Az elkövetkező egy hét és három nap gyötrelmesen, egyben eseménydúsan telt el. Changmin látogatása után két nappal figyelmen kívül hagytam nővérem figyelmeztetését és bementem a munkahelyemre, mert muszáj volt dolgoznom. Kevesebb, mint három hét volt hátra a nagy koncertig, én pedig nem tartottam sehol sem, s ez roppantmód zavart. Még mindig beteg voltam, a sebeim is fájtak, alig bírtam beszélni, az evés is nehezen ment.
A kiadónál volt alkalmam találkozni a két koreográfussal, akikkel hamar megtaláltam a közös hangot. Végre volt idejük velem foglalkozni, s én egyből kaptam az alkalmon, mondtam nekik ne kíméljenek és tanítsák meg az összes táncot. Látván az állapotom nem akartak tanítani, azt mondták, hogy csak akkor hajlandóak velem foglalkozni, ha rendesen meggyógyultam, ámbár addig erősködtem, míg vonakodva bele nem mentek - a sebeimről nem szóltam nekik, akkor tényleg nem vállaltak volna el. Egy feltételt szabtak ki: ha komolyabb bajom lesz, nem hibáztathatom őket. Ez alatt az egy hét és három nap alatt az összes koreográfiát megtanultam, addig hajtottam magam, míg tökéletesen nem mentek. Reggeltől késő estig gyakoroltunk, a két férfi a vége felé már csak nézett és javítgattak, ha kellett. Táncolás közben a sebeim fel-felszakadtak, némelyik még vérzett is, így többet nem tudtam elrejtegetni a két férfi elől a sérüléseimet. Már-már elájultak tőlem, nem bírták felfogni, hogy hogy vagyok arra képes, hogy miközben beteg vagyok, tele vagyok vágásokkal, táncolok és hajtom magam. Néha erélyesen megparancsolták, hogy menjek haza vagy erőszakot alkalmaznak, ekkor csak nevetve ráztam a fejem és kezdtem bele egy másik koreográfiába. Nem tudnám megfogalmazni, miért is csináltam ezt, különlegesnek éreztem magam, mert mindezt meg tudtam tenni bármiféle összeesés nélkül.
Tisztán emlékszem, kilencedikén - pénteki nap - a két férfi elment Youngminhoz hogy panaszt tegyenek rám, Youngmin ennek következtében a folyosón üvöltözött velem, kérdezte, hogy miért nem fogadok szót a két idősebb férfinak és, hogy miért teszem kockára az egészségem. Az igazgatóra sem hallgattam, nem ütött szíven az ordibálása, túlságosan makacs voltam, ekkor Youngmin a nővéremhez sietett, aki semmit sem tudott arról, hogy betegen táncolok, mert nagyon sokat dolgozott és tanult, haza sem ment, az ügynökségnél aludt, ezért nem is találkoztunk - ha pedig a cég épületében megpillantottam, elbújtam, hogy ne vegyen észre. Edina mikor megtudta a dolgot nagyon dühös lett, berobbant a próbaterembe ahol épp tartózkodtam és magából kikelve üvöltözött velem, a hegyi beszéd után rám parancsolt, hogy azonnal menjek haza, de nemet mondtam. Forrongott, sosem látott dühöt láttam az arcán és ismét csak rám üvöltött, ekkor a fejéhez vágtam hogy nem az anyám, s hogy bár ne lenne a nővérem - Youngmin azon a napon már felmérgesített, s feldúltan képes voltam gyerekes dolgokat vágni az emberek fejéhez. Láthatólag Edinát ez nagyon szíven ütötte és egy szó nélkül kiviharzott a teremből - onnantól kezdve nem beszéltünk és nem is találkoztunk. Rosszul kellett volna éreznem magam miatta, viszont ez egyáltalán nem volt így, s a tánc fontosabb volt, mint nővérem hisztije.
Mivel csak turmixon és vízen éltem, ráadásul egész nap intenzíven táncoltam, még jobban lesoványodtam. Egyre jobban hasonlítottam egy csontvázhoz, minden csontom kilátszott, a súlyom is kevés volt. Egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy hogy vagyok képes mozogni, hogy miért nem estem össze, vagy esetleg haltam meg. Úgy éltem, mint egy normális lány, kicsattantam, nem éreztem magam fáradtnak - ez bizarr volt, mégis előnyömre vált.
Egyébként az EXO még mindig nem adott életjelet magáról. Nem láttam őket az épületben, ha pedig próbáltam elérni valamelyik srácot, akkor csak az üzenetrögzítő kapcsolt. Hiába kérdeztem meg az S.M. dolgozóit, kitérő választ adtak és siettek a dolgukra - furcsának tűntek, mintha titkoltak volna valamit a fiúkkal kapcsolatban.
A céghez új alkalmazottak jöttek, pont annyi, amennyi vagy eltűnt, vagy meghalt. Nem hittem el, de a megmaradt alkalmazottak úgy csináltak, mintha meg sem történt volna az erdős eset. Serényen dolgoztak és ugyan úgy viselkedtek. Az újak között nem találtam barátot, mindegyik ellenszenves volt. Az egyetlen ember, akivel minden nap tudtam beszélni - a két koreográfuson kívül - az Taeyeon volt. Ha éppen úgy jöttek össze a szünetek, akkor kiültünk a tetőre és ott beszélgettünk. A lány is folyamatosan hajtogatta, hogy menjek haza, Ő még azt is felajánlotta, hogy bevisz a kórházba, mert elmondása szerint siralmas, ahogy kinézek. Ilyenkor mindig kedvesen elutasítottam és tereltem a témát.
Azon a héten szombat reggel találkoztam rég nem látott barátnőimmel, Byullal és Yunnal. Nem hívtam be a lakásba a testvérpárt, inkább elcsaltam őket a közeli játszótérhez, ott beszélgettünk. Elmondták, hogy Jiwoo sajnos nem hagyott fel a meglátogatásommal, előbb-utóbb el fog jönni és lerendezni az egész ügyet. Nem ütött különösebben szíven, hiszen mindig is olyan típus voltam, aki meg tudja védeni magát, ámbár mikor ezt kijelentettem a két lánynak, szörnyülködve néztek végig rajtam, majd jól kiröhögtek. Hiába, ezzel a testalkattal bizony nem tűntem fenyegetőnek.
Gyorsan tereltem a témát és felhoztam Zitao szülinapját, s ugyan már rég elmúlt, de segítséget kértem az album létrehozásában. Mind a ketten rábólintottak és még azon a napon elmentünk egy olyan üzletbe, ahol előhívattuk a Taóval közös képeimet. Az eladó lány igencsak furcsán nézett rám fotók láttán, de nem tette szóvá, minden további nélkül csinálta a dolgát. Miután kézhez kaptam a képeket, elmentünk egy kézműves boltba, ahol vettem egy vastag, kemény kötésű, kemény lapú A/4-es méretű könyvet - mely belül és kívül is teljesen üres volt -, színes filceket, mindenféle színű, méretű és formájú dekor köveket, csillogós tollakat, színes vékony kartonpapírokat, kétféle ragasztót, egy tekercs barna plüss anyagot, pandás és (szó szerint) Kakao Talkos matricákat. A kellékek beszerzése után elindultunk hozzám, útközben én még gyorsan betértem egy harmadik üzletbe pandás csomagolópapírért és egy pandafejes papírtáskáért.
Egész nap a fényképalbummal voltunk elfoglalva, az étkezőasztalon már alig lehetett elférni a sok kellék miatt. A két lány a legtöbb képet érintetlenül hagyta, némelyik képet körbevágták, valamelyikből polaroid fotót csináltak, s különböző mondatokat írogattak a kis fehér részre - az alá a kép alá, mikor egymás szemébe néztünk Taóval, Byul nem zavartatva magát odaírta, hogy "Csókolj meg, oppa". A rend kedvéért a lány a mondat alá firkantotta a nevét, ezzel jelölve, hogy ő írta és nem én. Én a vásárolt barna plüsst méretre szabtam, majd beborítottam vele a könyv borítóját. Vonalzóval a könyv mindkettő oldalán, alul is és felül is kimértem három centimétert, majd a meghúzott vonalakat követve, elfektetve kék rombusz alakú köveket ragasztottam mind a négy helyre, szorosan egymás mellé. Az egyik képet, amin a kamerába mosolygunk, kör alakúra vágtam, majd a könyv elejére ragasztottam bal oldalra - a képnek vágtam ki egy kék keretet is. Amíg a lányok befejezték a borító mindkettő oldalát, addig a színes kartonokból szíveket és virágokat vágtam ki. A borító egyébként egészen pofás lett, az elejét barátnőim megspékelték kettő cuki pandafej matricával, és az alsó kőcsík felé nem sokkal egyesével kivágva kék kartonból a betűket, a Memories szót ragasztották rá. A megmaradt helyekre fehér és kék színű, kerek formájú köveket ragasztottak. A hátuljára a kőcsík alá szintén egy mosolygós pandafej került, középre pedig a következők: immár hangullal a Készítő szócska, az alá európai betűkkel a "Mira™", ez alá szintén hangullal a Közreműködők, alá pedig európai betűkkel a "Byul™" és a "Yun™". Ezt követte az album belseje, mely sokkal időigényesebb volt.
Először mindegyik lapra kettő, illetve három képet ragasztottunk - a méret határozta meg a képek oldalon levő mennyiségét. Miután az összes kép a helyére került, felváltva a színes filctollakkal kereteket rajzoltunk a fotóknak - csipkéset, virágosat, leveleset, vagy éppen simát. Ezt követte az, hogy mindegyik oldalra egy-egy képhez mondatokat írtunk, illetve idézeteket. Végül azokat az oldalakat, ahova a képeket ragasztottuk, ízlésesen matricákkal, kövekkel, kivágott szívekkel, pandafejekkel, virágokkal díszítettük - illetve, egy-két helyre odarajzoltam a gucci márka logóját is. Az album fele üresen maradt, azokra az oldalakra csak egy-egy követ vagy matricát ragasztottunk, én pedig grafittal halvány kereteket rajzoltam a további képeknek. Mikor befejeztük az utolsó simításokat, megpusziltam a kész fotóalbumot, majd becsomagoltam a pandafejes csomagolópapírba.
Szép munkát végeztünk, s habár én nem tudtam enni, de barátnőméket megkínáltam kettő-kettő darab csokis-mogyorós brownie-val, amit előző nap unalmamban sütöttem. A sütemény megevése után még két órát beszélgettünk, legfőképpen azt találgattuk, hogy Tao hogyan fog reagálni a különleges ajándék láttán - mindenképpen pozitív reakciókban gondolkodtunk. Szóba került Jiwoo és az ő kis csapata, mind a hárman csodáltuk, hogy még nem jelent meg a házunk tájékán - felvetettem, hogy lehet, hogy bekamerázta a lakást, és éjjel-nappali figyeli minden egyes mozdulatom. Jót nevettünk a feltevésemen, barátnőmék elkönyveltek sült bolondnak, és Mira helyett humorzsáknak hívtak - ugyan is nem az volt az első bolondos megszólalásom. A tárgyalgásunknak Byul telefonja vetett véget, édesanyjuk hívta őt, hogy ideje hazamenniük.
Az ágyamon feküdtem, és a régi telefonomon lévő képeket nézegettem. Rengeteg EXO-s kép volt megtalálható a galériámban, akkoriban még külön mappákat is hoztam létre egy-egy tag fotóinak rendezésére - az összes mappát kitöröltem, mert nem volt rájuk szükségem. Természetesen azokat a képeket a memóriakártyámon hagytam, amiket már én készítettem róluk, illetve velük. Miközben a többi elemeket nézegettem, zenét hallgattam a másik telefonomon, legfőképpen Boyfriendet és BTS-t - eközben azon gondolkodtam, hogy biztos, hogy más bandákkal is fogok majd találkozni. Valójában ez a gondolat nem is dob fel. Random, hétköznapi dolog lenne, ha találkoznék másokkal is. A nézőpontom megváltozott azóta, mióta a fiúk tanára lettem, a régi rajongói énem lassan kezdett eltűnni a süllyesztőben.
Vajon a srácok visszatértek már? Már tizennegyedike van, jó lenne, ha megjelennének! Vagy azért nem jöttek még, mert valami baleset történt? Karamboloztak? Kórházban vannak? Vagy még rosszabb?! Jaj, ne beszélj hülyeségeket! Ha valami rossz dolog történt volna, már rég lett volna hír.
Átváltottam egy másik számra, egy teljesen ismeretlen szerzőtől származó relaxációs zenére, lezártam a Microsoft telefonom, a régi készülékemet az ágyam mellé raktam, letettem a fejem a párnára és lehunytam a szemem. Így a hét közepére valamennyire meggyógyultam, a rekedtségem elmúlt, a torkom már csak kicsit érezhetően fájt, a sebeim lassan, de biztosan gyógyultak, s végül két igazán zavaró tényező maradt jelen: az orrfújás és a köhögőrohamok. Az orrom kisebesedett a sok orrfújástól, és olyan vörös volt, mintha orrba vágtak volna.
Akkor is egy nagy zsebkendő tenger közepén feküdtem az ágyon, megszámlálhatatlan elhasznált papír zsebkendő hevert a matracon, de lusta voltam őket összeszedni és kidobni a kukába. Edina párszor rám szólt, hogy nem kéne ott hagyni a szemetet mindenhol, ahol én járok, de nem fogadtam szót. A nővérem egyébként kevesebbet volt otthon mint én, rengeteg tennivalót adtak neki a cégnél, alig volt ideje leülni pihenni. Este általában haza hozta a munkáját, folyamatosan olvasgatta munkahelyen kapott napirendeket, programokat és ütemterveket. Sosem gondoltam volna, hogy egy staffosnak ennyi a feladata - bár nem csak staffos, mert kapott más munkát is. A kibékülés vele a múlt heti incidenst miatt egészen könnyen ment, mert sosem bírtunk ki egymás nélkül hosszú távon.
A bátyám is felhívott, szerencsére kiengedték a kórházból, viszont a gipsznek még egy hónapig rajta kellett lennie a karján. Hangyányit sem rémült meg attól, hogy megtámadták otthon - visszament a házunkba, pedig simán elmehetett volna a legjobb haverjához, ő szívesen látta mindig. Azt is mondta, hogy az ablakot megcsináltatja, már konzultált az egyik ezermester ismerősünkkel.
Már épphogy elbóbiskoltam, mikor a zene elhalkult, és az előtérbe a KakaoTalk alkalmazás jellegzetes hangja került. Hm, ki lehet az? Két köhögés után felkönyököltem, majd a telefonomért nyúltam és feloldottam a zárat. Ahogy lehúztam a felső sávot, megpillantottam, hogy ki is írt. Zitao? Azta, eszébe jutottam! Azon nyomban ráböktem, már be is lépett az alkalmazásba és betöltötte a beszélgetést. A fiú elsőként egy matricát küldött, amin egy integető nyulacska volt.
Szia! Élek még! :D
Megmosolyogtam az üzenetet, úgy tűnt nem csak én éreztem hosszúnak a távolmaradást.
Vajon a srácok visszatértek már? Már tizennegyedike van, jó lenne, ha megjelennének! Vagy azért nem jöttek még, mert valami baleset történt? Karamboloztak? Kórházban vannak? Vagy még rosszabb?! Jaj, ne beszélj hülyeségeket! Ha valami rossz dolog történt volna, már rég lett volna hír.
Átváltottam egy másik számra, egy teljesen ismeretlen szerzőtől származó relaxációs zenére, lezártam a Microsoft telefonom, a régi készülékemet az ágyam mellé raktam, letettem a fejem a párnára és lehunytam a szemem. Így a hét közepére valamennyire meggyógyultam, a rekedtségem elmúlt, a torkom már csak kicsit érezhetően fájt, a sebeim lassan, de biztosan gyógyultak, s végül két igazán zavaró tényező maradt jelen: az orrfújás és a köhögőrohamok. Az orrom kisebesedett a sok orrfújástól, és olyan vörös volt, mintha orrba vágtak volna.
Akkor is egy nagy zsebkendő tenger közepén feküdtem az ágyon, megszámlálhatatlan elhasznált papír zsebkendő hevert a matracon, de lusta voltam őket összeszedni és kidobni a kukába. Edina párszor rám szólt, hogy nem kéne ott hagyni a szemetet mindenhol, ahol én járok, de nem fogadtam szót. A nővérem egyébként kevesebbet volt otthon mint én, rengeteg tennivalót adtak neki a cégnél, alig volt ideje leülni pihenni. Este általában haza hozta a munkáját, folyamatosan olvasgatta munkahelyen kapott napirendeket, programokat és ütemterveket. Sosem gondoltam volna, hogy egy staffosnak ennyi a feladata - bár nem csak staffos, mert kapott más munkát is. A kibékülés vele a múlt heti incidenst miatt egészen könnyen ment, mert sosem bírtunk ki egymás nélkül hosszú távon.
A bátyám is felhívott, szerencsére kiengedték a kórházból, viszont a gipsznek még egy hónapig rajta kellett lennie a karján. Hangyányit sem rémült meg attól, hogy megtámadták otthon - visszament a házunkba, pedig simán elmehetett volna a legjobb haverjához, ő szívesen látta mindig. Azt is mondta, hogy az ablakot megcsináltatja, már konzultált az egyik ezermester ismerősünkkel.
Már épphogy elbóbiskoltam, mikor a zene elhalkult, és az előtérbe a KakaoTalk alkalmazás jellegzetes hangja került. Hm, ki lehet az? Két köhögés után felkönyököltem, majd a telefonomért nyúltam és feloldottam a zárat. Ahogy lehúztam a felső sávot, megpillantottam, hogy ki is írt. Zitao? Azta, eszébe jutottam! Azon nyomban ráböktem, már be is lépett az alkalmazásba és betöltötte a beszélgetést. A fiú elsőként egy matricát küldött, amin egy integető nyulacska volt.
Szia! Élek még! :D
Megmosolyogtam az üzenetet, úgy tűnt nem csak én éreztem hosszúnak a távolmaradást.
Cső! Még szerencse, hogy élsz, Taozi! ;D Na, mi a szitu?
Főnökasszonynak jelentem, hogy épségben visszatértünk Koreába, már a lakásunkban vagyunk. Valójában már tegnap hazaértünk.:$ Remélem nem tervezel nagy fejmosást e miatt az egész miatt.
Nem terveztem nagy lecseszést, hiszen muszáj volt elmennetek. Csak azt nem értem, hogy miért nem szóltatok? S miért nem vittetek magatokkal? Mert az igazgató azt mondta, hogy veletek kell mennem minden fellépésre. o.o
Nem felléptünk, hanem forgattunk. :'3
Oh, tényleg...? ^^"
Uff, ez kínos. Mindegy. Zitao azonnal látta, és már pötyögte is be a választ. Egy kezembe fogtam a telefonom, a fejemen lévő fehér fejhallgatómat a nyakamba húztam a másik kezemmel pedig felügyeskedtem magam ülőhelyzetbe. A hátam és az ágy támlája közé tettem a párnám, nekidőltem, a térdeim pedig felhúztam. Ismét két kezembe fogtam a készüléket, és elolvastam, hogy mit írt a fiú.
Nem szeretnél most átjönni? Úgy is tudod, hogy hol lakunk, nem? ^^
A digitális órára pillantottam a telefon jobb felső sarkában. Fél öt múlt hat perccel, a szobában pedig teljes világosság honolt, ami jó időre engedett következtetni. Átmennék én, csak fogalmam sincs, hogy hol laknak. Emlékeim szerint még nem voltam náluk egyszer sem. Miért feltételezi azt Tao, hogy tudom, hol laknak?
Nem szeretnél most átjönni? Úgy is tudod, hogy hol lakunk, nem? ^^
A digitális órára pillantottam a telefon jobb felső sarkában. Fél öt múlt hat perccel, a szobában pedig teljes világosság honolt, ami jó időre engedett következtetni. Átmennék én, csak fogalmam sincs, hogy hol laknak. Emlékeim szerint még nem voltam náluk egyszer sem. Miért feltételezi azt Tao, hogy tudom, hol laknak?
Szívesen átmennék, csak nem tudom, hogy hol laktok. :D
Ugye a házatok közelében van egy emelkedő utca. Ott felmész, majd elfordulsz jobbra, ott pedig egy lejtő utcát veszel észre. Lemész az utcán - megjegyzem, elég hosszú az utca -, majd a sarki kifőzdénél elfordulsz szintén jobbra, onnan tíz perc séta és elérsz egy olyan magas vaskerítéshez és kapuhoz, amilyen én vagyok. A kerítéstől öt méterre egy négy szintes szürke háztömb áll, de azt már te is látni fogod. :D Remélem, érhetően magyaráztam.
Heh, érdekes milyen pontosan tudja oda-vissza az utat.
Heh, érdekes milyen pontosan tudja oda-vissza az utat.
Túlságosan is érhetően. ;3 Készülődök és megyek. Remélem nem őrzik nagy benga pitbullok az épületet. :3
De igen. Kettő is. Komolyan!
Komolyan...? *o* Ahw, imádom a pitbullokat! *-* :DD
Miért érzem azt, hogy ez a kijelentésed csöpög az iróniától? Nem hiszed el? :D
Az üzenetet megnéztem, de nem válaszoltam rá. Tényleg nem hiszem el. De lehet, hogy igaza van. Leképernyőmentettem a beszélgetést, hogy biztosan meglegyen az odaút, majd kiléptem az alkalmazásból. Lezártam a telefonom, a nyakamból pedig leemeltem a fejhallgatóm, majd a párnára tettem a telefonnal együtt. Az éjjeliszekrényemen lévő százas zsebkendőcsomagért nyúltam, kihúztam belőle egy darabot, kifújtam az orrom, majd a pulóverom zsebébe gyömöszöltem, mely már így is tele volt. Leszálltam az ágyról, ezt követően az ablakhoz sétáltam és kinyitottam azt. Kellemes meleg szállingózott befelé, a helyiség megtelt a kinti élet zajaival, a Nap pedig szabadabban süthetett be a szobába. Pont kapóra jön a helyzet, már úgy is szerettem volna sétálni egyet. Hátat fordítottam az ablaknak, és a ruhásszekrényemhez lépdeltem, melynek mind a kettő ajtaja tárva-nyitva állt. A ruháim rendezetlenül hevertek a polcokon, már nyoma sem volt annak a rendezettségnek, amit nővérem utoljára hagyott. A legfelső polcon lévő nadrágok közül a szürke melegítőnadrágom húztam ki, az alatta levő pakkból pedig a rózsamintás lenge trikómat választottam. Hm, még az ajándékot is oda tudom adni Zitaónak.
Nem tagadom, fel voltam dobva, örültem, hogy megérkeztek a srácok. Hiányzott már a hülye fejük, s már hiányoztak az elmés beszélgetések és az együtt táncolások. Örültem, hogy Zitao meghívott magukhoz, hülye lettem volna visszautasítani az ajánlatot.
Gyorsan átöltöztem, a lábaimra vettem egy pár fekete zoknit, felhúztam a fekete magas szárú tornacipőm és visszavettem a szürke kapucnis pulóverom. Hiába volt meleg, a szél fújt, s a biztonság kedvéért inkább felöltöztem rendesen, nem akartam visszabetegedni. A zsebeimben lévő elhasznált zsepiket a markaimba fogtam - de még úgy sem tudtam rendesen összefogni -, majd a már rég megtelt íróasztal alatti kukába dobtam. Ki kéne vinnem a szemetet. Az egész alakos tükröm elé álltam, a fésűmet felvettem a földről, majd átfésültem vele vállig sem érő hajam. Ezzel is kezdeni kéne valamit. A fésűt a mindenféle kacattal telezsúfolt asztalomra tettem, a dezodoromat elvettem az asztalról és alaposan befújtam vele magam.
Egy rövid pillantást vetettem a rendetlen szobámra - a papucsom egyik fele a sarokban, a másik az ágyam mellett hevert, néhány ruhám az ablak alatt volt egy kupacban, könyvek és egy pár cipő a tükör mellett állt, a laptopom és annak töltője valahol a szoba közepén, a zsebkendő tengerről pedig már ne is beszéljünk. Visszasiettem a telefonomért, amit a nadrágzsebembe csúsztattam, a másik zsebem pedig egy maréknyi zsebkendővel tömtem tele, ezt követően elhagytam a helyiséget. Nem csak a szobám, az egész lakást rendbe kéne rakni. Csaknem ugyan az volt a helyzet, mint a szobámnál - talán az ráadás, hogy a mosogatóban sok volt a mosatlan, az asztal tele volt el nem rakodott élelmiszerekkel, kávés bögrékkel, deszkákkal és késekkel, továbbá észrevettem egy tányért, melyen két kimbap árválkodott, az egyikbe bele is volt harapva. Edina, te sem tudsz ám elrakodni magad után. A nappali úgy-ahogy elfogadhatóan nézett ki, de nővérem kis része kész disznóól volt: az ágy vetetlen, ruhák, papírok és könyvek mindenhol.
A pandás ajándéktasakot - benne Zitao ajándékával - levettem az újonnan vett négypakkos kávébarna színű cipős szekrény tetejéről. Ha haza jövök, akkor összerakodok. Ez így nem mehet tovább. A zárból kihúztam a kulcsot, kinyitottam a bejárati ajtót, átléptem a küszöböt és visszacsuktam az ajtót, majd be is zártam azt. A kulcsot a nadrágom másik zsebébe süllyesztettem - már nem kellett a lábtörlő alá, meg ilyen helyekre rakni a kulcsot, mert még kétszer lemásoltattuk, így lett mindkettőnknek, és még egy pótkulcsot is birtokoltunk. Na, akkor induljunk neki!
Ahogy egyre feljebb sétáltam az emelkedő utcán, úgy lett minden egyre hangosabb: az emberek az utcán, a kifőzdéknél és a kávézók teraszán társalogtak, az autók és a robogók ide-oda pöfögtek és búgtak, a város távolabbi részeikből is odaszűrődött némi zaj. Néhány kutya ugatott, a madarak a fákon kánonban fújták a tavaszi nótát, s a szellő pedig lágyan rezegtette és egymáshoz ütlegelte a faleveleket, melyek szép zöld színben pompáztak. Verőfényes napsütést volt, kellemes meleg cirógatta az arcom, bár így sem vettem le a pulóveromat.
Mélyen elgondolkodva figyeltem a környezetet és az embereket, s azon járt a fejem, hogy milyen hamar beilleszkedtem abba az idegen közösségbe. Már rutinból hajoltam meg miközben köszöntem és használtam a különböző korú és nemű személyekre a megfelelő jelzőket - kivéve az "oppa" megszólítást, mert azt akkor sem voltam hajlandó kimondani, ha megvertek volna érte. Elég hamar megszerettem az új, egy nyugati ember számára egzotikus ízeket, nyugodt szívvel tömtem magamba a különböző ínyencségeket. A nevezetes helyeket még nem volt alkalmam meglátogatni, és a kultúrába sem ástam bele magam nagyon mélyen - ezt a két dolgot feltétlenül pótolni kellett. A rengeteg embert és a szmogot is elviseltem úgy-ahogy, csak egyetlen egyel volt igazán bajom, az pedig a közlekedés volt. Az autósok nagy része siralmasan vezetett, volt, hogy meg sem várta mire teljesen zöldre váltott, máris rátaposott a gázra. A biciklisekről nem is beszélve! Borzalmasak. Mintha nem is lettek volna járókelők az utcákon - mert akadt olyan, aki a járdán tekert állat módon és még Ő volt felháborodva, ha az útjában álltak.
A nem annyira tompa memóriámnak köszönhetően anélkül eligazodtam, hogy megnéztem volna Zitao útbaigazítását. Ha jól néztem az órát, húsz perc alatt értem el a magas, emlegetett kapuhoz, és a mögötte húzódó négy emeletes panelhez. Elég kopár a környezet. A kerítésen belül egyetlen egy fa sem állt, csak középen a szürke háztömb, előtte egy, a bejárati ajtóhoz vezető út, és az előtt pedig a tiszta füves terület. Csak érdekességként, abban az utcában, ahol én voltam, ugyan ilyen kapuk, és még öt ugyan ilyen háztömb volt látható. Elképzelhető, hogy abban is idolok laknak.
Zitao egyébként igazat mondott, mert a panelház mellett kettő barna pitbull kutyát véltem felfedezni, akik a fűben fekve süttették a hasukat. Izmosak, bár nem annyira durván, mint a direkt a harcra tenyésztett kutyák, hanem egyenletesen oszlott el raktuk az izom. Méreteiket tekintve közepesek voltak, ami erre a fajtára jellemző. A füleik nem voltak felvágva, két oldalra hajolva tették még aranyosabbá robusztus fejüket. A kezdeti varázst a következő pillanatban a két eb zavarta meg, akik mikor megláttak, egyszerre pattantak fel és jó mély hangon kezdtek el ugatni, mindeközben a kerítéshez futottak, néha mellső lábaikkal még a kapura is felugrottak. Hát, én nem fogok bejutni egykönnyen. Tanácstalanul álltam a kapu előtt, nem is figyelve a két kutya féktelen ugatására, azon gondolkoztam, hogy mit tegyek. Az nem jó megoldás, ha bedugom a kezem és megpróbálom őket jó belátásra bírni, mert biztos, hogy elveszítem pár ujjam. Vagy az egész kézfejem. Benyúltam a zsebembe és előhúztam a telefonom, nem is tudtam, hogy addig miért nem jutott eszembe.
Kikerestem Tao számát, a következő pillanatban pedig a fülemhez emeltem a készüléket, és hallgattam, ahogy kicsöng. Eközben jobbra-balra lépdeltem és a két kutyát figyeltem, akik még mindig nem hagytak fel az elkergetésemmel. Kitartóak. Érzékeltem, ahogy a másik oldalon felvették a készüléket, s a fiú beleszólt a telefonba.
- Szia! Mi a gond? - kérdezte a kínai, eközben hallottam, hogy épp csámcsog valamin.
- Hello. Beengednél? A pitbulljaitok nem igazán szeretnének velem barátkozni - harsogtam túl a kettő kutya ugatását.
- Oh, vagy úgy. Mindjárt kiküldöm valamelyik köcsögöt - azzal kinyomta a telefont. Felhúzott szemöldökkel, érdekesen nézve vizslattam a fülemtől elemelt készüléket, az előbbi beszélgetés nem kicsit volt furcsa számomra. Miért nem ő jön ki? Végül is, nekem mindegy. De mi volt ez a köcsög kifejezés? A szememet megforgatva felsóhajtottam, majd visszatettem a zsebembe a telefont. A táska fülét a csuklómra húztam, s vigyázva, hogy ne gyűrjem meg a tasakot fontam össze mellkasom előtt a karjaim. Komolyan, én azt hittem, hogy viccelt a kutyákkal kapcsolatban.
Nem is kellett sokat várnom, észrevettem, hogy a kétszárnyas ajtó kilincses ajtaja kinyílik, és Chanyeol jelent meg az ajtóban szürke melegítőben és pulóverban, kék-fehér csíkos papucsban zokni nélkül, fején piros baseball sapka volt. Nagy mosoly kúszott az arcomra, ahogy megláttam a manó fülűt, hiányzott már a hülye feje és a poénjai. Ideje volt már.
- Sólyom! Vadvirág! Hozzám! - üvöltött a kutyáknak, a behívást egy nagy füttyel egészítette ki. A kutyák azon nyomban elhallgattak, sarkon fordultak és a magas fiú felé robogtak. Azta szentségit! Szépen be lettek tanítva! Amint odaértek Chanyeolhoz, leültek a lába elé és a fejüket felemelve, farkukat csóválva várták a következő utasítást. A fiú elmosolyodva egyenként megsimogatta a jószágokat, majd egy határozott "Helyetekre!" parancs után a kutyák elindultak a panel mögé. Hm, minden elismerésem.
Magasba emelt kézzel csápoltam, hogy magamra vonjam a fiú figyelmét - ahogy észrevett, az arcára még szélesebb mosoly kúszott, és egy, a zsebéből elővett kulcscsomót lóbálva indult meg a kapu felé.
- Na, itt az egyik elveszett bárány! - Nem tudtam megállni, szükségesnek éreztem ezen mondat kimondását.
- Sajnálom, tényleg. Legközelebb szólni fogunk, de neked úgy sem kellett volna jönnöd - kért elnézést magyarázattal megspékelve. Jó, ezt tudom, de akkor is szólnotok kellett volna. Kinyitotta a kaput, majd a kapuajtó mellé állva egy elegáns kézmozdulattal beinvitált. Kuncogva és pukedlizve tettem eleget a kérésének és besétáltam. A fiú visszacsukta a kaput, de már nem zárta vissza.
- Egyébként örülök, hogy visszajöttetek. Hiányoztatok - mosolyogtam, és teljesen komolyan gondoltam a kimondott szavakat. Válasz nem érkezett, megerősítésként egy meleg, hosszú ölelést kaptam, legszívesebben el sem engedtem volna a fiút, annyira jól esett az ölelés.
- Menjünk. A többiek már várnak - karolt belém és a nyitva hagyott bejárati ajtó felé kezdtük sétálni. Hosszú lábai miatt alig tudtam vele lépést tartani, erősen kellett koncentrálnom az iramra.
- Egyébként ez a panel csak a tiétek? - érdeklődtem, miközben átléptük a küszöböt, Chanyeol pedig becsukta az ajtót. Egy teljesen átlagos, hűvös lépcsőházban álltam, középen lépcsősorral. Bár, ez hülye kérdés volt. Ha nem csak az övék lenne, akkor nem lenne odakint az a kettő kutya.
- Igen. Az első két szinten laknak a menedzserek, a másik kettő pedig a miénk - engedte el a karom, és lépcsőzni kezdett. Kettesével szedve a fokokat követtem egészem a negyedik emeletig, aminek folyosóján csak egyetlen ajtó volt, pont a folyosó végén.
Az ajtót vörösre mázolták, az ajtó mellett kettő virágcserép állt zöld növényekkel, és egy eléggé rongyos állapotban lévő lábtörlő éktelenkedett ott. Chanyeol kinyitotta az ajtót és előre engedett. Ahogy átléptem a küszöböt, a szemem elé került egy nagy nappali, két fehér kanapéval és hat fehér fotellel. A nappaliban Minseok és Jongdae ült, mind a kettőjük fülében fülhallgató volt, ezért sem figyeltek fel az érkezésünkre.
Az ajándéktáskát a fal mellett álló szekrény tetejére raktam, ezután levettem a cipőm a kapucnit lehúztam a fejemről.
- Jé, neked jóval rövidebb lett a hajad - nézett le rám Chanyeol, és megpiszkálta rövid tincseim. Elmosolyodtam, és elrendeztem a rakoncátlan szálakat. - Hogyhogy levágattad?
- Hosszú történet - vontam meg a vállam, a zsebemből pedig elővettem egy alig használt zsebkendőt és belefújtam az orrom. Késztetést érzek, hogy minél előbb találkozzak Zitaóval.
- Látom, meg is fáztál - állapította meg Chan, mintha nem is lett volna nyilvánvaló.
- Hűha, Chanyeol, te még sokra fogod vinni az életben orvoslás terén - tettem a vállára a kezem és elismerően megpaskoltam azt.
- Mi az hogy! - ütötte meg kétszer a mellkasát, majd engem kikerülve lépdelt beljebb a nappaliba, melyet egy szürke szegélyzés és sötétebb parketta választott el a bejárati ajtó előtti tértől.
A nappali bal felőli oldalán egy nagy plazmatévé volt felszerelve a falra, mellette komplett házimozirendszer, s egy külön szekrényben pedig különböző DVD-k és CD-k sokasága foglalt helyett. A szemközti oldalon egy erkély, mellette kettő ablak. A falakon képek lógtak, az ablak alatt egy komód helyezkedett el. Az ülőgarnitúrák alatt bolyhos hófehér szőnyeg futott. Pár lépést megtéve előre észrevettem, hogy jobb oldalon egy folyosó nyílik a nappaliból, s jobb oldalon a sarokban pedig egy nyitott ajtó, mely egy nagy konyhába vezetett.
A konyhában Kyungsoo tevékenykedett, viszont nem láttam mit ügyködik, mert pont eltakarta. Mikor oldalra fordult, akkor vettem észre, hogy egy vízforralót tart a kezében. Azt hiszem őt lepem meg először. Nem is törődve a még mindig a foteleken ülő két sráccal, vigyázva indultam el a konyha felé, mert a fapadló eléggé csúszósnak bizonyult. Mivel nem akartam megijeszteni Kyungsoot, ezért az ajtókeretnek támaszkodva megvártam, míg elindítja a forralót. Vajon mit készíthet? A felette levő szekrényt kinyitotta, melyben különböző fűszerek és édesítőszerek helyezkedtek el - kezébe fogott egy piros színű dobozt, majd leemelte a polcról. Szóval teát csinál. Köhintettem párat, hogy magamra vonjam a figyelmét, mert minél előbb túl szerettem volna lenni a köszöntésen. Viszont a fiú nem hallotta meg erőtlen köhintéseim, s nem is érzékelte, hogy a háta mögött állok. Nem szerettem volna durvább módszerekhez folyamodni, ezért megismételtem a köhintés, melyet abban a pillanatban egy megállíthatatlannak tűnő köhögőroham követett.
Kyungsoo ijedten fordult meg, és kerek szemekkel nézte, ahogy fuldokoltam. Egyik kezem a szám elé téve, a másikat felemelve integettem neki, és legyintgettem, hogy nem kell közelebb jönnie, én megoldom a helyzetet. A rohadt életbe, csak múlna már el ez a betegség! Végre valahára abba tudtam hagyni a köhögést. A könnyeimet és a számat törölgettem, ezután a szemembe lógó hajam a fülem mögé söpörtem. Egyébként Zitao hol lehet? Talán a szobájában van.
- Hali, Kyungsoo! Mi az ábra? - köszöntem vidám hangom, mintha az előbb még nem álltam volna a megfulladás határán. A fiú nem válaszolt azonnal, még pár másodpercig pislogás nélkül figyelt. Megrázta a fejét, hogy eltüntesse az előbbi kábulatot, majd mosolyt erőltetett magára.
- Szia. Jó újra látni - tette meg a pár lépés távolságot, ami közöttünk volt, és magához ölelt egy rövid időre. Ha ez így folytatódik, akkor ma még tíz ölelést fogok kapni. Visszaöleltem, és én voltam az, aki elhúzódott.
- Megyek, mert valójában Ta-
- MIRA! - kiáltott fel egyszerre vagy öt ember. Szent szar! Mint akit megcsíptek hátulról, úgy fordultam szembe a hangok forrásaival. Nem tévedtem nagyot, hat ember állt az ajtóban. Luhan, Minseok, Jongdae, Jongin, Baekhyun és Joonmyun nagy szemekkel, vigyorogva álltak egy helyben, s úgy néztek ki, mintha egyszerre akarnák elmondani azokat az élményeket, amiket a távollétükben szereztek. Végül csak egy nagyot sóhajtottak, hogy lecsitítsák magukat egy kicsit.
- Örülünk, hogy újra látunk! - hadarta Baekhyun, s erős, csontropogtató ölelésben részesített. Azt hiszem az elkövetkezendő öleléseket vissza fogom utasítani.
- Rendben, Baek, én is örülök nektek - ütögettem meg a hátát, s kibontakoztam az ölelésből.
- Had adjak én is egy ölelést! - s abban a pillanatban Joonmyun szorított magához. Hát ezt nem hiszem el.
- Rendben, rendben, légy erős - ütögettem neki is a hátát, majd lefejtettem a hátamról a karjait.
- Akkor már é-
- Több ölelést most ne, jó, srácok? Zitao ho-
- Mira! - Francnak kell mindig az ember szavába vágni! Yixing sétált felém nagy léptekkel, majd minden további nélkül ragadta meg a csuklóm és kezdett húzni maga után.
- Hé, fékezzük az indulatokat! - kiáltottam, s megpróbáltam megállni, de még úgy is mentem előre, ugyanis a zoknim annyira csúszott, hogy a fiú magával tudott húzni - ezért inkább feladtam, és követtem őt a konyha melletti folyosóra. Mi ez így hirtelen?
A folyosón ajtókon és egy hosszú fehér padlószőnyegen kívül alig volt valami. Összesen nyolc ajtó volt, a bejárattól nézve bal oldalon öt, a jobb oldalon pedig három. A folyosó legvégén egy ablak állt, előtte ruhaszárítóval, tele ruhákkal. Yixing a bal oldalon levő első ajtón nyitott be.
Elengedte a csuklóm és beljebb ment a rendezett szobában. Az ajtót becsuktam és alaposabban körbenéztem. A falak mályvaszínűek voltak, a padló sötét színű parketta. Tőlem bal oldalon a közepes méretű szoba végén a fal mellett vízszintesen egy egyszemélyes ágy állt, mellette éjjeliszekrénnyel, afölött ablak. A helyiség másik végében beépített szekrénysor volt, amellett egy teli íróasztal egy székkel. Hm, egészen otthonos. Mindenképpen pozitív a véleményem.
- Ülj csak le - bökött a szépen elrendezett ágy felé Yixing, s ő pedig leült. Eleget tettem a kérésének, majd szó nélkül sétáltam a fekhelyhez és leültem a fiú mellé.
- Tetszik a szobád - kezdeményeztem beszélgetést, s a bal lábam átvetettem a másikon. Már két perce ültünk csendben, s nem tudtam, hogy Yixing miért nem szólt hozzám. Ő rángatott be a szobájába, hát beszéljen!
- Mennyire csúnyák a vágások? - nézett mélyen a szemembe, halkan formálva a szavakat. Ajkaim résnyire nyíltak, szemöldök ráncolva, szemeimet csíkba összezárva néztem csodálkozva a fiúra, aki a vágásaimról érdeklődött. Honnan tudja?
- Honnan tudod, hogy vannak vágásaim? - ejtettem le magam mellé a karjaim.
- Edina mesélte - túrt bele frusztráltan a hajába, úgy tűnt, mintha nem teljesen az igazságot mondta volna, de abban a pillanatban azt a gondolatot elhessegettem a fejemből. - Ő már egy órája itt van. Egy szinttel lejjebb vannak Yifannal - bökött a padló felé.
Ha lehetett, még inkább a homlokomra szaladt a szemöldököm. Szólhatott volna.
- Egyébként, gyógyulófélben vannak - kanyarodtam vissza az eredeti témához, összefűzött ujjaim térdeimre helyeztem. Szélsebesen száguldottak fejemben a gondolatok, nem értettem, hogy Edina miért nem szólt, és hogy Yixing miért érdeklődik ez iránt. Annyira hülye vagyok... biztos csak aggódik. Nem kell mindent úgy felfújni!
- Megnézhetem őket? - érkezett a következő, váratlan, puhatolózó kérdés. Még inkább összezavarodtam, fogaskerekeim megállíthatatlanul forogtak. Miért is? Szó nélkül néztem rá, nem tudtam, hogy mit válaszoljak. Legyek elutasító vagy mutassam meg? Bár semmit sem veszítek.
Rosszallóan ciccentve egyet álltam lábra, majd nyúltam a pulóverom aljához és levettem magamról. Fehér, rózsa mintás ujjatlanom lógott rajtam, bőröm libabőrös lett, ahogy megéreztem a hideg levegőt. Hogy bírják ilyen hidegben? Sosem bírtam a hideget, mindig is a meleg felé hajaztam, s az a hőmérséklet, ami ott fogadott, ki tudott volna kergetni a világból. Hiszen kint is langyosság van! Akkor itt miért van ennyire hideg?
Yixing elborzadva nézte felsőtestem, alaposan bejárta szemeivel csontos vállaim, vékony karjaim természetellenesen kiálló kulcscsontjaim és szegycsontom. Utáltam tükörbe nézni a kinézetem miatt, félő volt, hogy ilyen csont és bőr állapotban majd nem fogok kelleni senkinek - bár feleslegesen gondolkodtam néha ilyeneken, mert ha jobban megnéztem, akkor a koreai lányok nagy részének is hasonló alakja volt. Csak én gebébb és soványabb voltam. Figyelmen kívül hagytam a fiú együtt érző tekintetét, reflexszerűen nyúltam az ujjatlanomhoz és húztam le magamról azt is. A hidegérzet még jobban átjárt, mintha egy kád jeges vízből szálltam volna ki - megborzongtatott, a libabőr nem szűnt meg. Rohadt hideg van.
A sebeim már nem voltak annyira csúnyák, mint a megtámadásom utáni napokban. Var képződött rajtuk, kivéve azon, ami a hátamon húzódott, abban még mindig benne volt a varrat - a combomon és a karomon lévő vágásoknak nem volt idejük gyógyulni, mert voltam olyan ügyetlen, hogy táncolás közben párszor felszakadtak és vérezni kezdtek. Néha fájdalmas volt a hason és a háton fekvés, de egypár alkalom elteltével meg tudtam szokni a nyomás okozta kellemetlen fájdalmat. Changmin egy párszor meglátogatott, bekente a sebeket, és ha kellett be is kötözte azokat. Infúziót még kétszer kaptam, s valóban hatásos volt, mert erősebbnek éreztem a testem és a szervezetem is.
Yixing arcáról sok érzelmet tudtam leolvasni, legfőképpen a bánat, a sajnálat és a düh jelei voltak megtalálhatóak rajta - szemében aggodalom tükröződött. Utálom, ha így néznek rám az emberek. Nem szükséges sajnálni. Hosszú ujjai begyeivel végigszántotta a hasamon átfutó vágást, leheletfinoman, akár a legminőségibb selyem. Érintései nyomán melegséget éreztem, szétáradt testemben, mintha forró teát ittam volna - a melegség megszűnt, ahogy elemelte a kezét. Milyen meleg a keze.
- Megfordulnál? - Halkan kérdezte, szomorúan. Yixinget még nem láttam ennyire bánatosnak, általában mosolygott, vagy csak nézett ki a fejéből - de akkor tisztán lehetett látni rajta a tiszta érzelmeit. Összevont szemöldökkel méregettem; végül is nem szóltam, csak hátat fordítottam neki. Történhetett vele valami? Az egyik barátja, vagy családtagja balesetet szenvedett? Elvesztette a legbecsesebb tárgyát, amit a nagyapja adott neki? Pár pillanattal ezelőtt még hallottam a fiú lélegzetvételét, de akkor az is elakadt, s csak másodpercek után kezdett ismét levegőt venni.
- Borzalmas - préselte ki magából Yixing, elfojtott hangon.
- Ez már a szebbik állapot. Látnod kellett volna két hete. Égtek, vörösek voltak, véreztek és gennyeztek is. Az volt a borzalmas. - Állításaimat bólogatva kísértem, karjaimat összefontam mellkasom előtt, és dörzsölni kezdtem azokat, hogy melegen tartsam magam.
- Mi történt? - Éreztem, hogy mutatóujját végigvezeti a varrat vonalán, érintése nyomán megint csak melegséget éreztem, szemeim egy pillanatra lehunytam az érzéstől.
Arra a kérdésére, hogy mi történt, nem tudtam mit válaszolni. Szerintem jobb, ha elmondom az igazságot, mert az fix, hogy Yixing is tudja az erdőben történteknek a valódi okait. Már fordultam volna meg, mert azért mégis csak felé nézve kellett volna beszélnem, de a fiú a derekam mindkét felére ráhelyezte a tenyerét, ezzel megállásra késztetve - villámcsapásként ért a meleg, mintha egy kályha mellett ültem volna. Furcsa, hogy ilyen hidegben ennyire meleg a keze.
- Valójában nem tudom. Az erdőben a játék közben elvesztettem Edináékat, aztán megkergetett egy nagy benga fekete farkas, majd jött egy hapsi, aki meg akart késelni, és aki kinyírt két nőt. Levertem a csávót és elfutottam, de végül is utolért. Aztán ami következett, azt még mindig nem tudom felfogni. Az ipsének vörösek lettek a szemei, majd megsokszorozódott és úgy támadott meg. Esküszöm Yixing, és a bizonyíték is a testemen van, hogy a klónjai lettek! - Hangsúlyozva, teljesen beleéve magam osztottam meg a fiúval a történteket. Olyan tisztán emlékeztem a Jihunokra, hogy már-már láttam is magam előtt a dühtől eltorzult arcukat, vérvörös szemeiket és a pengeéles kést, mellyel a sebeket ejtették rajtam. Ha nem mentem volna bele ebbe az olimpiába, akkor nem történt volna meg mindez.
- Azt mondtad, hogy vörös szeme lett és meg is sokszorozódott? - kérdezte Yixing, viszont nem hitetlenkedve, hanem inkább elborzadva, mint aki tudja, hogy Jihun mi is volt valójában - mert tisztában voltam azzal, hogy nem ember volt. Annyi mindent láttam és tapasztaltam már abban a pár hétben, hogy hinni kezdtem a természetfelettiben. Mindig is érdekeltek a misztikus jelenségek, a nem e világi teremtmények. Sokat olvastam az interneten ilyen témákban, és a közeli könyvtárat is sűrűn látogattam. Semmi sem zárta ki ezeknek a jelenségeknek a létezését, mindig voltak és lesznek is olyan emberek, akik hinni fognak benne.
- Te tudod, hogy mi volt az, ugye? - fordultam vele szembe, és mélyen, fürkészve néztem bele barna szemeibe. Ellágyult arca akkorra már megkeményedett, az aggódásnak nyoma sem volt, komolyság áradt belőle. Tudja. Remélem most meg tudok valamit. Elkezdhetném összerakosgatni az információkat, mert már nagyon rá szeretnék jönni arra, hogy mi is áll valójában a történtek hátterében. Yixingen láttam, hogy habozik, nem tudta, hogy elmondja-e, vagy sem - vagy nem tudta, hogy megbízzon-e bennem, avagy sem. Na, gyerünk, mi lesz már? Beleéltem magam a helyzetbe, a szívverésem és légzésem felgyorsult, szinte remegtem, annyira izgatott voltam a tudattól, hogy hátha kapok egy kicsi információ morzsát. A fiún láttam, hogy megadja magát, reszelős sóhajt hallatott, kezeivel beletúrt barna hajába.
- Te is láttál már ilyen teremtményt. Csak az eredeti alakjában. A nagy fekete farkas alakjában. - Lassan, tagoltan, szájbarágósan ejtette ki a szavakat, melyeknek egyre nagyobb súlya lett. Kerek szemekkel, meglepődésemet el nem rejtve néztem Yixinget. Szóval azok a bengák alakváltók? Az izgatottság felülkerekedett rajtam, alig vártam, hogy a fiú folytassa ezeknek a különös lényeknek az ismertetését - az elmém filmként vetített elém egy régebbi történést, melynek főszereplője én és egy fekete farkas voltam. Tisztán emlékeztem, hogy üldözött, és meg is ölt volna, ha Kékszemű nem siet a segítségemre. Tényleg! Olyan régen láttam már azt a farkast! Vajon még az erdőben van? Remélem nem történt semmi baja.
- Ennek a fajnak a tagjait Fajzatnak hívják - árulta el a közös nevüket, kihúzva magát, ujjaival térdein dobolt. Ez is értékes információ. - A már régen meghalt emberek alakját veszik fel.
Egy pillanatig nem is a fiút néztem, mert a csuklómon található fekete gumival kis lófarokba fogtam a hajam, de azután, miután meghallottam az információt, felkapva a fejem néztem a szemébe: - Azt a! Azok az emberek milyen régen haltak meg? Egy-két napja? Két hete? Két hónapja? - engedtem le a kezem magam mellé, s eközben észrevettem, hogy már nem is dideregtem póló nélkül, sőt egész kellemesen éreztem magam. Különös. Hm, ha a régi halottaknak az alakját veszik fel, akkor a hozzátartozók mit szólnak, hogy viszont látják az adott embert? Vagy elfeledtették velük, hogy egykoron a családhoz tartoztak?
- Harminc éve - ejtette ki a hihetetlen számot. Megakadt a lélegzetem és köpni-nyelni nem tudtam. Szóval harminc éve. Az nem most volt!
- Hihetetlen, hogy ezeket mind tudod, Yixing! - Széttártam a karom, hitetlenül, ostobán vigyorogva. - Annyira örülök, hogy veled el tudok beszélgetni ezekről a dolgokról. Nem mertem senkivel sem megosztani, mert azt hittem, hogy sült bolondnak fognak nézni - vittem le a hangerőt az utolsó szavaknál, nagy szemekkel figyelve beszélgetőpartnerem.
- Abban biztos lehetsz, hogy én nem foglak sült bolondnak nézni, hiszen ezek tények - fonta össze a kezeit a mellkasa előtt, és komolyan nézett a szemembe, mintha egy előírt szabályt, vagy egy fontos törvényt árult el volna. - Nem akartam, hogy belekeveredj ebbe az egészbe, de sajnos már nem tudsz úgy elsétálni, mintha mi sem történt volna. - Úgy éreztem, hogy ezzel az egyetlen egy mondatával rengeteg mindenre utalt: a Johnnal való farkasvadászatomra, az elfogott farkasra, az első találkozásomra egy Fajzattal, az olimpián történtekre. Derengeni kezdett előttem egypár információ martalék, miszerint Yixing az egyik alkalomkor nekem rohant és az elájulásomban is fontos szerepet játszott. Most megfogtalak.
- Te is valami természetfeletti abrakadabra vagy? Vagy valamiféle kuruzsló? - vettem kicsit viccesebbre a figurát, és kis híján felnevettem a kiejtett szavaimon. Yixing viszont nem találta annyira viccesnek, továbbra is kemény, rezzenéstelen arckifejezéssel nézett engem. Arcomról lehervadt a mosoly, és szemeimet összehúzva figyeltem tovább. Most meg mi van?
- Nem vagyok sem abrakadabra, sem kuruzsló. És kérlek, ne csinálj ebből viccet, mert rohadtul nem vicces! - Ahogy ejtette ki a mondatot, úgy élte bele magát, és úgy lett egyre hangosabb - az utolsó szavakat már kiabálta. Hátrahőkölve, not bad fejjel méregettem, kezeimet összefontam mellkasom előtt. Bocs, még én kérek elnézést! Yixing szabályosan fújtatott az idegességtől, sosem láttam még olyannak azelőtt. Karjaimat magam mellé ejtettem, furcsán de kíváncsian néztem a látszólag szenvedő fiút: párszor a fejéhez kapott, remegett, megállás nélkül pislogott, arca eltorzult, szabad kezével pedig a lepedőt markolta. Mi lett vele ilyen hirtelen? Csak vicceltem, miért nem tudja felfogni? Már azon voltam, hogy letérdelek elé és megfogom a vállát, de a következő pillanatban vett egy mély levegőt, melyet akadozottan fújt ki; ennyitől képes volt megnyugodni. Újabb sóhaj hagyta el ajkait, majd a szemembe nézett, mintha mi sem történt volna. Ez meg mi volt?
- Dührohamaid szoktak lenni, vagy mi? - mondtam ki az első gondolatom, ami a legelőször az eszembe jutott - azon nyomban a szám elé kaptam a kezem, mert Yixing olyan gyilkos szemeket villantott rám, mintha mondjuk az anyját öltem volna meg. Rövid pantomimmel elmutogattam, ahogy a mutató- és a hüvelykujjammal összehúzom a számon lévő képzeletbeli cipzárt. Yixing tényleg nem érti a viccet. Bár aláírom, ebben nem volt semmi vicces.
- Szeretnéd tudni, hogy valójában mi is vagyok? - érkezett váratlanul a kérdés, a következő pillanatban pedig Yixing felállt és szorosan elém lépett. Úgy beszél, mintha egy űrlény lenne. Ismét csak hátrahőkölni tudtam, és a fejem is hátra hajtottam, a fiú arca elég közel volt az enyémhez, mert miközben elém lépett még le is hajolt. Ejnye!
- Igen, szeretném tudni, csak kérlek, ne lépj be a magánszférámba! - S nem tudtam megállni, hogy ne mondjak valami hülyeséget ezen mondatom után: - Csikiz a chakrád.
Yixing csak forgatta a szemét, és tenyerét a hasamon végighúzódó sebre tette. Szemeim majd kiestek a helyéről, annyira váratlanul ért. - Jól figyelj!
Lehajtottam a fejem és szinte pislogás nélkül néztem a fiú kezét. Oh, most mi fog következni? Elakadt a lélegzetem, ahogy észrevettem: Yixing egész kézfeje zölden kezdett világítani. Mi a...?! Elnyíltak az ajkaim, ahogy figyeltem a különös, nem emberi jelenséget. A fény nem volt annyira erős, ezért figyelemmel tudtam kísérni a következő történéseket, ámbár azok már csak érzés formájában jelentkeztek. Halk, sercegő hangot hallatott a zöld fény, s hangyányit még pulzált is. Hogy lehetséges ez? Először melegnek éreztem a sebet és a körülötte levő bőrt, majd pár pillanatig a melegség átváltott fájdalommá, amitől felszisszentem, kezeim ökölbe rándultak. A fájdalmat még furcsább jelenség követte: szabályosan éreztem, ahogy a seb összehúzódott. A zöld fény lassan kihunyt, Yixing pedig elvette a kezét, mely alig észrevehetően, de remegett. Ez hihetetlen volt!
Ámulva néztem a hasam, melyen már nem láttam a vágást. Hiába dörzsölgettem a helyét, hiába csíptem meg és huzigáltam a feszes bőrt, a sebnek hűlt helyét találtam. Ilyen... ilyen valóban létezik...!?
- Na ne...! - Tátott szájjal néztem fel Yixingre, aki halvány mosollyal méregetett. - Gyógyító vagy?! Basszus, te... te eltüntetted a sebem! - Nevettem fel hitetlenkedve, idiótán. Bár mit lepődök meg?! Yifannal fejben kommunikálok! Vajon tudják egymásról, hogy ilyen képességet birtokolnak?
- Szóval nem kuruzsló, hanem gyógyító. - Félmosolya mosollyá nőtte ki magát. - Bár ahogy látom, nem lepődtél meg annyira. Hogyhogy? - húzta fel a szemöldökét. Mosolyom lehervadt, és póker arccal pislogtam rá.
- Azért, mert... mert már találkoztam Fajzatokkal, egy-kettő meg is támadott... már nem lepődök meg semmin. Hiszen ez itt Dél-Korea, itt minden megtörténhet! - hadartam, artikulálva és mutogatva. Azt nem akartam mondani, hogy azért nem lepődök meg, mert már Yifan elsütötte egyszer ezt az erős dolgot, mert sejtettem, hogy nem tudják egymásról.
- Valóban, itt minden megtörténhet. - Úgy ejtette ki a "minden" szót, mintha valami varázsigét mondott volna. - Fordulj meg, meggyógyítom a többi sebed is - fogott rá a vállaimra, és megfordított.
- Egyébként... mit csináltál velem akkor, amikor régebben nekem rohantál az erdőben? - kérdeztem meg pár perc hallgatás után, mert addig a különös sercegést hallgattam és a leheletnyi fájdalomra, majd az azt követő összehúzódásra koncentráltam.
- Én nem emlékszem ilyesmire. - Bosszantóan kikerülte a válaszadást, s egy újabb seb gyógyításába kezdett bele. Hát persze, hogy nem...
- Nem mondasz igazat - erősködtem durcásan, fejem hevesen rázva.
- Elaltattalak - adott rövid választ, s eközben végzett a hátam gyógyításával is, mert a karomon levő sebekkel kezdett foglalatoskodni. Elaltatni? Mi vagyok én, kisbaba?
- Bővebben? - kérdeztem mogorván, és összeszorítottam a fogam, mert a szúrt seb végleges gyógyulása és összehúzódása fájdalmasabbnak bizonyult a többi sebnél. A combjaimat is meg kéne gyógyíttatni.
- Az Álmok csókja valóban elaltat, valakit több napra is kiüt, s felejtő hatása van, ami annyit takar, hogy elveszi azokat az emlékeket az alanytól, amikre a használó épp gondol, és amikről tudja, hogy látta az alany - számolt be már-már egy levegővétellel. Ez eléggé... érdekes. Kicsit furcsa, hogy ilyen hosszan elmagyarázta ezt, nem hittem volna, hogy ennyire megbízik bennem. Amúgy meg... Álmok csókja? Ki találta ki ezt a nevet?
- De... tőlem milyen emléket vettél el? Hiszen én mindenre emlékszem, semmi sem esett ki! - fordultam vele szembe felhúzott szemöldökkel; hiába pörgettem vissza a Koreában történteket, én valóban mindenre tisztán emlékeztem.
- Ez az egyik gondom - s minden további nélkül letérdelt a lábaim elé. Nem tagadom, meglepődve néztem le a fiúra, elnyílt ajkakkal vizslattam, ahogy kioldotta nadrágom madzagját és a melegítő korcáért nyúlt. Mi a szar?! Gyorsan lefogtam a kezét, ezzel megakadályozva, hogy lehúzza a nadrágom. Az arcomba vér tódult, akaratlanul is zavarba ejtett Yixing cselekedete.
- Te meg mi a fészkes fenét csinálsz? - vékonyítottam el a hangom kikerekedett szemekkel, és már készültem lefejteni az ujjait a gumis részről, de ő lerázta a kezem.
- Csillapodj! Éreztem, hogy itt is vannak sebeid - húzta le a nadrágom a térdemig. Behunytam a szemem, hogy ne lássam se Őt, se magam, mert valóban rendkívül zavarba ejtett, hogy sportmelltartóban és lehúzott nadrággal álltam előtte, Ő pedig ezt a helyzetet olyan természetesen kezelte, mintha mindennapos dolog lenne. Ő volt a második férfi, aki előtt hiányos öltözékben voltam - az első Changmin volt -, s lehet, hogy ez valójában egyáltalán nem nagy ügy, de én nagy dobra vertem.
- Amúgy, említetted, hogy egyik gondod az, hogy nem felejtettem - préseltem ki magamból a szavakat, körmeimmel tenyeremet kapartam, próbáltam magam lenyugtatni, mert képes lettem volna elfutni. Csak végezz már!
- Nem működött. Kiütni kiütött, de a felejtő rész nálad nem működött. Immúnis vagy - tette a tenyerét az utolsó sebre, mely az iksz volt a bal combomon. Szóval akkor nem elájultam akkor, hanem tényleg Yixing műve volt. Legalább erre is fény derült.
- Immúnis? Valami baj van velem? - nyitottam fel a szemeim és lenéztem a fiúra, aki mindeközben mindvégig engem nézett. Az alsó ajkam beharaptam, bal kezem pedig a tarkómhoz emeltem és egypárszor megvakartam azt.
- Nem, szó sincs ilyesmiről - rázta meg a fejét, s végre végzett az összes sebem és zúzódásom meggyógyításával. Nem fájtak már az egykoron sebbel borított részek, nem éreztem a kellemetlen érzetet, felfrissültem és mintha erősebb is lettem volna. Yixingnek csodálatos képessége van. Kaptam az alkalmon, majd gyorsan felhúztam a nadrágom, hogy minél előbb el tudjam takarni magam. Masnit kötöttem, ezzel rögzítve a derekamon ruhadarabot.
- Ha nem erről van szó, akkor miért nem működött? - léptem az ágyhoz, melyen a trikómat hagytam, kifordítottam, hogy a mintás rész legyen kívül, s felvettem. A pulóverra nem volt szükségem, mert vagy befűtöttek, vagy annyira felmelegített a fiú ereje, hogy már nem éreztem a hideg levegőt.
- Sajnálom, nem mondhatok többet - sétált az íróasztalához, melyről egy dobozos rágót vett le, felpattintotta a tetejét és kivett belőle egy drazsét, amit azután a szájába vett és rágni kezdte. Miért nem mondhat többet? - Majd idővel. - tette vissza a dobozt.
- Értem - biggyesztettem le az alsó ajkam, és elszomorodva vettem tudomásul, hogy a napon már nem fogok többet megtudni. Viszont így is elég sokat megtudtam! Elképesztő. Világossá vált, hogy létezik természetfeletti, és hihetetlen, hogy én pont belecsöppentem.
- A többieknek van ereje? - kérdezem meg, ahogy eszembe jutott ez a gondolat. Yixing pár pillanatig rágózva bámult rám, majd megrázta a fejét, kihúzta az íróasztal alá betolt széket és leült rá.
- Nem tudok róla - húzott elő egy könyvet az íróasztal nagy kihúzható fiókjából. A könyv elég vaskos volt, s régi, a borítója kék volt és motívumos, de címet és a szerzőt nem tüntették fel rajta.
- Rendben. Köszönöm Yixing, hogy meggyógyítottál! - sétáltam oda a széken ülő fiúhoz, a hozzám közelebb álló vállát megfogtam, az arca felé hajoltam és nagy, cuppanós puszit nyomtam puha orcájának jobb felére. Látni lehetett rajta, hogy erre nem számított: elképedve, megdermedve nézett a szemeimbe, a következő pillanatban megrázta a fejét. Befordult az asztal felé, kinyitotta a könyvet egy random oldalon és belebújt, mintha annyira érdekes lenne. Hangosan felnevettem a reakcióján, nem gondoltam volna, hogy ennyire zavarba ejtem. De aranyos!
- Nincs mit - dünnyögte halkan.
Kuncogva megindultam az ajtó felé. Megfogtam a kilincset és már nyomtam volna le, viszont a következő pillanatban egy dobhártyaszaggató, állatias üvöltés rázta meg a helyiséget, s úgy magában az egész lakást, majd ezt az üvöltés hangos recsegés-ropogás, majd puffanás kísért. Kipattant szemekkel, tátott szájjal bámultam magam elé, ahogy realizáltam, hogy az az üvöltés egy bizonyos szituációhoz köthető, s ennek az üvöltésnek a gazdája pedig Yifan volt. Te jóságos isten, ennél halkabban nem lehetne dugni?! És kajak leszakadt az ágy?! Yixingből kirobbant a röhögés, a feje nagyot koppant a nyitott könyvön. Na jó, én eltűnök! Mint akit kergetnek, úgy téptem fel az ajtót ijedt arckifejezéssel, majd iszkoltam ki a kínai szobájából, mert nem hiányzott az, hogy én azt a témát boncolgassam vele.
A folyosón állva hallottam, hogy a srácok különböző helyekről röhögnek. Ebben mi volt a vicces? Rászorítottam az orrnyergemre, majd nagyot sóhajtva megráztam a fejem, és a folyosón végigsétálva a nappaliban kötöttem ki, ahol Chanyeol, Jongdae és Minseok különböző helyekre dőlve röhögött. Figyelmen kívül hagytam a három majmot, a bejárati ajtóhoz érve levettem a cipősszekrényről az ajándéktáskát, és visszasiettem a folyosóra. Lehet, hogy én nem értettem a viccet, de nem tudtam kitalálni, hogy miért is röhögtek az előbbi számomra kínos helyzeten. Mindenesetre próbáltam gyorsan elfelejteni, és előrébb helyezni azt, hogy nemsokára odaadom Zitaónak az ajándékot. Az Ő szobáját hamar megtaláltam, a bal oldalon levő utolsó ajtó volt az. Könnyű volt kitalálni, mert egy gucci logó díszítette az ajtót. Ch, díva. Még itt is gucci van.
Hármat kopogtam, mert csak úgy nem akartam benyitni a szobájába. Remélem itt van. Egy hangos "Gyere!" beinvitálás után megfogtam a kilincset és azt lenyomva kinyitottam a kifele nyíló ajtót. A szobában alig láttam valamit, mert a sötétítő be volt húzva és a lámpa is le volt kapcsolva. Zitaót nehezen tudtam kivenni, azt észrevettem, hogy az ágyon fekszik, mely pont olyan oldalon volt, ahova a folyosóról beáramló fény nem ért el. Ha pihen, akkor miért hívott be?
- Nyugodtan felkapcsolhatod a villanyt. - Nem tagadom, jól esett újra hallani dobhártya simogató hangját. Mindig is szerettem hallgatni, ahogy beszélt. Hiába, az, hogy ő volt a példaképem még nem múlt el teljesen, viszont természetesen már nem idolként, hanem barátomként tekintettem rá. A kapcsoló a hozzám közelebbi oldalon volt, odanyúltam és felkattintottam azt.
A helyiségbe azonnal erős világossá gyúlt, s látni engedte Taót, aki felső nélkül, karjait a feje alá pakolva feküdt. Kikerekedtek a szemeim felsőteste láttán és gyorsan lekapcsoltam a villanyt. Nem is tudtam, hogy ilyen izmos. Lányos zavarommal nem tudtam mit kezdeni, az arcom égett, a természetem pedig átkozni kezdtem. Én nem szoktam ilyen lenni. A fiúból halk kuncogás szakadt fel, az a tipikus idegesítő Tao nevetés, amit már oly' régen hallottam.
- Ne nevess, nem vicces! Vegyél fel egy pólót! - kiabáltam elvékonyított hangon, hangyányi hisztérikusággal a hangomban. Láttam a sötétben, ahogy megcsóválja a fejét, majd felkel az ágyáról és az ágy végébe, a szoba jobb sarkába sétál. Szöszmötölt pár pillanatig, becsukta a szekrénye ajtaját, felvett egy felsőt és felém kezdett közeledni. Miért jössz ide...?
Ledermedve álltam egy helyben, és figyeltem magas alakját, ahogy megállt előttem, felém tornyosult. Lehajtva a fejét nézett, az arca kezdett kirajzolódni előttem. Barna szemeivel az én szemeimet fürkészte szótlanul, és csak állt egy helyben, mozdulatlanul. A jobb kezét lassan emelte fel, s ugyan olyan lassan tette tenyerét derekamra, ujjaival rászorított az anyagon keresztül bőrömre. A pulzusom felgyorsult, szívverésem őrült tempóban vert. Izgatott lettem, ezzel együtt némi félelem is úrrá lett rajtam a helyzet miatt. Mire készül? Zitao közelebb lépett, lábujjaink hegye összeért. Ha lehetett még közelebb hajolt, s már azt hittem, hogy olyasmit tesz, melyre én nem vagyok felkészülve, viszont ő csak azért hajolt hozzám közelebb, hogy be tudja csukni mögöttem az ajtót. Jaj, én hülye... Mire is gondoltam?! A villanyt ezután felkattintotta, és így tisztán láttam kaján vigyorát, amit az arcom láttán produkált. Az arcom tükrözte érzelmeim, égett, és tudtam, hogy paradicsom piros. Próbáltam lenyugtatni magam, körmeimet a tenyerembe vájtam, ajkamat beharaptam, a tekintetét nem mertem állni.
- Miért vagy zavarban, Mira? - búgta közvetlenül a fülembe, hangja mélyebb volt az eredetinél, sokkal szenvedélyesebbnek hatott. Bár nem láttam, el tudtam képzelni, hogy még a fülem is vörös lett. A gyomrom összezsugorodott, de próbáltam leküzdeni az izgalmam. Hogy tud belőlem ilyeneket kiváltani? De tényleg... hogy csinálja? Eddig sosem éreztem ilyet... Megemberelve magam nyomtam a szabad tenyerem Zitao mellkasának, majd minden erőmet összeszedve eltaszítottam a közelemből, ajkaimat összeszorítottam. A fiú csak nevetni tudott, elengedte a derekam és eltávolodott előlem. Eszem ágában sem volt elmozdulni a helyemről, legalább is addig nem, míg meg nem nyugtattam magam teljesen. Kezem remegése és szívem gyorsasága csillapodott, és az égő érzés is megszűnt. Hihetetlen. Olyan volt, mintha... mintha csak ő és én lettünk volna! Mármint, tényleg. Szó sem volt arról, hogy Zitao felé mélyebb érzelmeket tápláltam - legalább is, azt akartam elhitetni magammal -, viszont az ő álláspontját nem igazán tudtam megfejteni. Mindig szórakozott velem, egészen félreérthető helyzetekbe kevert minket, utána pedig többet nem is beszéltünk az ilyen esetekről. Az tény, hogy rettentően helyes és az alakja is kifogástalan, a személyiségéről nem is beszélve, de nem igazán akartam beleélni magam ezekbe a szituációkba, mert egyrészt munkatársak voltunk, másrészt pedig öt évvel idősebb volt nálam. Nem vagyok normális.
- Na, mi van? Csak állsz ott, vagy helyet foglalsz? - hozott vissza a valóságba Tao szórakozott hangja, ő az ágyon ült és épp maga mellé bökött. Krákogtam egyet-kettőt és a jobb oldalon levő a fallal függőlegesen álló egyszemélyes ágyhoz sétáltam, viszont csak megálltam a fiú előtt, nem ültem le mellé. Inkább most nem ülök le. Egyébként Zitao szobájának elrendezése és berendezési tárgyai ugyan azok voltak mint Yixinggé, csak éppen meg volt cserélve a két oldal. A falakat sötétbarnára festették és a parketta is ugyan olyan színű volt.
- Öhm, valójában csak azért jöttem... mert ezt át szerettem volna adni - mondtam halkan, egypárszor megakadva, eközben felemeltem a kezemben lévő ajándéktáskát. Zitao elmosolyodott a pandás tasak láttán, majd közvetlenül a szemembe nézett, s felállt, ismét felém tornyosult ezért meg kellett emelnem a fejem. - Abban biztos vagyok, hogy ilyen ajándékot egyik rajongódtól sem kaptál. Úgy hiszem, sikerült felülmúlni az összeset - hadartam magabiztossággal a hangomban - kezdtem visszatérni, és próbáltam elfelejteni az előző történéseket.
- Hm, valóban? - tette csípőre a kezeit a szőke fiú, és mosolyogva, ajkát beharapva várta a további mondataimat. Mosoly húzódott az arcomra, fogaimat kivillantva hevesen bólogatni kezdtem, miközben két kezembe fogtam az ajándéktáskát.
- Így utólag is boldog születésnapot! - nyújtottam felé a tasakot, s az izgalom úrrá lett rajtam. Remélem tetszeni fog neki!
Zitao elvette a kezemből a táskát, de nem ült le vele, hanem előttem állva nyitotta szét és vette ki belőle a becsomagolt fényképalbumot. A táskát az ablakpárkányra rakta, a csomagolópapírra is vetett néhány futó pillantást, majd elkezdte kibontani a lényeget. Nem tökölt azzal, hogy szépen szedje le a csomagolást, seperc alatt letépte és láthatóvá vált az elkészített fényképalbum. Zitao ívelt ajkai elnyíltak, és mosolyogva forgatta a kezében a plüssborítós albumot.
- Ez nem semmi - szólalt meg ámulva, és a borítót kezdte vizsgálgatni, vagyis a ráragasztott közös képünket. Tetszik neki.
- Az az igazság, hogy nem egyedül csináltam, a barátnőim segítettek egy kicsit. Remélem nem baj! - kezdtem el mentegetőzni, mert nem úgy akartam feltüntetni, mintha az egészet egyedül készítettem volna. Zitao nem szólt semmit, megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy nem zavarja a dolog. Kinyitotta az albumot egy általa választott oldalon; olyan oldalhoz ért, amin két olyan képünk volt, melyen egymás mellett aludtunk a próbateremben, teljesen összegabalyodva. Az oldalon szereplő szöveg a "Mert mi alvás közben is imádjuk egymást!" szöveg volt, amit Byul írt oda. Zitao felkuncogott, a szeme pedig az az mellett levő oldalt vizsgálgatta, melyen egy olyan kép állt, amin a fiú nyakában ülök, szintén a próbateremben készült.
- Már most nagyon tetszik! - csukta össze az albumot, majd a párkányra helyezte.
Egymásra mosolyogtunk, Zitao pedig közel lépett hozzám, és magához húzva átölelt. Nem úgy ölelt meg, mint egy rajongóját, nem veregette meg a hátam, hanem szorosan tartott magánál, arcát a nyakhajlatomba temette. Szorosan fogtam magamhoz, fejem a mellkasának döntöttem, és belélegeztem pólójának finom öblítőillatát. Már-már elolvadtam erős karjai között, és ha nem fogott volna magához, összeestem volna.
Éreztem, hogy elmozdul, ezért én is követtem a példáját. Nem engedett el, hátamat átkaroló kezei derekamra csúsztak, még mindig magánál tartott, az én tenyereim a mellkasán pihentek - éreztem tenyerem alatt, hogy felgyorsult a szívverése. Nagy szemekkel néztem bele szemeibe, arca közel volt, meleg leheletét bőrömön éreztem. A szívem a másodperc törtrésze alatt gyorsult fel, próbáltam nem hangosan kapkodni a levegőt. Már megint itt tartunk? Fürkészve nézte a reakciómat, kiugró ádámcsutkája folyamatosan fel-le mozdult. Az agyam riadót fújt, hogy el kéne löknöm, de a testem nem engedelmeskedett. Tao a nyelvével benedvesítette ajkait, arcát közelebb vitte az enyémhez, az orrunk hegye összeért, szemét készülte lecsukni.
Végre észhez tértem, a fejem elrántottam, Zitaót pedig ellöktem a közelemből. Annyira hülye vagyok!
- Ne haragudj Zitao, de nekem ez nem megy! - ráztam hevesen a fejem, miközben mind két kezem égő arcomra tettem, s az ajtó felé kezdtem hátrálni. Miért nem állítottam le? És miért vagyok ennyire zavarban? Oké, oké, én is akartam volna a csókot, de tényleg nem lenne helyes. - Köztünk nem lehet semmi - lépdeltem tovább hátra ijedtséget sugárzó fejjel, Zitao arckifejezését fürkészve. Furcsán nézett rám, nem tudta kitalálni, hogy miért utasítottam vissza másodjára is. Nem tudom, hogy fogok én ezek után a szemébe nézni. Muszáj lesz elfelejtenem, mert elkerülni nem tudom.
A hátam az ajtónak ütődött, ezért gyorsan megfordultam, a kilincset lenyomva kilöktem az ajtót, kimasíroztam a szobából és visszacsuktam a nyílászárót. Jézusom, ez nagyon kínos volt! Biztos, hogy nagyon idiótának tart emiatt! Nagyokat csaptam az arcomra, miközben a folyosón át átsétáltam a nappaliba. Most azonnal el kell tűnnöm! A nappaliban nagy meglepetésemre Sehunt találtam csak, akivel még nem is találkoztam a nap folyamán.
- Szia! - köszöntem gyorsan és a bejárati ajtóhoz siettem. Minél előbb, annál jobb!
- Minden rendben? - kérdezte a fiú furcsán, nekem pedig megállt a levegőben a kezem. Jól hallottam? Összeráncolt szemöldökkel és kipattant szemekkel kaptam Sehun felé a fejem, és érdeklődve néztem az arcát - ő is engem nézett. Komolyan megkérdezte? Végül is nem szóltam semmit, váll rántva bólintottam, lehajoltam és a cipőimet gyorsan lábaimra vettem. Villámgyorsan bekötöttem a fűzőket, mintha mérték volna az időmet, s már nyúltam is volna a kilincsért, ha nem jut eszembe a pulóverom, melyet Yixing ágyán hagytam. Már nem megyek vissza. Lenyomtam a kilincset és feltéptem az ajtót.
- Mira, várj! - kiáltott fel Zitao mögöttem, viszont nem mertem felé nézni. Nem, nem, nem!
- Sziasztok! - köszöntem hangosan, vissza sem nézve, átléptem a küszöböt és magam mögött becsuktam az ajtót. Esküszöm, hogy nem vagyok normális. Ennél gyerekesebben már nem is viselkedhetnék.
Lefutottam a lépcsőkön, kifutottam a háztömbből nem is gondolva a kettő pitbullra, majd egészen a kapuig rohantam. Kinyitottam a vaskaput, majd azon is átlépve visszacsuktam. A levegő szerencsére nem hűlt le, sőt, még jobban felmelegedett, a Nap is erősen sütött. Ez szégyen. Ha ezt a srácok megtudják, akkor rajtam fognak röhögni egy hétig. Sőt, ha Edina is megtudja, folyamatosan emlegetni fogja.
Futni kezdtem hazafelé, vissza sem nézve a háztömbre.
Az üzenetet megnéztem, de nem válaszoltam rá. Tényleg nem hiszem el. De lehet, hogy igaza van. Leképernyőmentettem a beszélgetést, hogy biztosan meglegyen az odaút, majd kiléptem az alkalmazásból. Lezártam a telefonom, a nyakamból pedig leemeltem a fejhallgatóm, majd a párnára tettem a telefonnal együtt. Az éjjeliszekrényemen lévő százas zsebkendőcsomagért nyúltam, kihúztam belőle egy darabot, kifújtam az orrom, majd a pulóverom zsebébe gyömöszöltem, mely már így is tele volt. Leszálltam az ágyról, ezt követően az ablakhoz sétáltam és kinyitottam azt. Kellemes meleg szállingózott befelé, a helyiség megtelt a kinti élet zajaival, a Nap pedig szabadabban süthetett be a szobába. Pont kapóra jön a helyzet, már úgy is szerettem volna sétálni egyet. Hátat fordítottam az ablaknak, és a ruhásszekrényemhez lépdeltem, melynek mind a kettő ajtaja tárva-nyitva állt. A ruháim rendezetlenül hevertek a polcokon, már nyoma sem volt annak a rendezettségnek, amit nővérem utoljára hagyott. A legfelső polcon lévő nadrágok közül a szürke melegítőnadrágom húztam ki, az alatta levő pakkból pedig a rózsamintás lenge trikómat választottam. Hm, még az ajándékot is oda tudom adni Zitaónak.
Nem tagadom, fel voltam dobva, örültem, hogy megérkeztek a srácok. Hiányzott már a hülye fejük, s már hiányoztak az elmés beszélgetések és az együtt táncolások. Örültem, hogy Zitao meghívott magukhoz, hülye lettem volna visszautasítani az ajánlatot.
Gyorsan átöltöztem, a lábaimra vettem egy pár fekete zoknit, felhúztam a fekete magas szárú tornacipőm és visszavettem a szürke kapucnis pulóverom. Hiába volt meleg, a szél fújt, s a biztonság kedvéért inkább felöltöztem rendesen, nem akartam visszabetegedni. A zsebeimben lévő elhasznált zsepiket a markaimba fogtam - de még úgy sem tudtam rendesen összefogni -, majd a már rég megtelt íróasztal alatti kukába dobtam. Ki kéne vinnem a szemetet. Az egész alakos tükröm elé álltam, a fésűmet felvettem a földről, majd átfésültem vele vállig sem érő hajam. Ezzel is kezdeni kéne valamit. A fésűt a mindenféle kacattal telezsúfolt asztalomra tettem, a dezodoromat elvettem az asztalról és alaposan befújtam vele magam.
Egy rövid pillantást vetettem a rendetlen szobámra - a papucsom egyik fele a sarokban, a másik az ágyam mellett hevert, néhány ruhám az ablak alatt volt egy kupacban, könyvek és egy pár cipő a tükör mellett állt, a laptopom és annak töltője valahol a szoba közepén, a zsebkendő tengerről pedig már ne is beszéljünk. Visszasiettem a telefonomért, amit a nadrágzsebembe csúsztattam, a másik zsebem pedig egy maréknyi zsebkendővel tömtem tele, ezt követően elhagytam a helyiséget. Nem csak a szobám, az egész lakást rendbe kéne rakni. Csaknem ugyan az volt a helyzet, mint a szobámnál - talán az ráadás, hogy a mosogatóban sok volt a mosatlan, az asztal tele volt el nem rakodott élelmiszerekkel, kávés bögrékkel, deszkákkal és késekkel, továbbá észrevettem egy tányért, melyen két kimbap árválkodott, az egyikbe bele is volt harapva. Edina, te sem tudsz ám elrakodni magad után. A nappali úgy-ahogy elfogadhatóan nézett ki, de nővérem kis része kész disznóól volt: az ágy vetetlen, ruhák, papírok és könyvek mindenhol.
A pandás ajándéktasakot - benne Zitao ajándékával - levettem az újonnan vett négypakkos kávébarna színű cipős szekrény tetejéről. Ha haza jövök, akkor összerakodok. Ez így nem mehet tovább. A zárból kihúztam a kulcsot, kinyitottam a bejárati ajtót, átléptem a küszöböt és visszacsuktam az ajtót, majd be is zártam azt. A kulcsot a nadrágom másik zsebébe süllyesztettem - már nem kellett a lábtörlő alá, meg ilyen helyekre rakni a kulcsot, mert még kétszer lemásoltattuk, így lett mindkettőnknek, és még egy pótkulcsot is birtokoltunk. Na, akkor induljunk neki!
Ahogy egyre feljebb sétáltam az emelkedő utcán, úgy lett minden egyre hangosabb: az emberek az utcán, a kifőzdéknél és a kávézók teraszán társalogtak, az autók és a robogók ide-oda pöfögtek és búgtak, a város távolabbi részeikből is odaszűrődött némi zaj. Néhány kutya ugatott, a madarak a fákon kánonban fújták a tavaszi nótát, s a szellő pedig lágyan rezegtette és egymáshoz ütlegelte a faleveleket, melyek szép zöld színben pompáztak. Verőfényes napsütést volt, kellemes meleg cirógatta az arcom, bár így sem vettem le a pulóveromat.
Mélyen elgondolkodva figyeltem a környezetet és az embereket, s azon járt a fejem, hogy milyen hamar beilleszkedtem abba az idegen közösségbe. Már rutinból hajoltam meg miközben köszöntem és használtam a különböző korú és nemű személyekre a megfelelő jelzőket - kivéve az "oppa" megszólítást, mert azt akkor sem voltam hajlandó kimondani, ha megvertek volna érte. Elég hamar megszerettem az új, egy nyugati ember számára egzotikus ízeket, nyugodt szívvel tömtem magamba a különböző ínyencségeket. A nevezetes helyeket még nem volt alkalmam meglátogatni, és a kultúrába sem ástam bele magam nagyon mélyen - ezt a két dolgot feltétlenül pótolni kellett. A rengeteg embert és a szmogot is elviseltem úgy-ahogy, csak egyetlen egyel volt igazán bajom, az pedig a közlekedés volt. Az autósok nagy része siralmasan vezetett, volt, hogy meg sem várta mire teljesen zöldre váltott, máris rátaposott a gázra. A biciklisekről nem is beszélve! Borzalmasak. Mintha nem is lettek volna járókelők az utcákon - mert akadt olyan, aki a járdán tekert állat módon és még Ő volt felháborodva, ha az útjában álltak.
A nem annyira tompa memóriámnak köszönhetően anélkül eligazodtam, hogy megnéztem volna Zitao útbaigazítását. Ha jól néztem az órát, húsz perc alatt értem el a magas, emlegetett kapuhoz, és a mögötte húzódó négy emeletes panelhez. Elég kopár a környezet. A kerítésen belül egyetlen egy fa sem állt, csak középen a szürke háztömb, előtte egy, a bejárati ajtóhoz vezető út, és az előtt pedig a tiszta füves terület. Csak érdekességként, abban az utcában, ahol én voltam, ugyan ilyen kapuk, és még öt ugyan ilyen háztömb volt látható. Elképzelhető, hogy abban is idolok laknak.
Zitao egyébként igazat mondott, mert a panelház mellett kettő barna pitbull kutyát véltem felfedezni, akik a fűben fekve süttették a hasukat. Izmosak, bár nem annyira durván, mint a direkt a harcra tenyésztett kutyák, hanem egyenletesen oszlott el raktuk az izom. Méreteiket tekintve közepesek voltak, ami erre a fajtára jellemző. A füleik nem voltak felvágva, két oldalra hajolva tették még aranyosabbá robusztus fejüket. A kezdeti varázst a következő pillanatban a két eb zavarta meg, akik mikor megláttak, egyszerre pattantak fel és jó mély hangon kezdtek el ugatni, mindeközben a kerítéshez futottak, néha mellső lábaikkal még a kapura is felugrottak. Hát, én nem fogok bejutni egykönnyen. Tanácstalanul álltam a kapu előtt, nem is figyelve a két kutya féktelen ugatására, azon gondolkoztam, hogy mit tegyek. Az nem jó megoldás, ha bedugom a kezem és megpróbálom őket jó belátásra bírni, mert biztos, hogy elveszítem pár ujjam. Vagy az egész kézfejem. Benyúltam a zsebembe és előhúztam a telefonom, nem is tudtam, hogy addig miért nem jutott eszembe.
Kikerestem Tao számát, a következő pillanatban pedig a fülemhez emeltem a készüléket, és hallgattam, ahogy kicsöng. Eközben jobbra-balra lépdeltem és a két kutyát figyeltem, akik még mindig nem hagytak fel az elkergetésemmel. Kitartóak. Érzékeltem, ahogy a másik oldalon felvették a készüléket, s a fiú beleszólt a telefonba.
- Szia! Mi a gond? - kérdezte a kínai, eközben hallottam, hogy épp csámcsog valamin.
- Hello. Beengednél? A pitbulljaitok nem igazán szeretnének velem barátkozni - harsogtam túl a kettő kutya ugatását.
- Oh, vagy úgy. Mindjárt kiküldöm valamelyik köcsögöt - azzal kinyomta a telefont. Felhúzott szemöldökkel, érdekesen nézve vizslattam a fülemtől elemelt készüléket, az előbbi beszélgetés nem kicsit volt furcsa számomra. Miért nem ő jön ki? Végül is, nekem mindegy. De mi volt ez a köcsög kifejezés? A szememet megforgatva felsóhajtottam, majd visszatettem a zsebembe a telefont. A táska fülét a csuklómra húztam, s vigyázva, hogy ne gyűrjem meg a tasakot fontam össze mellkasom előtt a karjaim. Komolyan, én azt hittem, hogy viccelt a kutyákkal kapcsolatban.
Nem is kellett sokat várnom, észrevettem, hogy a kétszárnyas ajtó kilincses ajtaja kinyílik, és Chanyeol jelent meg az ajtóban szürke melegítőben és pulóverban, kék-fehér csíkos papucsban zokni nélkül, fején piros baseball sapka volt. Nagy mosoly kúszott az arcomra, ahogy megláttam a manó fülűt, hiányzott már a hülye feje és a poénjai. Ideje volt már.
- Sólyom! Vadvirág! Hozzám! - üvöltött a kutyáknak, a behívást egy nagy füttyel egészítette ki. A kutyák azon nyomban elhallgattak, sarkon fordultak és a magas fiú felé robogtak. Azta szentségit! Szépen be lettek tanítva! Amint odaértek Chanyeolhoz, leültek a lába elé és a fejüket felemelve, farkukat csóválva várták a következő utasítást. A fiú elmosolyodva egyenként megsimogatta a jószágokat, majd egy határozott "Helyetekre!" parancs után a kutyák elindultak a panel mögé. Hm, minden elismerésem.
Magasba emelt kézzel csápoltam, hogy magamra vonjam a fiú figyelmét - ahogy észrevett, az arcára még szélesebb mosoly kúszott, és egy, a zsebéből elővett kulcscsomót lóbálva indult meg a kapu felé.
- Na, itt az egyik elveszett bárány! - Nem tudtam megállni, szükségesnek éreztem ezen mondat kimondását.
- Sajnálom, tényleg. Legközelebb szólni fogunk, de neked úgy sem kellett volna jönnöd - kért elnézést magyarázattal megspékelve. Jó, ezt tudom, de akkor is szólnotok kellett volna. Kinyitotta a kaput, majd a kapuajtó mellé állva egy elegáns kézmozdulattal beinvitált. Kuncogva és pukedlizve tettem eleget a kérésének és besétáltam. A fiú visszacsukta a kaput, de már nem zárta vissza.
- Egyébként örülök, hogy visszajöttetek. Hiányoztatok - mosolyogtam, és teljesen komolyan gondoltam a kimondott szavakat. Válasz nem érkezett, megerősítésként egy meleg, hosszú ölelést kaptam, legszívesebben el sem engedtem volna a fiút, annyira jól esett az ölelés.
- Menjünk. A többiek már várnak - karolt belém és a nyitva hagyott bejárati ajtó felé kezdtük sétálni. Hosszú lábai miatt alig tudtam vele lépést tartani, erősen kellett koncentrálnom az iramra.
- Egyébként ez a panel csak a tiétek? - érdeklődtem, miközben átléptük a küszöböt, Chanyeol pedig becsukta az ajtót. Egy teljesen átlagos, hűvös lépcsőházban álltam, középen lépcsősorral. Bár, ez hülye kérdés volt. Ha nem csak az övék lenne, akkor nem lenne odakint az a kettő kutya.
- Igen. Az első két szinten laknak a menedzserek, a másik kettő pedig a miénk - engedte el a karom, és lépcsőzni kezdett. Kettesével szedve a fokokat követtem egészem a negyedik emeletig, aminek folyosóján csak egyetlen ajtó volt, pont a folyosó végén.
Az ajtót vörösre mázolták, az ajtó mellett kettő virágcserép állt zöld növényekkel, és egy eléggé rongyos állapotban lévő lábtörlő éktelenkedett ott. Chanyeol kinyitotta az ajtót és előre engedett. Ahogy átléptem a küszöböt, a szemem elé került egy nagy nappali, két fehér kanapéval és hat fehér fotellel. A nappaliban Minseok és Jongdae ült, mind a kettőjük fülében fülhallgató volt, ezért sem figyeltek fel az érkezésünkre.
Az ajándéktáskát a fal mellett álló szekrény tetejére raktam, ezután levettem a cipőm a kapucnit lehúztam a fejemről.
- Jé, neked jóval rövidebb lett a hajad - nézett le rám Chanyeol, és megpiszkálta rövid tincseim. Elmosolyodtam, és elrendeztem a rakoncátlan szálakat. - Hogyhogy levágattad?
- Hosszú történet - vontam meg a vállam, a zsebemből pedig elővettem egy alig használt zsebkendőt és belefújtam az orrom. Késztetést érzek, hogy minél előbb találkozzak Zitaóval.
- Látom, meg is fáztál - állapította meg Chan, mintha nem is lett volna nyilvánvaló.
- Hűha, Chanyeol, te még sokra fogod vinni az életben orvoslás terén - tettem a vállára a kezem és elismerően megpaskoltam azt.
- Mi az hogy! - ütötte meg kétszer a mellkasát, majd engem kikerülve lépdelt beljebb a nappaliba, melyet egy szürke szegélyzés és sötétebb parketta választott el a bejárati ajtó előtti tértől.
A nappali bal felőli oldalán egy nagy plazmatévé volt felszerelve a falra, mellette komplett házimozirendszer, s egy külön szekrényben pedig különböző DVD-k és CD-k sokasága foglalt helyett. A szemközti oldalon egy erkély, mellette kettő ablak. A falakon képek lógtak, az ablak alatt egy komód helyezkedett el. Az ülőgarnitúrák alatt bolyhos hófehér szőnyeg futott. Pár lépést megtéve előre észrevettem, hogy jobb oldalon egy folyosó nyílik a nappaliból, s jobb oldalon a sarokban pedig egy nyitott ajtó, mely egy nagy konyhába vezetett.
A konyhában Kyungsoo tevékenykedett, viszont nem láttam mit ügyködik, mert pont eltakarta. Mikor oldalra fordult, akkor vettem észre, hogy egy vízforralót tart a kezében. Azt hiszem őt lepem meg először. Nem is törődve a még mindig a foteleken ülő két sráccal, vigyázva indultam el a konyha felé, mert a fapadló eléggé csúszósnak bizonyult. Mivel nem akartam megijeszteni Kyungsoot, ezért az ajtókeretnek támaszkodva megvártam, míg elindítja a forralót. Vajon mit készíthet? A felette levő szekrényt kinyitotta, melyben különböző fűszerek és édesítőszerek helyezkedtek el - kezébe fogott egy piros színű dobozt, majd leemelte a polcról. Szóval teát csinál. Köhintettem párat, hogy magamra vonjam a figyelmét, mert minél előbb túl szerettem volna lenni a köszöntésen. Viszont a fiú nem hallotta meg erőtlen köhintéseim, s nem is érzékelte, hogy a háta mögött állok. Nem szerettem volna durvább módszerekhez folyamodni, ezért megismételtem a köhintés, melyet abban a pillanatban egy megállíthatatlannak tűnő köhögőroham követett.
Kyungsoo ijedten fordult meg, és kerek szemekkel nézte, ahogy fuldokoltam. Egyik kezem a szám elé téve, a másikat felemelve integettem neki, és legyintgettem, hogy nem kell közelebb jönnie, én megoldom a helyzetet. A rohadt életbe, csak múlna már el ez a betegség! Végre valahára abba tudtam hagyni a köhögést. A könnyeimet és a számat törölgettem, ezután a szemembe lógó hajam a fülem mögé söpörtem. Egyébként Zitao hol lehet? Talán a szobájában van.
- Hali, Kyungsoo! Mi az ábra? - köszöntem vidám hangom, mintha az előbb még nem álltam volna a megfulladás határán. A fiú nem válaszolt azonnal, még pár másodpercig pislogás nélkül figyelt. Megrázta a fejét, hogy eltüntesse az előbbi kábulatot, majd mosolyt erőltetett magára.
- Szia. Jó újra látni - tette meg a pár lépés távolságot, ami közöttünk volt, és magához ölelt egy rövid időre. Ha ez így folytatódik, akkor ma még tíz ölelést fogok kapni. Visszaöleltem, és én voltam az, aki elhúzódott.
- Megyek, mert valójában Ta-
- MIRA! - kiáltott fel egyszerre vagy öt ember. Szent szar! Mint akit megcsíptek hátulról, úgy fordultam szembe a hangok forrásaival. Nem tévedtem nagyot, hat ember állt az ajtóban. Luhan, Minseok, Jongdae, Jongin, Baekhyun és Joonmyun nagy szemekkel, vigyorogva álltak egy helyben, s úgy néztek ki, mintha egyszerre akarnák elmondani azokat az élményeket, amiket a távollétükben szereztek. Végül csak egy nagyot sóhajtottak, hogy lecsitítsák magukat egy kicsit.
- Örülünk, hogy újra látunk! - hadarta Baekhyun, s erős, csontropogtató ölelésben részesített. Azt hiszem az elkövetkezendő öleléseket vissza fogom utasítani.
- Rendben, Baek, én is örülök nektek - ütögettem meg a hátát, s kibontakoztam az ölelésből.
- Had adjak én is egy ölelést! - s abban a pillanatban Joonmyun szorított magához. Hát ezt nem hiszem el.
- Rendben, rendben, légy erős - ütögettem neki is a hátát, majd lefejtettem a hátamról a karjait.
- Akkor már é-
- Több ölelést most ne, jó, srácok? Zitao ho-
- Mira! - Francnak kell mindig az ember szavába vágni! Yixing sétált felém nagy léptekkel, majd minden további nélkül ragadta meg a csuklóm és kezdett húzni maga után.
- Hé, fékezzük az indulatokat! - kiáltottam, s megpróbáltam megállni, de még úgy is mentem előre, ugyanis a zoknim annyira csúszott, hogy a fiú magával tudott húzni - ezért inkább feladtam, és követtem őt a konyha melletti folyosóra. Mi ez így hirtelen?
A folyosón ajtókon és egy hosszú fehér padlószőnyegen kívül alig volt valami. Összesen nyolc ajtó volt, a bejárattól nézve bal oldalon öt, a jobb oldalon pedig három. A folyosó legvégén egy ablak állt, előtte ruhaszárítóval, tele ruhákkal. Yixing a bal oldalon levő első ajtón nyitott be.
Elengedte a csuklóm és beljebb ment a rendezett szobában. Az ajtót becsuktam és alaposabban körbenéztem. A falak mályvaszínűek voltak, a padló sötét színű parketta. Tőlem bal oldalon a közepes méretű szoba végén a fal mellett vízszintesen egy egyszemélyes ágy állt, mellette éjjeliszekrénnyel, afölött ablak. A helyiség másik végében beépített szekrénysor volt, amellett egy teli íróasztal egy székkel. Hm, egészen otthonos. Mindenképpen pozitív a véleményem.
- Ülj csak le - bökött a szépen elrendezett ágy felé Yixing, s ő pedig leült. Eleget tettem a kérésének, majd szó nélkül sétáltam a fekhelyhez és leültem a fiú mellé.
- Tetszik a szobád - kezdeményeztem beszélgetést, s a bal lábam átvetettem a másikon. Már két perce ültünk csendben, s nem tudtam, hogy Yixing miért nem szólt hozzám. Ő rángatott be a szobájába, hát beszéljen!
- Mennyire csúnyák a vágások? - nézett mélyen a szemembe, halkan formálva a szavakat. Ajkaim résnyire nyíltak, szemöldök ráncolva, szemeimet csíkba összezárva néztem csodálkozva a fiúra, aki a vágásaimról érdeklődött. Honnan tudja?
- Honnan tudod, hogy vannak vágásaim? - ejtettem le magam mellé a karjaim.
- Edina mesélte - túrt bele frusztráltan a hajába, úgy tűnt, mintha nem teljesen az igazságot mondta volna, de abban a pillanatban azt a gondolatot elhessegettem a fejemből. - Ő már egy órája itt van. Egy szinttel lejjebb vannak Yifannal - bökött a padló felé.
Ha lehetett, még inkább a homlokomra szaladt a szemöldököm. Szólhatott volna.
- Egyébként, gyógyulófélben vannak - kanyarodtam vissza az eredeti témához, összefűzött ujjaim térdeimre helyeztem. Szélsebesen száguldottak fejemben a gondolatok, nem értettem, hogy Edina miért nem szólt, és hogy Yixing miért érdeklődik ez iránt. Annyira hülye vagyok... biztos csak aggódik. Nem kell mindent úgy felfújni!
- Megnézhetem őket? - érkezett a következő, váratlan, puhatolózó kérdés. Még inkább összezavarodtam, fogaskerekeim megállíthatatlanul forogtak. Miért is? Szó nélkül néztem rá, nem tudtam, hogy mit válaszoljak. Legyek elutasító vagy mutassam meg? Bár semmit sem veszítek.
Rosszallóan ciccentve egyet álltam lábra, majd nyúltam a pulóverom aljához és levettem magamról. Fehér, rózsa mintás ujjatlanom lógott rajtam, bőröm libabőrös lett, ahogy megéreztem a hideg levegőt. Hogy bírják ilyen hidegben? Sosem bírtam a hideget, mindig is a meleg felé hajaztam, s az a hőmérséklet, ami ott fogadott, ki tudott volna kergetni a világból. Hiszen kint is langyosság van! Akkor itt miért van ennyire hideg?
Yixing elborzadva nézte felsőtestem, alaposan bejárta szemeivel csontos vállaim, vékony karjaim természetellenesen kiálló kulcscsontjaim és szegycsontom. Utáltam tükörbe nézni a kinézetem miatt, félő volt, hogy ilyen csont és bőr állapotban majd nem fogok kelleni senkinek - bár feleslegesen gondolkodtam néha ilyeneken, mert ha jobban megnéztem, akkor a koreai lányok nagy részének is hasonló alakja volt. Csak én gebébb és soványabb voltam. Figyelmen kívül hagytam a fiú együtt érző tekintetét, reflexszerűen nyúltam az ujjatlanomhoz és húztam le magamról azt is. A hidegérzet még jobban átjárt, mintha egy kád jeges vízből szálltam volna ki - megborzongtatott, a libabőr nem szűnt meg. Rohadt hideg van.
A sebeim már nem voltak annyira csúnyák, mint a megtámadásom utáni napokban. Var képződött rajtuk, kivéve azon, ami a hátamon húzódott, abban még mindig benne volt a varrat - a combomon és a karomon lévő vágásoknak nem volt idejük gyógyulni, mert voltam olyan ügyetlen, hogy táncolás közben párszor felszakadtak és vérezni kezdtek. Néha fájdalmas volt a hason és a háton fekvés, de egypár alkalom elteltével meg tudtam szokni a nyomás okozta kellemetlen fájdalmat. Changmin egy párszor meglátogatott, bekente a sebeket, és ha kellett be is kötözte azokat. Infúziót még kétszer kaptam, s valóban hatásos volt, mert erősebbnek éreztem a testem és a szervezetem is.
Yixing arcáról sok érzelmet tudtam leolvasni, legfőképpen a bánat, a sajnálat és a düh jelei voltak megtalálhatóak rajta - szemében aggodalom tükröződött. Utálom, ha így néznek rám az emberek. Nem szükséges sajnálni. Hosszú ujjai begyeivel végigszántotta a hasamon átfutó vágást, leheletfinoman, akár a legminőségibb selyem. Érintései nyomán melegséget éreztem, szétáradt testemben, mintha forró teát ittam volna - a melegség megszűnt, ahogy elemelte a kezét. Milyen meleg a keze.
- Megfordulnál? - Halkan kérdezte, szomorúan. Yixinget még nem láttam ennyire bánatosnak, általában mosolygott, vagy csak nézett ki a fejéből - de akkor tisztán lehetett látni rajta a tiszta érzelmeit. Összevont szemöldökkel méregettem; végül is nem szóltam, csak hátat fordítottam neki. Történhetett vele valami? Az egyik barátja, vagy családtagja balesetet szenvedett? Elvesztette a legbecsesebb tárgyát, amit a nagyapja adott neki? Pár pillanattal ezelőtt még hallottam a fiú lélegzetvételét, de akkor az is elakadt, s csak másodpercek után kezdett ismét levegőt venni.
- Borzalmas - préselte ki magából Yixing, elfojtott hangon.
- Ez már a szebbik állapot. Látnod kellett volna két hete. Égtek, vörösek voltak, véreztek és gennyeztek is. Az volt a borzalmas. - Állításaimat bólogatva kísértem, karjaimat összefontam mellkasom előtt, és dörzsölni kezdtem azokat, hogy melegen tartsam magam.
- Mi történt? - Éreztem, hogy mutatóujját végigvezeti a varrat vonalán, érintése nyomán megint csak melegséget éreztem, szemeim egy pillanatra lehunytam az érzéstől.
Arra a kérdésére, hogy mi történt, nem tudtam mit válaszolni. Szerintem jobb, ha elmondom az igazságot, mert az fix, hogy Yixing is tudja az erdőben történteknek a valódi okait. Már fordultam volna meg, mert azért mégis csak felé nézve kellett volna beszélnem, de a fiú a derekam mindkét felére ráhelyezte a tenyerét, ezzel megállásra késztetve - villámcsapásként ért a meleg, mintha egy kályha mellett ültem volna. Furcsa, hogy ilyen hidegben ennyire meleg a keze.
- Valójában nem tudom. Az erdőben a játék közben elvesztettem Edináékat, aztán megkergetett egy nagy benga fekete farkas, majd jött egy hapsi, aki meg akart késelni, és aki kinyírt két nőt. Levertem a csávót és elfutottam, de végül is utolért. Aztán ami következett, azt még mindig nem tudom felfogni. Az ipsének vörösek lettek a szemei, majd megsokszorozódott és úgy támadott meg. Esküszöm Yixing, és a bizonyíték is a testemen van, hogy a klónjai lettek! - Hangsúlyozva, teljesen beleéve magam osztottam meg a fiúval a történteket. Olyan tisztán emlékeztem a Jihunokra, hogy már-már láttam is magam előtt a dühtől eltorzult arcukat, vérvörös szemeiket és a pengeéles kést, mellyel a sebeket ejtették rajtam. Ha nem mentem volna bele ebbe az olimpiába, akkor nem történt volna meg mindez.
- Azt mondtad, hogy vörös szeme lett és meg is sokszorozódott? - kérdezte Yixing, viszont nem hitetlenkedve, hanem inkább elborzadva, mint aki tudja, hogy Jihun mi is volt valójában - mert tisztában voltam azzal, hogy nem ember volt. Annyi mindent láttam és tapasztaltam már abban a pár hétben, hogy hinni kezdtem a természetfelettiben. Mindig is érdekeltek a misztikus jelenségek, a nem e világi teremtmények. Sokat olvastam az interneten ilyen témákban, és a közeli könyvtárat is sűrűn látogattam. Semmi sem zárta ki ezeknek a jelenségeknek a létezését, mindig voltak és lesznek is olyan emberek, akik hinni fognak benne.
- Te tudod, hogy mi volt az, ugye? - fordultam vele szembe, és mélyen, fürkészve néztem bele barna szemeibe. Ellágyult arca akkorra már megkeményedett, az aggódásnak nyoma sem volt, komolyság áradt belőle. Tudja. Remélem most meg tudok valamit. Elkezdhetném összerakosgatni az információkat, mert már nagyon rá szeretnék jönni arra, hogy mi is áll valójában a történtek hátterében. Yixingen láttam, hogy habozik, nem tudta, hogy elmondja-e, vagy sem - vagy nem tudta, hogy megbízzon-e bennem, avagy sem. Na, gyerünk, mi lesz már? Beleéltem magam a helyzetbe, a szívverésem és légzésem felgyorsult, szinte remegtem, annyira izgatott voltam a tudattól, hogy hátha kapok egy kicsi információ morzsát. A fiún láttam, hogy megadja magát, reszelős sóhajt hallatott, kezeivel beletúrt barna hajába.
- Te is láttál már ilyen teremtményt. Csak az eredeti alakjában. A nagy fekete farkas alakjában. - Lassan, tagoltan, szájbarágósan ejtette ki a szavakat, melyeknek egyre nagyobb súlya lett. Kerek szemekkel, meglepődésemet el nem rejtve néztem Yixinget. Szóval azok a bengák alakváltók? Az izgatottság felülkerekedett rajtam, alig vártam, hogy a fiú folytassa ezeknek a különös lényeknek az ismertetését - az elmém filmként vetített elém egy régebbi történést, melynek főszereplője én és egy fekete farkas voltam. Tisztán emlékeztem, hogy üldözött, és meg is ölt volna, ha Kékszemű nem siet a segítségemre. Tényleg! Olyan régen láttam már azt a farkast! Vajon még az erdőben van? Remélem nem történt semmi baja.
- Ennek a fajnak a tagjait Fajzatnak hívják - árulta el a közös nevüket, kihúzva magát, ujjaival térdein dobolt. Ez is értékes információ. - A már régen meghalt emberek alakját veszik fel.
Egy pillanatig nem is a fiút néztem, mert a csuklómon található fekete gumival kis lófarokba fogtam a hajam, de azután, miután meghallottam az információt, felkapva a fejem néztem a szemébe: - Azt a! Azok az emberek milyen régen haltak meg? Egy-két napja? Két hete? Két hónapja? - engedtem le a kezem magam mellé, s eközben észrevettem, hogy már nem is dideregtem póló nélkül, sőt egész kellemesen éreztem magam. Különös. Hm, ha a régi halottaknak az alakját veszik fel, akkor a hozzátartozók mit szólnak, hogy viszont látják az adott embert? Vagy elfeledtették velük, hogy egykoron a családhoz tartoztak?
- Harminc éve - ejtette ki a hihetetlen számot. Megakadt a lélegzetem és köpni-nyelni nem tudtam. Szóval harminc éve. Az nem most volt!
- Hihetetlen, hogy ezeket mind tudod, Yixing! - Széttártam a karom, hitetlenül, ostobán vigyorogva. - Annyira örülök, hogy veled el tudok beszélgetni ezekről a dolgokról. Nem mertem senkivel sem megosztani, mert azt hittem, hogy sült bolondnak fognak nézni - vittem le a hangerőt az utolsó szavaknál, nagy szemekkel figyelve beszélgetőpartnerem.
- Abban biztos lehetsz, hogy én nem foglak sült bolondnak nézni, hiszen ezek tények - fonta össze a kezeit a mellkasa előtt, és komolyan nézett a szemembe, mintha egy előírt szabályt, vagy egy fontos törvényt árult el volna. - Nem akartam, hogy belekeveredj ebbe az egészbe, de sajnos már nem tudsz úgy elsétálni, mintha mi sem történt volna. - Úgy éreztem, hogy ezzel az egyetlen egy mondatával rengeteg mindenre utalt: a Johnnal való farkasvadászatomra, az elfogott farkasra, az első találkozásomra egy Fajzattal, az olimpián történtekre. Derengeni kezdett előttem egypár információ martalék, miszerint Yixing az egyik alkalomkor nekem rohant és az elájulásomban is fontos szerepet játszott. Most megfogtalak.
- Te is valami természetfeletti abrakadabra vagy? Vagy valamiféle kuruzsló? - vettem kicsit viccesebbre a figurát, és kis híján felnevettem a kiejtett szavaimon. Yixing viszont nem találta annyira viccesnek, továbbra is kemény, rezzenéstelen arckifejezéssel nézett engem. Arcomról lehervadt a mosoly, és szemeimet összehúzva figyeltem tovább. Most meg mi van?
- Nem vagyok sem abrakadabra, sem kuruzsló. És kérlek, ne csinálj ebből viccet, mert rohadtul nem vicces! - Ahogy ejtette ki a mondatot, úgy élte bele magát, és úgy lett egyre hangosabb - az utolsó szavakat már kiabálta. Hátrahőkölve, not bad fejjel méregettem, kezeimet összefontam mellkasom előtt. Bocs, még én kérek elnézést! Yixing szabályosan fújtatott az idegességtől, sosem láttam még olyannak azelőtt. Karjaimat magam mellé ejtettem, furcsán de kíváncsian néztem a látszólag szenvedő fiút: párszor a fejéhez kapott, remegett, megállás nélkül pislogott, arca eltorzult, szabad kezével pedig a lepedőt markolta. Mi lett vele ilyen hirtelen? Csak vicceltem, miért nem tudja felfogni? Már azon voltam, hogy letérdelek elé és megfogom a vállát, de a következő pillanatban vett egy mély levegőt, melyet akadozottan fújt ki; ennyitől képes volt megnyugodni. Újabb sóhaj hagyta el ajkait, majd a szemembe nézett, mintha mi sem történt volna. Ez meg mi volt?
- Dührohamaid szoktak lenni, vagy mi? - mondtam ki az első gondolatom, ami a legelőször az eszembe jutott - azon nyomban a szám elé kaptam a kezem, mert Yixing olyan gyilkos szemeket villantott rám, mintha mondjuk az anyját öltem volna meg. Rövid pantomimmel elmutogattam, ahogy a mutató- és a hüvelykujjammal összehúzom a számon lévő képzeletbeli cipzárt. Yixing tényleg nem érti a viccet. Bár aláírom, ebben nem volt semmi vicces.
- Szeretnéd tudni, hogy valójában mi is vagyok? - érkezett váratlanul a kérdés, a következő pillanatban pedig Yixing felállt és szorosan elém lépett. Úgy beszél, mintha egy űrlény lenne. Ismét csak hátrahőkölni tudtam, és a fejem is hátra hajtottam, a fiú arca elég közel volt az enyémhez, mert miközben elém lépett még le is hajolt. Ejnye!
- Igen, szeretném tudni, csak kérlek, ne lépj be a magánszférámba! - S nem tudtam megállni, hogy ne mondjak valami hülyeséget ezen mondatom után: - Csikiz a chakrád.
Yixing csak forgatta a szemét, és tenyerét a hasamon végighúzódó sebre tette. Szemeim majd kiestek a helyéről, annyira váratlanul ért. - Jól figyelj!
Lehajtottam a fejem és szinte pislogás nélkül néztem a fiú kezét. Oh, most mi fog következni? Elakadt a lélegzetem, ahogy észrevettem: Yixing egész kézfeje zölden kezdett világítani. Mi a...?! Elnyíltak az ajkaim, ahogy figyeltem a különös, nem emberi jelenséget. A fény nem volt annyira erős, ezért figyelemmel tudtam kísérni a következő történéseket, ámbár azok már csak érzés formájában jelentkeztek. Halk, sercegő hangot hallatott a zöld fény, s hangyányit még pulzált is. Hogy lehetséges ez? Először melegnek éreztem a sebet és a körülötte levő bőrt, majd pár pillanatig a melegség átváltott fájdalommá, amitől felszisszentem, kezeim ökölbe rándultak. A fájdalmat még furcsább jelenség követte: szabályosan éreztem, ahogy a seb összehúzódott. A zöld fény lassan kihunyt, Yixing pedig elvette a kezét, mely alig észrevehetően, de remegett. Ez hihetetlen volt!
Ámulva néztem a hasam, melyen már nem láttam a vágást. Hiába dörzsölgettem a helyét, hiába csíptem meg és huzigáltam a feszes bőrt, a sebnek hűlt helyét találtam. Ilyen... ilyen valóban létezik...!?
- Na ne...! - Tátott szájjal néztem fel Yixingre, aki halvány mosollyal méregetett. - Gyógyító vagy?! Basszus, te... te eltüntetted a sebem! - Nevettem fel hitetlenkedve, idiótán. Bár mit lepődök meg?! Yifannal fejben kommunikálok! Vajon tudják egymásról, hogy ilyen képességet birtokolnak?
- Szóval nem kuruzsló, hanem gyógyító. - Félmosolya mosollyá nőtte ki magát. - Bár ahogy látom, nem lepődtél meg annyira. Hogyhogy? - húzta fel a szemöldökét. Mosolyom lehervadt, és póker arccal pislogtam rá.
- Azért, mert... mert már találkoztam Fajzatokkal, egy-kettő meg is támadott... már nem lepődök meg semmin. Hiszen ez itt Dél-Korea, itt minden megtörténhet! - hadartam, artikulálva és mutogatva. Azt nem akartam mondani, hogy azért nem lepődök meg, mert már Yifan elsütötte egyszer ezt az erős dolgot, mert sejtettem, hogy nem tudják egymásról.
- Valóban, itt minden megtörténhet. - Úgy ejtette ki a "minden" szót, mintha valami varázsigét mondott volna. - Fordulj meg, meggyógyítom a többi sebed is - fogott rá a vállaimra, és megfordított.
- Egyébként... mit csináltál velem akkor, amikor régebben nekem rohantál az erdőben? - kérdeztem meg pár perc hallgatás után, mert addig a különös sercegést hallgattam és a leheletnyi fájdalomra, majd az azt követő összehúzódásra koncentráltam.
- Én nem emlékszem ilyesmire. - Bosszantóan kikerülte a válaszadást, s egy újabb seb gyógyításába kezdett bele. Hát persze, hogy nem...
- Nem mondasz igazat - erősködtem durcásan, fejem hevesen rázva.
- Elaltattalak - adott rövid választ, s eközben végzett a hátam gyógyításával is, mert a karomon levő sebekkel kezdett foglalatoskodni. Elaltatni? Mi vagyok én, kisbaba?
- Bővebben? - kérdeztem mogorván, és összeszorítottam a fogam, mert a szúrt seb végleges gyógyulása és összehúzódása fájdalmasabbnak bizonyult a többi sebnél. A combjaimat is meg kéne gyógyíttatni.
- Az Álmok csókja valóban elaltat, valakit több napra is kiüt, s felejtő hatása van, ami annyit takar, hogy elveszi azokat az emlékeket az alanytól, amikre a használó épp gondol, és amikről tudja, hogy látta az alany - számolt be már-már egy levegővétellel. Ez eléggé... érdekes. Kicsit furcsa, hogy ilyen hosszan elmagyarázta ezt, nem hittem volna, hogy ennyire megbízik bennem. Amúgy meg... Álmok csókja? Ki találta ki ezt a nevet?
- De... tőlem milyen emléket vettél el? Hiszen én mindenre emlékszem, semmi sem esett ki! - fordultam vele szembe felhúzott szemöldökkel; hiába pörgettem vissza a Koreában történteket, én valóban mindenre tisztán emlékeztem.
- Ez az egyik gondom - s minden további nélkül letérdelt a lábaim elé. Nem tagadom, meglepődve néztem le a fiúra, elnyílt ajkakkal vizslattam, ahogy kioldotta nadrágom madzagját és a melegítő korcáért nyúlt. Mi a szar?! Gyorsan lefogtam a kezét, ezzel megakadályozva, hogy lehúzza a nadrágom. Az arcomba vér tódult, akaratlanul is zavarba ejtett Yixing cselekedete.
- Te meg mi a fészkes fenét csinálsz? - vékonyítottam el a hangom kikerekedett szemekkel, és már készültem lefejteni az ujjait a gumis részről, de ő lerázta a kezem.
- Csillapodj! Éreztem, hogy itt is vannak sebeid - húzta le a nadrágom a térdemig. Behunytam a szemem, hogy ne lássam se Őt, se magam, mert valóban rendkívül zavarba ejtett, hogy sportmelltartóban és lehúzott nadrággal álltam előtte, Ő pedig ezt a helyzetet olyan természetesen kezelte, mintha mindennapos dolog lenne. Ő volt a második férfi, aki előtt hiányos öltözékben voltam - az első Changmin volt -, s lehet, hogy ez valójában egyáltalán nem nagy ügy, de én nagy dobra vertem.
- Amúgy, említetted, hogy egyik gondod az, hogy nem felejtettem - préseltem ki magamból a szavakat, körmeimmel tenyeremet kapartam, próbáltam magam lenyugtatni, mert képes lettem volna elfutni. Csak végezz már!
- Nem működött. Kiütni kiütött, de a felejtő rész nálad nem működött. Immúnis vagy - tette a tenyerét az utolsó sebre, mely az iksz volt a bal combomon. Szóval akkor nem elájultam akkor, hanem tényleg Yixing műve volt. Legalább erre is fény derült.
- Immúnis? Valami baj van velem? - nyitottam fel a szemeim és lenéztem a fiúra, aki mindeközben mindvégig engem nézett. Az alsó ajkam beharaptam, bal kezem pedig a tarkómhoz emeltem és egypárszor megvakartam azt.
- Nem, szó sincs ilyesmiről - rázta meg a fejét, s végre végzett az összes sebem és zúzódásom meggyógyításával. Nem fájtak már az egykoron sebbel borított részek, nem éreztem a kellemetlen érzetet, felfrissültem és mintha erősebb is lettem volna. Yixingnek csodálatos képessége van. Kaptam az alkalmon, majd gyorsan felhúztam a nadrágom, hogy minél előbb el tudjam takarni magam. Masnit kötöttem, ezzel rögzítve a derekamon ruhadarabot.
- Ha nem erről van szó, akkor miért nem működött? - léptem az ágyhoz, melyen a trikómat hagytam, kifordítottam, hogy a mintás rész legyen kívül, s felvettem. A pulóverra nem volt szükségem, mert vagy befűtöttek, vagy annyira felmelegített a fiú ereje, hogy már nem éreztem a hideg levegőt.
- Sajnálom, nem mondhatok többet - sétált az íróasztalához, melyről egy dobozos rágót vett le, felpattintotta a tetejét és kivett belőle egy drazsét, amit azután a szájába vett és rágni kezdte. Miért nem mondhat többet? - Majd idővel. - tette vissza a dobozt.
- Értem - biggyesztettem le az alsó ajkam, és elszomorodva vettem tudomásul, hogy a napon már nem fogok többet megtudni. Viszont így is elég sokat megtudtam! Elképesztő. Világossá vált, hogy létezik természetfeletti, és hihetetlen, hogy én pont belecsöppentem.
- A többieknek van ereje? - kérdezem meg, ahogy eszembe jutott ez a gondolat. Yixing pár pillanatig rágózva bámult rám, majd megrázta a fejét, kihúzta az íróasztal alá betolt széket és leült rá.
- Nem tudok róla - húzott elő egy könyvet az íróasztal nagy kihúzható fiókjából. A könyv elég vaskos volt, s régi, a borítója kék volt és motívumos, de címet és a szerzőt nem tüntették fel rajta.
- Rendben. Köszönöm Yixing, hogy meggyógyítottál! - sétáltam oda a széken ülő fiúhoz, a hozzám közelebb álló vállát megfogtam, az arca felé hajoltam és nagy, cuppanós puszit nyomtam puha orcájának jobb felére. Látni lehetett rajta, hogy erre nem számított: elképedve, megdermedve nézett a szemeimbe, a következő pillanatban megrázta a fejét. Befordult az asztal felé, kinyitotta a könyvet egy random oldalon és belebújt, mintha annyira érdekes lenne. Hangosan felnevettem a reakcióján, nem gondoltam volna, hogy ennyire zavarba ejtem. De aranyos!
- Nincs mit - dünnyögte halkan.
Kuncogva megindultam az ajtó felé. Megfogtam a kilincset és már nyomtam volna le, viszont a következő pillanatban egy dobhártyaszaggató, állatias üvöltés rázta meg a helyiséget, s úgy magában az egész lakást, majd ezt az üvöltés hangos recsegés-ropogás, majd puffanás kísért. Kipattant szemekkel, tátott szájjal bámultam magam elé, ahogy realizáltam, hogy az az üvöltés egy bizonyos szituációhoz köthető, s ennek az üvöltésnek a gazdája pedig Yifan volt. Te jóságos isten, ennél halkabban nem lehetne dugni?! És kajak leszakadt az ágy?! Yixingből kirobbant a röhögés, a feje nagyot koppant a nyitott könyvön. Na jó, én eltűnök! Mint akit kergetnek, úgy téptem fel az ajtót ijedt arckifejezéssel, majd iszkoltam ki a kínai szobájából, mert nem hiányzott az, hogy én azt a témát boncolgassam vele.
A folyosón állva hallottam, hogy a srácok különböző helyekről röhögnek. Ebben mi volt a vicces? Rászorítottam az orrnyergemre, majd nagyot sóhajtva megráztam a fejem, és a folyosón végigsétálva a nappaliban kötöttem ki, ahol Chanyeol, Jongdae és Minseok különböző helyekre dőlve röhögött. Figyelmen kívül hagytam a három majmot, a bejárati ajtóhoz érve levettem a cipősszekrényről az ajándéktáskát, és visszasiettem a folyosóra. Lehet, hogy én nem értettem a viccet, de nem tudtam kitalálni, hogy miért is röhögtek az előbbi számomra kínos helyzeten. Mindenesetre próbáltam gyorsan elfelejteni, és előrébb helyezni azt, hogy nemsokára odaadom Zitaónak az ajándékot. Az Ő szobáját hamar megtaláltam, a bal oldalon levő utolsó ajtó volt az. Könnyű volt kitalálni, mert egy gucci logó díszítette az ajtót. Ch, díva. Még itt is gucci van.
Hármat kopogtam, mert csak úgy nem akartam benyitni a szobájába. Remélem itt van. Egy hangos "Gyere!" beinvitálás után megfogtam a kilincset és azt lenyomva kinyitottam a kifele nyíló ajtót. A szobában alig láttam valamit, mert a sötétítő be volt húzva és a lámpa is le volt kapcsolva. Zitaót nehezen tudtam kivenni, azt észrevettem, hogy az ágyon fekszik, mely pont olyan oldalon volt, ahova a folyosóról beáramló fény nem ért el. Ha pihen, akkor miért hívott be?
- Nyugodtan felkapcsolhatod a villanyt. - Nem tagadom, jól esett újra hallani dobhártya simogató hangját. Mindig is szerettem hallgatni, ahogy beszélt. Hiába, az, hogy ő volt a példaképem még nem múlt el teljesen, viszont természetesen már nem idolként, hanem barátomként tekintettem rá. A kapcsoló a hozzám közelebbi oldalon volt, odanyúltam és felkattintottam azt.
A helyiségbe azonnal erős világossá gyúlt, s látni engedte Taót, aki felső nélkül, karjait a feje alá pakolva feküdt. Kikerekedtek a szemeim felsőteste láttán és gyorsan lekapcsoltam a villanyt. Nem is tudtam, hogy ilyen izmos. Lányos zavarommal nem tudtam mit kezdeni, az arcom égett, a természetem pedig átkozni kezdtem. Én nem szoktam ilyen lenni. A fiúból halk kuncogás szakadt fel, az a tipikus idegesítő Tao nevetés, amit már oly' régen hallottam.
- Ne nevess, nem vicces! Vegyél fel egy pólót! - kiabáltam elvékonyított hangon, hangyányi hisztérikusággal a hangomban. Láttam a sötétben, ahogy megcsóválja a fejét, majd felkel az ágyáról és az ágy végébe, a szoba jobb sarkába sétál. Szöszmötölt pár pillanatig, becsukta a szekrénye ajtaját, felvett egy felsőt és felém kezdett közeledni. Miért jössz ide...?
Ledermedve álltam egy helyben, és figyeltem magas alakját, ahogy megállt előttem, felém tornyosult. Lehajtva a fejét nézett, az arca kezdett kirajzolódni előttem. Barna szemeivel az én szemeimet fürkészte szótlanul, és csak állt egy helyben, mozdulatlanul. A jobb kezét lassan emelte fel, s ugyan olyan lassan tette tenyerét derekamra, ujjaival rászorított az anyagon keresztül bőrömre. A pulzusom felgyorsult, szívverésem őrült tempóban vert. Izgatott lettem, ezzel együtt némi félelem is úrrá lett rajtam a helyzet miatt. Mire készül? Zitao közelebb lépett, lábujjaink hegye összeért. Ha lehetett még közelebb hajolt, s már azt hittem, hogy olyasmit tesz, melyre én nem vagyok felkészülve, viszont ő csak azért hajolt hozzám közelebb, hogy be tudja csukni mögöttem az ajtót. Jaj, én hülye... Mire is gondoltam?! A villanyt ezután felkattintotta, és így tisztán láttam kaján vigyorát, amit az arcom láttán produkált. Az arcom tükrözte érzelmeim, égett, és tudtam, hogy paradicsom piros. Próbáltam lenyugtatni magam, körmeimet a tenyerembe vájtam, ajkamat beharaptam, a tekintetét nem mertem állni.
- Miért vagy zavarban, Mira? - búgta közvetlenül a fülembe, hangja mélyebb volt az eredetinél, sokkal szenvedélyesebbnek hatott. Bár nem láttam, el tudtam képzelni, hogy még a fülem is vörös lett. A gyomrom összezsugorodott, de próbáltam leküzdeni az izgalmam. Hogy tud belőlem ilyeneket kiváltani? De tényleg... hogy csinálja? Eddig sosem éreztem ilyet... Megemberelve magam nyomtam a szabad tenyerem Zitao mellkasának, majd minden erőmet összeszedve eltaszítottam a közelemből, ajkaimat összeszorítottam. A fiú csak nevetni tudott, elengedte a derekam és eltávolodott előlem. Eszem ágában sem volt elmozdulni a helyemről, legalább is addig nem, míg meg nem nyugtattam magam teljesen. Kezem remegése és szívem gyorsasága csillapodott, és az égő érzés is megszűnt. Hihetetlen. Olyan volt, mintha... mintha csak ő és én lettünk volna! Mármint, tényleg. Szó sem volt arról, hogy Zitao felé mélyebb érzelmeket tápláltam - legalább is, azt akartam elhitetni magammal -, viszont az ő álláspontját nem igazán tudtam megfejteni. Mindig szórakozott velem, egészen félreérthető helyzetekbe kevert minket, utána pedig többet nem is beszéltünk az ilyen esetekről. Az tény, hogy rettentően helyes és az alakja is kifogástalan, a személyiségéről nem is beszélve, de nem igazán akartam beleélni magam ezekbe a szituációkba, mert egyrészt munkatársak voltunk, másrészt pedig öt évvel idősebb volt nálam. Nem vagyok normális.
- Na, mi van? Csak állsz ott, vagy helyet foglalsz? - hozott vissza a valóságba Tao szórakozott hangja, ő az ágyon ült és épp maga mellé bökött. Krákogtam egyet-kettőt és a jobb oldalon levő a fallal függőlegesen álló egyszemélyes ágyhoz sétáltam, viszont csak megálltam a fiú előtt, nem ültem le mellé. Inkább most nem ülök le. Egyébként Zitao szobájának elrendezése és berendezési tárgyai ugyan azok voltak mint Yixinggé, csak éppen meg volt cserélve a két oldal. A falakat sötétbarnára festették és a parketta is ugyan olyan színű volt.
- Öhm, valójában csak azért jöttem... mert ezt át szerettem volna adni - mondtam halkan, egypárszor megakadva, eközben felemeltem a kezemben lévő ajándéktáskát. Zitao elmosolyodott a pandás tasak láttán, majd közvetlenül a szemembe nézett, s felállt, ismét felém tornyosult ezért meg kellett emelnem a fejem. - Abban biztos vagyok, hogy ilyen ajándékot egyik rajongódtól sem kaptál. Úgy hiszem, sikerült felülmúlni az összeset - hadartam magabiztossággal a hangomban - kezdtem visszatérni, és próbáltam elfelejteni az előző történéseket.
- Hm, valóban? - tette csípőre a kezeit a szőke fiú, és mosolyogva, ajkát beharapva várta a további mondataimat. Mosoly húzódott az arcomra, fogaimat kivillantva hevesen bólogatni kezdtem, miközben két kezembe fogtam az ajándéktáskát.
- Így utólag is boldog születésnapot! - nyújtottam felé a tasakot, s az izgalom úrrá lett rajtam. Remélem tetszeni fog neki!
Zitao elvette a kezemből a táskát, de nem ült le vele, hanem előttem állva nyitotta szét és vette ki belőle a becsomagolt fényképalbumot. A táskát az ablakpárkányra rakta, a csomagolópapírra is vetett néhány futó pillantást, majd elkezdte kibontani a lényeget. Nem tökölt azzal, hogy szépen szedje le a csomagolást, seperc alatt letépte és láthatóvá vált az elkészített fényképalbum. Zitao ívelt ajkai elnyíltak, és mosolyogva forgatta a kezében a plüssborítós albumot.
- Ez nem semmi - szólalt meg ámulva, és a borítót kezdte vizsgálgatni, vagyis a ráragasztott közös képünket. Tetszik neki.
- Az az igazság, hogy nem egyedül csináltam, a barátnőim segítettek egy kicsit. Remélem nem baj! - kezdtem el mentegetőzni, mert nem úgy akartam feltüntetni, mintha az egészet egyedül készítettem volna. Zitao nem szólt semmit, megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy nem zavarja a dolog. Kinyitotta az albumot egy általa választott oldalon; olyan oldalhoz ért, amin két olyan képünk volt, melyen egymás mellett aludtunk a próbateremben, teljesen összegabalyodva. Az oldalon szereplő szöveg a "Mert mi alvás közben is imádjuk egymást!" szöveg volt, amit Byul írt oda. Zitao felkuncogott, a szeme pedig az az mellett levő oldalt vizsgálgatta, melyen egy olyan kép állt, amin a fiú nyakában ülök, szintén a próbateremben készült.
- Már most nagyon tetszik! - csukta össze az albumot, majd a párkányra helyezte.
Egymásra mosolyogtunk, Zitao pedig közel lépett hozzám, és magához húzva átölelt. Nem úgy ölelt meg, mint egy rajongóját, nem veregette meg a hátam, hanem szorosan tartott magánál, arcát a nyakhajlatomba temette. Szorosan fogtam magamhoz, fejem a mellkasának döntöttem, és belélegeztem pólójának finom öblítőillatát. Már-már elolvadtam erős karjai között, és ha nem fogott volna magához, összeestem volna.
Éreztem, hogy elmozdul, ezért én is követtem a példáját. Nem engedett el, hátamat átkaroló kezei derekamra csúsztak, még mindig magánál tartott, az én tenyereim a mellkasán pihentek - éreztem tenyerem alatt, hogy felgyorsult a szívverése. Nagy szemekkel néztem bele szemeibe, arca közel volt, meleg leheletét bőrömön éreztem. A szívem a másodperc törtrésze alatt gyorsult fel, próbáltam nem hangosan kapkodni a levegőt. Már megint itt tartunk? Fürkészve nézte a reakciómat, kiugró ádámcsutkája folyamatosan fel-le mozdult. Az agyam riadót fújt, hogy el kéne löknöm, de a testem nem engedelmeskedett. Tao a nyelvével benedvesítette ajkait, arcát közelebb vitte az enyémhez, az orrunk hegye összeért, szemét készülte lecsukni.
Végre észhez tértem, a fejem elrántottam, Zitaót pedig ellöktem a közelemből. Annyira hülye vagyok!
- Ne haragudj Zitao, de nekem ez nem megy! - ráztam hevesen a fejem, miközben mind két kezem égő arcomra tettem, s az ajtó felé kezdtem hátrálni. Miért nem állítottam le? És miért vagyok ennyire zavarban? Oké, oké, én is akartam volna a csókot, de tényleg nem lenne helyes. - Köztünk nem lehet semmi - lépdeltem tovább hátra ijedtséget sugárzó fejjel, Zitao arckifejezését fürkészve. Furcsán nézett rám, nem tudta kitalálni, hogy miért utasítottam vissza másodjára is. Nem tudom, hogy fogok én ezek után a szemébe nézni. Muszáj lesz elfelejtenem, mert elkerülni nem tudom.
A hátam az ajtónak ütődött, ezért gyorsan megfordultam, a kilincset lenyomva kilöktem az ajtót, kimasíroztam a szobából és visszacsuktam a nyílászárót. Jézusom, ez nagyon kínos volt! Biztos, hogy nagyon idiótának tart emiatt! Nagyokat csaptam az arcomra, miközben a folyosón át átsétáltam a nappaliba. Most azonnal el kell tűnnöm! A nappaliban nagy meglepetésemre Sehunt találtam csak, akivel még nem is találkoztam a nap folyamán.
- Szia! - köszöntem gyorsan és a bejárati ajtóhoz siettem. Minél előbb, annál jobb!
- Minden rendben? - kérdezte a fiú furcsán, nekem pedig megállt a levegőben a kezem. Jól hallottam? Összeráncolt szemöldökkel és kipattant szemekkel kaptam Sehun felé a fejem, és érdeklődve néztem az arcát - ő is engem nézett. Komolyan megkérdezte? Végül is nem szóltam semmit, váll rántva bólintottam, lehajoltam és a cipőimet gyorsan lábaimra vettem. Villámgyorsan bekötöttem a fűzőket, mintha mérték volna az időmet, s már nyúltam is volna a kilincsért, ha nem jut eszembe a pulóverom, melyet Yixing ágyán hagytam. Már nem megyek vissza. Lenyomtam a kilincset és feltéptem az ajtót.
- Mira, várj! - kiáltott fel Zitao mögöttem, viszont nem mertem felé nézni. Nem, nem, nem!
- Sziasztok! - köszöntem hangosan, vissza sem nézve, átléptem a küszöböt és magam mögött becsuktam az ajtót. Esküszöm, hogy nem vagyok normális. Ennél gyerekesebben már nem is viselkedhetnék.
Lefutottam a lépcsőkön, kifutottam a háztömbből nem is gondolva a kettő pitbullra, majd egészen a kapuig rohantam. Kinyitottam a vaskaput, majd azon is átlépve visszacsuktam. A levegő szerencsére nem hűlt le, sőt, még jobban felmelegedett, a Nap is erősen sütött. Ez szégyen. Ha ezt a srácok megtudják, akkor rajtam fognak röhögni egy hétig. Sőt, ha Edina is megtudja, folyamatosan emlegetni fogja.
Futni kezdtem hazafelé, vissza sem nézve a háztömbre.
