2015. február 16., hétfő

Chapter 18.

- Remélem nem haragszol, de meg kell értened - mondta Youngmin. Halványan elmosolyodtam, majd sóhajtottam egy nagyot és megtöröltem az arcom.
- Az igaz, hogy az álmom darabokra hullott, de természetesen megértem. Viszont, lett egy új álmom - mondtam kuncogva, titokzatosan.
- Szabad tudnunk, hogy mi az? - kérdezte a főnököm mellett ülő ember. Miért érdekli?
- A legjobbat szeretném majd kihozni a fiúkból. Én nem csak egy tanár akarok lenni, hanem A tanár - hangsúlyoztam ki az utolsó két szót. - Csak azt nem értem, hogy miért én. Hiszen... lány vagyok.
- Teljesen egyszerű. Nem vagy annyira nőies. Ne értsd félre, és ne vedd sértésnek, de látszott a mozgásodon és a járásodon, hogy nem vagy egy modell alkat - Puff. Ezt megkaptam. Jongin felröhögött, mire feléfordultam és gyilkos pillantásokkal illettem. Erősen a szájára tapasztotta a tenyerét, de annyira nem tudta elrejteni a vigyorát. Rohadj meg. Ezt most nagyon megszívtad, barátom. Most lettem a tanárod. Fordult a kocka! - Na, ebből azt szerettem volna kihozni, hogy tökéletesen megfelelsz férfiak tanítására is - fejezte be Youngmin a beszédet. Férfiak, mi? Inkább gyerekek.
- Értem - bólintottam egyet - Még egy kérdés. Hogy érti, hogy egyben a koreográfusuk is vagyok? Hisz' egy csomó koreográfus van a cégnél, nem?
- De, valóban így van. Viszont én azt szeretném, hogy a személyes koreográfusuk legyél. - Ohó. Várjunk... Szóval ezért kérdezgetett olyanokat?
- Akkor ez a meghallgatás nem is a gyakornokságra ment, ugye? - kérdeztem gyorsan, rátapintva a lényegre.
- Pontosan. Hamar rájöhettél, hogy miért is kérdezgettem azokat az étteremben - Felkuncogtam és megráztam a fejem - Szóval nem esett le, miért érdeklődök annyit? Most azért nagyot koppant, mi? - érdeklődött szórakozottan az igazgató.
- Igen, - s dobbantottam egyet a lábammal - nagyot koppant. Most viccet félretéve... beavatna pontosan a feladatomba? Jó, azt gondolom, hogy tanítanom kell, de ezen kívül?
- Folyamatosan gyakoroltatnod kell velük a koreográfiákat, illetve, ha lesz új albumuk új zenékkel, vagy ha comebacket tervezünk, akkor azokhoz a zeneszámokhoz koreográfiát kell készítened.
- Értem. Nem lesz nehéz feladatom, úgy érzem. Remélem, a fiúk együtt fognak velem működni - pillantottam rá Jonginra, aki hevesen bólogatni kezdett. Ez a beszéd. - Lenne még egy kérdésem - fordultam újra Youngmin felé - Miért kérdezte azt, hogy értek-e az elektronikához?
- Arra gondoltam, hogy besegíthetnél a stúdiózásban is. Úgy értem, segíthetnél az énektanárnak. Kezelhetnéd a keverőpultot, meg miegyéb. Koncerteknél pedig segíthetnél a technikusoknak.
- Komolyan? Anélkül hallgathatom a fiúkat, hogy fizetnék.
- Térjünk át komolyabb dolgokra. Jól figyelj, mert most egy nagyon fontos dolgot szeretnék veled közölni. Május huszonharmadikán a fiúk megkezdik az első szóló-
- Ne, ne folytassa. Tudok róla - mondtam óvatosan - Edina beavatott! De ne büntesse meg, kérem! Nem tehet róla, ilyeneket nem bír magában tartani! - hadonásztam a kezeimmel. Remélem tényleg nem gurul be. Nagy meglepetésemre Youngmin felnevetett. Mi a...?
- Akkor gondolom azt is tudod, hogy VIP jegyet akartam neked intézni - mosolygott, én pedig bólintottam egy aprót - De most már nincs szükséged jegyre. Minden fellépésen kötelező ott lenned, hiszen fellépések előtt is van három óra gyakorlás, meg ugye, ott vannak a színpadi próbák is. - Wow, kötelező? Már most szeretem ezt a munkát. - Szóval ott tartottam, hogy szóló koncert. Első szóló koncertsorozatuk, ami ugyebár a "The Lost Planet" nevet kapta. Mivel a fiúknak már megvannak a koreográfiáik az eddigi számaikhoz, ezért nagy szerencsédre, nem neked kell kitalálnod az elemeket. Azt szeretném kérni, hogy mielőbb keresd fel Sim Jaet és Hwang Greget, ők majd megtanítják az összes koreográfiát. Ne, ne is kérdezd! Igen, ők találták ki az összes eddigi számaikhoz a táncokat, de azért nem ők tanítják a fiúkat, mert nem mindig érnek rá - Az agyam próbálta feldolgozni a rengeteg információt. És ennél csak több lesz, és több lesz. Amúgy... nem úgy volt, hogy volt a fiúknak egy külön tanárja? Ezek szerint Jae és Greg csak összerakta az elemeket? Érdekes. - Itt van egy köteg lap az első koncert ütemtervéről, ami Seoulban lesz megtartva - nyújtott felém egy vagy tizenöt centiméter magas papírkupacot, amit gondolkozás nélkül fogadtam el - Olvasd át jó alaposan! Zeneszámonként van listázva. Bele van írva, hogy az adott számnak mi a koncepciója, ki mikor énekel, illetve rappel, a szünetek is percre pontosan oda vannak írva, illetve, hogy szünetekben mikor van beszélgetés, ilyesmik. Mira, látnod kell az arcodat! - Olyan, mintha citromba haraptam volna. - Tudod, minden kezdet nehéz. De majd megszokod, hogy itt a munka nagyon kemény, nagyok az elvárásaink, hiszen mi vagyunk az egyik legnagyobb cég Dél-Koreában.
- Tudom, és megértem. Csak tudja, ez egyszerre sok információ volt.
- És még nem elég információ. Most elmondok néhány alapvető szabályt - Már előre félek. Már most ki lett csinálva az agyam. Miért gondoltam az előbb azt, hogy könnyű lesz? - Először is, az idolok az elsők. Nem szabad senki civilnek információt kiszolgáltatni róluk, sem írásban, sem szóban. Mert ha ilyen történik, azonnali kirúgás jár érte. Ha bármi történik az adott idollal, a munkavállaló köteles azonnal szólni. Kötelessége a munkavállalónak minden koncerten jelen lenni, ugyebár ezt elmondtam. Ha reptérre mennek az idolok, kötelessége az alkalmazottaknak védeni őket az őrült rajongóktól, akár erőszakkal. De, ez nem annyira vonatkozik rád, hiszen vannak jól képzett biztonsági őreink. Egyenlőre ennyi - csapta össze a tenyereit.
Ha kell, erőszakkal, mi? Mert a tizenéves lányokat úgy kell eltüntetni az idol közeléből, hogy felpofozzák őket. Bár, a sasaengeknek én is adnék egy-két átszállót.
- Whoa, Youngmin igazgató, úgy érzem, négyszeresére tágult az agyam - nyöszörögtem, s megmasszíroztam a halántékom - Rosszabb, mint az iskolában.
- Az iskoláról jut eszembe! Van lehetőséged ezt a maradék egy évet gimnáziumban befejezned, én szívesen elrendezem neked. Örülnék, ha legalább az érettségid meglenne - könyökölt az asztalra, s úgy nézett tovább engem. - Milyen szakon voltál?
- Közgazdásznak tanultam, de nagyjából a közgazdasági tudásom egyenlő a nullával. Viszont ebbe az egy évbe szívesen belemennék, de csak akkor, ha sima gimnáziumról van szó.
- Természetesen sima gimnázium. Vannak összeköttetéseim, hamar találok neked megfelelő iskolát - Akkor szeptembertől járhatok újra iskolába. Oh, yeah. - Na, zárásként még el szeretnék mondani egy dolgot. Edinának és neked elintéztem a vízumot, ami jelenleg egy évre szól, majd egy év után hosszabbítom meg. Ha nem tudnád, a vízum kell ahhoz, hogy legálisan tartózkodjatok Koreában.
- Köszönjük szépen! - hajoltam meg, a papírkupac fele a földre hullott. Kipattantak a szemeim és gyorsan leguggoltam, ennek pedig az lett az eredménye, hogy a többi lap is szétszóródott. Oh, a francba. Jongin gyorsan a segítségemre sietett, így ketten gyorsabban össze tudtuk szendi a papírokat. Még jó, hogy meg vannak számozva. - Köszönöm - mondtam Jonginnak erőltetett mosollyal, s felálltam, ő pedig rárakta a kupac tetejére az utolsó lapot.
- Mira, holnap az alkalmazottak csapnak egy kis zártkörű bulit idolok és a két főnök nélkül. Benne vagy? Úgy is munkatársak lettünk - szólított meg egy nálam két fejjel magasabb, harmincas évek közepén járó férfi - Amúgy, én Dongsun vagyok, technikus.
- Azt hiszem, nem hagynám ki - vágtam rá gondolkodás nélkül - És hol lesz ez a buli?
- Abban az étteremben, ahova tegnap vittelek téged. Az a mi törzshelyünk. Kibéreltem holnapra az egész éttermet, mert rengetegen lesztek - Youngmin felegyenesedett, maga alá húzta a széket, majd egy nagy, jól látható aláírást biggyesztett arra a papírra, amit én is aláírtam. A kezébe vette a papírost, még utoljára leellenőrizte és a kezemben tartott halom tetejére rakta. - Ezt mutasd meg a fiúknak. Örülni fognak - halványan elmosolyodott - Ja, és még valami. Holnap el kell menned orvosi vizsgálatra. Csakhogy meggyőződjünk az egészségedről. Általános vizsgálatok lesznek, mint például hallásvizsgálat, szemvizsgálat, magasság- és súlymérés, van-e gerincferdülésed, ilyesmik.
- Rendben.
- Gyere Mira, menjünk! Még egy csomó ember vár a meghallgatásra - fogta meg finoman a karom Jongin.
- Oké, oké. Viszont látásra - hajoltam meg, a kezemben lévő kupacot jó erősen megfogva. - Dongsun, holnap találkozunk! - mosolyogtam rá munkatársamra.  Hátat fordítottunk Jonginnal, majd elhagytuk a termet.

A kint álló, türelmetlen tömeg egyszerre mordult fel, mikor Jongin becsukta mögöttünk az ajtót. Mindenkinek odanyögtem egy bocsánatot, miközben elhaladtunk mellettük.
- Segítek - állított meg az információs pult előtt tanítványom, ezt követően kivette a kezemből a kupacot, én pedig megkönnyebbültem ráztam meg a karjaim.
- El sem hiszem! - Hangosan tört ki belőlem a kiáltás. Nem törődve senkivel és semmivel, pörögni kezdetem a saját tengelyem körül, kinyújtott karokkal. Tanár lettem! Tanár lettem! Tánctanár ettem! Négy pörgés után megálltam Jongin előtt, majd fülig érő vigyorral levettem a papírhalomról az első lapot. - Visszaadhatom azt a sok szadizmust - nevettem fel kárörvendően, sarkon fordultam, s a meglepett fiút otthagyva rohantam fel az első emeletre, a próbaterem ajtajáig. Felhúztam a szemöldököm, mikor egy kulcsot véltem felfedezni a zárban. Jongin nem tette el a kulcsot? Megfogtam a kilincset és lenyomtam. Nyitva van. Kitártam az ajtót, s megpillantottam a fiúkat a kanapén, illetve a földön kiterülve.
- SRÁCOK! - kurjantottam el magam jó hangosan. Sehun annyira megijedt, hogy egy hatalmasat kiáltott és legurult a kanapéról. Féltem felnevetni, mert nem akartam kockára tenni az életem, ezért erősen a tenyerem elé tapasztottam a kezem. Vajon ha felröhögnék, nekem esne? Meglepődött arccal néztek mind a tizenegyen. Pont ahogy gondoltam, Sehun felpattant, s ideges arccal kezdett közeledni felém. - Ha még közelebb jössz, kétszáz fekvő! - emeltem magam elé két kézzel a kezemben tartott lapot. Ott ahol volt megtorpant, Baekhyun pedig visítva ugrott fel a földről. Öhm... Mi a baja?
- Elfogadtad az állást?! - Elémfutott, majd mikor megállt, csillogó szemekkel megrázta a vállam. Ennyire örülne neki?  Kikapta a kezemből a papírt, majd serényen olvasni kezdte. - Aláírta! Aláírta!
- Ez az! Ez az! - kezdett el Yixing ugrálni, becélzott engem, majd elém érve nemes egyszerűséggel felkapott, és szinte összetörte a csontjaim, annyira megszorongatott. Rá még mindig haragszom, de igazán ne zavartassa magát. - Nincs több szadizmus!
- Te csak azt hiszed - szólaltam meg rideg hangon. Eltolt magától, de nem tette le, úgy fogott, mint egy szerencsétlen macskát, lábaim tizenöt centire voltak a talajtól.
- Miért? - vékonyított el a hangját.
- Ötven fekvő! - kiáltottam az arcába, ő pedig annyira meglepődött, hogy elengedett, én pedig a talpamra huppantam. Ha azt hiszitek, én jobb leszek, akkor rosszul hiszitek... vagyis... mióta lettem ilyen kemény állat?

- Melyikőtök hagyta benn a zárban a kulcsot? - hallottam meg mögülem Jongin hangját. A tükörből láttam, hogy letette a papírjaimat a padlóra, utána magához ölelte Kyungsoot, aki mikor meglátta, egyből felugrott a földről. Annyira aranyosak együtt, és látszik Jonginon, hogy nagyon szereti a párját. Akkor miért csinálta velem azokat a félreérthető dolgokat? Majd muszáj lesz megkérdeznem tőle. De nem most.
- Fiúk! Figyeljetek ide! - emeltem magasba a kezem. A többi fiú felkelt a földről, felsorakoztak egymás mellett, s a KaiSoo páros is közéjük csapódott. Tizenkettő érdeklődő tekintet. Ezt már szeretem. - Először is, nagyon örülök, hogy mostantól veletek dolgozhatok. Remélem, ez kölcsönös - mosolyodtam el - Másodszor, ne keltsetek magatokban hiú reményeket. Én sem leszek más, mint az elődöm. Egyenlőre még nem annyira tudom, hogy hogyan szoktátok beosztani az időtöket, szóval az lenne a kérdésem, hogy mennyi időt szoktatok gyakorlásra szánni?
- Napi húsz órát vagyunk bent, valamikor többet - válaszolt a kérdésemre Joonmyun. Még jó, hogy nehezen fáradok, és sokáig tudok fennmaradni. - Általában fele-fele arányban dolgozunk. Tíz óra ének, illetve rapp és tíz óra tánc.
- Remek, remek! - tapsoltam kettőt - Csapjunk a közepébe és kezdjük a bemelegítéssel. Először nyomjatok le ötven fekvőtámaszt, Yixing, te duplán! Fekvőzés után ötven felülés, majd húsz kör kocogás a teremben, aztán egy kis karkörzés, vállkörzés, nyakkörzés, mozgassátok át magatokat. Én addig átnézem ezeket a papírokat - böktem a kupac felé, s hátat fordítottam a megdöbbent fiúknak. Mik azok a fejek? Ennyire azért nem lehetek rossz! A volt tesitanárom százszor rosszabb volt, mint most én.
- De mondtam, hogy szabadnapunk van! - dobbantott egyet a lábával Jongin ideges hangon.
- Attól még bemelegíthettek. Úgy sem fogunk táncolni olyan sokat, mert csak az MV-k koreográfiáit tudom. Egyenlőre - Féloldalasan hátrafordultam, úgy címeztem mindenkinek a választ. Luhan elégedetlenül nyögött egyet, majd a padlón fekvőtámaszba ereszkedett. Még annyit láttam, hogy a többiek is kelletlenül követik a példáját, majd újra hátat fordítottam. A fal mellett hasra vágtam magam, s magam elé húztam a papírkupacot. Na, lássuk a medvét.

Nem döbbentem meg különösebben. A koncertet három naposra tervezték, a dátumok huszonharmadika, huszonnegyedike és huszonötödike. Mindegyik napon a koncert maximum két órás, a szüneteket beleszámítva. A koncert harminchárom számból áll, a szólókat is beleszámítva. Majdnem mindegyik számhoz más-más fellépőruha tartozott, a ruhákról képek is voltak nyomtatva a lapra.

Mind a tizenkettő srác kapott szólót... de azt nem vágom, hogy Kris neve mellett miért van egy hatalmas kérdőjel a szóló címe helyett. Talán még nem döntötték el? Mert ha az övé is tánc szóló, marha gyorsan ki kéne valami találni neki.

Gyorsan átfutottam a maradék lapokat, s az utolsó papírt is elolvasva rájöttem, hogy be fogom járni majdnem egész Kínát, sőt, még Taiwanba, Thailandba, Japánba és Singaporeba is el fogok látogatni.

Szegényeknek nem lesz megállás. Egész nyáron koncertek. Majd velük együtt szenvedek. Miért is gondoltam, hogy ez a munka könnyű lesz...

- Az arcodból ítélve nem annyira tetszik neked, amit olvastál - Ijedten ugrottam össze, mikor meghallottam Joonmyun hangját magam mellett. Mérgesen néztem rá, ő pedig csak szüntelenül vigyorgott rám. Hülye állat.
- Te meg mióta vagy itt? - dörrent a hangom, amin nem csak ő, hanem én is meglepődtem. Na jó, nem vagyok normális. Nem kiképzőtáborban vagyunk. - Megcsináltad az összes feladatot? - kérdeztem, majd a fiúkra pillantottam, akik már majdnem felszálltak, annyira nyomták a hátra- és előre karkörzéseket.
Az az érdekes, hogy Sehun és Yifan nem ellenszegül. Pedig nem úgy néztek ki, mint akik örülnek nekem. Youngmin tévedett. Nem mindegyik fiú örül annak, hogy a tanáruk lettem...
- Végeztem - nyúlt el mellettem, majd kivette a kezemből azt a lapot, amire az állomások voltak feltüntetve. - Kemény lesz, ugye tudod? Napi tíz-tizenöt órát talpon maradni és táncolni. Mi már rég megszoktuk, de rólad nem tudunk semmit.
- Nagy a tűrőképességem. Volt olyan nap, hogy egész nap táncoltam. Ugye ez akkor volt, amikor a meghallgatásra raktam össze a koreográfiát. Nem volt egy könnyű feladat, ráadásul segítség nélkül csináltam - Felszínre tört bennem a régi emlék. Mennyire izgatott voltam akkor... de sajnos más eredménye lett, viszont ennek az állásnak is nagyon örülök. - Miattam pedig ne aggódjatok. Ha feldobom a talpam a sok táncolástól, engem lehet pótolni...
- Ne mondj ilyet! - fogta meg a padlón pihenő kezem Suho és megszorította - Hogy is mondjam... pótolhatatlan vagy. Sosem volt az, hogy kedveltük a tanárunkat. Téged kedvelünk, nagyon is.
- Legalább a magad nevében beszélj - motyogtam, s egy pillanatra lesütöttem a szemem.
- A maguk módján Sehun és Yifan is kedvel, hidd el - mosolygott rám bátorítóan. Ch, képzelem, mennyire kedvelhetnek.
- Szeretnék kérdezni valamit. Miért nem járkáltok fellépésekre? Vagy most a baleset miatt minden befagyott?
- Május ötödikétől kezdünk el visszatérni a zenei műsorokba - mondta a vezető és elengedte a kezem. Bakker... akkor nem kellett volna rákiabálnom Jonginra. Bocsánatot kell majd kérnem tőle. Hangos lábdobogás töltötte be a termet. Tanítványaim elkezdték a húsz kör futást, a szőke hajú fiú pedig ismét villantott rám egy vigyort, lábra állt és csatlakozott a többiekhez. Jó fiúk.

A futás után ott ahol voltak, lerogytak a parkettára. Táncoljunk még, vagy ne? Hisz' most úgy néznek ki, mint az elütött békák. Gondolom az előző tanár nem kegyelmezett nekik... akkor én sem fogok.
- Talpra, fiúk! - ösztönöztem őket egy tapssal és felkeltem a padlóról. - Mivel még csak a MAMA, a History, a Wolf és a Growl koreográfiáját tudom, ezért csak ezt a négyet fogjuk eltáncolni. Vagyis, ott van még a Christmas Day, de az gondolom nem kell.
- Először nem kéne megtanítanom az Overdoset? - ült fel Jongin, s felhúzta a szemöldökét.
- A tanítvány tanítja a tanárt? Hát nehogy már, hogy a befőtt rakja el a nagymamát! - nevettem fel, ő pedig csak megforgatta a szemöldökét. Chanyeol irdatlanul röhögni kezdett, amit nem tudtam hova tenni.
- A befőtt rakja el a nagyit?! Ez jó! - Fulladozott a röhögéstől, s alig tudott levegőt venni. Idióta.
- Az Overdoset megtanulom másoktól - céloztam a kettő Beat Burger tagra.
- Ennek a számnak a koreográfiáját Tony Testa rakta össze - rakta fel a kezét Minseok, miközben beszélt. Aha, és ő ki? - De Greg és Jae is tudja a táncot - Hát akkor meg? Igazán fontos információ volt, mit ne mondjak...
- Egy óra szünet - mondtam ki egy perc gondolkodás után, mire ők felpattantak, volt olyan, aki kirohant a teremből és volt, aki befoglalta a kanapét és elővette a telefonját. - Jongin, veled beszélni szeretnék - biccentettem az ajtó felé. Érdeklődő arckifejezéssel engedte el Kyungsoo kezét, majd egy szó nélkül jött utánam kifelé a teremből. Vajon hol nem hallanak minket? - Van olyan hely, ahol nyugodtan tudunk beszélni?
- Igen. A negyediken vannak szobáink. Amikor nem tudunk visszamenni a dormba, azokban szoktunk aludni.
- Remek - morrantam fel, s egy fintorral az arcomon becéloztam a lépcsőt. Hány emeletes lehet ez az épület? Utálok lépcsőzni.

Sietősen felcaplattunk a lépcsőn, Jongin pedig egy két ágyas szobába vezetett. Nagy volt, akár egy kisebb lakás. Leültem az ágyára, ő pedig leült velem szembe párja ágyára.
- Miről szeretnél beszélni? - kérdezte és törökülésben helyezkedett el a matracon.
- Látom rajtad, hogy mennyire szereted Soot. De akkor miért csináltál velem olyan félreérthető dolgokat? Tudod. A kezem fogtad, puszilgattál, meg ilyenek - vágtam a közepébe. Kíváncsi vagyok a válaszára. A fiú felsóhajtott, és megköszörülte a torkát.
- Ne értsd félre, nem tetszel vagy ilyesmi, hisz' tudod rólam, hogy meleg vagyok. Csak nagyon emlékeztetsz a húgomra - ismét sóhajtott. Én eddig úgy tudtam, hogy csak két nővére van.
- Van egy húgod?
- Volt egy húgom - javított ki halkan. Nem szólt többet. A rátörő sírástól eltorzult az arca, és hangos zokogásban tört ki. Jézusom, szegényem. Elkomorult arccal felkeltem az ágyról, majd elé sétáltam. Amit meglátta, hogy előtte állok, erősen körbefonta a derekamat karjaival és a hasamba bújtatta a fejét, úgy sírt tovább. Ahj, ide szerintem Kyungsoo kéne. Mind két kezem a fejére tettem, simogatni kezdtem a haját, tarkóját, vállait, próbáltam megnyugtatni, de sírása nem halkult, sőt még hangosabb lett. Tipikus Jongin. Nem Kai... Jongin. Üvöltött. Ujjait erősen a hátamba nyomta, annyira erősen szorított, már-már fájt, biztos voltam benne, hogy a lenyomatok láthatók lesznek majd. Felszisszentem.
- Teljesen olyan vagy mint ő. Úgy viselkedsz, pont olyan kitartó vagy - zokogása ellenére tisztán hallottam, amit mondott.
- Jongin kérlek, ne szoríts ennyire... - nyöszörögtem. Engedett a szorításon, hangos zokogása átváltott halk pityergéssé. Megy ez. - Meghalt? - kérdeztem óvatosan. Bólintott. Pont, ahogy gondoltam. - Hány éves volt?
- Tizenhét. Pont, mint te - hüppögött.
- Szeretnél mesélni róla? - Megrázta a fejét. Megértem. Talán egyszer megnyílik és elmondja. Nem akarom erőltetni, nincs jogom hozzá.
- Jonginnie - Kyungsoo hangjára felkaptam a fejem, s félve pillantottam rá, de arcán nem voltak felfedezhetőek a féltékenység jelei. Ezek szerint Jongin már elmondta neki, hogy személyiségben hasonlítok a testvérére? Jongin elengedett, megtörölte sírástól megduzzadt, vörös szemeit, én pedig félreálltam, a nagy szemű fiúnak helyet adva. A fiatalabb megragadta az idősebb karját, majd miután elfeküdt az ágyon, magára rántotta. Upsz, yaoi. Jobb lesz, ha megyek. Kisiettem a szobából, és becsuktam az ajtót, de még láttam, ahogy egymásnak esnek. Ezek szerint Kyungsoo így vigasztalja meg Jongint. Döbbenet...

Ráérősen lesétáltam a lépcsőkön, az első emelet folyosóján pedig belebotlottam Taóba. Szó szerint. A falnak dőlve ült a földön, én pedig nem figyeltem és megbotlottam hosszú, kinyújtott lábaiban. Hasra estem, szerencsére fejem meg tudtam tartani és nem fejeltem bele a padlóba. Ez gáz. Ezt jól megcsináltam.
- Basszus Mira, ne haragudj! - Feltérdelt, majd a hátamra fordított. Kiterülve, behunyt szemekkel feküdtem. A hasam... a bordáim!
- Ennél már nem lehetek bénább - nyitottam ki a szemem, majd nyöszörögve felültem. - Amúgy te miért ülsz itt kint, a földön?
- Megszokás - rántotta meg a vállait, a lehuppant a fenekére és hátát ismét a falnak vetette. - Selcáztam - rázta meg a szemem előtt az Iphoneját. Huang Zitao, a selcaking. - Csinálunk egy-két képet? - csillant fel a szeme egy pillanatra. Wow, közös képek. Egy éve még csak álmodoztam ilyenekről. Ahj, de utálom, mikor előjön a fan énem. Muszáj lesz elfojtanom. Vigyorogva bólintottam és elhelyezkedtem mellette. Közelebb csúszott hozzám, hogy mind a ketten beleférjünk a képbe. Amint a személyes terembe került, megéreztem finom illatú parfümjét. Akaratlanul is egy nagyot szippantottam a levegőbe, és reméltem, hogy nem vette észre.

Rengeteg selcát csináltunk.  Volt olyan kép, amin csak bámultunk a kamerába, volt olyan is, mikor mosolyogtunk, volt, amelyiken néztünk egymás szemébe és a profilunk látszott. Aegyoztunk, peace jeleket mutattunk... s az ütött ki rendesen, mikor megkérte, hogy csináljak úgy, mintha megpuszilnám. Nem is kell mondanom, vagy öt percig győzködött, mire belementem.
- Harminchárom kép - kuncogott fel a kínai, miután a számolás végére ért. Te jószagú rezeda. - Ezt pedig beállítom háttérképnek - bökött rá az egyik kamerába mosolygós képünkre. Tényleg beállította háttérképnek...
- Kérdezhetek valamit? - néztem barna szemeibe.
- Már kérdeztél - lökte meg a vállam szórakozottan.
- Nem zavar titeket az, hogy jóval fiatalabb vagyok nálatok? Úgy értem, hogy nem zavar az, ha egy gyerek, egy kölyök dirigál nektek?
- Azt, hogy gyerek vagy, felejtsd el - mondta rezzenéstelen arccal, komoly hangon Zitao. Jóóó... Miért is kell elfelejtenem? Alsó ajkamba mélyesztettem a fogaim, majd zavartan lehajtottam a fejem. A fiú megragadta az államat, ezt követően felemelte a kútfőm, s a szemembe bámult. Olyan a tekintete, mintha kavarognának benne az érzések... Miért? - Érettebbnek látszol, és az is vagy. Te lettél a tanárunk, tanár lettél, szóval már nem vagy gyerek. Azt kell csinálnunk, amit te mondasz - simogatta meg hüvelykujjával az arcélem, mire éreztem, hogy vér tódult az arcomba.
- Ezt ne csináld mégegyszer... - motyogtam, s lefejtettem ujjait az arcomról. Kissé oldalra billentette a fejét, és elmosolyodott, kivillantva tökéletes, fehér fogait.
- Zavarba hoztalak? - Nem, csak úgy teszek. - Hogyan nézel te rám? Úgy mint egy idolra, vagy, mint egy férfira? - komolyodott el az arca. Miért kérdez tőlem ilyet? Miért érdekli? Milyen kérdés ez?! Nem válaszoltam. Farkasszemet néztem vele, s nem mertem megszólalni. Tekintetem cikázott az arcán. Hol a szemét, hol az orrát, hol az ajkát néztem. Hogy lehet valakinek ilyen furcsán, de szépen ívelt felső ajka? Pofátlanul néztem a száját, ami egyre közelebb, és közelebb került hozzám. Mi a...? Kikerekített szemekkel néztem a fiú szemébe, amik nagyon közel voltak. Megdermedtem. Szétnyílt ajkain vette a levegőt, lehelete az én számra csapott. Megmozdult bennem valami, mintha a gyomrom összezsugorodott volna. Úgy éreztem magam, mint a meghallgatás előtt. Kíváncsi voltam, hogy Tao mit szeretne tenni, hogyan tovább. Nem lett volna helyes a csók, nagyon nem, hiszen egy tanár-diák, esetleg egy felnőtt-gyerek kapcsolatból nem igazán jönnek ki jól a felek.. legalább is, én így láttam a dolgokat. De kíváncsi voltam. Nyeltem egy nagyot, teljesen leizzadtam, agyam kikapcsolt. 
A fiú látványosan megnyalta kiszáradt ajkait, én pedig beharaptam a sajátom. Lehunyta a szemeit, s összeérintette az orrunkat, hevesen, gyorsan kapkodta a levegőt. Ennyire izgatott lenne? Ajkait az enyémre helyezte, párnáim azonnal bizseregni kezdtek, még soha sem éreztem olyat. Mintha megrázott volna, olyan gyorsan hőköltem hátra. Bazdmeg. Ezt rohadtul de nem kéne! Zitao meglepetten nyitotta ki a szemeit. Félve néztem rá, majd felálltam és megigazítottam a felgyűrődött pólóm. Zavartan nézett fel rám, látni lehetett rajta, hogy nem érti, nekem meg mi bajom lett olyan hirtelen. Meg sem csókolt rendesen, máris bepánikoltam... 
- Ezt... e-ezt ne... - motyogtam, ziháltam az idegességtől. Mi ez a hirtelen hangulatváltozásom? - A-a... szünetnek vége.

Amilyen gyorsan csak tudtam, elsiettem a próbaterem ajtajáig. Kinyitottam és hangosan bevágtam magam mögött. A bent lévő tizenegy fiú felhúzott szemöldökkel nézett. Kyungsoo és Jongin mikor jöttek be? Fürgén zakatoló szívemre nyomtam az öklöm, elvánszorogtam a kanapéig és levágódtam Yifan mellé.
- A paradicsom színével vetekedik a fejed. Történt valami? - kérdezte nővérem barátja. Hangtalanul megráztam a fejem. Milyen kedves, hogy érdeklődik. Most tényleg... tényleg rákérdezett arra, hogy mi van velem? Kinyílt az ajtó, és Tao lépett be rajta. Basszus.
- Gyerekek, kezdjünk el gyakorolni! - pattantam fel a kanapéról, ezt követően pedig párszor megpacskoltam az arcom.
- Srácok! Ruhapróba, most! - Edina jelent meg Zitao mögött. Kikerekítettem a szemeim, és azon nyomban nővéremhez futottam, majdnem fellökve a szőke kínait. Beleugrottam testvérem nyakába és úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlna rajta. - Büszke vagyok rád - ölelt magához ő is, és a fülembe suttogott. Tudja?
- Tudod?
- Igen. A tánctanáruk lettél. Gratulálok!
- Köszönöm - motyogtam a nyakába. Edinával majd muszáj lesz beszélnem a Taós esetről.
- Miért kell ruhapróbára mennünk? Még van egy hónap! - elégedetlenkedett Jongdae. Dina letett a földre és vigyorogva a fájdalmas arcú fiúkra nézett.
- Azért kedves, hogy majd sokszorosítani tudják a ruhákat - válaszolt a kérdésre kedves mosollyal a nővérem.
- És miért? - nyafogott tovább Dae.
- Mert, hogy ha elszakad, legyen másik - Hihetetlen, hogy Edina mennyire megőrizte a higgadtságát.
- Én akkor lelépek! Még van egy kis elintézni valóm - hadartam. Végre! El tudok menni az erdőbe. A terem másik végében megpillantottam egy széken a fekete, Seoul feliratú pulóverem. Odasiettem a székhez, majd magamra kaptam a ruhadarabot és felhúztam a kapucnit.
- Hova mész? - kérdezte nővérem összeráncolva a homlokát.
- Sétálni - vágtam rá határozottan. Nem akarom hogy tudja azt, hogy hova készülök. Biztos, hogy nem engedne el. 
- És ez az elintézni valód? - Bólintottam. - Telefon van nálad? - Már ráztam volna meg a fejem, mikor a látóterembe került a fehér Samsungom. Nem mertem az illetőre nézni, már a kezéből és a csuklóján lévő Cartier karkötőből rájöttem, hogy ki is a személy. Vonakodva elvettem tőle, majd halkan elmotyogtam egy köszönömöt.
- Tessék, adok egy kis pénzt. Legyen nálad valamennyi - nyújtott felém egy kisebb köteg wont Dina. Felhúzott szemöldökkel vettem el tőle és tettem a zsebembe.
- Este hazajössz? - címeztem Edinának a kérdést, ő pedig bólintott. - Akkor majd otthon találkozunk. Sziasztok! - fordultam egy pillanatra a fiúk felé, majd elhagytam a termet. Miután becsuktam magam mögött az ajtót, nekidőltem a műanyagnak. Számra helyeztem a mutatóujjam. Az ajkaim még mindig égtek. Egyszerűen nem bírtam felfogni.

 Huang Zitao meg akart csókolni...

2015. február 4., szerda

Chapter 17.

    Két erős kar fonódott körém, s két nagy tenyér simogatta ruhán keresztül a hátam. Ez ki lehet?  Fél álomban voltam, el sem tudtam képzelni, hogy ki lehetett az. Minél inkább ébredeztem, annál inkább furcsa hangok jutottak el a tudatomig. Motorzúgás? Én amúgy tulajdonképpen miért ülök, és miért nem az ágyamban fekszem? Karjaim testem mellett lógtak, alig tudtam ujjaimat megmozgatni, annyira elgémberedtek. Lassan felemeltem őket, ezzel együtt szemem is kinyitottam. Elég homályosan láttam, s miután pislogtam párat, egy kar került a látóterembe. Hát ez meg? Hol vagyok? Az engem tartó karok ellenére hátrahőköltem ijedtemben, ennek hatása pedig az volt, hogy a fejem és a hátam beleütődött a mögöttem lévő ülésbe. 
- Jézusom Mira, a szívbajt hoztad rám! - fordult hátra Chanyeol ijedt tekintettel. Nekem kellene megijednem, és nem neki! Hogyan kerültem én egy autóba? Hogy kerül ide Chanyeol és kinek az ölében ülök?!
- Megijesztettelek? - jött az ártatlan kérdés Taótol. Hát persze, ki más ölében ülnék...?
- Meg - motyogtam és szembe fordultam vele. Rövid, szőke haja be volt lőve -már amennyire be lehetett lőni-, szemei ki voltak húzva szemceruzával, ajkaira egy kedves mosoly költözött. 
- Cuki vagy - mondta, majd kezeivel feltette a fejemre pandajelmezem csuklyáját, és megigazította a kis füleket. Zavaromban elnéztem magam mellé, a mellettem lévő hely szerencsére üres volt, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, kimásztam a fiú meleg öléből. Elhelyezkedtem az ülésen, bekötöttem magam majd felhúztam a térdeim. 
- Miért vagyok ebben a kocsiban? Elraboltatok, vagy mi? - kérdeztem zavartan, mert még mindig nem értettem az egész szituációt. 
- Dehogy raboltunk el - jött a szórakozott válasz a hátam mögül, mire érdeklődve felegyenesedtem és hátrafordultam. Jongdae és Jongin vigyorogva szemezett velem. Ez egyre furcsább. - Csak annyira édesen aludtál, hogy nem akartunk felébreszteni - folytatta tovább a mondókáját Jongdae. 
- Akkor sem értem, hogy miért vagyok itt.
- Azt hittük, hogy nem jössz el az ügynökséghez, ezért inkább elmentünk érted - osztott meg velem egy újabb információt Jongin. Felhúztam a szemöldököm.
- Miért, hány óra? - érdeklődtem, és kipillantottam az ablakon. Kint már javában világos volt. Jól elaludtam. Elmosódott előttem a kinti környezet, ahogy ment az autó. Megálltunk egy piros lámpánál, s kitisztult a kép. Sokan voltak, az utca nyüzsgött az emberektől. Mindenki rohant a saját dolgára, voltak, akiknek egy csomó bevásárló szatyor volt a kezében, s voltak olyanok is, akiknek valamilyen étel. Voltak, akik csoportosan közlekedtek, és voltak, akik egyedül. Sütött a nap, de azért a szél fújt. 
- Délután fél kettő - hallottam meg magam mellől Tao hangját. A lámpa átváltott zöldbe, s ismét útnak indultunk. Ránéztem a kínaira, s csak biccentettem megköszönés képen. 
- Kösz, hogy velem nem is foglalkozol... - morgolódott Yifan, aki ezek szerint a kisbuszt vezette. Mert a jármű inkább hasonlított egy kisbuszra, mintsem egy rendes kocsira. Bocs, bunkó! Természetesen a gondolatomat nem így vágtam a fejéhez. 
- Ne haragudj, nem vettelek észre - szabadkoztam és a srác tarkóját szuggeráltam. Ő csak felhorkant, s nem szólalt meg többet. - Amúgy merre is megyünk? Mert nem igazán ismerős a környék. 
- Először elmegyünk ebédelni, majd csak utána megyünk az ügynökséghez. Amúgy Dél-Korea szívében vagyunk - fordult hátra az anyósülésen ülő Chanyeol mosolyogva. Áh, szóval ez Seoul. 
- Edina már dolgozik? 
- Igen, és nem tudom, hogy észrevetted-e, de haza sem ment szegény. Te bezzeg... mikor bementem a lakásotokba, fel sem keltél. Nagyon jól megy neked, mondhatom - morogta ellenségesen Yifan. Megáll az eszem! Csak úgy nyugodtan bemegy a lakásunkba, vagy mi?!
- Mégis miért-
- Ne idegeskedj! Nem engedély nélkül mentem be, nehogy azt hidd. Dina mondta, hogy menjek el neki ruháért - Az már más. 
- Nem idegeskedem - vágtam vissza. - Viszont Edina igazán felhívhatott volna, vagy esetleg dobhatott volna egy üzenetet...
- Nem tudott, elvették a telefonját - Egy hatalmas sóhaj követte Yifan mondatát. Miért vették el neki? Ez szokás? - Edina mesélte, hogy a bátyátok hívta, ő felvette és beszélt vele. Az egyik fő STAFF-os ezt meglátta és elvették a telefonját. Bevezettek egy új, hülye szabályt, hogy az alkalmazottak nem telefonozhatnak munka közben, az idolok kivételével persze. De természetesen vannak kivételes alkalmak - És ezt a szabályt ki vezette be? Youngmin? És mikor tegnap találkoztunk, Edina miért nem mondta, hogy elvették a telefonját? - Dina szerencsére ma reggel visszakapta az övét. Kíváncsi leszek, meddig fog működni ez az egész. Én úgy érzem, ebből lázadás lesz, mert senkinek sem tetszik ez a szabály. Mondjuk meg is értem - kuncogott fel a colos. Azta, jó sokat beszélt egyszerre. Pedig azt hittem, hogy utál. 
- Ez tényleg eléggé egy hülye szabály - értettem vele egyet. 

Egy bő tíz perc múlva Yifan bevezette a kisbuszt egy eléggé zsúfolt parkolóba, keresett magának egy helyet és leparkolt. Behúzta a féket, majd leállította a motort. Végre. Már nagyon éhes vagyok. 
- Megjöttünk! Végre, már kopog a szemem! - nyafogott Chanyeol, kioldotta a biztonsági övet és már szállt volna ki, de Yifan gyorsan elkapta a csuklóját. 
- Eszednél vagy? - rivallt rá az idősebb - Először az álca, majd utána kiszállhatsz - nyújtott Füles felé egy fekete maszkot és egy napszemüveget. Yeol szófogadóan felhúzta a csuklyáját, a maszkot felrakta az arcára és feltette a napszemüveget. Körbenéztem a kisbuszban, az összes bent lévő fiú mind álruhába bújt. Nekem meg inkább rendes ruha kéne. Totál hülyének néznének az emberek, ha beállítanék ebben a jelmezben... 
- Hoztam neked utcai ruhát - Tao levette a napszemüvegét, ölébe helyezte a Gucci hátizsákját, elhúzta a cipzárt, majd a táskából előhúzott egy gatyát és egy pólót. Milyen figyelmes. - Kicsit turkáltam a szekrényedben, remélem nem bánod. Ja, és igen, direkt hoztam ezt a pólót - kacsintott, s bár a maszk nem engedte, hogy lássam a mosolyát, összehúzott szemei arról árulkodtak, hogy egy hatalmas mosoly terült el arcán. Na, már előre félek. 
- Köszönöm - hajtottam meg a fejem előtte, majd elvettem tőle a felém nyújtott ruhadarabokat. Szemöldök ráncolva néztem meg a fehér pólót, melynek elején a "Sorry, ZiTao is mine!" szöveg virított nagy, fekete betűkkel. Nagyon örülhet annak, hogy ő a biasom... vagyis, már nem is igazán érzem annak. Hátradőltem az ülésen és homlokon csaptam magam, ezt követően mérges szemekkel néztem rá a szőkére, aki csak vihogott. 
- Cipőt és zoknit is hoztam - tette az ölembe a lábbeliket és egy fehér zoknit, visszavette a szemüvegét, felvette a sapkáját, s kinyitotta az ajtót. A hideg levegő másodperceken belül betöltötte az egész teret, ami nagyon jól esett a fülledt meleg után. Szépen sorban kiszálltak a kocsiból, becsapták az ajtókat, s az ablakból láttam, hogy mind az öten hátat fordítottak. Így legalább nyugodtan tudok öltözni. Még szerencse, hogy van rajtam melltartó. A ruhákat és a cipőt a magam mellett lévő ülésre helyeztem; elkezdtem kigombolni a ruhám gombjait, kibújtam az ujjakból és lefejtettem a vállaimról a puha anyagot, s amilyen gyorsan csak tudtam, felvettem a pólóm. Megemeltem magam egy kicsit, ez után a fenekem alól is kihúztam a már összegyűrődött jelmezt. Lehúztam a lábaimról, majd a vezető ülés támlájára tettem a pizsamát. Felvettem a kék, bokánál gumizott melegítőt, felhúztam a zoknit, utána a fekete tornacipőket. Vajon Tao hozott nekem pulcsit?
Kinyitottam a kocsiajtót, meztelen karjaimat megcsapta a hideg. Gyorsan kiszálltam, majd becsuktam magam után az ajtót. Amint Yifan meglátott, a kezében lévő kis távirányítóval lezárta a kisbuszt. 
- Tessék, ezt elfelejtettem - nyomott a kezembe egy túl nagynak kinéző kötött fekete pulóvert Zitao. Ezt biztos, hogy nem az enyém. - Ez az enyém. Bocsi, pulcsit elfelejtettem hozni - Már értem. - Amúgy sem kell sokáig. Az étteremben meleg lesz - bökött előre az ujjával egy épület felé, melynek elején egy nyitott terasz foglalt helyet. Alig öt percre volt tőlünk. Belebújtam a jó meleg pulcsiba, az után pedig egymás mellett sétálva elindultunk az épület felé. Remélem nincsenek errefelé őrült rajongók...

Az étterem belül szinte ugyan olyan volt, mint amibe egy nappal ezelőtt vitt Youngmin. A gyomrom mogyoró méretűre zsugorodott, mert az étteremben többen voltak a fiatal lányok, mint a felnőtt emberek. Milyen nap is van ma? Nagyon elvesztettem az időérzékem. A helyiségben tényleg nagyom meleg volt, ezért gyorsan levettem a pulóvert. Egyik kezem a hajamba vezettem és párszor végighúztam az ujjaim rajta azért, hogy valamennyire elsimítsam rakoncátlan, égnek állt hajtincseim. A srácok levették az álcáikat, a lányok szinte egyszerre adtak hangot a csodálatuknak.
- Ugye nem fognak nekem ugrani? - kérdeztem halkan. Ha meglátják a pólóm, és Zitaót, engem szétszednek. - És titeket nem fognak lerohanni?
- Szinte mindig idejárunk enni, már megszoktak minket - fogott rá a vállamra Jongin, majd tolni kezdett maga előtt, egy hosszú asztal felé, ami az egyik sarokban kapott helyet. Elhaladtunk az egyik lánycsapat mellett, nem néztem rájuk, de valahogy el tudtam képzelni az arcukat. 
- Ki ez a csaj? 
- Ez egy nyugati...
- Mi a bajotok? Szerintem szép!
- Mira!
Az utolsó mondatra felkaptam a fejem, lecövekeltem, mielőtt leültem volna Jongin mellé. Az ismerős hang irányába fordultam, és megláttam azt a testvér párt, akikkel még egyszer a boltban találkoztam. Egyszerre álltak fel, majd mosolyogva közelebb jöttek. Egy hatalmas vigyor kúszott az arcomra, majd kitártam a karom, ők pedig egyszerre öleltek meg. Olyan jó ismerős arcokat látni. 
- Byul, Yun! Azt hittem, hogy az a találkozás egyszeri alkalom volt! - ráztam meg a vállukat izgatottan. - Leültök? Vagy visszamentek? - biccentettem a minket irigykedve figyelő lánycsapat mellé. 
- Gyertek, üljetek le. Elférünk, általában tizenketten szoktuk igénybe venni ezt az asztalt - szólt kedvesen Jongdae. De aranyos. Zitao, Jongdae és Chanyeol arrébb kúsztak, a lányok pedig egy szó nélkül lehuppantak, enyhén elkerekedett a szemük, mikor meglátták a kedvenceiket. Helyet foglaltam Jongin mellett, majd az asztallapra könyököltem.  
- Rajongók vagytok? - Jongin mosolyogva nézett a testvérekre, s szinte hallottam, ahogy Yunnak hatalmasakat ver a szíve, úgy nézett ki, mint aki menten elájul.
- Igen, de nem a vadabb fajtából - kuncogott fel Byul, majd a füle mögé tűrte kleopátra hajának pár tincsét. A fiúk felnevettek a kijelentésén. 
- Köztünk van a kedvencetek? - csillant fel egy másodpercre Chanyeol szeme. Hát fiam, el fogsz szomorodni. 
- Az én biasom Yifan, - biccentett a minket komoran figyelő hideg srác felé - Yuné pedig Jongin. - Pont, ahogy gondoltam, Chanyeol arca másodpercek alatt váltott szomorkássá. - Hé, ne lógasd az orrod, Channie. Téged is szeretünk és a többieket is - bíztató mosolyt mutatott a fiú felé, akinek felragyogott az arca.
- Ezért kaptok egy aláírást - kacsintott rájuk. Byul felnevetett, elővett a táskájából egy-egy lapot, majd egy fekete filctollat. 
A szerzeményeket Yeol orra alá csúsztatta, aki készségesen aláfirkantotta a lapokat.
- Byul és Yun, ugye? - pillantott fel a lányokra, mielőtt ráírta volna a neveket a papírokra, a lányok pedig bólintottak. 
- Én is aláírom! - kapta ki Füles kezéből a lapokat Jongdae, mielőtt még a magasabb odaadhatta volna nekik az aláírásokat. Chen után Tao, Yifan és Jongin is aláírta nekik. Na lányok, ma érdemes volt felkelnetek. 
- Köszönjük szépen! - keltek fel mind a ketten, majd meghajoltak.
- Szívesen. De üljetek vissza - ragadta meg Byul karját Channie, és leültette. - Na, most már rendelhetünk? Tényleg kilyukad a gyomrom - pacskolta meg az említett testrészt hatalmas szemekkel. 
- Odamegyek rendelni - állt fel Zitao, majd kioldalazott előttük. - Csajok, esztek velünk? Mi fizetünk - vigyorgott rá a lányokra. Haboztak egy pillanatig, végül bólintottak. - Ez a beszéd. Mit szeretnétek? - intézte most már az egész társaságnak a kérdést.
- Kimbapot és makchnagot! Sok-sok makchangot! - kiáltottam fel, talán túl izgatottan. Tao felnevetett, majd mellém állt és kedvesen megsimogatta a fejem. Ugassak is? 
- Neked sok makchangot rendelek.
Szépen sorban leadták a rendelésüket a srácok, a lányok pedig szerényen csak egy-egy tányér udon levest kértek. 
 
***

- Amúgy csajok, miért rohantatok el akkor? - kérdeztem a testvéreket, akik szótlanul ették a levest. Bezzeg ezek a marhák eladják az egész éttermet. 
- Nagymamánk kórházban volt, és ő hívott - kezdte Yun, miután felszippantotta a vastag tésztát. 
- Annyira siettünk, hogy elfelejtettünk köszönni - fejezte be Byul, majd a szájába tett egy kanál levest, s lenyelte. - Sajnáljuk. 
A számba tömtem egy nagy, megsült disznóbelet, és megráztam a fejem: 
- Semmi gond - motyogtam teli szájjal. - Ahj Istenem, ez isteni finom! 
- Tegnap Youngmin hyung rászoktatott? - nevetett ki Jongdae, mikor egy újabb darabot vettem fel a pálcikámmal és bekaptam.
- Youngminról jut eszembe - fordult felém Jongin. - Azt mondta, hogy lehet táncolni párban. Azt is üzeni, hogy nem kell rappelned, se énekelned, csak táncolnod. 
- Ne már! - csapott az asztalra Tao és Yeol egyszerre. Ez az!
- Pedig kicseszett jó szöveg lett - durcizott be Chanyeol. - Ezért törtük magunkat, és ezért tettem kockára az életem? - hisztizett. - Mira, kockára tettem az életem! Tao annyira ideges volt, mert ugye nem tudott írni, és mikor odamentem hozzá, majdnem megfojtott!
- Ez nem is így volt! - lökte vállon Fülest Zitao. 
De... hogyhogy nem kell? Eddig ez volt, most meg már megint megváltoztatta a döntését? Nem hiszem el, komolyan. 
- Attól még te halálra fogsz dolgoztatni - löktem vállon a "tanáromat". 
- Miről van szó? - kérdezte kíváncsian Yun. 
- Meghallgatásom lesz, és Youngmin állandóan variál. Először úgy volt, hogy egy koreográfiát kell előadnom. Aztán másnap meg már az volt, hogy kettő koreográfiát kell előadnom, és táncolnom és rappelnem is kell. Aztán, utána úgy volt, hogy három koreográfiát kell előadnom, azután pedig rappelnem és táncolnom is kell. S most már az van, hogy csak a három koreográfiát kell bemutatnom. - meséltem. - Jongin pedig segített, illetve segít gyakorolni. Én vagyok a kis tanítvány, akit holtra hajszol - Mielőtt Kai közbevághatott volna, kijavítottam magam - Helyesbítek, félholtra. 
- Kösz, Mira - morogta az orra alatt a fiú, majd levett a tányéromról egy kimbapot és a szájába tömte, én pedig mérgesen rácsaptam a kézfejére. 
- És hogyhogy párban táncolni? - jött a következő kérdés Byultól. 
- Hát, a harmadik koreográfia a Now lesz, amit Jonginnal fogok eltáncolni.
- A Troublemakert tudod? - kérdezte Zitao, én pedig összeráncoltam a szemöldököm. Miért kérdezi? 
- Igen, tudom - bólintottam. - És a szövegét is. 
- Remek. Akkor majd eltáncolod velem? - Azon nyomban megállt a számban az étel, s homlok ráncolva méregettem a kínait. 
- Uhm... persze...? - Kijelentésem leginkább hasonlított kérdésre. Lenyeltem a falatot. - Te kivel tanultad meg? - Na, erre kíváncsi vagyok.
- Egy hülye fogadás miatt Yifannal... és elő is kellett adnunk... - nézett vészjóslóan Chanyeolra, s szemei mintha sötétebbek, gonoszabbak lettek volna. Esküszöm, mint egy bérgyilkos. De... de... eskü Yifannal?
- Milyen fogadás? - érdeklődött kíváncsian Byul.
- Egyik nap szóba jött az, hogy félek a sötétben, meg ilyenek. Szóval, ez az idióta Yeol kitalált egy szerinte király fogadást. Lezárnak az SM pincéjébe, megjegyzem, rohadt sötét van ott. Szóval, lezárnak és ha kibírok egy órát ott, akkor vesz nekem két pár vadonatúj Gucci cipőt és kitakarítja a szobám. Ha nem bírok ki egy órát, és már az első öt percben visítani kezdek, meg kell tanulnom Yifannal a Troublemakert, és nekem kell Hyuna szerepét eljátszanom, sőt, még miniszoknyát és magassarkút is kell majd felvennem... és hát vesztettem - vallotta be kelletlenül, mire belőlünk egyszerre szakadt fel a röhögés. - Ne röhögjetek, baszki! Tényleg kurva sötét volt, és ráadásul úgy intézték ezek a marhák, hogy leküldték Minseokot mielőtt engem bezártak, s ugye azért küldték le, hogy majd jól rám hozza a szívbajt. 
- Akkor te Hyuna szerepét tudod, nem? - törölgettem a könnyeim.
- De, de megjegyeztem Hyunseung szerepét is - fonta össze mellkasa előtt a kezeit Panda, majd összeszorította a száját és a szemöldökét. Ah, annyira cuki. 
- Milyen nap van ma? És hányadika van? Mióta itt vagyok Koreában, szinte összefolytak a napok - mondtam, majd beleharaptam az utolsó kimbapomba. 
- Vasárnap van, huszonhetedike - pillantott Jongdae a telefonja kijelzőjére, majd rám - Basszus, mindjárt május! Jézusom, Jézusom, Jézusom - vékonyította el folyamatosan a hangját. Mondjuk meg is értem. Én is be lennék zsongva, ha már csak egy hónapom lenne vissza az első szólókoncertemig. 
- Holnap iskola... - sóhajtott fel kelletlenül Byul. - Nem akarok suliba menni...
- Hányadikasok vagytok? - kérdeztem őket mosolyogva. 
- Jelenleg tizedikesek - fintorodott el Yun. - Már lassan két éve össze vagyunk zárva az osztállyal, de még mindig nem szoktuk meg egymást. Még mindig mennek a folyamatos utálkozások.
- Engem egyfolytában piszkálnak az alakom miatt. Az a bajuk, hogy egy kicsivel több felesleg van rajtam. Kit érdekel? Én jól érzem magam így - mosolyodott el. 
- Szerinted jó alakod van. Nem tudom, mi a bajuk - mérte végig jó alaposan a lányt Chanyeol, mire Byul olyan szinten elpirult, hogy még a fülei is vörösek lettek. 
- Kö-kö-köszönöm... - hebegett-habogott zavartan. Mindannyiunkból kitört a halk kuncogás. Chanyeol elmosolyodott és megsimogatta a lány fejét. 
- Basszus - morrant fel Jongin, miután az órájára nézett. - Négy óra van! Egy óra és meghallgatás, Mira! - nézett rám ijedten. MI?! 
- És miért nem szóltál az előbb, te nyomorék?! - ragadtam meg ingének gallérjait. 
- Mert nem gondoltam volna, hogy ennyire elszaladt az idő!
- Akkor nyomás. Ha beleszámoljuk a dugókat, akkor egy fél óra, mire az SMhez keveredünk - állt fel a helyéről Yifan. Sóhajtottam egy hatalmasat, elengedtem Jongint és én is felálltam.
- Akkor mi megyünk is, úgy is van még egy csomó leckénk - Yun felállt, testvére követte a példáját.
- Nagyon köszönjük az aláírásokat és a levest! - Egyszerre beszéltek és egyszerre hajoltak meg.
- Remélem még látjuk egymást - intett Byul, majd karon ragadta testvérét és kihúzta maga után az étteremből. Ez fura volt. Hogy elsiettek...

***

- Aranyosak a barátnőid - mondta Tao, miután beült mellém a középső üléssorba. Az összes fiú beszállt, ezután bekötötték magukat és én is követtem a példájukat. 
- Azok. Most találkoztam velük másodszorra, de már most megkedveltem őket - Levettem a tornacipőimet, majd felhúztam a térdeim és átöleltem őket. Yifan beindította a motort, kifordult a parkolóból, majd gázt adott. Olyan jó volt ez a délelőtt. Remélem még találkozni fogok ezekkel a lányokkal. A srácok is megkedvelték őket. 
- Egyet nem értek - szólaltam meg tíz perc hallgatás után. Egyedül Zitao fordította felém a fejét, mert a többiek zenét hallgattak, Yifan pedig elmélyülten vezetett. 
- Mit? 
- Miért nem testőrökkel járkáltok? Így bármikor lerohanhatnak a sasaengek, nem? - borzongtam kissé bele a mondatomba. Undorítóak azok a lányok. Sose tudom megérteni, hogy miért jó az, ha megkeserítik az idolok életét. 
- Meg tudjuk védeni magunkat - mosolyodott el. Felhúztam a szemöldököm. - Figyi, ha kell, mi is átmegyünk brutálba. Nem kellenek a testőrök, nagyon bunkók szoktak lenni. Mindig meg van szabva, hogy mit csinálhatunk. Az úgy nem buli. 
- Meg is értem - bólintottam. 
Ez után nem szóltunk többet egymáshoz. Míg Zitao zenét hallgatott, én addig a kinti életet figyeltem. Vasárnap ellenére elég sokan voltak az utcán. Kíváncsi leszek a meghallgatásra. Youngmin nem mondott pontos időt, szóval egy kicsit meglepődtem, mikor Jongin kijelentette, hogy öt órakor meghallgatás. 

Remélem meghallgatás után Youngmin elenged. Vissza kell mennem az erdőbe. És ha... és ha a tetem nem lesz ott? Ha valamelyik benga fekete állat esetleg... megette? Vagy... lehet, hogy megtalálta valaki? Meg amúgy én mit is szeretnék egyáltalán az erdőben egyedül? És ha egy csapat fekete mutáns ott fog várni? Akkor mit fogok csinálni? Ahj, ez a sok kérdés! Szétmegy a fejem. És vajon... Kékszemű ott lesz? Ugye, őt nem bántják? Az biztos hogy meg tudja védeni magát, s az is biztos, hogy ő sem egy átlagos farkas. Hiszen egyik farkasnak sem gyullad fel a teste csak úgy!

***


Negyed órával több lett az út, s pontosan háromnegyed ötkor állította le Yifan a motort az SM Entertainment parkolójában. Szerencsére az épület előtt nem volt egy lélek sem, ezért miután összeszedtük a cuccunkat, én felvettem a cipőm, majd kiszálltunk, s boldogan sétáltunk be az épületbe. Nagy meglepetésünkre az épület hemzsegett a lányoktól és a fiúktól egyaránt, pólójukon egy-egy szám díszelgett. Hát ez meg? Ezek most meghallgatásra jöttek, vagy mi? Átvergődtünk a tömegen, Chanyeol volt a faltörő kos. 
- Youngmin nem is említette, hogy meghallgatás lesz - támadta le azonnal a fiú a portást.
- Én is csak két órával ezelőtt tudtam meg. Ah, Youngmin mindig szomjazik az új tehetségekre - forgatta meg a szemét, majd tekintetét a monitorra vezette. 
- Gyere Mira, van még negyed óránk gyakorolni - fogta meg a kezem Jongin, majd elkezdett maga után húzni. Felsiettünk a lépcsőn, Jongin elővette a próbaterem kulcsát, majd kinyitotta az ajtót. 
- De nem úgy volt, hogy engem külön fog megnézni? - érdeklődtem Jongintól, aki időközben a nagy hangfalakhoz csatlakoztatta a telefonját.
- Úgy volt. Ez a meghallgatás is előbb lett volna, de tudod, jött ez a komp baleset és a menetrendek felborultak. Teljes káosz volt.
- Értem - mondtam elgondolkodva. - Amúgy a többiek hol vannak? 
- A kollégiumban.
- Nektek nem kell folyamatosan gyakorolnotok? Mert mindenhol azt olvastam, hogy túlhajszolják az idolokat, meg hogy alig aludhatnak egy-egy órát, meg ilyenek. Ehhez képest, ti órákra beültök egy étterembe, egy csomót vagytok a kollégiumban, és ahelyett, hogy fellépésekre, fotózásokra és interjúkra mennétek... velem vagytok, szinte mióta Koreába jöttem. Vagyis, nem pontosan velem, de minden nap látlak titeket. Persze, örülök annak, hogy nem hajszolnak titeket halálra, de akkor is! - bukott ki belőlem az, ami már régóta nyomasztott. De tudom, hogy igazam van. Nekem ezek a fiúk nagyon furcsák. - Az SM nem arról híres, hogy ennyit megenged az idoljainak.
Jongin arckifejezése olyan volt, mintha rajta kaptam volna. Mintha... rájöttem volna egy olyan dologra, amire nem szabadott volna. Szeméből tisztára ki lehetett olvasni a félelmet és az idegességet egyaránt. Egész teste ledermedt, s szinte üveges tekintettel nézett engem. Nagyon ijesztő volt, attól féltem, hogy menten nekem esik. Most... Most meg mi a baj? Valami olyat mondtam, amit nem szabadott volna? 
Hatalmasakat pislogott, majd megrázta a fejét és megköszörülte a torkát. 
- Gyakoroljunk. Már csak arra van időnk, hogy ezt a hármat átvegyük - motyogta, majd elindította a Nowot, mellém sétált és erősen megragadta a karom. Mi rosszat mondtam? 

Az a maradék tíz perc egy káosz volt. Jongin belekeveredett a táncmozdulatokra, majdnem minden elrontott. Látszott rajta, hogy nagyon máshol jár az esze. Nekem kellett noszogatni, hogy csinálja már, de alig figyelt rám. A harmadik szólóm közepén megelégeltem a dolgot, a telefonjához trappoltam és leállítottam a zenét.
- Mi van veled?! - kiabáltam rá ingerülten. - Láttad te egyáltalán, hogy mit csináltál?! Eddig te mondtad nekem, hogy figyeljek oda, erre most nekem kell leordítanom téged! 
Mintha nem is hallott volna. Kifejezéstelen arccal nézett, s már-már hallottam, ahogy dolgoznak az agytekervényei. Szorosan elé álltam, majd tenyereimmel közrefogtam az arcát, s kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. 
- Mi a baj? - suttogtam halkan, összeráncolva a szemöldököm. Nyelt egy hatalmasat, s tenyereit a kézfejeimre helyezte, s már azt hittem, lerántja őket onnan, de nem így lett: behunyta a szemeit és egy hatalmasat sóhajtott, a levegőt ajkai közül engedte ki, így meleg lehelete az arcomra csapott.
- Semmi, csak... - akadt el egy pillanatra a szava és kinyitotta a szemét - Nagyon, nagyon, nagyon elgondolkodtam, ez minden. Ne aggódj, a meghallgatáson a maximumot nyújtom - húzódtak húsos ajkai egy halvány mosolyra, majd egy apró puszit nyomott a homlokomra, s ezt megtetőzte azzal, hogy az ölelésébe vont. Oké... egyáltalán nem furcsa... 

Egy perces néma ölelkezés után -amit még mindig nem értettem-, kisétáltunk a teremből, a fiú pedig bezárta az ajtót. Lesiettünk a lépcsőn, az aulába, ahol már egy sorban álltak a meghallgatásra jött diákok. Zitaóékat nem láttam sehol, hiába kerestem őket a tekintetemmel. 
- Szerintem elmentek. Ma amúgy is szabadnapot kaptunk - motyogta Jongin mellettem, nekem pedig egy pillanatra összeszorult a szívem. Bakker, ezt nem tudtam. Nem kellett volna olyan durván számonkérnem. 
- Ne haragudj az előbbiért... - néztem fel rá bűnbánó arccal. Elmosolyodott, egyik karjával átölelte a derekam s homlokát halántékomnak dörgölte.
- Senki sem tudna rád haragudni, Miranda - suttogta a fülembe. Bár nem ismerem annyira, de ez tipikus Jongin volt. 
- Nézd... Nem is tudtam, hogy Jonginnak van barátnője - suttogta egy lány egy másiknak, akik előttünk álltak - időközben beálltunk a sorba. Hogy tud valaki ennyire hangosan suttogni? 
- Nem a barátnőm - cáfolta nyugodt hangon a srác, a két lány pedig ijedten fordult hátra. 
- Bocsánat - hajoltak meg, majd előre fordultak. Merem remélni, hogy nem fognak pletykálni. Jongin is lehetne elővigyázatosabb. 
- Amúgy, szerintem neked nem is kell sorba állnod - nézte elgondolkodva a hosszú sort. - Gyere! - fogta meg a kezem, ezt követően pedig húzni kezdett a sor mellett. A sor elején kettő biztonsági őr állt, aki a következő alannyal beszélgetett.
- Youngmin hyung bent van? - kérdezte az egyik őrt Jongin, az őr pedig felé nézett, és elmosolyodott.
- Balassi Miranda, ugye? - nézett a kezében tartott listára, majd rám - Ha kijöttek, te következel - A tömeg elégedetlenül morajlani kezdett, egy mondatot sem tudtam elcsípni. Basszus. Ezek máris megutáltak. Egy percet sem kellett várni, nyílt az ajtó, és egy elszontyolodott fiú lépett ki rajta. Összeszorult a szívem az arca láttán. Szegény kölyök. 
- Mehetsz is - Automatikusan fogtam meg Jongin kezét, majd vele az oldalamon beléptem a terembe. A próbaterem kissé máshogy nézett, kisebb volt, de tele volt a fal tükörrel. Velünk szembe egy hosszú fehér asztal állt, az asztal mögött Youngmin és egy ismeretlen személy ült. A gyomrom hirtelen remegni kezdett, a rám törő idegesség roham miatt egy kicsit rosszul lettem, de ebből a külső szemlélők szerencsére nem láttak semmit.
- Sziasztok - köszöntött minket vidáman az igazgató. - Készen állsz, Mira? Jongin? - pillantott egyenként ránk. - Ugye, azt üzentem, hogy már csak táncolnod kell, Mira. Ne haragudj, hogy ennyit variáltam!
Most bocsánatot kért? Egész rendes ember. Tegnap se nézett ki rabszolgahajcsárnak, és ma sem. Ha ez az egész csak álca, akkor nagyon, nagyon, nagyon jó álcája van. Úr Isten, csak ne lennék ideges... csak feleljek meg. Nem akarok úgy járni, mint az a szerencsétlen srác... meg akarom ragadni az álmom harmadik fonalát! 
Elmélkedés közben észre sem vettem, hogy Jongin eltűnt mellőlem. Egy pillanatra bepánikoltam, de hamar megnyugodtam, mikor megláttam, hogy csak a hangfalakhoz csatolta a telefonját. Vagyis, csak csatolta volna, ha a technikus mosolyogva el nem veszi tőle. Váltottak pár szót, majd Kai teljesen nyugodtan visszasétált hozzám, megragadta a karom, és hátrahúzott. Nem értettem, hogy miért csinálta, de mikor megláttam a padlóra ragasztott fehér csíkot, minden világossá vált. Csak a vonal mögé kell állni. Ne idegeskedj már, Mira! Istenem, mindjárt elmegy az eszem...
- Elméletileg úgy szokott lenni, hogy mi választunk zenét és csoportosan kell freestyleban táncolni, mivel ez egy személyes meghallgatás, ugyebár eltekintünk ettől - mondta az igazgató melletti ember, aki szerintem a helyettese lehetett. 
- Nos, mivel készültél Mira, hogy Jongin segítségét kérted? - dőlt hátra a székében a fejes mosolyogva. 
- Trouble Maker nevű duó, Now című számával - húztam ki magam. 
- Akkor hát... rajta.
A technikus elindította a zenét, Jongin pedig szorosan mellém állt. Kezdhetjük a táncot.
Az érzés leírhatatlan. Mintha nyoma sem lett volna a tíz perccel azelőtti afférnak. Szépen, egyszerre mozogtunk a zene ritmusára, és ahogy megbeszéltük, együtt táncoltam Jonginnal Hyunseung részeit. Végig a két ülő személyt néztem tánc közben, de semmilyen érzelem nem volt az arcukon. Megkeményedett vonásokkal néztek engem, és én egy pillanatra elbizonytalanodtam. Nem Mira, nem szabad, hogy megtévesszenek. Mikor az utolsó mozdulat is véget ért, Jongin a hátam mögé állt és egyik kezével átkarolta a nyakam, mert az volt a vég pozíciója a számnak. 
- Rendben. Jöhet a kettő szóló táncod - szólalt meg Youngmin, és írt valamit az előtte álló papírra. Ennyi?!
- Ügyes legyél - nyomott egy apró puszit az arcomra Jongin. Mi ez a sok testi kontaktus amúgy? Elviharzott mellettem, és már megijedtem, hogy kimegy. Fellélegeztem, mikor derekát nekitámasztotta az asztalnak, karba tette a kezeit és elmosolyodott. 
Felcsendült az ismerős, hat perces felturbózott dupstepem kezdő dallama, alapállásba álltam, elszámoltam háromig, majd kizárva a külvilágot táncolni kezdtem. Próbáltam minden erőmet beleadni a mozdulatokat, próbáltam látványossá tenni. Az arcok továbbra is kifejezéstelenek maradtak, csupán csak Jongin mosolygott és némán biztatott. Nem is érdekelt igazán az, hogy semmilyen érzelmet nem mutatnak az asztalnál ülők. Önfeledten mosolyogtam, megnyerő akartam lenni. Jó lesz ez. 
Ugyan így végigtáncoltam a második szólómat is, s mikor az véget ért, mosolyogva és hatalmasakat szuszogva álltam meg. 
Eltátottam a számat, mikor tapsolni kezdett az összes bent lévő ember. Youngmin szélesen mosolygott, mosolya őszinte volt. Nem tudtam mit kezdeni magammal, ezért hálálkodva, köszönetet mondva mindenki felé fordulva meghajoltam. Jaj, nagyon jól esnek a tapsok. Annyira aranyosak. 
Közelebb mentem, egyenesen az asztal elé álltam. 
- Nagyon jól szerepeltél Mira, köszönjük, hogy végignézhettünk, nem lehetett egy könnyű feladat ezt a kettő koreográfiát összerakni - Szinte hallottam, hogy a következő mondta az lesz, az igazgatónak, hogy "Sajnáljuk, de mégsem veszünk fel." Kérlek, kérlek, kérlek... nektek is tetszik... légyszi, vegyetek fel... Ah, de szánalmas vagyok - Nagyon megnyerő voltál, külön dicséret jár azért, mert végig minket néztél és mosolyogtál - folytatta. Basszus, mond már! Ne húzd az agyam! - Viszont - tartott egy kis szünetet. Ne... - Nekünk elsősorban koreaiakra, esetleg kínaiakra van szükségünk - BUMM! Az álmom... - Szóval sajnáljuk, de nem veszünk fel gyakornoknak - mondta ki a vég ítéletet. Megdermedtem. Semmit sem érzékeltem a külvilágból. Hallottam, ahogy a szívem darabokra tört. Az eddigi megszerzett fonalak elszálltak. Csak az üresség maradt. A kínos csend. Ezt éreztem akkor. A szemem könnyel telt meg, csíkot hagytak maguk után a táncolt felhevült arcomon. Vége. itt a vége. 
- VISZONT! - kiáltott fel eget rengetően Youngmin, mire visszatértem a valóságba. Hatalmasakat pislogtam és megtöröltem az arcom. - Végre, na - morgott egy sort. Ch, még neked áll feljebb...? - Van számodra egy nagyon fontos munkám. Egy munka ajánlat, s nagyon örülnék, ha elfogadnád! - Abban a pillanatban megint érezni kezdtem, szívem hevesen kezdett verni. Mi lehet az...? - Nem is olyan rég, egy hete talán, volt egy kis összetűzés köztem, és az EXO tánctanára, és egyben koreográfusa között. Tudod, ez az ember olyat tett amit nagyon nem kellett volna, ezért azon nyomban kirúgtam. Felszabadult a helye - Elakadt a lélegzetem. Kidüllesztettem a szemeim, ajkaim résnyire nyitottam a döbbenettől. Most azt akarja ebből az egészből kihozni, hogy én...? - Szeretném, ha te lennél az EXO új tánctanára és koreográfusa. Rád merem bízni őket, mert nagyon tehetséges vagy és okos. Igaz, hogy még kiskorúnak számítasz, de... én nagyon bízom benned. Biztos vagyok benne, hogy tudnál velük dolgozni. Ők is bíznak benned, és szeretnek, ezért ne aggódj! - Szeretnek? Bíznak bennem? Szemem újra megtelt könnyel... de ezek örömkönnyek voltak. - Itt a szerződés. Már csak az aláírásod kell - tolt elém egy lapot, melynek tetején egy toll volt. - Elfogadod az állást?
- Én... én... én... - Alig tudtam megszólalni a döbbenettől. Jonginra pillantottam, aki szüntelenül vigyorgott, s azt tátogta nekem: "Rajta." - El... elfogadom! - mondtam ki hangosan. Remegő bal kezembe fogtam a tollat, jobb kezemmel pedig eltávolítottam a könnyeket a szememből, hogy el tudjam olvasni, hogy mi van a papírra írva. Nem hazudott... Tényleg. Fellelkesedtem, majd aláírtam a szaggatott vonal felett. Az EXO tanára lettem. A fiúké... 
- Köszöntünk az SM Entertainmentnél! - kiáltottak fel teljesen egyszerre, majd kijelentésüket taps vihar követte.

Én...én ezt el sem hiszem! Olyan boldog vagyok!