Káosz alakult ki a hegy azon felén, ahol a verseny is zajlott. Mindenfelé katonai ruhás embereket lehetett látni, akik össze-vissza rohangáltak, hogy minél több zászlót gyűjtsenek össze. Árkon-bokron keresztül futottak, és örömrivalgásba törtek ki, mikor találtak egy-egy zászlót. Hajtotta őket a versenyszellem, néha-néha odáig fajultak egy zászló megkaparintásához, hogy ellökték a másikat az adott hely útjából. A kívülálló emberek biztos, hogy hülyének nézték volna őket, azért, mert óvodás módjára rohangáltak és kiabáltak az emberek, de akkor egyetlen egy civil sem tartózkodott azon a részen.
Volt olyan személy, akinek már annyi zászlót sikerült összegyűjtenie, hogy egy kezében nem fért el a kupac. Ezzel szemben én csak egyetlen egy zászlót találtam, azt is úgy, hogy kivettem egyet Edina kezéből. Nem volt kedvem rohangászni, így többnyire csak egy helyben álltam az egyetlen zászlómmal és figyeltem a környezetet. Egyszer-egyszer én is megerőltettem magam, és mikor megláttam egy zászlót próbáltam megkaparintani, de mindig valaki gyorsabb volt és elszedte előlem. Sosem a gyorsaságomról voltam híres, néha elég lassú volt a felfogásom.
Időközben nővérem is elkerült mellőlem, hajtotta a versenyszellem, és az, hogy minél több zászlót összegyűjtsön.
Mikor már meguntam az álldogálást, leültem a közelemben levő kivágott fa tönkjére és törökülésbe helyezkedtem. Már egészen távolról jöttek a zajok, már csak elvétve voltak emberek ott, ahol én is ültem.
Az időérzékem teljesen elvesztettem, ezért nem tudtam, hogy meddig ültem ott. Megváltás volt, mikor Youngmin belekiabált a megafonba: - Emberek! Letelt az egy és fél óra! Mindenki, ismétlem mindenki jöjjön le a hegyről az épület elé!
Mint egy csorda, úgy kezdek el futni le, a hegyről. Bár nem láttam őket, mert fentebb voltak, hallottam a rengeteg ember egyenetlen lábdobogását, volt olyan, aki még ordítozott is közben. Pár pillanat múlva mellettem száguldottak lefelé, menetszelet hagyva maguk után, meglobogtatva a hajam. Észrevettem Edinát is, neki szintén sikerült szép mennyiséget összegyűjteni. Muszáj lemenni? Olyan jól leültem.
Nagyot sóhajtva ugrottam le a tönkről és indultam meg lefelé, miközben a zászlómat lobogtattam. A Nap időközben már erősen bocsájtotta magából a sugarakat, melyek próbáltak áttörni a fák koronáinak sűrű levelei között. Madarak énekeltek és repkedtek mindenfelé, a bokrokban apró állatok mozgolódtak. Olyan nyugodt itt minden. Lábam alatt ropogtak az apró kavicsok, a levegő pedig kellemesen langyos volt, a szél is finoman járt-kelt.
Nagyot sóhajtva ugrottam le a tönkről és indultam meg lefelé, miközben a zászlómat lobogtattam. A Nap időközben már erősen bocsájtotta magából a sugarakat, melyek próbáltak áttörni a fák koronáinak sűrű levelei között. Madarak énekeltek és repkedtek mindenfelé, a bokrokban apró állatok mozgolódtak. Olyan nyugodt itt minden. Lábam alatt ropogtak az apró kavicsok, a levegő pedig kellemesen langyos volt, a szél is finoman járt-kelt.
Mindig is imádtam erdőkben mászkálni, általában ha valami kusza volt a fejemben, esetleg bánat ért, elmentem otthon a közeli erdőbe, hogy a csendességben mindent helyretegyek magamban.
A többiek már rég leértek, ezért megszaporáztam a lépteimet. Rátértem a lebetonozott sétálóútra, és kocogni kezdtem, hogy minél hamarabb odaérjek. Láttam, hogy az emberek ismét egy körbe helyezkedtek, s mikor én is odaértem, észrevétlenül hozzájuk csapódtam. Észrevettem Youngmint, aki egy mappát tartott a kezében, melyre egy papírt helyezett, és arra a papírra írt valamit a másik kezében levő tollal. Összeírja, hogy kinek hány zászlója van? Öhm...
Ahogy észrevettem, az összes körben állónak legalább volt nyolc-kilenc zászlójuk, de én még mindig csak egyet birtokoltam. Megláttam Edinát is, neki szintén sikerült szép mennyiséget összegyűjtenie. Le leszek cseszve.
- Ej, ej, Miranda - rázta meg a fejét Youngmin, mikor elém ért, eközben rosszallóan ciccegett. Behúztam a nyakam, majd zavartan kuncogva emeltem a hátam mögé a zászlómat. Az igazgató a nevem mellé firkantotta az egyes számot, utoljára egy szigorú pillantást vetett rám, majd továbbállt a következő ember elé. Olyan érzés volt ez, mint mikor valaki egyest kap az iskolában.
Ott is hallottam a madarak szép énekét, ahol álltunk. A levegő felmelegedett, a szél sem járt annyira, a Nap pedig erősen sütött. Meg kell hogy mondjam, nagyon melegem volt abban a kezeslábasban, nem is értettem, hogy miért nem vittem magammal váltó ruhát.
Youngmin, mikor végzett az összes ember összes zászlójának felírásával, középre állt és belemélyedt a papírba. Két perc után kihirdette a nyertest, azt, aki a teljes pontszámot megkapta, természetesen a többiek is kaptak pontszámot, csak kevesebbet. Én nulla pontot kaptam az egy szem zászlómért, mondjuk nem is érdekelt annyira, nem a jó pontszámra hajtottam.
Miután mindennel végeztünk, beültünk a fekete kocsiba, és elindultunk a következő helyszínre, ami az egyik Hangang park volt, a Hangang Jamwon Park a Han-folyó mellett. Még sosem jártam ilyen parkban, ezért nagyon vártam hogy odaérjünk, és imádkoztam, hogy érdekes feladatok legyenek.
Fél óra alatt megérkeztünk a helyszínre, de lehetett az csak húsz perc is, mert nem tudtam az időt. Leparkoltunk, majd mindent a kocsiban hagyva kiszálltunk, és ismét összetömörültünk. Youngmin vezetésével mentünk be a parkba, ami hatalmas volt.
Leesett állal néztem körbe. Az összes sportolási lehetőség megtalálható volt a parkban, volt kosárlabdapálya, focipálya, futópálya, bicikli út, medencék sokasága és még sorolhatnám. A hely tömve volt emberekkel, akik sportoltak, játszottak és piknikeztek barátaikkal, családjukkal. Mikor meglátták nagy csapatunkat az emberek, mindenki egy pillanatra furcsán nézett katonai ruhás lényünkre, de ahogy észrevettem, munkatársaimat ez cseppet sem zavarta.
Az igazgató ismertette az összes feladatot, majd kezdődhettek a versenyszámok.
Az első feladat kosárlabda dobálás volt. Mivel a pályának mind a négy oldalán volt kosárpalánk, ezért négy felé oszlottak az emberek. Igazából az volt a feladat, hogy kosárra kellett dobni, és az nyert, aki háromnegyed óra alatt a legtöbbet dobott kosárra. Én nem vettem részt ebben a számban, mert nem szerettem kosarazni. A labdajátékok nem voltak az erősségeim.
A második feladatnak a futóversenyt jelölték ki, melybe már én is beálltam, nővérem öt perces idegesítő unszolása után. A feladat egyszerű volt, le kellett győzni a másikat és az első nyert. Futás közben teljesen bemelegedtem, az a katonai ruha is kissé vastag volt, és a Nap is már rendesen tűzött. A kiadott idő felénél ezért meg is álltam, mert már nem bírtam tovább.
A harmadik versenyszámnak a bicikliversenyt választották. Lehet mondani rám, hogy lusta vagyok, de abba sem álltam be, mert a közelünkben észrevettem egy ivókutat, s mivel már nagyon szomjas voltam, odamentem és ittam. Az arcom is megmostam és a tarkómra is és a homlokomra is locsoltam vizet, hogy egy kicsit lehűtsem magam. Éreztem, hogy Youngmin igazgató, aki nem messze állt tőlem, szinte lyukat égetett a hátamba.
A negyedik, egyben utolsó versenyszám úszóversenyt foglalt magába. Két turnusra osztották őket, mert egyszerre nem fértek volna bele a kiválasztott medencébe. Ebbe sem álltam be, mert nem szerettem úszni.
Volt egy olyan érzésem, hogy Youngmin nagyon le fog cseszni a nap végén, amiért jóformán nem csináltam semmit. Eldöntöttem, hogy majd azt hozom fel érvnek, hogy nem mondta, hogy kötelező részt venni a feladatokban.
A játékok végén mindenki elrohant egy-egy ivókúthoz, hogy igyanak, majd miután kielégítették szükségleteiket ismét körbeálltunk, az igazgató pedig ismertette a kapott pontszámokat. Tíz pontot kaptam a maximum hat perc futásomért, ami nálam már haladásnak számított.
Újra a fekete furgonban találtuk magunkat, és elindultunk az utolsó helyszín felé.
- Tudod, hova megyünk? - kérdeztem meg nővérem, és felé fordítottam a fejem. Megvonta a vállát, majd becsatolta a biztonsági övet. Van egy olyan érzésem, hogy az utolsó feladat lesz a legnagyobb. - Nem - rázta meg a fejét, és keresztbe tette hosszú lábait. - Téged meg miért is érdekel? Úgy sem csinálsz semmit. - Éreztem hangjában az élt. Egészen kicsire húztam össze magam és nem igazán mertem az arcára nézni.
- Jól van na - motyogtam mogorván, és inkább az ablak felé fordultam, hogy ne kelljen látnom. Ő már beszólt, már csak Youngmin van hátra.
Minden figyelmem a kinti életnek szenteltem. Megannyi épülettömb és ember mellett haladtunk el, minden elmosódott előttem, ahogy haladt előre az autó. Láttam a fekete furgonokat, melyek mind hozzánk tartoztak. Vajon mit gondolnak az emberek, miféle szervezet közlekedik közöttük? Mi voltunk a sereghajtók, ezért mögöttünk már nem a hozzánk tartozók haladtak.
- Holnap lesz Zitao születésnapja. - Edina csak úgy random közölte, mindenféle előzmény nélkül. Pár pillanatig nem szólaltam meg, agyamban felelevenítettem a kínai srác születési dátumát, és rájöttem, hogy tényleg május másodikán van a születésnapja. Basszus, ki is ment a fejemből.
- Holnap lesz huszonegy éves - bólintottam rá. Huszonegy éves. Hogy repül az idő. Hm, abban biztos vagyok, hogy a születésnapját nem itt fogja tartani, hanem ott, ahol most épp vannak. De hol is vannak pontosan? Még mindig haragszom rájuk, amiért nem szóltak erről nekem.
- Veszel neki valamit? - érdeklődött nővérem, én pedig felé fordítottam a fejem, hogy könnyebb legyen a kommunikálás kettőnk között. Elgondolkodtam, majd lassan megráztam a fejem.
- Holnap lesz huszonegy éves - bólintottam rá. Huszonegy éves. Hogy repül az idő. Hm, abban biztos vagyok, hogy a születésnapját nem itt fogja tartani, hanem ott, ahol most épp vannak. De hol is vannak pontosan? Még mindig haragszom rájuk, amiért nem szóltak erről nekem.
- Veszel neki valamit? - érdeklődött nővérem, én pedig felé fordítottam a fejem, hogy könnyebb legyen a kommunikálás kettőnk között. Elgondolkodtam, majd lassan megráztam a fejem.
- Nem hiszem. Figyelj. Biztos vagyok benne, hogy holnapra, vagy már ma estére, tele lesz a próbaterem azokkal az ajándékokkal, amiket a rajongók küldtek neki. Annyira nem vagyok kreatív, azokat az ajándékokat nem tudom felülmúlni - válaszoltam, kezeimet összekulcsoltam, majd megvontam a vállam. Nővérem rosszallóan rázta meg a fejét, majd sóhajtott egy nagyot.
- Inkább te figyelj. Előnyben vagy a rajongókkal szemben, mert te ismered a valódi személyiségét.
- Nem, annyira még nem ismerem a valódi személyiségét. - Tagadólag ráztam meg a fejem, lábaim közben annyira kinyújtottam, amennyire az előttem levő ülés engedte.
Tao kiszámíthatatlan. Sokszor ingadozó a hangulata és cselekedetei is sokszor megkérdőjelezendők. Egyszer le akar kapni a folyóson, másszor pedig már azt mondja, hogy csak szórakozni akart. Egyszer olyan, mint egy bújós kismacska, aki szeretetre vágyik, másszor pedig egy mogorva alak. De az, hogy azt mondják róla, hogy bunkó és félnek tőle, nem fér be a fejembe.
Tao kiszámíthatatlan. Sokszor ingadozó a hangulata és cselekedetei is sokszor megkérdőjelezendők. Egyszer le akar kapni a folyóson, másszor pedig már azt mondja, hogy csak szórakozni akart. Egyszer olyan, mint egy bújós kismacska, aki szeretetre vágyik, másszor pedig egy mogorva alak. De az, hogy azt mondják róla, hogy bunkó és félnek tőle, nem fér be a fejembe.
Sóhajtottam egy hatalmasat, ezzel akartam oldani a saját feszültségem, amit Edina okozott árgus szemeivel.
- Majd meglátom, hogy mit tehetek - forgattam meg a szemeim, majd ismét elfordítottam a fejem az ablak irányába.
Az épületeket felváltották a földek és a közönként épített parasztházak. Furcsa érzés kerített hatalmába, és rájöttem, hogy miért is érzem azt. Félelmetesen ismerőssé kezdett válni a környék, mintha már jártam volna azon a helyen. Kísértetiesen hasonlít... Ezért is kaptam el a fejem, majd oldalra dőltem, hogy ki tudjak nézni az ülések között a szélvédőn. Ugye nem...?
Félelem öntött el, agyam teljesen lebénult, ahogy megláttam az erdőt, annak hatalmas fáit, melyek az ég felé nyúltak. Szívverésem felgyorsult, és gyorsabban kapkodtam a levegőt, de próbáltam nem magamra vonni a figyelmet. Ez az utolsó helyszín? Kiáltani akartam, hogy azonnal forduljunk vissza, veszélyes ott lenni, de nem akartam lebukni. Ha mindezt megtettem volna, nővérem biztos, hogy kérdőre vont volna, továbbá el is kellett volna mondanom, hogy ott jártam, mert már eleget hazudtam neki ezzel kapcsolatban. Valahogy éreztem, hogy akkor soha többet nem engedne el sehova sem. Inkább tartom a szám.
Vészesen közeledtünk ahhoz a helyhez, ahol elvesztettem a barátomat, és ahol halál közeli élményben volt részem. Ha nem jövünk ide akkor, mindez nem történik meg.
- Ez lesz az utolsó helyszín? - kérdezi a sofőr mellett ülő nő, miközben előremutat, az erdő irányába.
- Ez lesz az utolsó helyszín? - kérdezi a sofőr mellett ülő nő, miközben előremutat, az erdő irányába.
- Igen, ez az utolsó helyszín. A legnagyobb megmérettetés. A legtöbbet érő pont. - A férfi vészjóslóan és lassan ejtette ki a szavakat, mely még engem is borzongásra késztetett. Számomra ismeretlen, nyomó érzés jelentkezett a testemben, gyomrom összezsugorodott. Miért érzem ezt? Mintha ha a vezető férfi különös, veszélyes aurája körbelengett volna. Aztán el is hessegettem a gondolatot, mert olyan gyorsan engedett fel gyomrom szorítása, ahogy jött. Abba kéne ezt hagynom. Megártott nekem Yifan telepatikus-gondolat olvasós izéje.
A férfi felnevetett: - Látnod kellene az arcod! - címezte a mellette ülőnek a kérdést. Ő is pár pillanatra ledermedt a széken és furcsán nézett a volán mögött ülő emberre, de ő is nevetni kezdett.
A férfi felnevetett: - Látnod kellene az arcod! - címezte a mellette ülőnek a kérdést. Ő is pár pillanatra ledermedt a széken és furcsán nézett a volán mögött ülő emberre, de ő is nevetni kezdett.
- Nem vagy vicces, Jihun - Áh, szóval Jihunnak hívják.
Nagy bánatomra megérkeztünk az erdő elé. Sikerült azon részén megállnunk, ahol minden elkezdődött. Pár napja még itt álltam Johnnal és fogtam a kezét. A félelem még mindig bennem volt, és a gyomrom ismét rakoncátlankodni kezdett.
- Érdekes. Még nem jártam itt - mondta Edina, miután kivette a füléből a fülhallgatót.
- Én sem - ráztam meg a fejem határozottságot csempészve a hangomban. Bárcsak ne jártam volna itt.
Kicsatoltuk a biztonsági öveinket, majd nővérem volt az első, aki kinyitotta a nagy ajtót. Egyből friss levegő áramlott be a jármű fülledt belsejébe, és én akaratlanul is egy hatalmasat szippantottam. Jó itt a levegő. Én is kinyitottam az ajtót, majd kiugrottam az autóból. Fekete járművek sora csúnyította el a szép, zöld terepet. Munkatársaim is mind kiszálltak és a furgonjuk közelében legyeskedtek. Remélem, nincsenek fekete farkasok a közelben. Annak viszont örülnék, ha Kékszeműt megtalálnám.
Nem tudtam nem figyelmen kívül hagyni a környezetet. A Nap még mindig sütött, bár már jócskán délután volt. Az erdő hangjai oda is elértek, rengeteg madár ontotta magából énekét. A szél viszont ott már kicsit erősebben fújt, lobogtatva a fák leveleit. Ismét nagyot szippantottam a levegőből, mert nem tudtam betelni tisztaságával.
Kicsatoltuk a biztonsági öveinket, majd nővérem volt az első, aki kinyitotta a nagy ajtót. Egyből friss levegő áramlott be a jármű fülledt belsejébe, és én akaratlanul is egy hatalmasat szippantottam. Jó itt a levegő. Én is kinyitottam az ajtót, majd kiugrottam az autóból. Fekete járművek sora csúnyította el a szép, zöld terepet. Munkatársaim is mind kiszálltak és a furgonjuk közelében legyeskedtek. Remélem, nincsenek fekete farkasok a közelben. Annak viszont örülnék, ha Kékszeműt megtalálnám.
Nem tudtam nem figyelmen kívül hagyni a környezetet. A Nap még mindig sütött, bár már jócskán délután volt. Az erdő hangjai oda is elértek, rengeteg madár ontotta magából énekét. A szél viszont ott már kicsit erősebben fújt, lobogtatva a fák leveleit. Ismét nagyot szippantottam a levegőből, mert nem tudtam betelni tisztaságával.
Láttam, hogy Jihun a jármű hátuljához megy, majd kinyitja a csomagtartót és kipakolja a tartalmát. Négy megtömött reklámtáskát és plédeket vett elő, elképzelésem sem volt, hogy mit akar kezdeni velük. Piknikezni jöttünk, vagy mi? Ahogy észrevettem, a többi ember is ugyan így tett. Tényleg piknikezünk?
- Mindenki! - Youngmin ismét használta a megafont, pedig már kezdtem reménykedni, hogy arra a napra felfüggesztette a használatát. A hirtelen jött hangjától a közelünkben levő madarak gyors szárnycsapkodásokkal repültek másfele, ahol már nem érzékelik számukra a veszélyt. Szegények. A tömeg elcsendesedett; hegyezve fülünket vártuk az utasítást.
- Mindenki! - Youngmin ismét használta a megafont, pedig már kezdtem reménykedni, hogy arra a napra felfüggesztette a használatát. A hirtelen jött hangjától a közelünkben levő madarak gyors szárnycsapkodásokkal repültek másfele, ahol már nem érzékelik számukra a veszélyt. Szegények. A tömeg elcsendesedett; hegyezve fülünket vártuk az utasítást.
- Hamarosan fél hat, a közös étkezés ideje! - Az igazgató szerencsére letette a hangos hang kiadására segítő eszközt, és anélkül szólt hozzánk. - Fél tízkor kezdődik meg az utolsó megmérettetés, mert akkor már sötétedik! - Sötétbe fogunk játszani?! Mit talált ki?! - Most pedig kövessetek! A rétre megyünk - biccentett az erdő egyik kitaposott útja felé, majd elindult kettő segítőjével, akik mellette álltak. Rétre?
- Siessünk - szólt nekünk egy másik velünk utazó férfi, majd felvett egy táskát és elindult a libasorban haladó tömeg után. Nővérem is felkapott egy táskát, Jihun pedig kettőt. A pokrócok egyik fele hozzám került, a másik fele pedig ahhoz a nőhöz, aki Jihun mellett ült.
Nővéremmel egymás mellett mentünk, és a tömeghez csapódtunk. Szerencsére nem maradtunk le annyira, nem mi voltunk a sereghajtók. Nagyon, nagyon remélem, hogy azok a fekete valamik most nem fognak előjönni.
Megnyugtató volt az erdőben sétálni. Gyomrom szorítása felengedett és félelmet sem éreztem, mert mind a négy oldalról közrefogott egy-egy ember. Biztonságérzet kerített hatalmába, ami egy nyugodt mosolyt varázsolt az arcomra. Nem fog semmi baj történni.
A madarak csicsergése, az állatok különbözőbb hangja az erdőben járva sokkal hangosabb és hallhatóbb volt. Különféle bogarak repkedtek mindenfelé, madarak szálltak egyik ágról a másikra, lombkoronák mozogtak a széltől és a fák vékonyabb ágai hajladoztak ide-oda. A kitaposott ösvényen szinte egyszerre lépkedtünk és furcsán csendben volt a tömeg, csak néha-néha suttogtak egymásnak pár szót. Jól teszik. Így annyira nem zavarjuk meg a békés állatvilágot.
Lefordultunk balra, s az emberek között elnézve láttam, hogy célegyenesen haladunk a rét felé. Remélem ez nem az a hely... Mint egy csorda, úgy robbantunk be az addig érintetlen helyre. Az emberek szétszóródtak és megkezdődött a hangoskodás.
Megnyugtató volt az erdőben sétálni. Gyomrom szorítása felengedett és félelmet sem éreztem, mert mind a négy oldalról közrefogott egy-egy ember. Biztonságérzet kerített hatalmába, ami egy nyugodt mosolyt varázsolt az arcomra. Nem fog semmi baj történni.
A madarak csicsergése, az állatok különbözőbb hangja az erdőben járva sokkal hangosabb és hallhatóbb volt. Különféle bogarak repkedtek mindenfelé, madarak szálltak egyik ágról a másikra, lombkoronák mozogtak a széltől és a fák vékonyabb ágai hajladoztak ide-oda. A kitaposott ösvényen szinte egyszerre lépkedtünk és furcsán csendben volt a tömeg, csak néha-néha suttogtak egymásnak pár szót. Jól teszik. Így annyira nem zavarjuk meg a békés állatvilágot.
Lefordultunk balra, s az emberek között elnézve láttam, hogy célegyenesen haladunk a rét felé. Remélem ez nem az a hely... Mint egy csorda, úgy robbantunk be az addig érintetlen helyre. Az emberek szétszóródtak és megkezdődött a hangoskodás.
Alaposan néztem körbe, s mikor rájöttem, hogy ez nem az a hely, ahol John teste is volt, fellélegeztem és a bennem keletkezett feszültség is elmúlt. Nagy zavargást keltett volna, ha meglátják a holttestet. Nem kellett volna otthagynom. Beljebb mentem én is, már csak én álltam egyedül a tisztás bejáratánál. A világoszöld fű a bakancsom száráig ért, a szél egyenletesen mozgatta a fűszálakat, tenger hullámzó hatását keltve. Nagy terültet volt, bár elláttam a végéig. Alacsonyabb fák és terebélyesebb bokrok fogták közre a területet, a Nap sugarai pedig szabadon törhettek át, melegítve minket. Nővéremékhez siettem, aki türelmetlenül néztek felém.
- Már azt hittem, sosem jössz ide - szólt hozzám nővérem mogorván. - Terítsük le a plédeket.
Mind a hatot leterítettük, kettő tettünk egymás mellé, és kettőt azok fölé, így összehozva egy nagy téglalapot, melyen kis csapatunk minden tagja kényelmesen elfért.
Az összes többi együtt utazó is leterítette a saját takarójukat és neki is láttak az evésnek. Már nekem is kopog a szemem.
- Mi elmegyünk fényképezni - mutatta fel a telefonját Jihun azzal a nővel együtt, aki mellette ült, és hozzájuk társult még egy nő is. Igazuk van. Itt szép természetfotókat lehet készíteni.
- Mi elmegyünk fényképezni - mutatta fel a telefonját Jihun azzal a nővel együtt, aki mellette ült, és hozzájuk társult még egy nő is. Igazuk van. Itt szép természetfotókat lehet készíteni.
- Menjetek csak - mosolygott rájuk Edina, és leült a pokrócra.
Feltűrtem katonai ruhám ujjait a könyökömig, majd már én is helyet foglaltam volna, mikor meghallottam a hátam mögött egy mély hangot, mely hirtelen jött: - Hozzátok csapódhatok?
Azon nyomba az illető felé fordultam ijedtemben, s megláttam Dongsunt, bár gondoltam, hogy ő az, mert felismertem a hangját. A szívbajt hozta rám.
- Persze, gyere csak - motyogtam, miközben finoman ütögettem szívem tájékát. Megeresztett egy kuncogást, majd ő is a pokrócra ült.
- Persze, gyere csak - motyogtam, miközben finoman ütögettem szívem tájékát. Megeresztett egy kuncogást, majd ő is a pokrócra ült.
Nagy hely volt, mert az a másik férfi is eltűnt, ki még velünk utazott. Helyet foglaltam én is, s Edina pont ekkor borította ki az egyik reklámtáska tartalmát. Tele volt gyümölcsökkel és mindenféle más étellel, mely szem-szájnak ingere. Még a nyál is összefutott a számban, s egyből felfigyeltem gyomrom fájására. Megpillantottam egy kimbappal teli éthordót, azt vettem a kezembe. Már nagyon éhes vagyok. A felbontás után örültem, mikor megpillantottam a tárolóedény tetején nővérem nevét, így már lelkifurdalás nélkül állhattam neki a falatozásnak. Dongsun felém nyújtott egy pár fém pálcikát, rámosolyogva megköszöntem, elvettem tőle, kivettem a tartóból és összerendeztem az ujjaim között az evőeszközt. Összefogtam egy szem kimbapot, majd a számhoz emeltem és egy jó nagyot haraptam az ételbe. Egyből csillagokat láttam, jelképesen szivárvány jelent meg a fejem felett az étel mennyei ízét érezve. Ah, ez nagyon finom.
- Hogy tetszik nektek az olimpia? - kérdezett minket Dongsun, miközben belenyúlt az egyik zacskóba, és kivett belőle egy banánt. Az is hozzánk tartozott, láttam a zacskón Edina nevét. Jó ötlet volt felcímkézni.
- Nekem nagyon tetszik, én nagyon élvezem - lelkesedett nővérem, ez után beleharapott a kezében levő zöld almába.
- Hogy tetszik nektek az olimpia? - kérdezett minket Dongsun, miközben belenyúlt az egyik zacskóba, és kivett belőle egy banánt. Az is hozzánk tartozott, láttam a zacskón Edina nevét. Jó ötlet volt felcímkézni.
- Nekem nagyon tetszik, én nagyon élvezem - lelkesedett nővérem, ez után beleharapott a kezében levő zöld almába.
- Hát... elmegy - vontam meg a vállam hanyagul, ezt követően pedig betömtem a számba a negyedik kimbapot is.
- Te csak ne szólaljál meg - mordult rám nővérem haragosan, barna szemei szikrákat szórtak, nekem pedig megállt a számban az étel. Összeszorított ajkakkal és összehúzott szemekkel, unott fejjel néztem rá. Ne szólj már be, na.
- Nekem is ez az első olimpiám - törte meg a beállt, feszült csendet Dongsun, gondoltam azért, hogy hamar témát váltson. Újra rágni kezdtem, majd lenyeltem a falatot. Neki is ez az első? Én már azt hittem, régebb óta dolgozik a cégnél.
- Tényleg? Nem is gondoltam volna. - Edina nem csak játszotta, tényleg meglepődött.
- Tényleg? Nem is gondoltam volna. - Edina nem csak játszotta, tényleg meglepődött.
- Ühüm. Meg még itt a fele társaságnak is ez az első - bólogatott Dongsun, majd bekapta banánjának utolsó darabját. A fele társaságnak? Az szép.
- Talán leváltották az idősebbeket - elmélkedett nővérem, az almája csutkáját maga mellé helyezte a fűbe, a kezét pedig beletörölte egy zsebkendőbe.
- Talán leváltották az idősebbeket - elmélkedett nővérem, az almája csutkáját maga mellé helyezte a fűbe, a kezét pedig beletörölte egy zsebkendőbe.
- Lehetséges - szóltam én is hozzá a beszélgetéshez, majd bekaptam a hatodik kimbap utolsó falatját, a dobozra rátettem a tetőt, a pálcikát a dobozra tettem és közém és Dongsun közé raktam az ételhordót.
- Mit is mondott Youngmin? Fél tízkor lesz az utolsó versenyszám? - húztam fel a térdeim, majd átöleltem azokat.
- Aha. Basszus, mit csinálunk mi itt három és fél órán keresztül? - sóhajtott nagyot a társaságunk egyetlen férfi tagja.
- Majd csak eltelik az idő - nyugtatott minket nővérem, a háta mögé nyúlt, majd egy barna papírtáskát emelt elő. Egyből felismertem, a táskában lapult újdonsült telefonom. Miért hozta ide? - Tessék, elfoglaltság - nyújtotta felém, s én elvettem a kezéből.
Kinyújtottam a lábaim, combomra helyeztem a tasakot, majd egyik kezemmel kivettem a nagy dobozt, ezután a táskát félretettem és a dobozt raktam a lábamra. Levettem a fedelét, s egyből kiszúrta a szemem a hatalmas telefon. Sosem volt még ekkora telefonom. Óvatosan a kezembe vettem, s megforgattam kezeimben. Fekete színűt kaptam, a kedvenc telefon színem. Bele sem fér a zsebembe. Szerencsémre volt tapasztalatom Lumiák terén is, ezért már semmit sem kellett megtanulnom a készülékkel kapcsolatban. Hosszan megnyomtam az egyik oldalán levő kisebb gombot, a telefon egyet rezdült, ezzel jelezve bekapcsolását.
- Mekkora telefon ez, te? - hüledezett Dongsun, térlátásomnak köszönhetően láttam, hogy a zsebében turkált, majd elővett belőle egy kicsi fehér iPhone-t. Az a telefon az enyémhez képest nulla. - Jóval kisebb, mint a tiéd - rakta az én készülékem mellé összehasonlításképp.
- Fel sem ér a Lumiához. Az iPhone-ok rosszak - mondtam el a saját magam véleményét, miközben észrevettem, hogy hat colos csodám PIN kódot kért. Hol lehet a kód? Belenyúltam a dobozába, kivettem a töltőt, majd megláttam azt a kártyát, amibe a SIM kártya volt belerakva. Megfordítottam, s megláttam azt a kis ezüstös részt, amit le kell kaparni ahhoz, hogy látható legyen a kód.
- Nekem mondod? Újat szeretnék venni. Állandóan lefagy - panaszkodott a fiú, majd visszarakta zsebébe a telefonját.
A combomra tettem a készüléket, két kezembe fogtam a kártyát, majd lekapartam az ezüst részt, ezután pedig bepötyögtem a négy jegyből álló számsort. Meglepő gyorsasággal jöttek be a csempék. Újra a kezembe vettem, és alaposan tanulmányozni kezdtem a menüt. Találomra ráböktem a galériára, de az üres volt, bár sejtettem, hogy nincs benne egy kép se az új memóriakártya miatt. Selca time!
- Selcázunk? - kérdeztem nagy szemekkel, s mikor rám emelték a tekintetüket és vigyorogva bólintottak, úgy helyezkedtem, hogy ők is jól látszódjanak a képen. Belementem a Lumia Selfie alkalmazásba, úgy emeltem és fordítottam a telefont, hogy mindegyikünk benne legyen.
- Selcázunk? - kérdeztem nagy szemekkel, s mikor rám emelték a tekintetüket és vigyorogva bólintottak, úgy helyezkedtem, hogy ők is jól látszódjanak a képen. Belementem a Lumia Selfie alkalmazásba, úgy emeltem és fordítottam a telefont, hogy mindegyikünk benne legyen.
Vagy ötven képet készítettem, amiken debilebbnél debilebb fejeket vágtunk be. A közös selcázás után csináltam pár egyéni képet, majd a környezetet és a tömeget kezdtem fényképezni.
Olyan érzésem volt, mintha vásáron lettem volna. A tömeg hangosan zajongott, mindenki mindenkivel beszélgetett, ezzel megzavarva az erdő nyugodtságát. Arra is felfigyeltem, hogy a Nap már nem ontotta magából olyan erővel a sugarakat, ezért felnéztem az égre, és láttam, hogy sűrű sötétszürke baljóslatú felhők kúsztak a Nap elé, beterítve az egész eget. Jézusom, remélem nem fog esni.
Voltak olyanok, akik azzal töltötték el az idejüket, hogy fociztak. Kicsivel fiatalabbak voltak a többieknél, onnan tudtam, hogy őket is nemrég vették fel. Önfeledten, kiáltozva rugdalták a bőrt, viszont az egyik srác megállt, ráadásul pont nála volt a labda. Nem törődve azzal, hogy jócskán lehűlt a levegő és a szél is jobban fújt, kigombolta kezeslábasának gombjait, lehúzta az ujjakat így láthatóvá téve vézna testét. Ez aztán nem ismeri a konditermet. A ruha nem csúszott le, mert a derekára erősített öv megtartotta. Focitársai jól kiröhögték, s mikor ezt Edina meglátta, felugrott a telefonjával együtt a pokrócról, majd a sráchoz futott.
- Min, te kibaszott sportgiliszta! - üvöltött fel röhögve a lány, majd a maga elé tartott telefon elárulta, hogy vagy lefényképezte, vagy levideózta a fiút. Edina sem normális.
***
- Emberek!
Dongsunnak kipattantak a szemei, miközben egy hatalmasat horkantott. Felébredt Youngmin hangjára, mert a férfi megint a megafonját használta. Én is megijedtem a hangtól, de azért nevettem haveromon. El sem hiszem, hogy letelt az idő.
Amíg Edina és én telefonozással töltöttük el az időt, addig Dongsun horpasztott, ráadásul néha horkolt is. Még mindig fél álomban volt, ezért felálltam, majd nagy erőfeszítések árán legurítottam a plédről a fűbe.
- Hé! - kiáltott fel, és felült a földön. A félhomály, már-már sötét miatt nem igazán láttam, de azt ki tudtam venni, hogy szerte szét állt a haja, s madárfészkéből fűszálak lógtak ki mindenfelé. Viccesen nézett ki.
- Pakoljatok össze, és gyertek ide! - utasított mindenkit az igazgató a megafon nélkül.
Dongsun felállt és leporolta a koszt ruhájáról. Eltettem a telefonom a kezeslábas zsebébe, mely szerencsére mély volt, ráadásul össze is tudtam cipzározni.
Én, Edina, és az időközben előkerült másik velünk utazó férfi felszedtük a pokrócokat, kiráztuk őket, majd összehajtogattuk az összeset és egymásra rakosgattuk őket. Edina visszaette a maradékot egy táskába, a másik táskába pedig a szemetet szedte össze. Kettő teli reklámtáskánk érintetlen maradt, mert nem ettünk annyit.
Mindannyian a félkört alkotó emberekhez csapódtunk, majd hallgattuk az igazgató további utasításait.
Nem lehetett látni semmit, mert besötétedett, csak remélni tudtam, hogy adnak nekünk zseblámpát. A sötétben bár nem láttam az eget, biztos, hogy még mindig felhős volt, mert viharos, hideg szél fújt. A madarak is többnyire elcsendesedtek, helyettük tücskök ciripeltek. Csak ne találkozzunk azokkal a fekete természetfeletti valamikkel.
- Ismertetném a feladatot - kezdte Youngmin, majd felkattintott egy zseblámpát és megvilágított egy nagy térképet. Felismertem a rajzot, az erdőnek a teljes felülnézetét ábrázolta. Az erdő elejében egy zöld pacán egy kék A betű volt ragasztva, messze tőle pedig az erdő közepén levő nagyon zöld pacán egy piros B betűt ragasztottak. Ez érdekes. Eljutós feladat lesz? - A feladat nagyon egyszerű. El kell jutni A-ból a B-be - mutatta a mutatóujjával. - Az nyer, aki először eléri a nagyobb tisztást! Én, és a segítőim ott fogunk rátok várni. Arra kérem a furgonok vezetőit, hogy ők maradjanak itt és menjenek vissza a járművekhez, majd a kapott térkép alapján menjenek el a nagy tisztáshoz, hogy ott fel tudjátok venni a társaitokat! - Youngmin rendes vezető módjára osztotta ki a feladatokat. Azt vártam, hogy azok, akiknek majd vissza kell menniük a kocsikhoz, lázadni fognak, de nem így történt. Szép csendben fogadták el a tényt, hogy nekik ki kell maradniuk a játékból. Az eléggé veszélyes játékból.
- Pár perccel ezelőtt küldtem el az egyik segítőm az egyik furgonért, ő majd az idevezető nagyobb úton bejön a tisztásra és az összes holmitokat összeszedi, ezért nem kell aggódni - nyugtatott meg minket az igazgató. - Gyertek ide, és vegyetek magatokhoz zseblámpát - világította meg a maga melletti helyet, és kettő darab tömött hátizsákot véltem felfedezni a fényben. Edina volt az első, aki megmozdult, én már nem mentem utána, mert tudtam, hogy nekünk is hoz lámpát. Sorban követte őt a többi ember is.
Egy kis idő elteltével Dina jelent meg lámpákkal a kezében, majd mindhármunknak adott egyet és ő is magánál tartotta az egyiket. Felkapcsoltam a lámpát, s úgy állt a kezemben, hogy véletlenül Dina szemébe világított az erős fény. Hopsz, véletlen volt.
- ÁH, te állat! Kiégett a retinám! - dörzsölte meg a szemeit. Nevetésben törtem ki, szabad kezemmel befogtam a szám, nehogy hangosabban röhögjek a kelleténél.
- Készen álltok? - kiáltotta túl a keletkezett tömegzajt az igazgató. Elcsendesedett mindenki, és várta a következő utasítást. - Akkor rajta!
Kiáltását hatalmas dörgés követte, a dörgést pedig egy, az eget átszelő villám, mely pár pillanatra teljesen megvilágította a környezetet. Mindenki egy emberként adott hangot megdöbbenésének, sikítás illetve szitkozódás formájában. Engem is a szívbaj kerülgetett, de utána ez az érzés rögtön átalakult erős deja vu érzéssé. Szinte ugyan az volt a szituáció, mintha már megéltem volna ezt a helyzetet, csak egy másik emberrel. Azonnal szegény Johnra gondoltam, a hullájára, ami valahol az erdőben oszladozott a faágon. Lehunytam a szemem, ezt követően nagyot sóhajtottam, miközben egyik lábamról a másikra álltam. Sírás helyett a rosszullét kerülgetett, így visszagondolva volt inkább gusztustalan látvány, mint sírásra késztető. Az is igaz, hogy nagyon sajnáltam, de mégsem kellett volna mindazt látnom.
- Semmi ok a pánikra! - Youngmin próbálta csitítani a népet, sikertelenül, mert az előző égdörgést követte a második és a harmadik. Milyen jó most azoknak, akiknek nem kell ebben részt venniük. - Indulás, gyerünk emberek! - próbálkozott újból.
A sebes lábdobogások, kiáltások és vállamat súroló emberek arra engedtek következtetni, hogy a noszogatás hatására elindult a tömeg. Felnyitottam a szemeim és egyből Edinára néztem, aki karba tett kézzel arra várt, hogy én is megmozduljak. Ezt mind a szigorú, vizslató nézéséből szűrtem ki. Dongsunnak hűlt helyét találtam, talán ő is már rég az erdőben szaladt munkatársaival.
- Mozdulj már meg! - rivallt rám nővérem, a következő másodpercben pedig a sötét ellenére is láttam, hogy összerándul az égre futó villám miatt. Nagy vihar lesz. Alsó ajkamba mélyesztettem fogaim, egy lépéssel Edina mellett termettem, majd belé karoltam, a szabad kezemben levő lámpával pedig megvilágítottam az előttünk futó kigyúrt ösvényt.
- Rohadtul nincs kedvem ehhez - motyogtam, s jól tudtam, hogy Dinának is hasonló a véleménye a közelgő vihar miatt. Egyszerre indultunk el, így nem kellet magam után húznom nővéremet. Vajon Kékszemű itt lesz valahol?
Rendesen volt bennem félsz, nem igazán szerettem a sötétet, nyomasztóan hatott rám a környezet. Egészen kicsi koromtól kezdve féltem a sötétben egyedül, lámpa mellett aludtam, mint a gyerekek többsége. Viszont mikor nincs egyedül az ember a sötétben, az már más, de tegyük azt hozzá, hogy ha a sötéthez társul egy hatalmas, sűrű erdő, már társaságban is félelem lesz úrrá az emberen.
Sebesen lépkedtünk, s próbáltam csak az útra koncentrálni, arra összpontosítani, nem mertem körbenézni. Még hallottam pár munkatársam futólépteit, valahol a közelben járkáltak új utakat keresve, viszont az emberek többsége már rég messze járt, őket nem lehetett hallani.
Dina velem ellentétben mindent megvilágított, amit csak gyanúsnak gondolt. Például egyszer egy bokorra szegezte a lámpa fényét ijedtében, mert a sűrű között egy mókus rezdült meg, vagy a lámpát egy fára vezette, mert a lombkoronán egy bagoly ült és huhogott, s mikor megvilágította szegény madarat, az ijedtében elrepült.
Igyekeztem megtartani hidegvérem és nem pánikolni, bár volt egy olyan szakasz, amikor furcsa érzésem támadt. Épp balra fordultunk egy új ösvényt követve, és a lombkorona között egy nagyobb valami rezegtette meg az ágakat és leveleket, viszont mikor rávilágítottam a gyanús fa tetejére, semmit sem vettem észre. Nem is húztam az időt, újból megindultunk nővéremmel, de az az érzés még nem múlt el, úgy érzékeltem, mintha valaki egészen közelről figyelne minket. Már légző gyakorlatokat kellett végrehajtanom, mert annyira hevesen vert a szívem, hogy már a fülemben éreztem minden dobbanását.
Az ég úgy dörgött, mintha muszáj lenne, és a villámokból sem volt hiány. Nem is kellett volna zseblámpa, mert a percenkénti villámlás tökéletesen megvilágította a környezetet.
- Hé, Mira, nézz csak előre! - bökött a sűrű felé mutatóujjával, s én megtettem amit kért. Én is észrevettem azt, amit valószínűleg ő is: lámpák fényét láttuk nem is olyan messze tőlünk. Ahogy közeledtünk, és ahogy ők közeledtek, meghallottuk hogy beszélgetnek, ráadásul a hangok ismerősek voltak. Jihu és Dongsun.
- Jó estét, emberek! - kiáltott nekünk Jihu, mi pedig megtorpantunk, hogy aztán mosolyogva köszöntsük őket. Kaptak egy-egy pacsit tőlünk, mikor megálltak előttünk. Ránk világítottak a lámpájukkal, hogy jobban lássanak minket. Hogyhogy még itt vannak?
- Ti meg hogy kerültök ide? - érdeklődött nővérem, miközben mellkasa előtt összefonta karjait.
- Mi is ezt kérdezhetnénk. - Utánozta le Dongsun Edina mozdulatát, ami a helyzet ellenére is poénos volt.
- Komolyan kérdeztem.
- Elindultunk egy nagyobb csoporttal, majd valamiért szétszakadtunk, s amíg ők az egyik irányba mentek, mi a másikba. Ezért vagyunk itt, mert itt kötöttünk ki, viszont az a bökkenő, hogy mi már jártunk itt - mesélte el nagy vonalakban a történetet Jihu.
- Egy rohadt labirintus ez az egész erdő - emeltem fel a hangom, majd frusztráltan felsóhajtva a hajamba túrtam. Tehetetlennek éreztem magam, valahogy sejtettem, hogy mi segítség nélkül nem fogjuk megtalálni azt a másik tisztást. Szerintem nagy szarban vagyunk, csak erre még nem jött rá egyik sem.
- Amúgy tudjátok, hogy hogy hívják ezt az erdőt? - kérdezte titokzatosan Dongsun, majd lámpáját álla alá helyezte, hogy annak fénye bevilágítsa egész arcát. Tipikus cselekedet volt, mikor horrorsztorit akart elkezdeni valaki.
- Nem - válaszoltam elsőként, összeráncolva a szemöldökömet néztem rá érdeklődve. Nem is tudtam, hogy ennek az erdőnek van neve.
- Úgy hívják, hogy a Megsemmisülések Erdeje. - Elkezdte kattogtatni a lámpát mint egy idióta, kinek az agyára ment valami, és így akarja levezetni a feszültségét. Viccesen nézett ki, ezért sem álltam meg mosolygás nélkül. Megsemmisülések Erdeje? Érdekes egy név... - És tudjátok, hogy miért hívják így? - Abbahagyta a kattogtatást, égve hagyta a lámpáját.
- Nem - előzött meg nővérem a válasz adással.
- A gyilkosságok miatt - vágta rá Jihu, ezzel megakadályozva, hogy Dongsun megszólalhasson.
Hatalmasat nyeltem a szó hallatán, szabad tenyerembe mélyesztettem a körmeim. John teste ismét befurakodott fő gondolataim közé, minden erőmmel azon voltam, hogy távol tartsam a rossz emléket. Az az előtti történés is, a halál közeli élményem is megrohamozott. Ha akkor nem ment meg Kékszemű, én is itt feküdnék valahol szétmarcangolva.
- Pontosan - helyeselt a fiú, drámaian körbenézett, majd feltette a következő kérdést: - És tudjátok, hogy mik gyilkolnak? - emelte ki a "mik" szócskát, mintha a szónak annyi varázsereje lenne, amennyi Merlinnek sohasem volt. Összeugrott a gyomrom, arcom pedig egy pillanatra eltorzult, ahogy felidéztem magamban a hatalmas fekete farkasok képét, ijesztő vörös szemeiket és penge éles fogaikat. Ma nem akarok ilyenekkel találkozni.
Senki sem válaszolt a kérdésére, mindannyian ijedten néztünk megvilágított arcára. Megforgatta a szemét, majd kinyitotta a száját, hogy kimondja azt a két szót: - A vérfarkasok.
Mintha csak végszó lett volna; valaki vagy valami egy hatalmasat üvöltött a hátunk mögött, mi pedig egy emberként ordítottunk fel és eredtünk futásnak. Gondolataim elszálltak egy pillanat alatt, újak költöztek az elmémbe. Minden idegszálammal azon voltam, hogy a menekülésre összpontosítsak. Futás közben sem jöttem rá, hogy valójában mi adta ki a hangot, de az, ahogy üvöltött, menekülésre késztetett. A lámpa időközben kicsúszott a kezemből, de nem volt lelkierőm ahhoz, hogy megálljak érte, mert úgy éreztem, mintha az a valami üldözne.
Magam mellé néztem, viszont sem nővérem, sem a két férfit nem láttam. A francba! Nem lehet, ilyen nincs! Azonnal megálltam, és a térdeimre támaszkodtam. Szívem fájdalmasan dobogott, nagyokat lélegeztem, hogy minél előbb levegőhöz jussak. Úgy éreztem, hogy menten szétolvadok, mert a kezeslábas, amit viseltem, alapból meleg volt, s hozzá párosult az is, hogy kimelegedtem a sebes rohanástól. Kétségbeesetten egyenesedtem fel és néztem körbe, viszont mindenhol csak a fák és bokrok sziluettjét láttam, nővérem és két társam sehol sem volt. Ne... lehagytam őket... Vagy, ők hagytak le engem?
Ide-oda kapkodtam a fejem, lelket megfagyasztó pánik vette át az uralmat a testem felett és a zokogás szélén álltam. Kezeim az idegességtől és a félelemtől, lábaim pedig a futástól remegtek. Nem gondolkodva kezdtem el visszafele rohanni, viszont mivel nem volt lámpám, ezért nem tudtam megvilágítani az utat, mindenbe beleléptem és megbotlottam, ami csak az utamba került. Nem érdekelt, hogy majdnem orra estem, minél előbb meg akartam találni Edinát, holott sejtettem, hogy ők már messze járnak, vagy épp engem keresnek egy másik útvonalon haladva.
Nagy, sötét árny úszott át sebesen pár méterre előttem, az késztetett megállásra. Üveges tekintettel meredtem előre, hátha meglátom a tulajdonost, viszont az nem mutatta magát, mintha nem is létezett volna. A páni félelem erősödött, úgy éreztem, menten becsavarodok az egyedülléttől. Bokor rezgését hallottam meg onnan, ezért a közelemben levő hatalmas fa törzséhez simultam ijedtemben. Mi a franc lehet az? Halk, nehézkes, puffanó lépteket hallottam meg az előbbi helyről, melyek vészesen közeledtek. Reszkettem a félelemtől, ajkaimat pedig szorosan préseltem össze, s próbáltam minél halkabban lélegezni. A hang egyre csak közeledett felém, már hallottam lélegzetvételét, abból következtetve bármi lehetett. Vagy Kékszemű akar rám ijeszteni, vagy...
A következő pillanatban vörösen megvillanó szemeket láttam és torokból jövő morgást hallottam. Tudtam, hogy nem szabad, de hangot adtam a félelmemnek: hatalmasat üvöltve kezdtem el előre futni, be a fák közé, ahol nem volt kigyúrt út. A szorosan összeérő vékonyabb gallyak és vastagabb ágak akadályoztak a futásban, nem győztem azokat kerülgetni és hajolgatni előlük. Hallottam, amint a fekete farkas a nyomomban csahol, de nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy lassítok a futás tempóján. Éreztem, hogy egy élesebb ág átszakította bal vállamon a kezeslábas anyagát, és az az ág még a húsomba is belemélyedt, égető fájdalmat hagyva maga után. Nem törődtem vele, mert nem szabadott törődnöm vele.
A következő pillanatban vörösen megvillanó szemeket láttam és torokból jövő morgást hallottam. Tudtam, hogy nem szabad, de hangot adtam a félelmemnek: hatalmasat üvöltve kezdtem el előre futni, be a fák közé, ahol nem volt kigyúrt út. A szorosan összeérő vékonyabb gallyak és vastagabb ágak akadályoztak a futásban, nem győztem azokat kerülgetni és hajolgatni előlük. Hallottam, amint a fekete farkas a nyomomban csahol, de nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy lassítok a futás tempóján. Éreztem, hogy egy élesebb ág átszakította bal vállamon a kezeslábas anyagát, és az az ág még a húsomba is belemélyedt, égető fájdalmat hagyva maga után. Nem törődtem vele, mert nem szabadott törődnöm vele.
Éles jobb kanyart vettem be, majd átugrottam egy kisebb bokrot, a lábam pedig újra kitaposott utat ért. Gyorsabban is kezdtem futni, mert nem akadályoztak a fűcsomók, a fák gyökerei és az ágak. Ismét dörgött, s ismét villámlott, majd éreztem, ahogy a fejemre csöppen egy vízcsepp, majd még egy, és még egy. Nagy cseppekben kezdett el esni az eső, majd a nagyobb cseppeket kisebb, de szaporábbak váltották fel. Úgy kezdett el szabályosan szakadni az eső, mintha dézsából öntenék. Azon nyomban áztam bőrig, bakancsom beázott, ruháim teljesen átáztak és hajam is csurom víz lett, viszont mindezek ellenére én még mindig rohantam előre. A sűrű esőfüggöny miatt már tényleg semmit sem láttam, ezért meg is kellett állnom, mert ha nem tettem volna, egyenesen nekifutottam volna egy fának. Ez az. Elkerültünk egy elájulást. Magam mögé néztem, s már azt vártam, hogy az állat nekem ugrik, de hűlt helyét találtam. Leráztam.
Csak kicsit könnyebbültem meg, mert még mindig egyedül voltam, ráadásul az eső is esni kezdett. Ez nem az én napom. Kézfejemmel letöröltem arcomról és szememről a vizet, de szinte azonnal vizesedett be ismét. Fáztam, reszkettem, és dühös voltam magamra, amiért nem néztem utána az időjárásnak az interneten. Hogy juthat be a víz a sűrű lombkoronák ellenére is... Felnéztem, és hunyorogva kémleltem az eget. Ott, ahol én álltam, nem értek össze a lomkoronák, így az eső akadály nélkül ömölhetett lefelé. Marha jó. Arcom ismét megtöröltem, ezt követően hátranyúltam a loboncomhoz, kihúztam a hajgumit, előrehajoltam, majd kicsavartam hajamból a több liternyi vizet. Össze már nem kötöttem újra, mert nem láttam értelmét. Meg ne fázzak.
Találomra balra fordultam, azzal a céllal, hogy majd én arra egyek tovább, de a bal oldalamon is csak fa volt. Viszont, annak a fának az egyik ágán lógott valami a föld felett olyan négy méterre. Hátráltam pár lépést, hogy jobban lássak, de mikor felnéztem, a döbbenet minden jelét le lehetett olvasni az arcomról. A fa vastag ágán egy test függött. Mi a picsa?! Nem láttam tisztán, lámpám meg nem volt, de eszembe jutott, hogy az én zsebemben bizony egy telefon lapul, melynek van vakuja, és elméletileg zseblámpa alkalmazás is megtalálható benne. Gyorsan kicipzároztam a zsebem, elővettem új készülékem, feloldottam a zárat, majd keresgélni kezdtem a listában. Bingó. Ráböktem az ikonra, a lámpa pedig azonnal felkapcsolt. Lélekben felkészültem a látványra, mert tudtam, hogy nem lesz szép.
A lámpa erős fényét felfele irányítottam, a szabad kezem pedig azonnal a szám elé kaptam. Az a nő volt az, aki a sofőrünk mellett ült. Torkában még benne volt a kés, amivel torkon szúrták, szája nyitva volt, szemei üvegesen meredtek előre. Borzalmas... Teljesen meztelenül csüngött, hasát és mellkasát hosszú, mélynek tűnő vágások borították, s jobb melle alatt észrevettem egy szúr sebet is. Egész lényét vér borította, torka körül volt a legtöbb, s amin igazán meglepődtem az az volt, hogy a sebekből még mindig szivárgott a vér. Nem olyan rég ölhették meg.
Elkaptam a fényt, mert nem bírtam tovább nézni. A gyomrom felfordult a látvány miatt, a hányinger kerülgetett. Ki ölte meg és miért? Talán a gyilkos még itt van a közelben. Ezek és ehhez hasonló gondolatok lepték el az elmém, a páni félelem, mely időközben alább hagyott, megint felerősödött. El kell tűnnöm innen.
A Nokiát visszatettem a zsebembe, kizárásos alapon jobbra fordultam, ez után sebesen futni kezdtem abba az irányba, tovább, a kitaposott ösvényen. A többiek már rég messze járhatnak. Nem volt energiám a futáshoz, ráadásul a víztől elnehezült ruha némileg akadályozott is a rohanásban. Az eső még mindig megállíthatatlanul zuhogott a földre, csúszós sarat képezve az addig érintetlen talajból. Az út csúszott is rendesen, viszont próbáltam megtartani az egyensúlyom és nem elesni. Hangosan szuszogtam, lábam fájni kezdtek a megerőltetéstől, ezért kicsit visszavettem a tempóval, közepes iramban kocogtam.
A Nokiát visszatettem a zsebembe, kizárásos alapon jobbra fordultam, ez után sebesen futni kezdtem abba az irányba, tovább, a kitaposott ösvényen. A többiek már rég messze járhatnak. Nem volt energiám a futáshoz, ráadásul a víztől elnehezült ruha némileg akadályozott is a rohanásban. Az eső még mindig megállíthatatlanul zuhogott a földre, csúszós sarat képezve az addig érintetlen talajból. Az út csúszott is rendesen, viszont próbáltam megtartani az egyensúlyom és nem elesni. Hangosan szuszogtam, lábam fájni kezdtek a megerőltetéstől, ezért kicsit visszavettem a tempóval, közepes iramban kocogtam.
Előre láttam, hogy utam megint egy fa állja, ezért bevettem egy jobb kanyart, majd megálltam, hogy egy kis levegőhöz jussak. Tenyeremmel nekitámaszkodtam a mellettem álló fa törzsének, a lombkorona miatt nem ért annyira a zuhogó eső. Nem sok kellett ahhoz, hogy lerogyjak a földre a fáradságtól, de próbáltam egy kis önkontrollt erőltetni magamra. Szuszogtam, és nagy levegőket vettem; másik tenyerem is a kéregnek nyomtam. Hol lehetek? Közel a tisztáshoz, vagy még nagyon messze?
A terebélyes bokor, ami tőlem állt két-három méterre, nagyot rezzent. A vér megfagyott bennem, majd összepréseltem ajkaim, és próbáltam nem hangosan lélegezni. Megint egy farkas...? Morgás viszont nem érkezett, sokkal inkább emberi, fájdalmas nyöszörgések sorozata. Előkaptam a telefonom, feloldottam a zárat és bekapcsoltam a lámpát. Lélegzetvisszafojtva fordultam a bokor irányába, megtettem az a pár lépés távolságot, majd lassan, remegő kézzel odatartottam a fényt.
Nem sok kellett ahhoz, hogy felsikítsak: Dongsun feküdt a bokorban, lábai nem látszottak. Arcát vörös csíkok borították, mintha valami megkarmolta volna, jobb szeme helyén pedig egy vörös lyuk tátongott, mintha valami kiszedte volna szemgolyóját a helyéről. Haja összeállt a sártól, előrenyújtott kezein, melyet nem fedett a ruha, mély harapásnyomokat fedeztem fel. A vér még szivárgott a sebekből, pont úgy, mint annál a hullánál is észrevettem. Munkatársamnak - miközben próbált levegőhöz jutni -, elég rendesen sípolt a tüdeje. Jézusom... Ez az egyik dögnek a műve...
- Úristen, Dongsun! - engedtem meg magamnak egy kisebb sikkantást, majd térdre rogytam előtte. Borzalmasabb látvány, mint az a nő volt.
- Mira, Mira te vagy az? - kérdezte halkan, erőtlenül, viszont nem arra próbált tekingetni, amerről a hangom jött. Ezek szerint a másik szemével sem lát. A lámpát átvettem a jobb kezembe, szabad kezemmel pedig megérintettem sebes, véres arcát. Szegényem...
- Igen, én vagyok - válaszoltam. - Dongsun, látsz valamit? - érdeklődtem, bár fel sem kellett volna tennem a kérdést. A férfinak sírásra görbült a szája, majd amennyire tudta, megrázta a fejét. Mi lehet a többiekkel? És mi lehet Edinával?! Édes Istenem, add meg, hogy őt nem támadták meg! Nem akartam bevallani magamnak azt, hogy Dinát jobban féltettem, mint a halál szélén álló barátomat. - Sss, semmi baj. - Pedig volt ám baj, de mekkora! Kezemmel óvatosan megfogtam Dongsun vértől pirosló kezét, majd bátorítóan megszorítottam. Az eső is alábbhagyott már, diszkréten szemerkélt.
- Nagyon fáj... - nyöszörögte, arcán láttam, hogy szenved és tényleg nagy fájdalmai vannak.
- Mi fáj?
- Nem érzem a lábaim - motyogta.
Elengedtem a kezét, melytől az én kezem is véres lett, majd a bokrot, mely takarta lábait félrehúztam és odavilágítottam a lámpámmal. Kerülgetett az émelygés, torkom pedig fájdalmasan szorult össze: Dongsunnak mind a kettő lába hiányzott, helyükön véres csonkok maradtak. Úgy döntöttem, hogy nem osztom meg vele, hogy igazából már nincsenek is lábai, mert akkor biztos, hogy bepánikolt volna. Ezek szerint idekúszott?
- Mi tette ezt veled? - Költői kérdésnek szántam ezt is, de muszáj volt feltennem.
- Az egyik fekete - hörögte, majd rátört egy köhögésroham, melynek hatására vért köhögött fel. Belső vérzése lehet. Tudtam, hogy a "fekete" elnevezés azt a fekete, hatalmas természetfeletti állatot jelentette. - Figyelj, Mira - lassan tapogatózni kezdett a földön, onnan gondoltam, hogy a kezemet keresi. Gondolkodás nélkül nyújtottam neki oda a balom, s mikor megérezte azt, megfogta és erőtlenül megszorította. Már nincs sok ideje hátra.
- Vi-vigyázz... vigyázz ezekkel a feketékkel - a telefon fényében láttam, hogy ép szeméből egy kövér könnycsepp bukkan elő. Sírásra görbült a szám, de a könnyeimet próbáltam visszatartani, hiába marták a szemem. - És... na-nagyon vigyázz magadra is. De ne félj, a srácok... a srácok megvédenek téged... - Ez volt az utolsó mondata. A keze elnehezült, sípoló légzése megszűnt, szeme viszont nyitva maradt, élettelenül meredt előre. Meghalt.
- Ne... Istenem, Dongsun...
Utat engedtem a könnyeimnek, miközben elengedtem a még mindig meleg kezét. A vért, mely a tenyeremen maradt, a ruhámba töröltem, majd lassan felálltam. Hogy értette azt, hogy a srácok megvédenek? Milyen srácok? Az eső, mintha csak őt is megviselte volna Dongsun halála, ismét szakadni kezdett. Vagy... Dongsun kezdett el sírni odafent. Pityeregve vonszoltam magam tovább, barátomat hátrahagyva a bokorban. Könnyeim és az eső is elhomályosították a látásom, ezért folyamatosan meg kellett törölgetnem szemeimet. Ő már a második barátom, akit elvesztettem itt, ebben a rohadt erdőben. Olyan érzésem volt, mintha kiharaptak volna belőlem egy darabot. Már nem érdekelt semmi, nem érdekelt az, hogy az eső ismét zuhog és az is hidegen hagyott, hogy reszketek a hidegtől. A két holttest egy nap kicsit megviselt. A félelem ismét alábbhagyott, olyan szinten tettem az egészre. Most már az sem érdekel, ha megtámadnak. Csak Edina élje túl. Remélem már a másik tisztáson van a többiekkel.
Meg kellett torpannom, a hirtelen rám törő érzés miatt: megint olyan érzésem támadt, mintha figyelnének. Kezdek bekattanni. Élő ember helyett a fán, mely előttem volt, ismét észrevettem egy fellógatott testet. Azt hittem, hogy ugyan az a nő az, de mikor elővettem a telefonom és megvilágítottam a hullát, rájöttem, hogy egy másik nő teste az. Őt is felismertem, ő volt az, aki a sofőrrel és azzal a másik nővel együtt ment be az erdőbe, hogy természetfotókat készítsenek. Tényleg... akkor valahol itt lehet annak a férfinak a hullája is. Sok hasonlóságot találtam a két nő meggyilkolásában, ennek a nőnek is át volt szúrva a torka, és szintén még benne volt a gyilkos fegyver. Ő is meztelen volt és az ő testét is mély vágások borították. Ki követhette el ezeket a brutális gyilkosságokat? És mi miért nem hallottuk a sikolyokat? A vér már félig megalvadt testén, és az eső sem érte a lombkorona miatt. Nem döbbentem meg a test láttán, sokkal inkább azon morfondíroztam, hogy el kéne tűnnöm. Minél előbb ki kell jutnom innen!
Futásnak eredtem, a napon már sokadjára. Az ég dörögni kezdett és villám szelte át az eget. A villám fényében egy csuklyás ember villant meg, aki az utamat állta, pár méterrel állt előttem. Leálltam a rohanással, majd visszafojtott lélegzettel és üveges tekintettel meredtem előre, az illető sziluettjére. A... a gyilkos talán? Jeges félelem költözött belém, testem minden egyes porcikája remegett a hidegtől és a pániktól. Rohanás közben visszatettem a telefonom a zsebembe, s már készültem ismét elővenni, de megakadályozott az az ember. Egy szót sem szólva kezdett el felém sétálni, lassú, komótos léptekkel. Azért éreztem azt, mintha valaki figyelne... mert ez mindvégig követett engem? Lassan engedtem magam mellé bal karom, fejben elszámoltam háromig, majd megpördültem a tengelyem körül és már rohantam volna visszafelé, de hirtelen valaki elkapott hátulról, ezzel megakadályozva az elmenekülést. Hogy lehetett... ennyire gyors és hangtalan?!
- Készültél valahova? - Először nem is esett le, hogy miért ismerős nekem annak a férfinak a hangja. A félelem ellenére kicsit felpörgettem a memóriám, minden erőmmel azon voltam, hogy rájöjjek, miért ismerős a hang. - Na, mi van? Elvitte a farkas a nyelvedet? - Mintha csak egy villanykörte villant volna meg a fejem felett. Ez annak a sofőrnek a hangja! Hogy is hívják? Hm, azt hiszem Jihunnak. Nem voltam hajlandó vissza válaszolni neki. Időközben Jihun szorosan magához ölelt hátulról, hogy még véletlenül se tudjak elfutni. - Ez így nem vicces. Szólalj már meg, ribanc! - kiáltott bele a fülembe, a következő pillanatban pedig éreztem, hogy egy hideg, fémes tárgy nyomódik a torkomhoz. Ő ölte meg azt a két nőt? Ledermedve álltam, hangosakat lélegeztem, pulzusom pedig az egekbe szökött a félelemtől. Francba, francba...
- Jihun... mi a frászt csinálsz? - Hisztérikus hangomon meglepődtem. Kérdésemet hallva a férfi hangosan nevetett fel, mintha csak olyan vicces lenne az egész szituáció.
- Meg foglak ölni, pont mint azt a másik kettő kis kurvát. - Hanglejtése azt tükrözte, hogy bár komolyan gondolja, ő tényleg viccesen fogja fel a helyzetet. Mint egy vérbeli sorozatgyilkos. Tehetetlen voltam úgy, hogy hátulról lefogott. Nem is igazán akartam elmenekülni, mert a kést még mindig a torkomnak nyomta, és ha bármely hirtelen mozdulatot is megtettem volna, menten leszúrt volna. - De mielőtt megöllek, kicsit eljátszadozom veled - duruzsolta a fülembe, majd közelebb lépve egész testét nekem préselte, és ez sajnos engedte azt is, hogy megérezzem: nadrágja már igen szűk neki azon a tájékon. Fúj már. Ez undorító. Szemeimet összeszorítottam, s tettem kettő aprócska lépést előre, viszont ő ezt észrevette, ezért visszarántott s szorosabban fogott.
- Megerőszakoltad azt a kettő nőt is - esett le a tantusz, ahogy felidéztem: mind a kettő nő meztelen volt. Ha nem teszek gyorsan valamit, én is arra a sorsra jutok, mint az a kettő.
- Nem, nem. Tévedsz. Ők önszántukból ültek bele a farkamba - cáfolta meg feltevésem - Azután megöltem őket.
- Akkor nem is fényképezni jöttetek be az erdőbe, ugye?
- Nem hát, hülye vagy? - förmedt rám mogorván.
Mielőtt bármit is válaszolhattam volna vissza, hirtelen fordított meg, majd a mögöttem levő fához lökött. Erősen beütöttem a gerincem a fa érdes kérgébe, a fájdalomtól és a meglepődéstől csak egy nyekkenésre futotta. Szorosan állt elém, minden menekülési utat elzárva előlem. Két tenyerét vállaim mellé támasztotta, teljes falat képezve elém. Ki kell találnom valamit...
- Félsz? - suttogta elváltoztatott mély hangon, az arcomba hajolva. Elfordítottam a fejem, kezeimet pedig ökölbe szorítottam, testem megfeszítettem. Vettem egy mély levegőt, majd hirtelen fordítottam ismét felé a fejem, mindeközben két kezem arcára fogtam, majd jó erősen lefejeltem. Egyből fel is szisszentem a kemény ütéstől, viszont őt is megviselte koponyánk találkozása. Egyik kezét homlokára szorította, én pedig a másodperc törtrésze alatt lendítettem meg a bal öklöm és arcon ütöttem, hatalmas csattanást képezve. A lendülettől megtántorodott, felordított, másik kezét is elkapta a fa törzséről, hogy arcához kaphassa. Az én öklöm is fájt rendesen, biztos voltam benne, hogy belilultak az ízületek. Rákészültem az utolsó csapásra, meglendítettem jobb lábam és talpammal egy jó nagy ütést mértem férfiasságára. Ez már tényleg sok lett neki, úgy esett össze, mint egy marionett bábu, aminek elszakadtak a zsinórjai. Fájdalmában jajgatott és nyöszörgött, miközben szenvedve fetrengett a földön. Rohanj!
Nagy szerencse volt, hogy az eső már csak szemerkélt, így könnyebben tudtam tájékozódni. Maximális sebességre kapcsoltam, olyan gyorsan futottam, mint még soha máskor. Nem sokára összeszedi magát, és utolér. Hajtottam és győzködtem magam a gyors haladásra, nem törődtem a gerincem és fejem fájdalmával. Bevettem egy jobb kanyart, majd átlósan kezdtem el rohanni, ez után cikk cakkban futottam, hogy össze tudjam zavarni a férfit, ha esetleg a nyomomba szegődött. Fogytán volt az erőm, viszont nem törődtem vele, az életem volt a tét. Nem volt ott senki, hogy megmentsen engem a haláltól. Kékszemű sem lehet már itt.
Bevetettem magam a fák közé, azon a helyen nem voltak szorosan egymás mellett a fák, így könnyebben tudtam futni. Bokrokat és rönköket ugrottam át és kerülgettem sorra, az ágak sem akadályoztak a közlekedésben. Minden futólépésem hangos puffanás követte, csak remélni tudtam, hogy a gyilkos nem hallja meg. Lefordultam jobbra egy másik kigyúrt ösvényre, a koromsötétben viszont nem láttam, hogy merre is megyek. Vajon a nyomomban lehet? A hangokra nem tudtam támaszkodni, mert egy árva lélek sem volt a közelemben. Szerintem leráztam.
Lefékeztem, lihegve támaszkodtam a térdeimre. Ilyen gyorsan még nem futottam. Még mindig fáztam, de egyben melegem is volt; nem tudtam eldönteni, hogy az esőtől vizes a homlokom, vagy az izzadságtól. Kézfejemmel megtöröltem a homlokom, ezzel párhuzamosan pedig benedvesítettem ajkaim, mert már egy jó ideje nem jutottam folyadékhoz és kiszáradt a szám. A fülem hegyeztem, hátha meghallom Jihun futó lépteit, esetleg ordítását, de minden csendes volt körülöttem. Lehet még mindig ott szenved. Honnan lett nekem ekkora erőm? Bal kezem szemem elé emeltem, bár feleslegesen, mert a sötéttől nem láttam a véraláfutásokat.
Puffanó hangokat hallottam, ami nem mögülem jött, hanem előttem volt a forrása. Felhúztam a szemöldököm és meredtem bámultam az előttem levő sötétet, sziluettek után kutatva. A puffanó hangok egyre erősebbek lettek, s egyszer csak meghallottam egy nő féktelen visítását és zokogását egyszerre. Láttam, amint a nő fut felém, mögötte pedig egy hatalmas farkas csaholt, morgott és csattogtatta a fogait.
Mintha lelassították volna az időt. A nő elfutott mellettem, azt ordibálva nekem, hogy meneküljek, a farkas pedig - mintha én ott sem lettem volna akadálynak -, átugrott felettem. Fejemmel végigkísértem azt, amint átugrott engem, ezzel sarat verve az arcomba. Miután földet ért, folytatta a nő kergetését. A puffanó hangok, a kiáltások és a morgások folyamatosan halkultak el. A lábam földbe gyökerezett, alig tudtam felfogni az előbbi történéseket. Ez a nő nem fogja túlélni. A hangját viszont megismertem. Azt hiszem, az SNSDnek volt az egyik fodrásza. Basszus, mindig is tudtam, hogy lassú a felfogásom, na de ennyire?! Miért nem segítettem neki valahogy?
Mind két kezem a víztől összeállt és összekócolódott hajamba túrtam, majd frusztráltan felsóhajtottam, eközben nagyot dobbantottam a lábammal. Már indultam volna meg előre, mert még mindig az volt a célom, hogy kijussak valahogy az erdőből, de ismét megakadályoztak a hangok, melyek ismét előröl jöttek. Ordibálások voltak, s pár másodperc múlva észrevettem őket. Mind a kettő fiút egy-egy farkas üldözte. Ezek szerint nem mindenki érte el a másik rétet?
- Nyughass Morzsi, nyughass!
- Mi lenne, ha nem most adnál nevet annak az izének?!
Utol fogják őket érni. Sejtésem azonnal beigazolódott. Az egyik fiú elbotlott, s valahogy magával rántotta a másikat. A két farkas kapott az alkalmon, és üvöltve rávetették magukat áldozataikra. Üvöltések sorozata hasította ketté az addigi néma csendet, nem sokkal később a fájdalmas kiáltások abbamaradtak, majd már csak a húsok jellegzetes cuppogó hangja, a farkasok elégedett morgása és csámcsogása maradt. Elkezdték megenni áldozataikat. A hangok gyomorforgatóak voltak, viszont tenyereim nem kaphattam fülem elé, hogy tompítsam a hangokat.
Engem nem vettek még észre. Ide-oda kapkodtam a fejem menedéket keresve, bokrot viszont egyet sem pillantottam meg, ezért kezdtem kétségbeesni. Kiválasztottam egy hatalmas fát, melynek egészen vastag volt a törzse, halkan megközelítettem, majd úgy helyezkedtem, hogy ne legyek látható a két vadállat számára. Egyik tenyerem szám elé kaptam, hogy visszafojtsam előtörő zokogásom, lekuporodtam a fa tövébe és minél kisebbre húztam magam. Könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdtek, a pánik és a félelem az egekbe szökött, elvesztettem hidegvérem, az önkontrollom. Még mindig hallottam az undorító hangokat, amik még inkább hozzásegítettek a síráshoz. Nem fogok innen kijutni élve. Erősen haraptam rá a karomra, hogy csillapítsam a zokogást, teljes fogsorom a húsomba mélyesztettem.
- Oh, szegény, szegény kicsi Mira. - Jihun a semmiből termett előttem. Üvöltve pattantam fel állóhelyzetbe, majd kezdtem el rohanni a másik irányba. Megtalált, megtalált... Sírva rohantam, nem törődve a kettő fenevaddal sem. Futás közben megbotlottam egy gyökérben, a lendület pedig a talajhoz vágott. Fejem bevertem a földbe, a könyökeimre estem rá. Egész testem lebénult, fájt mindenem, főként a kútfőm, azt érte a legnagyobb ütés. Megállás nélkül nyöszörögtem, még akkor is, mikor már újra remegő lábaimon álltam.
Vérfagyasztó nevetést hallottam, de nem csak egy irányból, hanem mindenhonnan, mintha csak a fejemben szólalt volna meg. Mindkét tenyerem halántékomra szorítottam, ide-oda támolyogtam és üvöltöttem, mert a fejem olyannyira fájt, hogy azt hittem szétrobban. Az idegesítő nevetés rátett még egy lapáttal a kínokra. Elviselhetetlen volt, szenvedtem.
Jihun hirtelen tűnt fel előttem, szemei vörösen világítottak és jókedvűen, hangosan nevetett. Elkaptam a fejem és megfordultam, viszont ott is a férfit láttam. Akárhova néztem, mindenhol ő állt és nevetett, kezében kés volt, melyről folyt a vér. Teljesen összezavart, lemertem fogadni, hogy csak egy Jihun van és a többi csak a képzeletem szüleménye. Egyszerre mozogtak, egyszerre mondták a nevem és egyszerre forgatták a kést. Egyszerre ordították, hogy "Meghalsz!", miközben röhögtek, majd egy emberként rugaszkodtak el a talajtól és rám vetették magukat. Torkom szakadtából sikítottam és üvöltöttem, vergődtem a földön alattuk, miközben éreztem, hogy folyamatosan vágásokat ejtenek a testemen, ezzel felszabdalva ruháim is. Belenyomtak a talajba, szám telement sárral, égett a testem minden egyes porcikája. Éreztem az összes pengét, melyek felszakították bőröm rétegeit, és belemélyedtek húsomba.
Kezdett elcsendesedni körülöttem minden, fáradtam, már nem érzékeltem olyan élesen a fájdalmat. Erősen megvillanó fényt láttam, s már azt hittem, hogy az már a Mennyország, de nem így történt. Az erős, vakító fény miatt a Jihunok üvöltve szálltak le rólam. Nem tudtam követni az eseményeket, túl fáradt voltam ahhoz, hogy nyitva tartsam a szemeim. Üvöltéseket és morgásokat hallottam mindenfelől, majd éreztem, hogy valami a hátára vesz.
Ez volt az utolsó, amit érzékeltem, majd a sötétség beszippantott: elvesztettem az eszméletemet.
