffanyt. - Boldog Karácsonyt! - mosolygott a lányra. - Puszit és ölelést nem adok - tette hozzá komolyan. Te ünneprontó. Tiffany Yixinget húzta, ezt tudom. 
- Öhm, oké. Köszi - nyögte ki a lány és odafordult a mellette ülő Layhez. - Boldog Karácsonyt! - Tiffany belepuszilt a tenyerébe, majd a fiú arcának nyomta. Ah, ez olyan aranyos volt! És Yixing hogy elpirult! 

Nem szeretném levezetni azt, hogy ki kit húzott, de a legfontosabbakat azért elmondom. Először is, Sehun Sunnyt húzta. Igen, képes volt szegény csajnak tampont venni, de a tampon mellé kapott kettő snapbacket, szóval nem volt annyira dühös. Csak egy pofont adott a fiúnak, s ha akkor nem lettünk volna így összegyűlve, Sehun biztos, hogy visszaadta volna a lánynak.
Nagyon belekeveredtünk a közepén az ajándékozásba, s inkább leálltunk és újra kezdtük, s én kezdetem a második kört. Ugye én húztam Sooyoungot, aki nagyon örült a ruhának. Sooyoung húzta Yoonát, aki egy fekete szegecses magassarkút kapott. Yoona Yurit húzta, a lány is örült a ruhának. Yuri Taót húzta, Tao egy Gucci parfümöt kapott és egy pandás sapkát, amit leloptam a fejéről. Tao Bacont húzta, szerencsétlen fiú egy zacskó bacont és egy 'I love bacon" feliratú pólót kapott. Baekhyun Taeyeont húzta, s ezen az egész társaság meglepődött. Szegény Baekhyun hebegett-habogott, nagyon zavarban volt, félt, hogy el lesz utasítva az ajándéka. Barátnője -ha már mondhatom így-, mosolyogva elfogadta az ajándékot és még meg is csókolta a fiút. Kiderült, hogy Tae dobta azt a pasit, akivel kavart és bocsánatot kért Baektől, mire Baek szó szerint a nyakába ugrott. Olyan aranyosak együtt.

Taeyeon engem húzott, felálltam és odasétáltam hozzá.
- Boldog Karácsonyt! Remélem elnyeri majd a tetszését és a te tetszésed is - kacsintott rám, s én pedig nem tudtam, hogy ezt miért mondta. Ezt meg hogy érti? Talán... ne, ugye nem kérdezte meg Taót, hogy mit vegyen?! Már előre félek kibontani az ajándékot. Mosolyogva elfogadtam az ajándék táskát, s magamhoz öleltem a lányt. Kíváncsian belekukkantottam a táskába és azt várt, amit igazán nem akartam látni. Tao azt mondta, hogy piros fehérnemű szettet vegyen? Ez nem jó. Figyelmen kívül hagytam a fehérneműt, majd a másik, becsomagolt valamire pillantottam. Kivettem a táskából, s felbontottam. Ahogy bontogattam le az ajándékról a csomagolást, úgy telt meg a szemem könnyel. A csomagoló papírba egy bekeretezett kép volt bújtatva, a kép engem és Edinát ábrázolta, hatalmas vigyorral az arcunkon néztünk a kamerába. Hiányzol... nagyon hiányzol...
- Taeyeon... én... én... - Nem tudtam szavakba önteni, hogy mennyire köszönöm neki. Újra magamhoz öleltem vékony testét és nem engedtem el egy jó darabig. A felsőjébe markolva bömböltem mint egy óvodás, ő próbált nyugtatni kedves szavakkal, esélytelenül. Lassan elapadtak a könnyeim, de még midig nem engedtem karjaim szorításából. - Nagyon, nagyon, nagyon köszönöm! - dörgöltem minden szónál a fejem mellkasába.
- Szívesen - suttogta és kedvesen megpuszilta a homlokom. - Ezt Yixingtől kérdeztem meg, ő adta ezt a képet. Azt mondta, még ő készítette tavasszal.
- Majd neki is megköszönöm - szipogtam, elengedtem a derekát és a pulcsim ujjába megtöröltem az arcom. Körbenéztem a teremben, hát persze, hogy az összes fiú és lány minket nézett. Hogy lehetek ennyire hülye? Most biztos azt hiszik, hogy gyenge vagyok. A határozott, érzelem mentes arcom egyszerűen lebomlott, mikor megláttam azt a képet. Dühös voltam magamra.
- Na, és a másik ajándék hogy tetszik? - kuncogva súgta bele a fülembe. - Fel fogod venni?
- Ne haragudj Tae, de... de szerintem nem - suttogtam vissza. Reméltem, hogy nem hallják, hogy miről beszélgetünk. Tudom, társaságban nem illik sugdolózni, de ez nem igazán publikus téma. A lány valószínűleg észrevette rettegéssel és szomorúsággal átitatott arckifejezésem, ezért most ő volt az, aki átölelt.
- Még mindig bánt? - Sajnos a kelleténél egy kicsit hangosabban kérdezte; Zitao egyből felmordult és már csak azt éreztem, hogy kiránt Taeyeon karjai közül. Istenem, ne... nem szabadott volna, hogy megtudja Tao, hogy én elmondtam Taeyeonnak, hogy a fiú miket művel velem. Basszus, elcsesztem. Kész, vége...

- Nem megmondtam, hogy nem mondhatod el senkinek, ribanc?! - üvöltött az arcomba, miközben rázott rajtam egyet. Nem tudtam sírni, csak néztem félelmetes szemeibe, amik hirtelen színt váltottak. Éreztem a teremben a feszültséget, az többiek lélegzet visszafolytva figyeltek. Nem mozdultak, nem csináltak semmit. Csak figyeltek.
- Sajnálom... sajnálom... - motyogtam folyamatosan. Nem akarom. - Nyugodj le, Zitao, kérlek. Mit gondolsz, magamban tudom tartani azt a sok fájdalmat...?
- Leszarom, érted?! Ha azt mondtam nem, akkor nem - Ismét üvöltött velem, s ennek én voltam az oka. Igaza van... nem szabadott volna elmondanom senkinek sem. Most magamnak okoztam a bajt. Nem szólt semmit, erősen megragadta a csuklóm és elkezdett kifele rángatni. Próbáltam üvöltve kiszedni a karom, de annál erősebben szorított. - Üvölts csak, most már mindegy - rántotta meg olyan erősen a karom, hogy azt hittem, menten leszakad. Ez fájt...
- Engedj el, engedj el! - hiába való volt a kiáltásom. Senki sem jön elő, mindenkit hidegen hagy. Lerángatott a lépcsőn, át az aulán, az aula másik felén lévő lépcsőig, majd onnan le, az alagsorba. Tudtam, hogy hova megyünk, sajnos nagyon is jól ismertem azt a helyet. - Könyörgöm Tao, nem akarom! - Felsírtam. Megálltunk a jól ismert ajtó előtt, majd a falhoz lökött és közrefogta karjaival a testem. Nem akarom, nem akarom...
- Ezt nagyon elbasztad Mira! - sziszegte az arcomba. - Szerencsére, holnapra már egyik csaj sem fog emlékezni semmire, de attól még... megkapod a büntetésed - Ördögi vigyorra húzódtak ajkai, majd feltépte a mellettünk álló ajtót. Próbáltam tiltakozni, az ajtó keretet fogva próbáltam megakadályozni, hogy betoljon maga előtt a sötét helyiségbe, de sajnos, eredménytelenül. Segítsen valaki... Yixing, hol vagy...? Miért nem segítesz? Tao bedühödött, megfeszítette az izmait, s egy erős lökéssel belökött a szobába.

YIXING!


(Mit gondoltok: - erről az egész karácsonyi húzásról?
                             - Mira és Yoona barátságáról?
                             - Mira és Taeyeon barátságáról?
                             - Baekhyun és Taeyeon kapcsolatáról?
                             - Mira és Tao kapcsolatáról?
                             - a fekvőtámaszos büntetésről?
                             - a zárórésznek legyen folytatása?)

Chapter 15.

 Megdermedve néztem azt ajtót, miközben folyamatosan játszottam le magamban azt a mondatot, amit hallottam. Yifan hangját, amit a fejemben hallottam. Vagy tán csak képzelődtem? Nem tudtam eldönteti, viszont nagyon is valóságos volt. Lehet csak betett nekem ez a két nap, amit alvással töltöttem. De hogy hogyan is tudtam két napon keresztül aludni, az rejtély marad. Ha a próbateremben ébredtem, akkor mind a kettő napot ott töltöttem? És ki volt ott velem? Mert Dina biztos nem. És amúgy ez az egész Yifannal hogyan jött neki össze? Talán Yifan megfenyegette? Rengeteg kérdés merült fel bennem, szinte feszített az agyam és már fájt tőle a fejem. 

- Hé Mira, megkukultál? - csapott vállon nővérem, s a kezdetleges transzból egyből felébredtem. Fogalmam sem volt, hány percig álltam némán a bejárat előtt. Frusztráltan felsóhajtva túrtam bele a hajamba, majd a hosszú kanapéhoz sétáltam és elnyúltam rajta. Vajon Dina aggódott értem egyáltalán? Mert ha igazán aggódott volna, biztos nem csinált volna tornagyakorlatokat az ágyban Wufannal. Bár, meg kell hagyni, aranyosak együtt. 

- Aranyosak vagytok Yifannal - mondtam ki gondolatom egy töredékét és mosolyogva néztem a lányra, aki időközben leült, lábaimat az ölébe rakta. Ajkát résnyire nyitotta és elvigyorodott, szemei kétszeresére guvadtak, látszott rajta, mindjárt szétrobban a boldogságtól. - Amúgy hogyan is jöttetek össze? Hisz' még nincs egy hete, hogy megismerted. 

- Miket beszélsz, Mira? - kérdezte kedvesen. - Mi már középiskolás korunk óta ismerjük egymást, nem emlékszel? - Na, ez egy új információ. 

- Kellene...? - érdeklődtem felhúzott szemöldökkel. Középiskolás koruk óta? Azt meg hogy...? - Kicsit kiestek ezek az információk, biztos ez a két nap ártott meg. Elmesélnéd újra, hogy hogyan ismerkedtetek meg? - Nagyon kíváncsi voltam az előzményekre, mert ha Edina nekem ilyet mondott volna, arra biztos, hogy emlékeznék. 

- Mint tudod, én Kanadában születtem, egy jó pár évig ott is éltem. Oda jártam óvodába, általánosba és középiskolába is. Nos, a középiskolában ismerkedtünk meg Yifannal. Teljesen átlagos a sztori, hiszen osztálytársak voltunk. Egy időben mind a ketten ki voltunk rekesztve, mert ugye én magyar vagyok, Yifan pedig kínai. Abban az időszakban kezdtünk el beszélgetni, ismerkedni, együtt tanultunk, egymás mellett ültünk az órákon, egyszóval mindig együtt lógtunk. Kialakult köztünk egy szoros kapcsolat, kötelék, amit senki és semmi sem tudott volna szétszakítani. Egy év után összejöttünk, s már egy párként kezdtük a következő évet. Szerettük egymást, együtt voltunk jóban-rosszban. Aztán egyszer csak eljött az a bizonyos nap. 2007-ben az SM megrendezett egy meghallgatást, a cég felfigyelt rá és leszerződtették. Mérhetetlenül boldog voltam, de mégis csalódott, lelkileg összetört. Tudtam, hogy egyszer s mindenkorra, abban a percben mindennek vége közöttünk. Tisztán emlékszem, én óvodás módjára bömböltem a karjaiban, ő vigasztalt engem és folyamatosan mondogatta, hogy találkozni fogunk. Jól tettem, hogy hittem neki - Beszéde közben rátört egy kisebb érzelmi hullám, mikor a szakítós résznél járt, de tartotta magát, nem sírt fel. Mi van, ha tényleg igaz, amit az előbb mondott? S akármennyire ijesztő, hittem neki. Hiszen tök logikus minden, mert én először tíz éves koromban láttam Edinát, s valóban akkor 2007 volt. - Emlékszel? 2012. februárjában, mikor kijött a tizenhetedik teaser, ami Yifané volt... akkor én nagyon boldog voltam, fel-alá rohangáltam a házban, sikítottam és sírtam örömömben. Nagyon boldog voltam, mikor megláttam - kúszott arcára egy vigyor. Ami az illeti, emlékszem... erre tisztán emlékszem. Uram atyám, hogy tudtam én ezt elfelejteni? Dina most nem beszél zöldeket, tényleg igaza van! Éreztem, hogy egy kissé elsápadtam. Felültem, s törökülésbe vágtam magam, úgy néztem nővéremet, lesokkolva. - Végre újra egymásra találtunk, el tudod ezt hinni? Ilyen csak a filmekben van! A kis huncut nem ismert meg ám! Emlékszel az első találkozási napunkra, amikor azt hitted, hogy Tao bántani akar azért, amiért a próbateremben voltál? - Oh my gosh. Erre legalább emlékszik. - Mikor másodjára mentem vissza a kiadóhoz, véletlenül nekifutottam Yifannak, és mikor a teremben elkezdett rám mutogatni, nem ismert meg. Akkor jött rá, hogy én az a lány vagyok, akit szeretett, illetve szeret, mikor Tao ájultan hozott be téged a terembe és én idegeskedve rohantam utána. Megismerte az üvöltésem - kacagott fel hangosan és tudtam, a mesélés befejeződött. Lélegzetvisszafojtva hallgattam a történteket, s emésztettem a hallottakat. Minden világossá vált előttem. De akkor Yifan velem miért viselkedik olyan ellenségesen? 

- Edina, azt hiszem hiszek neked - bukott ki belőlem meggondolatlanul a mondat. Ha lehetett, még jobban nevetett, már a vállaimat csapkodta kínjában. 

- Na, és veled meg Taóval mi van? - komolyodott meg hirtelen, de az az izgatott mosoly nem fagyott le ajkairól. Megdöbbenten szemeztem vele, fogalmam sem volt, hogy ez a téma honnan jött neki. 

- Ezt meg hogy érted? - kérdeztem rá nyugodt hangon. 

- Ne játszd meg magad, te kis huncut. Látom ám, hogy hogyan néz rád! - lökte meg a vállam vidáman, majd megragadta mind a kettőt és közelebb hajolt hozzám. - Az előbb még a szobádban is volt. 

- Edina, te kicsit túlreagálod a dolgokat - tapasztottam rá tenyerem arcára és eltoltam magamtól. Arra nem számítottam, hogy galád módon meg fogja nyalni a tenyerem, hamar elkaptam és beletöröltem hajába a nyálát. - Betett neked ez a hancúr Yifannal - kuncogtam fel. - Szó szerint, betett. Hányszor is tornáztatok ebben a két napban? 

- Le se álltunk, egész nap toltuk az ipart - kiáltott fel s széttárta a karjait. Visítva röhögve vágtam mellkason, mert ezt az információt nem akartam hallani. - Vagyis, nem én toltam, hanem ő - kacsintott rám, én pedig szinte abban a pillanatban zavarba jöttem, ami ritka pillanat volt. Most komolyan, muszáj volt ezt megosztani? 

- Kapd be, Edina - morogtam az orrom alatt. 

- Visszatérve Taóhoz, örülök, hogy ennyire jóban lettetek meg minden, de a helyedben egy kicsit vigyáznék vele - Mosolya lehervadt az arcáról, kemény tekintetét az enyémekbe fúrta. Kíváncsian álltam a tekintetét, már vártam, hogy mit tudott meg Taóról. Ebből a nézésből azt veszem ki, hogy nem jót. Talán Taónak barátnője van, és a barátnője rájött, hogy jó barátságba vagyok vele, és azt hiszi, hogy el akarom venni tőle? Simán lehetne valóságalapja. - Ugye ki voltál ütve, és azt a két napot a teremben töltötted. Zitao mindig melletted volt, és... nos láttam tegnap, hogy olyan helyekre tévedt a keze, ahova nem kellett volna... Na, egyszóval folyamatosan tapizott. - Nagyon ledöbbentem. Hiszen... akkor ezért álmodtam azt, amit! Taóval álmodtam, és szinte ugyan ezt, de az álmomban még meg is csókolt. Vagy... az is megtörtént? Istenem, mondd, hogy nem! - És tegnap beszélgetett Chanyeollal kínaiul... érted. Chanyeollal. KÍNAIUL! - rázta meg a vállam, hogy nyomatékosítsa azt, amit látott és hallott. Na, nem is tudtam, hogy Chanyeol tud kínaiul. - Nem értettem tisztán, de valami olyasmit mondott Chanyeolnak, hogy szüksége van rád, meg hogy úgy is meg fog szerezni magának, ha kell, akkor erőszakkal. Na, akkor voltam azon a ponton, hogy péppé verem azt a gyereket - csapott bele öklével a tenyerébe. Ezt most hogyan értsem? Minek kellenék én neki? Miért? Hiszen sokkal idősebb nálam, nem tudom, hogy mit akarna egy gyerektől. Bármennyire hallatszik őrültségnek, megint hittem a nővéremnek, hisz' túl komolyan beszélt ahhoz, hogy ez csak vicc legyen. Zitaóval szemben is természetesen fogok viselkedni, nem akarom, hogy rájöjjön, hogy mit tudtam meg.

- Rendben Edina, vigyázni fogok. Én nem akarok tőle többet, csak jó barátja szeretnék lenni - nyugtattam meg, s megpaskoltam a vállát.

- Erre az egész szituációra csak ennyi a reakciód? - hüledezett. - Én a helyedben most azonnal mennék és megverném, vagy maximum egy pofont adnék neki.

 - Biztos nem merném felpofozni - komorodtam el hirtelen. Edinának ez minden bizonnyal feltűnt, mert apró mosolya ajkáról lehervadt és érdeklődő pillantásokkal illetett. - Az első találkozási napunkon valamiért megütöttem a vállát, de csak viccből, nem gondoltam komolyan. De... Szerintem Tao igen is komolyan vette, mert a szemei és az arckifejezése valahogy... elsötétült, ijesztővé vált  - borzongtam meg, ahogy felidéztem sötét szemeit. 

- Lehet csak hirtelen haragú - vonta meg vállát. - Látod, ezért  mondtam, hogy vigyázz vele - "fenyegetett" meg az ujjával játékosan. - Tartsd pórázon - kuncogott fel. - Hjaj, gondolhattad volna, hogy ilyen a valódi személyiségük? - kérdezte egy nagyot sóhajtva, miközben elnyúlt a kanapén. Kinyújtottam lábaim, majd lejjebb csúsztam és elfeküdtem Dina mellett úgy, hogy egy szinten legyen az arcunk. Fejet rázva felé fordultam. 

- Nem, komolyan mondom álmomban sem gondoltam volna - forgattam meg a szemeim. - Nem gondoltam volna, hogy Zitao ennyire komoly és... férfias, nem hittem volna, hogy Jongdae ennyire odavan a villámokért, nem hittem volna, hogy Yifan ilyen köcsög és még sorolhatnám...

- Hé, Wufan nem köcsög! - lökött meg olyan erősen, hogy ha nem kapaszkodok meg, biztos lefordulok a kanapéról. - Ezt nem tudom, hogy honnan vetted. Nem tudom miért mondasz ilyet, pedig veled is kedves.  - Na Edina, ezt elhibáztad. Bár, ha most belegondolok, ő nem emlékszik azokra, amiket mondtam neki. Nem emlékszik arra, hogy Wu mennyire ellenséges volt... illetve ellenséges velem és nem emlékszik arra, amikor miatta véraláfutásosak lettek a csuklóim. 

- Jójó, visszaszívom, nem tudom, ezt honnan szedtem - hazudtam. - Edina, emlékszel a farkasokra?

- Milyen farkasokra? - hökkent meg. Ne már, ezt is elfelejtette? Mi van vele? 

- Semmi, semmi. Csak... azt hittem, hogy már elmeséltem azt a műsort, amit még otthon láttam a farkasokról - mentettem ki gyorsan magam. Majd máskor elmesélem a valós sztorit és megpróbálom felnyitni a szemét. De előtte majd vissza kéne mennem az erdőbe. Felültem, majd úgy helyezkedtem el a kanapén, hogy a hátam a támlának támasztottam és Edina két térde közé ültem. 

- Amúgy... a teremben miért kérdezted meg, hogy van-e valami betegséged? - Rajta volt a sor, hogy kérdezzen.

- Csak... csak álmodtam... - vontam meg a vállam hanyagul.
Hogy lehet az, hogy egy betegség, ami születésem óta csak megkeseríti az életem... hirtelen eltűnik? Hogy lehet az, hogy egy betegség, ami miatt életemet akartam veszteni, mert már nem bírtam tovább... hirtelen köddé vált?
Már teljesen biztos voltam benne, hogy Yixing keze volt a dologban. Ő ugrott nekem azon a napon, mikor elvesztettem Johnt, és ő kábított el engem valahogyan. S mikor felébredtem, volt betegség... nincs betegség. 

Talán valamilyen természetfeletti ereje van? 

                                                                               ***

Hangos dörömbölés riasztott fel álmomból. Idegesen fújtattam egyet csukott szemmel, majd felnyitottam szemhéjaim és felültem az ágyon. Edina még békésen aludt mellettem, a zaklató pedig még mindig ütötte a a nyílászárót. Kinéztem az ágy mögötti ablakon, kint még javában sötét volt. Ki az isten lehet ilyenkor? Az órára pillantottam, ami negyed ötöt mutatott. A dörömbölés hangosabb lett, az a valaki elég idegessé válhatott. Nyöszörögve kikeltem az ágyból, majd a fejemre húztam pandajelmezem csuklyáját és kibotorkáltam a szobámból. A sötétben tapogatózva araszoltam el az ajtóig, felkapcsoltam az ajtó melletti villanyt és elfordítottam a zárban a kulcsot. Kedves látogatónk feltépte az ajtót, amivel majdnem leütött engem. Halálra válva szemeztem Yifannal, aki nagyon, de nagyon idegesnek látszott, szinte gyilkolni lehetett a szemeivel és most nem túlzok. 

- Mi tartott ennyi ideig? - kérdezte mogorván mindenféle köszönés nélkül. 

- Hajnali negyed öt van és még te vagy bunkó?! - csattantam fel hangom kieresztve azért, hogy Edina is felébredjen rá. Hát, már ne is haragudjon! Itt bunkózik nekem reggel korán? Eszem megáll, komolyan. Nem köcsög, tényleg...

- Vigyázz a szádra, Mira! - sziszegte fogai között. Ideges szemeit mélyen belefúrta az enyémekbe, s bár nem akartam, de álltam haragos tekintetét. Miért viselkedik így? 

"Keltsd fel Edinát, ribanc." - Kikerekítettem a szemeim. Ismét hallottam a hangját a fejemben! - "Na mi van? Hallod amit mondok, igaz? Tegnap este is hallottad, ugye?" - "kérdezte" gúnyosan. Ajkaimat résnyire nyitottam és ledermedve egy aprót bólintottam. - "Ez volt a célom." - hallottam meg hangos, gonosz nevetését a fejemben.

Talán hallucinálok? Keveset aludtam, azért képzelgek ilyeneket? 

- Yifan! - Edina boldogan kiáltott fel, a következő másodpercben pedig éreztem, hogy taszít rajtam egy kicsit, s már barátja nyakában lógott. Kris olyan szorosan és szeretettel ölelte magához, hogy én teljesen elképedtem. Egyszer ilyen, egyszer olyan. Kiszámíthatatlan.

Meguntam azt, hogy őket néztem, ezért visszacsoszogtam az új szobámba és levetettem magam a franciaágyra. Már éppen csuktam volna le a szemeimet azért, hogy még hunyjak egy kicsit, de a telefonom egy hangosat rezdült. Fogalmam sem volt arról, hogy ki üzent nekem Kakaon hajnalban. Belefúrtam a fejem a párnámba és úgy nyúltam a telefonért, majd vakon feloldottam a telefonzárat, s csak utána emeltem fel a fejem. Elakadt a lélegzetem, mikor megpillantottam, hogy ZiTao üzent nekem. 

Kris most ott van nálatok, ugye? 

Hirtelen jutott eszembe az, amit nővérem mondott Taóról. Mindegy. Úgy kell viselkednem, mintha nem tudnám. Lehet csak Dina képzelte be magának azokat a jeleneteket. Őszintén, annak sokkal jobban örültem volna.

                                                                                                                                              Igen, itt van. 

Akkor mond meg neki, hogy hozzon kávét. Fáradtak vagyunk mint az állat, és az épületben még ez az egyetlen kávégép is elromlott. T_T Ami amúgy nem is baj, mert szar kávét ad. XD

                                                                                                                     Értem. Majd szólok neki. :)

   Mira, hogy lehetsz ilyen hülye?! Ő írt egy regényt... én meg lereagáltam két mondattal. Nem vagyok normális. Remélem nem hiszi azt, hogy nem vagyok rá kíváncsi. 

Valami baj van?

   Na tessék. 

                                                                            Nem, nincs semmi. Csak fáradt vagyok, bocsi. ^^"

   Oh my gosh... és én itt nyafogok neki telefonon keresztül, amikor inkább neki kéne panaszkodnia. Hülye, hülye, hülye vagy Miranda. 

Semmi baj. Amúgy megírtam a szöveget. Szerintem állat lett. Király vagyok. *^*

Nevetnem kellett az üzenetén. Teljesen el tudtam képzelni, ahogy csillogó szemekkel dicséri magát. 

                                                                 Az vagy, ZiTao... :D Na, mentem öltözni. Majd megyünk. 

Nem válaszolt az üzenetemre, pedig látta. Nem bánkódtam rajta túl sokat, lezártam a telefonom és az ágyra tettem. Ráálltam a bolyhos szőnyegre, elkezdtem kibújtatni a lyukakból a pandajelmezem gombjait, majd levettem magamról a kezeslábast, amit többnyire pizsamának használtam. Egyből megcsapott a hideg, mikor a vállaimról sodortam le a puha anyagot. A jelmez alatt egy alsónemű és egy topp volt, az egész testem libabőrös lett a hidegtől. A ruhásszekrényhez sétáltam és kinyitottam, azt vártam, hogy majd a ruhák egy gombócban fognak kiszóródni, de tévedtem. Szépen össze voltak hajtva, csoportokba rendezve. Rá se ismertem a nővéremre, mert rá nem volt jellemző ez a rendszeresség. Megvontam a vállam, majd előszedtem egy fekete, bokánál gumis melegítőt és a narancssárga Narutós pólóm, amit még otthon, az egyik MondoConon vettem. A szekrény ajtaján belül egy fél alakos tükör kapott helyet, amiben meg tudtam szemlélni reggeli, zombi kinézetem. És én így álltam Yifan elé? Mondjuk, egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondol rólam. Gyorsan magamra kaptam a ruhákat, felvettem egy fehér bokazoknit, s kiszedtem a ruhák közül egy fekete, fehér "Seoul" felirattal ellátott kapucnis pulóvert, abba is belebújtam és becsuktam a szekrényt. Zsebre tettem a telefonom, felhúztam egy pár magas szárú fekete tornacipőt, ami az ágyam alatti cipőrengetegben volt, majd elhagytam a szobám. 

A gerlepár a kanapén beszélgetett halkan, s akkor sem vettek észre, mikor elmentem mellettük. A fürdőbe akartam bejutni, de volt egy bökkenő, mégpedig az, hogy nem tudtam, hogy merre van a fürdő. 

- Hé, Edina. Merre van a fürdő? - Nővérem egy kicsit megugrott hangom hallatán, Wufan pedig ölni tudó szemekkel nézett rám. Most meg mi van?

- Pont előtted - morogta Kris. Hitetlenkedve nyitottam ki a hűtő melletti ajtót, s elpirulva jöttem rá, hogy igenis az a fürdő. A helyiség nem volt nagy, egy vécé, egy mosógép, egy zuhanyzó és egy mosdókagyló kapott benne helyet. Ez semmi a szállodai fürdőszobához képest... Beléptem a kis helyiségbe és behúztam magam után az ajtót. Elvégeztem a kis dolgom, majd kezet mostam, azután pedig megragadtam a fogkefét és a fogkrémet és megsikáltam vele fogaim. Egy gyors fésülködés után a tükörbe grimaszoltam, és megállapítottam, hogy mennyire rosszul nézek ki, majd elhagytam a fürdőszobát. 

                                                                             

                                                                              ***

- Majd akkor gyere! Az utca végén van az SM, szerintem látod is - bökött a távolban magasodó épületre Yifan unottan, majd behúzta az ablakot és egy szó nélkül elhajtott, s Edinát vitte magával. Hogy miért rakott ki Kris a kocsiból? Rám hárult a kávévétel, mert Yifan kerek-perec megmondta, hogy nem hajlandó nekik kávét vinni, mert lusták, mint az állat. Kissé bepöccentem és hozzávágtam a fejéhez, hogy ő sem különb, erre fel a szemei megint sötétek lettek és megint csak vicsorgott rám. Edina állította le. Mert ha nem állította volna le, biztos, hogy Wufan felpofozott volna. 

Egy nagyot sóhajtva tettem zsebre azt a kis köteg wont, amit Yifan adott a kezembe, majd bementem abba a kávézóba, ami előtt a kínai srác kirakott. Amúgy, csak nekem furcsa az, hogy ilyen korán nyitva vannak? Az órámra pillantottam, ami öt órát mutatott. 

- Jó reggelt! - köszöntem a bent lévőknek illedelmesen, majd a pult elé álltam. Az egyik eladócsajszi kedvesen megkérdezte, hogy mit kérek, s én monoton hangon elsoroltam neki:

- Egy forrócsokit, öt vaníliás lattet, két sima kávét cukor és tej nélkül és négy cappuccinot. Ja, és kérek még kettő fehér forrócsokit és hat darab browniet. 

Miután megkaptam a tizennégy poharat és a sütit becsomagolva, fizettem és kisétáltam az ajtón a két szatyorral a kezemben. Csak remélni tudtam, hogy a rajongók nem fognak ott lenni az SM mögött. De... miért is lenne nekem szerencsém, igaz?

Ahogy közelebb értem az épület hátsó bejáratához, úgy tódult ki fokozatosan a vér az arcomból. Egy mozdulattal felhúztam a kapucnit magamra, hogy legalább a származásom tudjam titkolni, mert tegnap este olvastam egy olyat, hogy csak azért vertek meg egy lányt egy koncerten, mert nem volt ázsiai. Csendesen, észrevétlenül lépdeltem egyre közelebb a tömeghez, majd elvegyültem közöttük. Rám sem néztek, azt hitték, hogy én is csatlakozom hozzájuk, ezért nyert ügyem volt. Azt hittem, hogy észrevétlenül el tudok jutni az üveg tolóajtóig, de tévedtem. Valaki lerántotta a fejemről a kapucnit, és annál fogva rántott hátra. 

- Hova, hova, nyugati kurva? - sziszegte az arcomba egy két fejjel magasabb lány. Az arca fehér volt mint a fal az eredeti bőréhez képest, s több vakolat volt rajta, mint az épület falán. Dühösen megragadtam csuklyámat fogó kezét, majd fintorogva lefejtettem az anyagról hosszú, műkörmös ujjait. Aish, hogy az ilyen ribik mindig megtalálnak... Vagyis, ha belegondolok, ez az első. 

- Mi közöd van neked ahhoz? - kérdezem vissza cseppet sem kedvesen. 

- Az oppáinkhoz akartál betörni, ugye?! - visította az arcomba. Jesszusom. 

- Nem erről van szó, bassza meg. Na, hagyjál már lógva, nekem be kell mennem - morogtam, majd már közelítettem volna meg az ajtót nyitó gombot, mikor az a csaj rárakta tenyerét, akadályozva engem abban, hogy ne nyomhassam meg. Kezdtem nagyon bepöccenni, szabad kezem ökölbe szorítottam, s sziszegtem az elfojtott dühtől. Ez nem lehet igaz. Húzz már el a francba!

- Dehogy kell bemenned, hova mennél te be?

Mérgesen előkaptam a telefonom, beléptem a KakaoTalk alkalmazásba és kikerestem Taót. 

 Gyere ide az ajtóhoz, légyszíves. Egy csaj elállja az utam és nem enged bemenni az épületbe.

Azonnal látta az üzenetem, s már pötyögte is be a választ. 

Megyek.

Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, zsebre tettem a telefonom, majd legsötétebb szemeimmel azt a lányt kezdtem el fürkészni, aki még mindig az utamat állta, és látszott rajta, hogy tényleg nem akar beengedni. Most komolyan, mi köze van hozzá?

Az üvegajtó kinyílt, s egy magas, kapucnis, napszemüveges, maszkos egyén jelent meg. Tudtam, hogy Tao az, ezért elmosolyodtam és intettem neki. Az ismeretlen csaj is a fiút kezdte nézni, s eltátotta agyonrúzsozott ajkait, a gombon tartott kezét a szája elé tette. ZiTao egy csepp félelemérzet nélkül sétált mellém, majd lazán a karjaiba kapott és visszasétált velem az épületbe. Még annyit hallottam, hogy a lány felsikít, a többi zaj pedig fokozatosan halkult el úgy, ahogy zárult a hangszigetelő üveg. 

- Most már leveheted ezeket - mosolyogtam rá, majd levettem róla a kapucnit, láthatóvá vált kócos, szőke haja. Leszedtem napszemüvegét, amit a pulcsija nyakára akasztottam, láthatóvá váltak gyönyörű, smink nélküli, karikás szemei. Lehúztam álla alá a fekete maszkját, láthatóvá váltak kívánatos ajkai, amiken egy halvány mosoly játszadozott. Egy másodperccel később azok az ajkak egy apró puszit leheltek orcámra, amitől azonnal elöntött a pír. Nem ismerek magamra. Miért csinálja ezt?

- Tudd, hogy tartozol nekem - mondta édes, kissé vékonyabb tónusú hangjával, amitől egyből hevesebben kezdett verni a szívem és reméltem, hogy nem hallja meg.

- Miért is? - kérdeztem vigyorogva, miközben Ő letett a földre.

- Azért, mert megmentettelek a rajongóktól - kacsintott rám, s beljebb sétáltunk az aulába, ahol két biztonsági őr és a recepciós volt. A recepciós, mikor meglátott, intett nekem, hogy menjek oda, én felhúzott szemöldökkel néztem rá és teljesítettem jelzett kérését. Nem nézett rám, mikor a pulthoz álltam, folyamatosan nyomkodta a számítógépet, fülében fültelefon volt. 

- Mira, SM papa üzeni, hogy kettő koreográfia helyett hármat kell majd előadnod - nem is nézett rám, úgy beszélt hozzám. Ne már! Ez olyan igazságtalan... miért nem elég neki kettő? Meg amúgy is, miért másokkal üzenget? Amúgy se láttam még ez a híres SM papát...

- Pazar. Mindegy, megoldom - dünnyögtem, inkább csak magamnak, majd ZiTao mellé szegültem, aki a második lépcsőfokon várt rám. 

- Na, mi a szitu? - kérdezte meg a kínai, mikor megindultunk a lépcsőn. 

- Kettő koreo helyett majd hármat kell bemutatnom - morogtam. - Amúgy, melyikőtök tudja a Nowot? Mármint, Hyuna és Hyunseung egyik számát. 

Időközben a terem ajtaja elé értünk, amit Tao kinyitott és illedelmesen előre engedett. 

- Jongin tudja a táncot - nézett a szemembe. - Azt szeretnéd majd harmadiknak? - kérdezte, s mintha feszültséget láttam volna barna szemeiben. Lehet csak megint képzelődöm. 

A teremben az összes srác jelent volt, Edina és Yifan a sarokban ültek és beszélgettek.

- Végre kávé! - ordított fel Minseok, s már csak annyit vettem észre, hogy a kezemben tartott zacskók eltűntek. 

- Hé! - kiáltottam rá. - A brownie és a kettő fehér forrócsoki az enyém! - futottam Baozi után, ő kis gonosz módon felnevetett és elkezdett futni előlem, körbe-körbe a tágas teremben.

Hát ezt nem hiszem el. 

Chapter 14.

John, John.... ne! 

Szüntelenül visszhangzott fejemben a kiáltásom, s ez megzavarta zűrös álmom. Megálmodtam azt, amit átéltem. Az első fekete farkas támadástól, egészen az utolsóig, mikor is Yixing megjelent és csinált velem valamit.

De, de én... nem is emlékszem rá, hogy elaludtam volna. Talán elájultam? Nem... tényleg Yixing csinált velem valamit. Talán leütött? És most hol vagyok? És mi ez a puha, de mégis kemény a fejem alatt? 

Nyitogatni kezdtem a szemeim. Napfény sütött be a helyiségbe, megakadályozva engem abban, hogy felnyissam a szemhéjaim. 

- Ébredezik! - hasította ketté a csendet egy hang, ami nővéremtől származott. A lakosztályban vagyok? Nem, szerintem nem. Akkor nem kiáltott volna fel. Talán...? Neeem. Ugye nem? 

- Na, végre - hallottam meg egy halk motyogást, majd egy kéz nehezedett a vállamra és megrázta azt. - Hé, fent vagy már? - szólt hozzám normális hangerőn az illető. Basszus, ez Tao. Na, sejtésem beigazolódott miszerint tényleg az ügynökségnél vagyok. 

- Fent vagyok, csak ne rázogassál már - morogtam, kinyitottam a szemem, s szembetaláltam magam egy mosolygó szőkével, aki történetesen az én fejem felett volt. Akkor esett le, hogy mindvégig úgy szunyókáltam, hogy fejem az ölében volt. És Dina nem tett ellene semmit?! 

Akkora lendülettel ültem fel, hogy lefejeltem a Tao mellett ülő fiút. Lay volt az, akit ért a támadás, s mikor egy másodpercig szemeztem vele a homlokomat fogva, felkeltem a kanapéról és vádlón felé böktem az ujjammal. 

- Hé, te! - kiáltottam rá, mire mind a tizenhárman meglepődtek. Gondolhattam volna, hogy itt az egész banda. -  Mit csináltál velem, he?! Hogy kerültem én ide?! 

Arcán átfutottak a lebukás jelei, de tudtam, hogy hazudni fog. 

- Tao az utcán talált meg ájultan. Szerintem eleshettél és beverhetted a fejed, azért nem emlékszel semmire - mondta figyelmeztetően felemelve a hangját, rajtam volt a sor, hogy teljesen meglepődjek. És most neki áll feljebb?! 

- Nem, nem, nem. Nagyon is jól emlékszem mindenre! - S már kezdtem volna regélni az egész sztorit Kékszeműtől kezdve, át a támadásokig és végül John haláláig, már a nyelvem hegyén volt az első szó, de Dina gyorsan odasietett hozzám és átölelt, ezzel elérve, hogy belém forrjon minden. Dina, te idióta! Miért pont most jön rád a szeretethiány? 

- Úgy aggódtam, te lány! Hogy tudtál ennyire elesni? Ugye nem fáj semmid? - bombázott kérdésekkel, eltolt magától és jó alaposan végigmért tetőtől-talpig. Én is követtem a szemét és egyre jobban kezdett elfogni a pulykaméreg. 

- De hiszen én nem is ezekben a ruhákban voltam! - csattantam fel - És hol vannak a zúzódások? - A nadrágot felhúzva kezdtem el tanulmányozni térdeimet, de azok teljesen épek voltak. Ezt mégis hogy?! - És a csuklóimon sincsenek a véraláfutások! - mondtam egyre kétségbe esettebben. 

- Miket hadoválsz itt össze, Mira? - kérdezte nyugodtan Tao, mire felkaptam a fejem. - Nem volt rajtad semmilyen sérülés, most mit vagy úgy oda? Szerencséd van, hogy megúsztad egy kis agyrázkódással, jobb lenne, ha elvinnéle- 

- De nekem nincs agyrázkódásom! - ordítottam közbe ingerülten. - Nincs, érted? - folytattam halkabban. - Jó lenne, ha abbahagynátok a viccelődést, mert nincs hozzá idegzetem. Világosan emlékszem mindenre, emlékszem, hogy hatalmas fekete farkasok támadtak meg minket, sőt arra is emlékszem, hogy John meghalt!

- Ki az a John? - szólt közbe Dina. A szemem egy másodperc alatt dülledt ki, olyannyira meglepődtem, hogy még levegőt sem vettem. Ez most... ugye viccel? 

Egy hirtelen mozdulattal megragadtam pólójának gallérjait, s lábujjhegyre álltam, hogy a szemébe nézhessek. 

- Edina, térj észhez! - ráztam meg a felsőjénél fogva. Érdekesen nézett rám, tényleg azt hitte, hogy megőrültem, viszont nem tágítottam, nagyon idegesített a dolog, hogy nem emlékezett Johnra. - John volt az első személy, akivel Incheonban találkoztunk. Ő hozott el minket Gangnamba és ő ajánlotta nekünk azt a hotelt, ahol vagyunk. Nem álmodtam, nincs agyrázkódásom és nem őrültem meg! Maximum te vagy az, aki megőrült! - Elengedtem a felsőjét és eltoltam magamtól. 

- Miranda, te kezdesz nagyon ijesztő lenni - motyogta nővérem. - Ki ez a John, most komolyan kérdezem. Valami képzeletbeli barát? 
- Mi, hülye vagy?! Hány évesnek nézel? - akadtam ki. - Na, akkor had halljam a te verziódat. Tessék, mondjad csak - adtam át neki a terepet, karba tett kézzel a kanapéhoz sétáltam és leültem Zitao és Yixing közé. Ők rám emelték a tekintetüket, ami abban a helyzetben roppantmód zavart, próbáltam őket figyelmen kívül hagyni. Edina tehetetlenül állt a középpontban, kereste a szavakat, nem tudta, hogy mit mondjon. Remélem ráébredt, hogy ő az őrült és nem én. - Meséld el, hogy kerültünk ide. Meséld el, hogy ki hozott ide, ha nem John. 

- Leszálltunk a gépről és keresni kezdtünk egy taxit. Mivel nem találtunk egyet sem, leültünk a terminálba és vártunk a csodára. Egy óra elteltével megjelentek Joonmyunék, akik akkor jöttek haza egy fellépésről. Joonmyun megkérdezte, hogy miért ülünk itt, én mondtam nekik, hogy nem találtunk taxit, erre felajánlotta, hogy majd elvisznek minket, csak mondjuk el, hogy hova. Még nem volt szállásunk, ezért ajánlotta a Mercure Hotelt - mondta a teljes hazugságot. Ez nagyon nem így történt, Edina. - Viszont ameddig te aludtál, addig minket kiraktak a hotelból, mert nem fizettük ki a teljes összeget. A srácok menedzsere kisegített minket, kifizette az elmaradt pénzt, majd bérelt nekünk egy lakást, aminek a költségét a cég fogja finanszírozni. 

- Ezt most nem mondod komolyan, ugye? - kérdeztem higgadtan. A történet másik fele kicsit meglepő. Azt hittem, hogy Edina kifizette a teljes összeget. Mindegy is, rendes tőlük, hogy találtak nekünk lakást. De remélem nincs közel a céghez. 

- Az igazgató adott nekem munkát, a fiúk egyik STAFFja lettem - mesélte büszkén nővérem. Már meg sem lepődöm. 

- Mennyit aludtam? - érdeklődtem.

- Két teljes napot - kuncogott fel Tao. - Nagyon aranyosan aludtál. 

- Jó nekem - reagáltam mondatára hidegen, abban a pillanatban nem tudtam volna elolvadni a kedves szavaitól. Abban a pillanatban nem tudott semmi sem meghatni, csak a bánatot, az utálatot és a kétség beesést éreztem.

Biztos vagyok benne, hogy történt valami, csak még nem jöttem rám. Valami olyasmi dolog történt, ami nem emberi, emlékszem a két nappal ezelőtti történtekre, emlékszem arra furcsa helyre, ahol John is a halálát lelte. Annak a helynek lehet köze ehhez a helyzethez? 

Lelkileg összetörtem abban a pillanatban, a tehetetlenség annyira feszített belülről, hogy sírni támadt volna kedvem. De nem sírtam, mert nem tudtam sírni. Üvölteni akartam és kiordibálni magamból a teljes igazságot, de nem tettem. Megdermedve ültem a két fiú között, semmi életjelet sem mutatva. Csak bámultam magam elé, próbáltam rájönni arra, hogy mit történhetett.

Hogy romolhatott el ennyire az a békés életem? Miért nem maradtam otthon, a saját környezetemben, a barátaimmal? Miért kellett nekem idejönnöm? Miért nem kerestem magamnak egy másik, megvalósítható álmot? Miért nem hallgattam Gergőre? Miért kellett ennyire akaratosnak lennem?

- M-Mira... jól vagy? - hozott vissza a valóságba Yixing hangja és finoman megrázta a vállam. - Nagyon ijesztő vagy ezzel a vigyorral - Észre sem vettem, hogy elmosolyodtam. Ezen a helyzeten már csak mosolyogni lehet. 
Lesöpörtem magamról a kezét, talán kicsit túl durván, felkeltem az ülőalkalmatosságról, majd az egyik hatalmas tükör elé sétáltam és megnéztem magam.

Kicsit sápadt vagyok, de a hajam erősebb és fényesebb. Az arcom sincs beesve, a szemeim is élettel telibbek. Jobban érzem magam, nem érzem levegővételenként azt az apró fájdalmat, ami a hasam körül jelentkezett. Erősebbnek érzem a karjaimat, a lábaimat. Mintha... nem lennék beteg. 

- Dina! - szóltam a nővéremnek, s mikor rám nézett, a tükörből néztem vissza rá. - Nekem van valamilyen betegségem? Például, valami krónikus betegségem? 

- Nincs - rázta meg a fejét. Sejtettem. A világ nincs rendjén, lehet, hogy kifordult magából. Vagy lehet, hogy ez egy másik dimenzió? Egy párhuzamos világ? Ez egyáltalán a valóság? - Teljesen egészséges vagy. Hogy jutott ilyen az eszedbe? 

- Csak kérdeztem - motyogtam, s a szemem megtelt könnyel, de ahelyett, hogy sírtam volna, hangosan felnevettem. Ezt nem hiszem el, ezt nem hiszem el... Ilyen csak a filmekben létezik, nem, ilyen még egy filmben sem láttam. Valami nagyon nincs rendben itt. Lehet, hogy tényleg én őrültem meg. 

- Basszus, Mira ép elméje oda! - üvöltött fel Chanyeol hirtelen, s már csak azt vettem észre a tükörből, hogy mögém futott, megragadta a vállaim és maga felé fordított. - Mira, térj észhez! - kezdett el rázogatni, de én csak nevettem, nem bírtam abbahagyni. 

Miután jól kinevettem magam, térdre estem a parkettán és megtöröltem könny áztatta szemeim. Az összes tag és Dina is WTF fejjel néztek engem, én viszont nem törődtem a véleményükkel. Ez jól esett. 

- Mondjátok csak, mi van a meghallgatásommal? - Kíváncsian vártam a választ a kérdésemre, már az sem lepett volna meg, ha kérdezik, hogy miről beszélek, hisz' nem volt megbeszélve semmilyen meghallgatás sem. 

- Holnap kell majd kitöltened két lapot. Egyik lapra majd az adataid kell írnod, a másik lapon pedig majd kérdések lesznek. Másnap, a rendes meghallgatás előtt lesz egy szóbeli meghallgatás, s majd azután kell bemutatnod a táncodat. Két koreográfiát kell majd előadnod, és majd énekelned és rappelned is kell. Amelyik a leggyengébben megy, azt kell majd sokat gyakorolnod, ha felvesznek gyakornoknak - világosított fel Joonmyun, nekem pedig leesett az állam. Na, ezt elhibáztam. 

- De én...! De én nem is tudok énekelni! - akadtam ki. - Kappan hangom van, baszki! 

- Igaza van, igaza van! - hadonászott nővérem. - Olyan hangja van, mint valami repedt fazéknak. Nem! Erre nincs hasonlat! Sokkal rosszabb! - Istenem, Edina, ezt az esetet miért nem felejtetted el? Meg... egy fazéknak hogy lehet hangja?

- Edina, te gyökér! Akkor be voltam rekedve! - Nekifutásból odacsúsztam hozzá, majd azzal a lendülettel vágtam kupán. Ha úgy teszek, mintha mi sem történt volna, akkor sokkal könnyebb lesz velük kommunikálni. Ha pedig egyedül leszek, akkor visszamegyek az erdőbe nyomokat keresni.

- Hazudsz, hazudsz! - mutogatott rám röhögve. 

Eltelt a délután. Mi Dinával egymás vérét szívtuk és néztük a fiúk próbáját. Hihetetlen pontossággal táncoltak, kezeik és lábaik egyszerre mozdultak a ritmusra. Sosem láttam még őket élőben táncolni, maga volt a csoda. Egy pillanatra tényleg elfelejtettem minden gondom, csak a jelenre fokuszáltam, mégpedig arra, hogy ultimate biasom milyen jól táncol. A tükör helyett felénk voltak fordulva, így tökéletesen láttam minden porcikáját. Mélyen kivágott trikóban volt és térdnadrágot viselt, így láthatóvá váltak izmos karjai és lábai, durván kitüremkedő kulcscsontjai, amik roppantmód szexivé tették. Az arca.. a szenvedély, amit mutat, miközben mozog... 

- Mira... - bökött oldalba Dina kuncogva, s letörölt valamit a szám környékéről. - Kifolyt a nyálad - suttogta a fülembe. Egyből felegyenesedtem görnyedt ülésemből, majd gyorsan megtöröltem a szám. Jézusom, de ciki. És persze, hogy pont most fejezték be a Growl-t, és persze, hogy Zitao is látta a jelenetet. Szélesen mosolyogva figyelte zavart arcom és kacsintott egyet. 

- Szeretnéd látni a magánszámom? - kérdezte Tao és én hirtelen azt sem tudtam, hogy miről beszél és mit válaszoljak. Végül kinyögtem egy halk igent. Elégedetten bólogatott egyet, két percre kiment a próbateremből, majd visszajött egy hosszú bottal, ami engem egy felmosónyélre emlékeztetett. S nekem akkor esett le, hogy azt szeretné csinálni, ami tényleg legyilkol, de úgy istenigazából. Wushuzni akar? Na ne, az a gyengém. Tuti, hogy a padlón fogok kikötni.
Letette a botot a földre, eközben Jongdae a szőke kezébe adott egy kardot, amit istentudja, hogy honnan szerzett, elsietett Panda közeléből és leült a többiek mellé a földre. Én egyedül ültem a hosszú kanapén, de nem is baj, mert pont előttem állt Ő. Valamelyik fiú benyomta a "Metal" című zenét, amire Taozi wushuzni szokott, ő beállt alapállásba és elkezdte. 

Azt hittem, hogy hülyét kapok, annyira jól csinálta. Úgy forgatta a kardot, mintha természetes lenne, csinált egy bukfencet, s azután eldobta a "szúrófegyvert". Felvette azt a botot, s azt is elkezdte pörgetni, levegőbe ugrásokat csinált és megspékelte néhány szaltóval. A tudat, hogy csak nekem csinálta, teljesen felpezsdített és késztetést éreztem, hogy fanchanteljek. Huang Zitao, Huang Zitao... 

A produkció végét egy levegőben pörgéssel zárta le. Vége lett a zenének, s elcsendesedett minden, csak az ő szapora lélegzetvételét lehetett hallani. Kérdőn nézett felém, várta a reakciómat. Egy félmosollyal az arcán sétált elém, megtámaszkodott kezeivel testem két oldalán és belehajolt az arcomba. Úristen, úristen, úristen... 

- Semmi reakció? - húzta fel a szemöldökét. Válaszolni nem tudtam, tekintetem elidőzött az arcán, az izzadtságtól csapzott haján, nyakán, kulcscsontján, karjain, melyeken egy vastag ér látszódott, teste csillogott a verítéktől, ami a sok tánctól és az ugrálástól jött létre. És ezt az egészet eddig csak képeken láttam... 

- Fantasztikus volt - préseltem ki magamból ezt a rövid mondatot, amire egy szép mosollyal válaszolt, hibátlan fehér fogait kimutatva. 

- Na gyerekek, hagyjátok abba ezt a szerelmes szemezést! - csapta össze a tenyereit Chanyeol. Hülye. - Tao, te meg menj el fürdeni, innen is érzem a szagod. - Na, ez buta volt.

- Buzi - hördült fel Zitao, eltávolodott a közelemből és egy szó nélkül kisétált.

Még egy négy órát a teremben töltöttünk, ebből egy és fél órát én szántam gyakorlásra. Össze kellett állítanom egy másik koreográfiát is, mert kettőt kellett majd előadni a meghallgatáson. Nagyjából sikerült is a Kraddy - Android című dupstepre, Jongin segítségével. 

Ezután Taóval gyakoroltam a rappelést, elrappeltem vele az összes eddigi részét az eddigi számaikból, ami eltartott egy jó egy óráig. Természetesen kínaiul rappeltünk, mert én tanulok kínaiul és már olvasni tudok, szóval nem volt nehéz a szövegeit betanulni. De mit érek én az olvasással, ha nem tudok magamtól egy büdös szót se kinyögni kínaiul?!

A hosszas gyakorlás után testileg leamortizálva vánszorogtam le a lépcsőkön, nyomomban Dinával és a szintén leamortizált fiúkkal. Monoton hangon egyszerre köszöntünk az őröknek és a recepciósnak, én megnyomtam a falon lévő gombot, ami a tolóajtót nyitotta. Már előre felkészültem arra, hogy a rajongók az arcunkba visítanak, de ez nem következett be, mert egy lélek sem volt az épület közelében. Talán ez azért van így, mert már éjjel egy óra van. 

Beültünk egy kisbuszba, Joonmyun ült a volán mögé és beindította a motort. 

- Amúgy merre van az új lakás? - érdeklődtem kíváncsian a többiektől. 

- Közel a mi dormunkhoz. Olyan négy háztömbnyire vagyunk tőletek - újságolta mosolyogva Luhan, nekem pedig az arcomra fagyott a mosolyom. Nem mintha zavarnának, de... de még mindig bennem van a Sehun és a Yifan eset is. 

Fél óra alatt odaértünk egy kis házhoz, amihez egy félhosszú kék lépcső vezetett fel. Szaporán szedtem a fokokat, már nagyon kíváncsi voltam a ház belsejére. A lépcső előtt egy kis terasz nyílt, amiről rá lehetett látni Gangnamra. Balra fordulva volt a bejárati ajtót. Dina odaadta nekem a kulcsot, én pedig izgatottan kinyitottam. 

Az ajtó mögött nem várt látvány fogadott, mikor felkapcsoltam a lámpát. Igazából sokkal nagyobbra számítottam. Pont előttem volt egy kis konyha egy étkezőasztallal és két székkel, balra egy tágasabb nappali egy hosszú kanapéval és egy szem fotellal, a kanapé előtt volt egy kis dohányzóasztal. Jobbra egy ablak, előtte egy ágy, az ágy két oldalán kettő kisebb könyvespolc. Ahhoz a helyhez kettő darab lépcsőfok vezetett fel. Az ágy vetetlen volt, igazából furcsán gyűrött volt, mellette pedig a földön egy melltartó éktelenkedett, az ágy támláján egy fekete boxer lógott. Mi az Isten?! 

- Basszus, elfelejtettem! - kiáltott fel egyszerre Yifan és Edina a hátam mögött, amitől sikerült egy hatalmasat ugranom, elhúztak mellettem, felszedték a cuccaikat és a hátuk mögé rejtették. A maradék tizenegy fiú gonoszan felröhögött, majd betódultak a kis lakásba, engem félrelökve. Letaglózva néztem a két jómadárra, akik még mindig ott álltak az ágynál. Yifan lába mellett észrevettem egy kis fénylő zacskót, Kris is követte a tekintetem, s mikor meglátta, hogy az óvszeres zacskót nézem, berúgta az ágy alá. Ezek kajak lefeküdtek?! És ilyen hamar?! Nem is volt köztük semmi! Vagy igen? Te jóságos ég, még jó hogy aludtam! 

- Arra van a te szobád - mutatott Dina neki jobbra, ahol egy kék ajtó állt, s az ajtóhoz is kettő lépcsőfok vezetett fel. Kikerekedett szemekkel oldalaztam el az ajtó felé még mindig őket nézve, háttal mentem fel a két fokon, majd hátranyúltam és megragadtam a kilincset. Elkaptam a fejem, benyitottam a szobába és szabályosan bemenekültem. Nekem ez sok egy napra. Felkapcsoltam a villanyt és kellemeset csalódtam. A kis házhoz képest nagy szobát kaptam. A falak kék színűek voltak, az ablak függönyei sötétkékek. Előttem egy nagy franciaágy állt dinószauruszos ágyneművel, volt a szobában egy íróasztal székkel és egy könyvespolc azokkal a könyvekkel, amiket még anno magammal hoztam. A sarokban kettő lila babzsák fotel foglalt helyet és nagy színes, bolyhos szőnyeg volt az ágy előtt és az ágy két oldalán. 

- Na, tetszik? - hasította ketté a csendet Tao hangja, mire összerezzentem. Éreztem, hogy a mellkasa a hátamnak simul, állát a vállamra tette. Miért van ennyire közel hozzám? Szinte szó szerint a nyakamba liheg... - Én választottam az ágyneműt. Megtudtam Edinától a mániád. 

- Ezért még megverem - morogtam ellenségesen. Zavartan köhögve elléptem a közeléből, kiléptem a cipőimből és levettem a zoknim, majd a szőnyegre álltam, hogy felmérhessem, hogy mennyire puha. Maga a menny... Hanyatt dőltem az ágyon, ami a löket hatására rugózni kezdett. Tao is követte a példám, az ő súlya miatt kicsit jobban hullámzott az ágy, majdnem leestem. 

- Ahh, milyen kényelmes az ágyad - nyögött fel élvezkedve és összekuporodott. Mi volt az a nyögés...? - Azt hiszem majd éjszakánként átjövök hozzád aludni - pillantott rám, s az oldalára fordult, úgy nézett engem. Túl fáradt voltam, hogy zavarban legyek tőle, ezért csak morogva megütöttem a vállát. 

- Ezt inkább mellőzzük, jó? - motyogtam félig lehunyt szemekkel. 

- Miért? - kérdezte szórakozottan. 

- Mert aki mellettem alszik, annak biztos, hogy fájdalmai lesznek reggelre. 

- És miért?

- Mert mindenkinek lerúgom a veséjét - válaszoltam egyszerűen. Igazából ez nem volt igaz, csak valamit muszáj volt hazudnom. Nem viselném el, ha mellettem aludna, hiszen ő még is csak az ultimatem és ráadásul pasi. 

- Na, megmondom a srácoknak, hogy induljunk. A végén még tényleg bealszom - kelt ki az ágyamból s én követtem a példáját. Kimentem utána az ajtón, a nappaliban láttam, hogy már készülődnek a srácok hazafelé. 

- Mira, holnap jössz? Mert újra átvehetnénk azt az új koreográfiát - mondta nekem Jongin, én pedig hevesen bólogatni kezdtem. 

- Én addig ma próbálok egy jó kis rappszöveget írni neked - kacsintott rám Tao. 

- Oh, igazán nem ke-

- Dehogynem. Szívesen segítek - szólt közbe.

- Na srácok, menjünk - nyitotta ki az ajtót Joonmyun, és kitessékelte a fiúkat. - Sziasztok lányok, holnap találkozunk. Edina, ne feledd, holnap, vagyis ma, reggel ötkor gyere az ügynökséghez. Mi három óra múlva megyünk vissza. 

- Rendben, főnök - tisztelgett viccelődve nővérem. - De... merre kell menni? Mert nem jegyeztem meg az utat.
- Majd reggel hívj, és majd eljövök érted... illetve, értetek - ajánlotta fel "jószívűen" Yifan, majd átkarolta nővérem derekát és megcsókolta. Bamba, kidülledt szemekkel néztem, ahogy egymásba feledkezve eszik egymást. Ez... bizarr. Ez nagyon bizarr. 

Szépen sorban kimentek az ajtón, Yifan ment ki utoljára, mert ő igencsak elvolt foglalva. Visszanézett az ajtóból egyenesen rám, s mintha szemeivel csak azt mondta volna, hogy... "Én mondtam neked, hogy ne üsd bele az orrodat mások dolgába."

És akár őrültnek hisznek az emberek, akár nem... én ezt a mondatot hallottam a fejemben! A fejemben hallottam Yifan hangját, amint ezt a mondatot mondja! 

Mire megszólaltam volna, már csak a csukott ajtóval szemeztem. 

Mi a fene folyik itt?!

Chapter 13.

Ledermedve álltunk egymás mellett, egyikünk sem mert hátranézni, illetve hirtelen mozdulni, mert konkrétan két tűz közé lettünk szorítva. Az előttünk álló farkast viszont nem mi érdekeltük, sokkal inkább a mögöttünk tartózkodó fenevad. Az állat tett néhány lépést oldalra, fülei teljesen le voltak lapulva és fogait csattogtatva vicsorgott, kék szemei elsötétültek. Félelmetes látvány nyújtott, de némiképp felengedtem, mert éreztem, az előttünk álló nem minket fog bántani, sokkal inkább a másik idegent. Lassan megfogtam John kezét és kissé meglöktem a vállát, ezzel jelezve, hogy lépjen pár centit arrébb. Óvatosan, szinte észrevétlenül lépett hármat, én a példáját követve ugyan olyan lassúsággal utánoztam. Oldalra fordítottam a fejem, majd hátra sandítottam, hogy szemügyre vegyem a másik jövevényt. Megrémisztett a látvány, beleégett az elmémbe. A kékszemű farkasnál sokkal nagyobb termettel büszkélkedhetett, bundája korom fekete volt és vérvörös szemei. Ábrázata ugyan olyan volt mint a másiknak, sunyított, vicsorgott, csattogtatta fogait és folyt a nyál a szájából. Nyeltem egyet és irányt váltottam, tekintetem a rendőr ijedt szemeibe meredt. Szegény ember egész teste reszketett a félelemtől, lábai remegtek, teljesen leizzadt. Megszorítottam a kezét, ezzel akartam kimutatni, hogy ne féljen, nem lesz bajunk.
Egyik pillanatról a másikra történt minden. A kékszemű megrázta magát, mély morgást hallatott, majd egyszerűen felgyulladt. Letaglózva néztem, ahogy a vörös lángok táncolnak a bundáján. Ezt meg hogy? A mögöttünk lévő farkas fújtatott egyet és valami kutyaszerű hangot adott ki, majd nekiugrott a másik állatnak. Vérre menő harcot vívtak, hol az egyik volt alul, hol a másik. Kékszemű -időközben elneveztem- nem hagyta magát, minden harapást és csapást kivédett, próbálta a támadásokat visszaadni, de nem járt sikerrel, mert a fekete mindig elhajolt előle. A nagyobban nem tett kárt Kékszemű lángoló teste, amin meg is lepődtem. Egyáltalán hogy az Istenbe lángol a teste? A másik pedig miért nem gyullad fel? Valóságos ez egyáltalán? Vagy ez is csak egy hülye álom? A szokásos módszerhez folyamodtam, behunytam a szemem és egy hatalmasat csíptem a hasamba. Fájdalmasan felszisszentem, arcom eltorzult egy pillanatra. Francba, tudtam. Basszus, mi csak itt álljunk tétlenül, vagy besegítsünk Kékszeműnek? Van egy olyan érzésem, hogy Kékszemű a jó fiúkhoz tartozik. Csukva volt a szemem, viszont tisztán hallottam a dulakodás hangjait, a mérges fújtatásokat, a vicsorgást és a már-már fülsiketítő morgást. Felnyitottam a pilláim, egyenesen a harci jelenetet néző Johnra pillantottam. Az arcára volt írva, hogy ő sem hiszi el azt, amit lát.
Egy óvatlan pillanatban Kékszemű nyakát megharapta a fekete, hegyes fogait mélyen a húsába mélyesztette. A másik fájdalmasan felnyüszített, ezzel egy időben a tűz kék színűre váltott, ami nagy meglepetésemre a fekete bundájára is átterjedt, így a fenevad elengedte a nyakát és hátraugrott. A tűz elaludt, de a kárát hátrahagyta, a nagydarab fekete bundája elég rendesen leégett. Törzsén és nyakán már csak a bőre látszott, fején és lábain súlyos égési sérülések éktelenkedtek. Nem hagyta annyiban, az előbb megsebesített torkának ugrott, de Kékszemű most időben észrevette és ő vágta bele tűhegyes fogait a fekete színű nyakába. Erősen összeszorította állkapcsát, mire vörös vér helyett kátrányfekete színű folyadék szivárgott ki a nagyobb termetű testéből. A jó farkas hátrarántotta a fejét, ezáltal egy jókora darabot kitépett a csapdába esett húsából. A fekete azon nyomba összeesett s egy váratlan pillanatban fekete füstté vált. Ez meg mi a szar volt? Mi... hova tűnt?!
Kékszemű azon nyomban kiköpte a húst, szája és bundája fekete volt amiatt a folyadék miatt. A tűz eltűnt, bundája csapzott volt a dulakodástól. Nyakából sűrűn szivárgott bordó színű vére, de őt nem zavarta igazán. Fejét lehorgasztva szedte a levegőt orrán, nagyon kifáradhatott a harcban. Szegény. Biztos fáj neki. De akkor sem értem. Mi volt az a tűz és az a másik hogy vált köddé?
Elengedtem a fiú kezét, majd minden bátorságom összeszedve remegő léptekkel elindultam Kékszemű felé. Nem akartam elijeszteni, ezért óvatosan közelítettem meg. Nem vette észre, hogy előtte vagyok, és azt sem, hogy leguggoltam elé. Reflexszerűen kapta fel a fejét s meredt rám nagy, gyönyörű szemeivel. Azt hittem, hogy morogni és sunyítani fog, ehelyett előrenyújtotta a fejét, majd nedves orrával megérintette arcom. Halkan felkuncogtam tette miatt, ezt követően óvatosan pofájára simítottam a tenyerem, nem törődve az undorító anyaggal, ami még mindig rajta volt. A nyakán éktelenkedő sebet kezdtem keresni, de azt nem találtam meg, csak azt a hatalmas vérfoltot, ami arra utalt, hogy tényleg ott volt az a harapásnyom. Ilyen... ilyen hogy lehetséges? Begyógyult volna a sebe?
- Bár tudnál beszélni. Akkor elmondhatnád, hogy mi volt ez az egész - motyogtam igéző szemeibe nézve. Dörmögött egyet s ismét megbökte az arcom. John lába került a látóterembe, majd észrevettem, hogy ő is leguggolt mellém. Barátságos mosollyal nyújtotta a farkas felé a kezét, az állat nem rántotta el a fejét, engedte, hogy megérintse homlokát.
- Most mihez kezdünk? - kérdeztem halkan a fiút.
- Fogalmam sincs, Mira - motyogta a választ, hangjában még éreztem a félelmet.
- Ugye nem fogjuk befogni Kékszeműt? - csúszott ki a számon a farkasnak adott név, mire mind a ketten kérdőn néztek rám. Az állat füleit hegyezve és oldalra döntött fejjel bámult, muszáj volt somolyognom a látványon.
- Kékszemű? - mosolyodott el a rendőr.
- Izé... igen, na, adtam neki egy nevet - mondtam zavartan. - Olyan gyönyörű kék szeme van. Még soha nem láttam ilyet - pillantottam az előttünk türelmesen álló barátunkra. - Szerinted ő követte el a gyilkosságokat? - utaltam a tegnap történtekre. Kék szemű barátunk felnyüszített, majd elkezdte mozgatni a fejét jobbra-balra, mintha csak azt mondaná, "Nem én voltam." Ennyire intelligens lenne ez az állat? Bár, ha jobban belegondolok, ő egészen különleges... khm, több szempontból is.
- Nem. Szerintem az a fekete benga állat volt az, de az meg váratlanul szerte foszlott, még befogni sem tudtuk. Még mindig nem hiszem el, amit láttam... - gondolkodott hangosan John, majd a szemembe nézett - Mira, szerintem szívtunk valamit - Ezt olyan komolyan mondta, hogy még egy pillanatra én is elhittem, hogy valamilyen szer hatása alatt állunk. Hiszen ilyen nem létezik! Istenem, mindig csak a baj történik velem. Miért jöttem egyáltalán el? Nem rám tartozik ez az egész farkasos helyzet. Maradtam volna a szállodában!
- Most mihez kezdünk? - tettem fel a kérdést egy hatalmas sóhaj kíséretében, majd lassan felegyenesedtem, hogy nem fájjon annyira a térdem.
- Kékszeműt itthagyjuk, ő úgy sem bántana senkit - Mikor ezt a rendőr kijelentette, négylábú barátunk fel s le mozgatta a fejét, mintha csak helyeselne. - Na, szedjük össze magunkat és nézzünk egy kicsit körül ebben az erdőben - állt fel a fiú is.
Útnak indultunk a sűrű erdőben, Kékszemű is velünk tartott, nyugodtan lépdelt közöttünk. Hihetetlen, milyen szintem megbízik bennünk. A hideg szél kissé erősebben fújt, megborzongatva ezzel az egész testem. Az énekesmadarak lágy dallamot fújtak az ég felé nézve, ahol jártunk a fák ritkábbak voltak, így be tudtak szűrődni a nap meleg sugarai. Egy nyílt tisztáshoz értünk, azon nyomban meg is torpantunk, mert egy három fős őzcsapatot láttunk meg a mező másik végében. Nyugodtan rágták a sűrű, zöld füvet, nem törődve senkivel és semmivel. Az egyik bokorból egy mezei nyúl ugrott elő, az állatok összerezzentek, felkapták a fejüket és elfutottak.
Mielőtt feleszméltem volna, Kékszemű a nyúl után eredt, fél perces kergetőzés után utolérte az állatot, megragadta és összeroppantotta a nyakát. Mint aki jól végezte dolgát, kiskutya szemekkel ügetett oda elénk a zsákmányával, majd letette a földre.
- Ügyes vagy, Kékszemű - paskoltam meg nevetve a buksiját. Elégedetten felmordult, lehajolt, majd megszagolta a nyulat. Felcsillantak a szemei, ezt követően elkezdte enni, ott előttünk. Johnnal egyszerre kaptunk a szemünk elé és rohantunk arrébb a farkastól, mert nem volt kedvünk azt nézni, hogy tépi szét a szerencsétlent. Undorodva hallgattam, ahogy a farkas eszik és csámcsog, ezért elkezdtem a Wolfot dúdolni, úgy is ehhez a helyzethez illett.
- Az EXO az ultimate bandád? - lökte meg a vállam a fiú. Hevesen bólogatva felcsillanó szemekkel kihúztam magam.
A szemem sarkából láttam, hogy Kékszemű állt mellettünk; odafordítottam a fejem és rámosolyogtam az állatra. Szája és pofája tiszta véres volt, nem tudtam, hogy hogyan kente össze magát ennyire. - És ki az ultimate biasod? - folytatta a kérdezősködést a fiúbarátom.
- Zitao - mondtam nagy, aranyos szemekkel. - Imádom. Nagyon kedves, tegnap is az volt. És még meg is ölelt - áradoztam. Kékszemű hirtelen elkezdett krákogni és fulladozni, aggódva hajoltam le hozzá, de nem tudtam, hogy mit kéne csinálnom vele. Most üssem a hátát, vagy mi? Szenvedése nem tartott sokáig, amúgy nem volt semmi baja, csak egy darab hús megakadt a torkán és azt köhögte fel.
- Áh, hülye gyerek, már azt hittem, valami komoly bajod van. A szívbajt hoztad rám - sóhajtottam fel, továbbá megvakargattam a füle tövét, amit örömmel fogadott. - Na, mehetünk tovább? - néztem Johnra, majd az engem figyelő farkasra.
Ismét útnak indult díszes társaságunk, hogy nyakunkba vegyük az erdő egyik legsötétebb részét. Ezen a részen, nagyon sűrűek voltak a fák, a fény egyáltalán nem szűrődött be a terebélyes lombkoronák miatt. Itt nem voltak madarak, minden csendes volt, annyira csendes, hogy rendesen zúgott a fülem. Ide csak kis mértékben jutott be a tegnapi eső, szerencsére nem volt dagonyás az út, itt-ott voltak elszóródva kisebb pocsolyák.
- Már kezdem azt hinni, hogy semmi sem fog történni - törtem meg a köztünk beállt csendet, ami már vagy negyed óráig tartott.
- Hát... én is. Merem remélni, hogy csak az az egy mutáns farkas volt az erdőben - mondta John, miközben elmélyülten rugdosott egy tobozt, majd hirtelen átpasszolta nekem. Rám nézett és elnevette magát, előrébb futott s beroggyantotta a térdeit, úgy várta a "labdát". Kékszemű követte a példáját, melléállt, csóváló farokkal és lihegve várta a tobozt. A farkasok mióta csóválják a farkukat, HM? Odarúgtam a farkasnak, mire a rendőr morcosan dobbantott egyet a lábával, amin nevetnem kellet.
Az állat lelkesen lehajolt, majd az orrával visszagurította nekem a szerzeményt. A következő rúgást John felé intéztem, de a "labda" túlment, bele egy közeli bokorba. Akkor hallottuk meg azt, amit igazán nem akartunk.
Mikor a toboz belegurult a levelek közé, szinte abban a pillanatban felmorrant valami. Ne, ne, ne. Csak ezt ne... Remélem Kékszemű spanja és nem fog bántani. De... ha Kékszemű haverja lenne, már rég kijött volna a bokorból. 
Nem is kellett sokat várni, a farkas felfedte magát. Teljesen úgy nézett ki, mint az a másik fekete bestia, annyi különbséggel, hogy ez még annál is nagyobb volt. Farkasbarátunk azonnal morogni és sunyítani kezdett, de a fekete erre nem lépett semmit, meredten bámult minket. Pontosabban engem. Jézusom, ez így nem lesz ám jó. Ki kell találnunk valamit! Mi lesz velünk? És miért engem néz? Egyenesen megrémültem tőle, le sem vette rólam vörös szemeit. Az ég felé emelte az orrát, hangosan beszívta a levegőt; vészjóslóan morogni kezdett, vicsorogva nézett vissza kikerekített látószerveimbe. Szemem sarkából láttam, hogy John teljesen sokkos állapotban volt, alig pislogott.
Minden egy szempillantás alatt történt. Kékszemű nekiugrott a farkasnak; a fekete állat elkezdett világítani; a fény annyira erős lett, hogy hunyorítanom kellett, majd úgy éreztem, mintha beszippantana valami, és teljesen sötét lett.

Mi történt? Miért kezdett el világítani az a másik farkas? Miért lett minden sötét? Élek még egyáltalán? Hol vagyok? Mi lett Kékszeművel és Johnnal? Aish... és mi ez a rohadt hideg?

Megnyugodtam, hogy tudok gondolkozni és érzem a hideget. Úgy éreztem, mintha a szemhéjaim ólomból lennének, alig tudtam őket felnyitni. A szemem elé nem került semmi, olyan sötét volt, mintha csukva lettek volna. Megmozdítottam elgémberedett karjaim és lábaim, nagy nehézségek árán, de ülő helyzetbe tornáztam magam. Nagyon, de nagyon fáztam, fogalmam sem volt, hogy hol lehetek. Talpra álltam; körbenéztem először balra, majd jobbra, de nem láttam semmit, csak a teljes sötétséget. Ha ez nem a menny, akkor a pokol. De a pokolban meg meleg van. Szóval... akkor ez valami határ lehet? Mert az biztos, hogy ez nem a Föld. Jézusom, már most kezdek bedilizni. Oké, Mira, ne pánikolj, nem lesz semmi baj...
- HAHÓ, VAN ITT VALAKI? - üvöltöttem fel kétségbeesetten, torkom szakadtából. A hangom visszhangzott, ebből arra következtettem, hogy a tér teljesen üres volt, nem volt  ott semmi. Hol van John? Mi a fene történt? 
Megembereltem magam és futni kezdtem előre, cipőm kopogott, ami ugyan úgy visszhangzott, mint a kiáltásom.
- MIRA! MERRE VAGY? - hallottam meg a rendőr hangját. Ez ő... 
Elkurjantottam magam örömömben, újult erővel futottam tovább.
Belecsapódtam valamibe, az a valami, vagyis valaki, erősen magához ölelt.
- John, hol vagyunk? - dünnyögtem lihegve a mellkasába.
Mielőtt válaszolhatott volna, erős fény gyúlt a helyiségben. Azonnal elszakadtunk egymástól s körbepásztáztuk a helyet. Olyan érzésem volt, mintha tényleg a semmi közepén lennénk. Falak nem voltak sehol, viszont a padlón és a plafonon egy csomó rajz és írás volt. A hőmérséklet is megváltozott, fagyasztó hidegből kellemes langyos idő lett. Mi lehet ez a hely? 
- John, mi ez a hely? - kérdeztem halkan. Jobban szemügyre vettem a rajzokat, csatázó farkasokat ábrázoltak, de az írásokat nem értettem, még csak el sem tudtam olvasni egyik szöveget sem. Mi lehet ez a nyelv, ez az írás? És a rajzokat sem értem tisztán. Volt olyan rajz, ami egy falkát ábrázolt, volt, amelyik egy egyedüli farkast, vagy csak szimplán egy fejet. Ezek a rajzok zsúfoltan egymás mellé voltak illesztve, közöttük kék, világító vonalak ékeskedtek.
- Fogalmam sincs. Arra emlékszem, hogy Kékszemű nekitámadt a fekete állatnak, az az állat elkezdett világítani, utána pedig azt éreztem, hogy valami beszippant - Szóval ugyan azokat tapasztalta, mint én. 
- Én is eze-
Folytattam volna tovább is, viszont valamilyen furcsa hang megakadályozott benne. Ez nem is hang... vagyis, hangnak hang, de... de mintha egy csapat ember imádkozna. 
Az imádkozás egyre hangosabb lett; a szöveget nem értettem, valami furcsa idegen nyelv lehetett. Váratlanul azt kezdtem érezni, hogy a talaj a talpunk alatt el kezd forogni, félve lenéztem, hogy megbizonyosodjak róla. Mintha egy körben állnánk és az forogna. Most komolyan, hol vagyunk?!  A forgás egyre gyorsabb lett, nagy szél keletkezett körülöttünk, amit már végképp nem értettem.
Egyik pillanatról a másikra jelent meg egy csomó ember, akik körbevettek minket s ugyan úgy forogtak, mint mi. Nagy, barna köpenybe voltak öltözve, a csuklya akkora volt rajtuk, hogy az egész arcukat eltakarta. Ezek meg kik lehetnek? 
Meglepődve vettem észre, hogy az emberek váltakoznak, akár egy hologram. Egyik másodpercben farkasok, a másikban újra emberek. Farkas, ember, farkas, ember, farkas... Abbahagyták a váltakozást, farkasok maradtak. Az összes egyszerre nyitotta ki a száját, a szájuk előtt különböző színű gömbök jelentek meg. A gömbökből különböző színű csóvák nőttek ki, összekapcsolódtak, majd... majd az immáron keletkezett vastag, színes csóva vége egy hegyes dárdává nőtte ki magát és elindult egyenesen a mellettem álló John felé.
Kidülledtek a szemeim és kiáltani akartam a fiúnak, oda akartam kapni a karjához és elhúzni onnan, de már sajnos késő volt. Amikor a hegy a szíve tájékába fúródott, vakító fehér fény töltötte be az egész teret. Ezt az egészet az én hangos sikításom követte.

Hirtelen jelent meg az erdő. Egy nagyot nyekkenve estem le a kemény földre. Én most meg honnan estem le? Nyöszörögve feltápászkodtam az avarról, a térdeim erősen fájni kezdek mikor felálltam, teljesen elfeledkeztem a kettő sebről, amit szereztem. Hol van John?!  Ugye nem halt meg? Ugye csak egy kicseszett álom volt?! Kapkodtam a fejem ide-oda, de nem láttam a fiút. Sem Kékszeműt.
Pár méterre tőlem az égen váratlanul sűrű, szürke füst jelent meg, majd egy lyuk, amiből John esett ki, a találkozás nem lehetett kellemes a földdel, nagyot huppant a teste. Ugye még él? És hogyhogy csak úgy idepottyant? Amilyen gyorsan csak tudtam odarohantam hozzá, de mellé érve meg is torpantam és felsikítottam. Istenem, istenem...
- Istenem John... - motyogtam elhűlve, majd térdre estem a test előtt.
A fiú egész teste fal fehér volt, megdermedve, nyitott, üveges, sárga szemekkel meredt az ég felé. A szemem azonnal megtelt könnyel és a nyakához kaptam, hogy megnézhessem él-e még, de nem volt pulzusa. - John, John, ne... akkor még is valóság volt? - Keservesen felsírtam. Hogy történhetett ez? Mi volt az a hely?! Mik voltak azok az izék és mi mit kerestünk ott?! Az élettelen fiú mellkasára borultam, azon nyomban fel is keltem róla, mert behorpadt a kicsi plusz súly miatt, szabályosan hallani lehetett, hogy eltörnek a csontok. A sírásom még hangosabb lett. De ha az az izé átszúrta, akkor nem kéne lyuknak lennie a mellkasán?! Teljesen érintetlen, akkor mi történhetett? 
A semmiből ugrott elő egy nagy fekete farkas. Nem érdekelt, hogy ilyenkor nem szabad megmozdulni, felugrottam a test mellől és eszeveszett futásba kezdtem előre. Mintha csak egy filmben lennék, komolyan mondom! Ez egy rossz álom! Tuti, hogy ez csak egy rossz rémálom! Hallottam, hogy a monstrum hangosan morog és csahol mögöttem. A fogai a lábam súrolták, a futás közben valahogy sikerült hátrarúgnom, ezzel elkerültem azt, hogy belém harapjon.
Rohanás közben megcsúsztam a sáros talajon, hasra vágódtam, egyenesen egy kisebb pocsolyába. A farkas átrohant rajtam, ami végképp azt eredményezte, hogy teljesen a sárba legyek döngölve.
Nem érdekelt, amilyen gyorsan csak tudtam felálltam, majd visszafelé kezdtem futni, vissza az élettelen John felé. Az Istenit, ennek a farkasnak volt súlya... Remélem túlfutott és nem követ. 
- MIRA! - Valaki a nevem kiáltotta, majd éreztem, hogy oldalról belém csapódik egy alak. Beestünk egy nagyobb, sűrű bokorba, én ismét a földön kötöttem ki, míg az a személy pont rám esett. Azta rohadt... Ijedten felnéztem a lerohanómra, azonnal el is képedtem, mikor felfedeztem: Yixing volt az, aki lerohant.
- Yixing... Yixing, te mit keresel itt?! - kérdeztem halkan s lerúgtam magamról a fiút. Ma nem kellett volna felkelnem szerintem... Miért kellett idejönnöm? Miért történt ez Johnnal?!
- Ssss - csitított, térdére ereszkedett s a sarkára ült, majd megragadta a karom és az ölelésébe rántott. Hát ez meg....?! - Ne aggódj, semmire sem fogsz emlékezni. Ne haragudj, édesem - motyogta a fülembe, közben folyamatosan rajzolgatott valamit az ujjával a nyakamra. Csendben és ledermedve tűrtem, nagyon nem is tudtam semmit sem csinálni, mert egyszerűen nem engedelmeskedett a testem. Mi történik...? Miért nem tudok mozogni? 
Lay megnyomott egy pontot a nyakamon, amitől álmosság tört rám, folyamatosan csukódtak le a szemeim és már csak azt éreztem, hogy a kínai eltol magától és egy óvatos puszit nyom az ajkaimra.

Yixing... mit csináltál velem?