2015. július 28., kedd

Chapter 24.



    Az erdőben sétálok egy keskeny ösvényen. Délelőtt körüljárhat az idő, a ritka, nem összeérő lombkoronák miatt a Nap erős sugarai égetik egész testem, ezzel verítéket képezve. Mind két oldalamon sűrű, magas fák állnak, melyeket már behálóztak az indák és más sűrű gazok. Pókhálók csüngnek az ágakon, melyek közepén apró pókok izgatottan várnak prédájukra. A madarak sajnos nem csivitelnek életvidáman, alig akad egy-kettő, mely megosztja a közönséggel gyönyörű énekét. Friss virágillat terjeng a levegőben, a szellő kellemesen  langyos, simogatja felforrósodott bőröm. Kedves és nyugodt minden, sehol egy ragadozó, mely felbolygatná az idillt. Végtelen nyugalom száll rá lelkemre, teljes megkönnyebbülést és harmóniát érzek. Céltalanul bolyongok, magam sem tudom, mit keresek újra ezen a helyen. Valaki megjelenik előttem, ezért meg kell állnom, viszont nem ijedek meg tőle.  A Naptól nem látom az alakot, kezemmel ellenzőt képzek a szemem elé és felnézek az alakra. Felismerem Yixinget, ezért elmosolyodom, bár fogalmam sincs, hogy hogyan bukkant fel előttem ilyen hirtelen. Nem szól egy szót sem, még csak nem is köszön. Fogait kivillantva, boldogan mosolyog rám, melynek az okát nem tudom kitalálni. Egészen közel lépked hozzám, ajkai súrolják homlokom. Hónom alatt átnyúlva ölel szorosan magához, ez a tette teljesen ledöbbent, vissza sem ölelek. Nem érzem kényelmetlennek, sőt, egészen megnyugtató, mert a fiúból olyan energia áramlik, mely nyugtatóan hat rám, körbehálózza egész testem, ezáltal lelkem is. Ez az érzés egy pillanat alatt megszűnik, s érzem, hogy Yixing teste megfeszül, a hátamnál mind két kezével pólómat gyűri. Átfordít minket, így helyet cserélünk. Rossz előérzetem támad, mintha hamarosan történne valami. Yixingből egy hatalmas, fájdalmas ordítás tör fel, testem pedig majdnem szétroppantja, annyira szorít.


     Felnyitottam a szemem, szaporán lélegeztem résnyire nyitott ajkakkal, de sajnos minden egyes lélegzetvételnél fájdalom szúrt a mellkasomba. Mi volt ez az álom? A nyál felgyülemlett a számban, ezért összezártam kiszáradt ajkaim, majd egy hatalmasat nyeltem. Kínzó, égető fájdalom kísérte a váladék útját, a torkomhoz akartam kapni, viszont nem tudtam felemelni a karom. Úgy éreztem, mintha kiszállt volna végtagomból az élet. Mi a...? Rossznak éreztem a közérzetem, a fejem fájt és lüktetett, orromon pedig nem tudtam lélegezni:  be volt dugulva. A lélegzetvétel is nehezen ment, a hideg is rázott. Megpróbáltam felemelni a másik karom, de azt is csak egy kicsit tudtam elemelni a matracról. Legyengültem. Mi történhetett?
     Az olimpia emlékképei jelentek meg előttem, legfőképpen az utolsó helyszín, amely a Megsemmisülések Erdeje volt. Az eső szakadni kezdett, teljesen átáztak a ruháim. Össze-vissza bolyongtam nővéreméket keresve, akiket lehagytam még az elején, viszont fogalmam sem volt, hogy merre kell menni. Üldözőbe vett egy fekete farkas, kettő hullát találtam felakasztva az ágra, s az is kiderült, hogy ki is volt a gyilkosuk. Elvesztettem Dongsunt és a két nőn kívül még három munkatársam. Ahj Istenem, ez túl sok információ! Hogy történhetett mindez?
     Össze voltam zavarodva, ráadásul azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Kicsi megkönnyebbülést éreztem, mikor felismertem a saját szobám. Le volt engedve a redőny és még a sötétítő is be volt húzva. Hiába feküdtem a meleg takaró alatt, mégis dideregtem. Mi van velem?
- E... na... - Megpróbáltam kiáltani nővéremnek, de alig jött ki valami a számon és az is csak suttogás formájában. Rettentően fájt a torkom, s ezek szerint a hangom is elment. Az erdőben fázhattam meg ennyire. Újabb emlékképek sora úszott elém, olyannyira valóságosak voltak, mintha csak a plafonra vetítenék azokat. Már-már tisztán hallottam az elhangzott párbeszédeket és az erdő, s eső zajait. Mintha csak egy felvett videó játszódna, úgy jöttek szemem elé sorban a képkockák: Jihun a fához szorított, azt tervezte, hogy megerőszakol, majd megöl. Soha nem tapasztalt erővel szabadítottam ki magam, s még le is kevertem neki párat, majd elfutottam előle. Fel akartam mászni egy fára, de ekkor két munkatársam láttam meg, amint fekete farkasok üldözik őket, később el is kapták őket. Újra próbálkoztam a fa mászásával, majdnem eljutottam a kiválasztott magasan levő vastag ágra de ekkor villámcsapásként jelent meg Jihun, én ijedtemben elengedtem magam és a földre zuhantam. Elfutottam, elestem, Jihun megtalált, majd a férfi megsokszorozódott, rám vetették magukat, és szabdalni kezdték a testem a késeikkel. S ekkor jött valami, ami megállította őket, az utolsó emlékem pedig az, hogy az valami a hátára vett.
     Pulzusom felugrott, gyors ütemben vert a szívem - úgy éreztem, mintha csak újra átéreztem volna a borzalmakat. A víz levert, tisztán éreztem a homlokomról legyöngyöző izzadságot, mégis fáztam. Aki megmentett, az Kékszemű lehetett? Biztos, hogy ő volt az. S lehet, hogy tőle származott az az erős fény. Nagy, lassú levegőket vettem, ezzel a módszerrel próbáltam felkavart lelkem, s testem megnyugtatni. Lehunytam a szemem, majd nyelvem végigvezettem cserepes ajkaimon - már jó ideje nem juthattam folyadékhoz. Mennyit alhattam? Hányadika van ma? A lélegzés egyre kényelmetlenebbé vált a szúró fájdalom miatt, torkom is szabályosan égett, a veríték is zavart, bár nem tudtam letörölni homlokomról. Fenébe! Miért nem tudok mozogni? Arra sem volt erőm, hogy jobban bevackoljam magam a meleg takaróm alá, viszont úgy sem lett volna jobb, mert a hideg rázott.
     Hol lehet Edina? Ugye neki nem lett semmi baja? Immár nyitott szemekkel nehézkesen fordítottam az ajtó felé a fejem, mely nyitva állt. Próbáltam a kinti környezetre fokuszálni, mert eléggé homályos volt - nem láttam távolra. Valamilyen szinten kivettem a nappalit, a konyhát és a nyitott fürdőajtót. A fürdőben egy még jobban elmosódott alakot véltem felfedezni - talán a rossz látásomra rátett egy lapáttal az álmosság. Mert álmos voltam, gyengének éreztem magam, alig tudtam nyitva tartani égő szemem.
     - Di... na. - Ismét csak erőtlen suttogást tudtam kipréselni ajkaim közt. Felhagytam hát a további próbálkozásokkal, majd a fejem visszafordítottam, s a plafont kezdtem vizslatni. Jobb lesz, ha inkább visszaalszom. Lecsuktam ólom nehéz pilláim, a fejemet kiürítettem, a teljes sötétségre összpontosítottam. Vajon a fiúk visszajöttek már? Ha igen, akkor mit gondoltak, miért nem mentem be? Hanyagnak fognak tartani. Akaratlanul szökött a fejembe ez a nevetséges kijelentés. Nem fognak hanyagnak tartani, ha elmondta nekik Edina, hogy mi a helyzet. Hm, az is lehet, hogy azok az ijesztő események csak pár órája történtek. De akkor meg nem lennék ennyire beteg! Aish, mikre nem gondolok. Betegen teljesen megzakkanok. Idegesen fújtam fel az arcom, mert a gondolataim csak nem akartak lenyugodni - olyan volt, mintha nem is én irányítottam volna őket.
     - Látom, ébren vagy. - Tompán hallottam nővérem hangját, olyannyira, hogy azt hittem csak képzelem. Jéghideg érzés hozott vissza a valóságba, mely az egész arcomon szétáradt, s nedvességet is hagyott maga után - nővérem vizes ruhával törölgette az arcom. Kellemes volt, bár még jobban dideregtem, egész testemen libabőrt képzett. - Magas a lázad. - Nagy sóhajtás kíséretében jelentette ki, hangja megbánással és szomorúsággal keveredett. Miattam ne legyen szomorú. - Tudsz beszélni?
- E... kcsit. - Megerőltető volt a kommunikálás, meg sem lepődtem beszélő képességemen, mert mindig mikor beteg vagyok, a hangszálaim felmondják a szolgálatot.
- Aludj - nyomott puszit a homlokomra, még utoljára áttörölte a hideg vizes ruhával az arcom, majd az anyagot a homlokomra helyezte. - Az orvos két óra múlva itt lesz. - Távolról észleltem beszédét, már az ajtóban állhatott. Milyen orvos? Az ajtó halk puffanása jelezte, hogy becsukták. Elhalt körülöttem minden, körbeölelt az édes némaság. Jobb lesz, ha alszom.

***
     - Ne gondold, hogy ezennel vége. Ne gondold, hogy feladjuk a küzdelmet. Jihun csak egy volt a sok közül, rengetegen vagyunk, szerte Ázsiában. Addig nem nyugszunk, míg el nem kapunk titeket, Miranda. Miért viselkedtek úgy, mintha tiétek lenne a Föld? A magadfajta korcsok csak bemocskoljátok a Világunkat! Viszont ti szerencsések vagytok - nemes cél érdekében haltok meg!

     A szemeim már másodjára pattantak ki azon a napon. Ez meg... ki volt? Kinek a hangja?
Mély orgánuma még a lelkem is remegésre késztette, dörmögött, s elsősorban túlvilági hatást keltett - mintha nem is ember beszélt volna. Visszhangot vert a fejemben, sajnos élő test nem járt a hanghoz. Olyan hatást keltett, mint mikor valaki egy hangszóróba beszél bele. Attól még ez nem normális! Biztos megőrültem! Először Yixing, most meg ez a test nélküli hang. A tudatom amennyire csak lehetett, kitisztítottam, megpróbálkoztam a még mindig a fejemben visszhangzó hang elnyomásával. Annyira valóságos volt. Viszont nem igazán tudom értelmezni a beszédet. Kik vannak rengetegen? Miért akarnak engem elkapni? Kiket akarnak még elkapni? Miért nevezett korcsnak? S milyen nemes cél érdekében halunk meg? Utálom a fejtörőket! Jobb, ha nem is foglalkozom ezzel, úgy sem lenne értelme. 
     Lehunytam a szemem, majd megmozgattam mind a tíz ujjam. Már nem éreztem magam annyira gyengének és fáradtnak, úgymond újjászülettem az alvás miatt. A megfázás viszont nem múlt el - hogy is múlhatott volna el? A mellkasom fájt, s torkom is égett, az orron át való légzés sem ment. A közérzetem még mindig rossz volt, de a testem már nem éreztem szörnyűen erőtlennek. Lassan emeltem fel a bal karom - sikerült megemelnem. Hál' Istennek, újra én irányítok. Megemeltem a jobb karom is, majd lerántottam magamról a takarót - már nagyon melegem volt alatta. Lemehetett a lázam. Vajon az a doki mikor jön? Egyáltalán milyen doktorról van szó? Házhoz jönnek az orvosok?
     Sötét volt a szobában, s már a redőny sem, s a függöny sem volt behúzva. Az ablak tárva-nyitva állt, a hideg, májusi esti levegő beszállingózott a szobába. Nem vágytam a hidegre, s a testem is ellenkezett, mikor az egész takarót lerugdaltam magamról. Francba, Edina. A takaró gombócba gyűrődve esett le a szőnyegre. Nehézkesen felültem, s már megszokásból néztem magamon végig: mellkasomon és hasamon fehér kötések virítottak, olyan hatást keltettem, mint egy félben hagyott múmia. Megtörtént. A kötés miatt melleim is lenyomódtak, úgy nézett ki, mintha nem is lennének. Combjaimra is egy-egy fáslit tekertek. Megtámadtak. Védtelen voltam. Valamiért nem éreztem a sebek fájdalmát, pedig az lett volna a normális ha égnek. Ennyi érzéstelenítőt kaptam volna?
     Elszontyolodva tettem hasamra a kezem, a történtek ismét egy pillanat alatt zúdultak rám - a sírás határán álltam, szemeim égtek, összeszorított fogakkal és ajkakkal fojtottam könnyeim vissza. Halkan hüppögtem, szabad kezemmel - amivel épp nem hasam simogattam - vékony, befáslizott combomba markoltam, hogy még inkább visszafojtsam a zokogást. A fájdalom megtette a hatását, viszont a kétségbeesett hüppögést nem tudtam abbahagyni. Ott sem sírtam - annyira - miért fojtogatja a torkom a zokogás?
     Nehézkesen - mint egy idős ember - csúsztam az ágy szélére és tettem le talpaim a puha szőnyegre. Tenyereimmel megtámaszkodtam testem két oldalán, majd a segítségükkel felnyomtam magam állóhelyzetbe. Bizonytalanul álltam ropi lábaimon, remegtek a megterheléstől. Utálok beteg lenni. Lassú, apró mozdulatokkal tettem meg az utat az ablakig, majd mielőtt még becsuktam volna, kitekintettem az esti világra.
     Fényáradatban úszott egész Gangnam területe, a távolban a vonatok, az autók és a mentőautók zajait lehetett hallani. Pár madár még mindig elszántan csicsergett, a szél hideg volt, a lombkoronákat megmozgatóan járt-kelt, az ég tiszta volt, tele csillagokkal. Békés minden. Belöktem az ablakot, majd elfordítottam a fehér fogantyút, kizárva a kinti életet. Még utoljára az éjszakai városra pillantottam, és hátat fordítottam a nyílászárónak.
     A szobám elejébe botorkáltam, majd felkattintottam az ajtóm melletti kapcsolót. Az erős fényáradat miatt egy pillanatra le kellett hunynom a szemem - megszoktam már a sötétet, és ez a hirtelen váltás nem tett jót a retinámnak.
      A szekrényem melletti egész alakos tükör elé lépkedtem, s szembenéztem saját magammal. Elborzadtam testem látványán: a szokásosnál is vékonyabb voltam, a karjaim és lábaim a csontvázéval vetekedtek, s nem utolsó sorban úgy éreztem magam, mintha súlytalan lennék. Tényleg egy múmiához hasonlítok. Már észleltem, hogy az egész felsőtestem és combom fásliba van bugyolálva, de még mind két felkarom is pólyába csomagolták. Lábszáraimon, térdemen és kiálló medence csontomon csúnya véraláfutások és kék-zöld foltok éktelenkedtek.  A fáslikon kívül csak egy lila francia bugyi volt rajtam, az volt az egyetlen ruhanemű a testemen - s ami cserélésre szorulónak nyilvánítottam, mert jócskán beleizzadtam.
     Közelebb lépdeltem a tükörhöz, az arcomat is alaposan szemügyre vettem: aranybarna szemeim nem fénylettek az életerőtől, V-alakú arcom beesett, szemeim alatt sötét karikák húzódtak mint Zitaónak, orrom vörös volt, telt ajkaim színtelenné és cserepessé váltak. Visszatért a régi én. Még egy változást észrevettem. Azt hittem, hogy képzelődöm, viszont mikor hátranyúltam a hajamhoz, elképedtem, s ezt arcom is tükrözte: a hajam csupán csak vállig ért. Levágták. De ki? Mikor? Viszont a vágás nem profi munka volt, mert hátul sokkal rövidebb lett a hajam, mint azt előröl látni lehetett, elől pedig míg az egyik oldalon rövid volt, a másikon kétszer hosszabb. Rá férne egy igazítás. Hajam sem volt már szép gesztenye barna, fakón tarkította fejem. Szörnyen nézek ki.
     Az ajtó nyitódására eszméltem fel, viszont csak Edina volt a hívatlan vendég.
- Mit csinálsz? Feküdj vissza, pihenned kell! - Teljesen úgy viselkedett, mintha az édesanyám lenne. Talán most már tudok beszélni. Megköszörültem a torkom, viszont akkora fájdalom szúrt testrészembe, hogy még a könnyem is kicsordult. Reflexből kaptam oda a kezem.
- Csak... csak megnéztem magam a tükörben - motyogtam, amennyire hangszálaim engedték. Tapsikoltam volna örömömben, amiért sikerült épkézláb mondatot összehoznom, viszont nem voltam abban az állapotban, hogy örüljek.
- Most hogy mondod... köszi, hogy eszembe juttattad - mutattam fel a mutatóujját, s mire kettőt pislogtam, Edina eltűnt a szobámból. Mi lelte? Nem mozdultam, csak néztem a szobámból, ahogy Edina a nappaliban egy fehér, üres szatyor felé nyúlt, megfogta a füleit, majd azzal együtt sétált be hozzám. Mi lehet abban?
     - Leveszem a kötéseid - rázta meg a zacskót halványan mosolyogva. Szemügyre vettem az arcát, látszott rajta, hogy nagyon el van fáradva. Kerekded arca nyúzottságról árulkodott, méregzöld szemei fénytelenek voltak, szemei alatt neki is karikák éktelenkedtek, rövid, világos barna haja szanaszét állt. Mióta lett barna a haja? Emlékeim szerint feketének kéne lennie.
- Miért barna a hajad? - érdeklődtem, s próbáltam lenyelni a torkomban összegyűlt slejmet, de nehezen ment. Nővérem letette a kezéből a táskát a földre, finoman megfogta csontos vállaim és a hátamat fordította maga felé, így újra a tükör felé fordultam.
- Átfestettem - válaszolt megvonva a vállát, s elkezdte az alsó kötést letekerni a hasamról. Oda merjek nézni? Inkább nem. Összeszorítottam a szemem, miközben mozdulatlanul tűrtem, ahogy kiteker a pólyából. - Nyugodtan odanézhetsz. A hátad rosszabb.
     A hideg megcsapta a bőröm, égő fájdalom is párosult hozzá. A hátamon jobban éreztem a fájdalmat. Mikorra fog mindez begyógyulni...? Hogy fogok én így dolgozni?! Nem nyitottam ki a szemem, mert a teljes végeredményt akartam látni. Kezeim ökölbe szorítottam, lábujjaim a szőnyegbe fúrtam, mert ahogy Edina szedegette a kötéseket, úgy kezdett el lángolni a testem. Nehezen tudnám leírni azt a kínt, amit akkor éreztem: mintha csak a pokolban lennék, s a kis ördögök kapargatnák a bőröm karmaikkal. A fájdalomtól észre sem vettem a könnyeimet, melyek megállíthatatlanul folytak le az arcomon.
     Edina megszabadított a karomon és a lábamon levő kötésektől is. Erőt vettem magamon, majd kinyitottam a szemem. Homályosan láttam a könnyektől, szipogva törölgettem meg a szemeim - ettől a mozdulattól éreztem, hogy a karomon levő sebek kellemetlenül húzódnak. Jól gondoltam, a kötés alatt nem volt melltartóm, ezért melleim csupaszon maradtak. Zavarni nem zavart, mert nővérem előtt nem voltam szégyenlős.
     Nem borzadtam el különösebben a látványomon, mert előröl nézve nem volt olyan szörnyű a helyzet: mélynek tűnő eldeformálódott iksz a bal combomon, a jobbon egy hosszabb vágás, a hasamon is keresztben egy vágás, a mellkasom ép volt. Elfordultam, oldalt álltam a tükörnek. Bal felkaromon csúnya szúrt seb vöröslött. Most jön a fekete leves. Hátat fordítottam a tükörnek, a fejem pedig nehézkesen a tükör felé mozdítottam, szemeimet meresztettem. Féktelen dühöt, szomorúságot, fájdalmat éreztem, amikor kiélesedett előttem a tükörben látott, nagyon is valóságos kép - mert nem akartam elhinni azt, hogy ez történt velem. Meg sem tudtam számolni, hány mély, vörös vágást ejtettek a Jihunok a hátamon, volt köztük egészen kicsi, de egészen hosszú is. A legelborzasztóbb még is az volt, mikor észrevettem a keresztbe futó, hosszú, összevarrt sebet a hátamon. Te jóságos ég.
     - Mira, nem tudom ki és miért tette ezt veled... de a rendőrök már keresik. - Edina halk, sírós hangja hozott vissza a valóságba. Ha Kékszemű mentett meg, nehezen fogják megtalálni. Nővérem ritkán sírt, s csak akkor, ha nagy lelki sérelem érte. Olyankor mindig a szívem szakadt meg, ha láttam az eltorzult arcát. Felé fordítottam a fejem, ő pedig egyből elkapta rólam tekintetét, lehajtotta a fejét és folyamatosan törölgette az arcát. Kellett nekem lemaradnom akkor... nem történt volna meg mindez, ha jobban figyelek.  
- Ne sírj, Edina. Itt vagyok, élek és virulok - simogattam meg a vállát nyugtatás képp. Elrántotta a vállát, ezzel sikerült döbbenetet kiváltania belőlem. Mi van?
- Virulsz?! Nézz magadra! Valaki nagyon csúnyán összevagdosott, a testalkatod pedig megint egy anorexiáséval vetekszik! Szerinted ez a virulás? - Kiabálás közben hadonászott az arcom előtt, le is csapott volna nagy hevességében, ha nem hajolok el. Teljes mértékben igazat adtam neki, hazudtam volna saját magamnak, ha megcáfoltam volna a nyilvánvaló tényeket, melyeket közölt velem. Helyette inkább csak magamban forrongtam, hogy mennyire felelőtlen voltam. A rendőrség biztos, hogy nem fog Jihun nyomára bukkanni. Remélem Kékszemű széttépte azt a rohadékot. Az nem fér a fejembe... hogy a férfi szeme miért izzott vörösen?
     - Lezuhanyozhatok? - kérdeztem halkan. Izzadtnak és büdösnek éreztem magam, s túlságosan melegem volt.
- Csak a segítségemmel - közölte ellentmondást nem tűrő hangon Edina. Szemei vörösek voltak és csillogtak, haja izzadt homlokára tapadt. - Sietnünk kell, mert az orvos fél óra múlva itt lesz, hogy bepólyázzon. - Szavai hallatán kikerekítettem a szemeim és hitetlenkedve néztem Dinára.
- Ezeket a kötéseket is az orvos rakta rám? - böktem a zacskóban levő elhasznált fáslik felé. De hát akkor is meztelen voltam.. majdnem.
- Ne hisztizz. Nincs melled, amit bámulhatott volna - mondta nemtörődöm arcot magára erőltetve nővérem, bár szája sarkában ott bujkált a huncut mosolya. Tányérnagyságú szemekkel és tátott szájjal, hápogva néztem rá.
- Hogy volt merszed?! - kiabáltam, a kiabálásból viszont suttogás és sipákolás lett, mindeközben próbáltam nagyot csapni a vállára. Hát ez aztán lekvár volt... ütni sem tudok. Nővérem, mintha az előbb nem is sírt volna, felnevetett, majd megfogta a kezem.
- Gyere, lemosdatlak - azzal kihúzott a szobámból.
  
     A fürdés maga volt a mennyország és egyben a pokol is: mennyország, mert a sebeimnek jót tett a hideg víz, és pokol, mert nővérem nagyon alacsonyra állította a hőfokot. Dina egy szivacs segítségével mosdatott le, mert vigyáznia kellett a varrásra - nem is értem, miért nem fájt a hátam, mikor hanyatt feküdve aludtam.
     Amíg Edina elment a köntösömért és egy alsóneműért, addig törölközőbe csavarva a csaphoz sétáltam, a fogápoló felszerelésem kiszedtem a fehér műanyag poharamból, majd megnyitottam a csapot és alá raktam a poharat. Miután félig tele lett, elzártam a vizet, s kis kortyokban kezdtem szürcsölni a folyadékot. Alig ment le torkomon a víz, mert nyeléskor a torkom folyamatosan égett. Így enni sem tudok. Pedig már fáj a gyomrom. Kiborítottam a pohár tartalmát, visszatettem a helyére, majd a fogkrémért és a fogkeféért nyúltam.
     Alaposan megmostam a fogam, közben nővérem is visszatért, s mögöttem állva várta, hogy végezzek. Visszatettem a kellékeket a pohárba, kiöblítettem a szám, majd megtöröltem kezeimet a kéztörlőbe. Szembe fordultam nővéremmel és lassan leszedtem a törölközőt magamról. Elvettem testvéremtől a felém nyújtott alsóneműt, s bár nehézkesen, de felvettem. Edina segített felvenni a köntöst, ami kicsit nagy volt rám.
     Magára hagytam testvéremet, mert volt egy kis elintézni való dolga, majd visszamentem a szobámba, ahol véletlenül égve hagytuk a villanyt. Leültem az ágyam végébe, ezután felhúztam a köntösöm ujjait, viszont azok azon nyomban feladták a szolgálatot, és visszacsúsztak helyükre. Nedves, immár rövid hajamba vezettem ujjaim, barátkoztam azzal az érzéssel, hogy épphogy csak a vállamig ér. Simogattam és csavargattam, rendkívül tetszett a hosszúsága - és az is egy jó pont volt, hogy nem lógott a szemembe. Ha felerősödöm, még jobban levágatom. Nekem itt nem fog a tarkómra lógni nyáron. 
     - Én vágtam le. - Edina sétált be egy fél literes flakonnal és szívószállal a kezében. Nem tudtam beazonosítani a flakon tartalmát, úgy nézett ki, mint a tej, de még sem volt az.
- Az mi? - böktem az üveg irányába, amit nővérem letett a földre, az ágy mellé. Kezében a szívószállal ült le mellém, szabad kezével megsimogatta a hajam.
- Vanília turmix - nyújtotta felém a szívószálat, melyet felhúzott szemöldökkel fogadtam el. Turmix? Nekem?  - Biztos éhes lehetsz már - tette ölébe a kezeit, összezárta a lábait és mélyet sóhajtott.
- És ettől én jól fogok lakni? - hajoltam le az üvegért, visszaegyenesedtem és megforgattam a tárolóeszközt. A sűrű massza ide-oda löttyent, abban a percben nem volt lélekerőm szürcsölni azt.
     - Miért vágtad le a hajam? - érdeklődtem, majd letekertem az üvegről a kupakot, s belecsúsztattam a zöld szívószálat. Felhajtottam a végét, majd bekaptam és szívtam kicsit az italból. Az ízéből semmit sem éreztem, csak annyit észleltem, hogy a számban van. Így nem lesz élvezet meginni. Gyorsan lenyeltem, hogy annál rövidebb ideig tartson a fájdalom.
- A hajad nagy része összeállt a sártól, ráadásul össze is gubancolódott. Megpróbáltam kimosni és kifésülni, de nem tudtam, s annyira felidegesítettem magam, hogy inkább levágtam. Úgy is mondogattad, hogy te is rövid hajat szeretnél. - Csendben hallgattam monológját és szürcsöltem a turmixot. Azt vártam, hogy a mondata végére elmosolyodik, viszont nem tette. Az hogy lehetséges, hogy én mindebből semmit sem érzékeltem? Ennyire mélyen aludtam? Szomorúan nézett maga elé, még véletlenül sem engem vizslatott. Nagyon bánthatják a történtek. Jobban, mint engem. Pedig én éltem át. 
     - Ne emészd magad. Jól-
Hevesen félbeszakított:
- Dehogy vagy jól! Nézz már magadra! Mira. Meg. Akartak. Ölni. - Mély, szájbarágós hangon tagolta mondata szavait, mélyen a szemembe nézve. Nem hatott meg, s nem is mutattam megbánást, kiskutya szemekkel, szívószállal a számban pislogtam rá. Kilöktem nyelvemmel a műanyagot, majd megtöröltem a szám. Túlságosan aggódik.
- Nem akartak megölni! - Oh, hogy ez mekkora hazugság. - Akkor nem lennék most itt!
- Meg akartak ölni, de úgy döntöttek, hogy az még jobb halál, ha csendben elvérzel! - Az arcomba üvöltött. Szó szerint. Az arcomba. Megilletődve, kikerekedett szemekkel álltam a tekintetét. - Van fogalmad róla, hogy éreztem magam, mikor rád találtam? Tiszta vér és sár voltál, a ruhád is szétszabdalták! Csoda hogy nem erőszakolt meg az, aki ezt csinálta! Istenem, csak kerüljön elő és a saját kezemmel belezem ki! - Nem hazudok, ha azt mondom, hogy nővérem még sosem hallottam és láttam ilyennek. Szemei már-már vérben forogtak, ordításától az egész lakás zengett, s ne felejtsem ki a felsorolásból a "saját kezemmel belezem ki" fenyegetőzését - merthogy Edina utálja az erőszakot, ezért is tartottam furcsának. Előtört belőle az állat. Újfent igazat adtam neki, mivel is cáfolhattam volna meg? Csakhogy nem tudtam figyelmen kívül hagyni egy másik mondatot, ami elhangzott a szájából: rám talált? Érzékeltem, hogy valami, feltehetőleg Kékszemű a hátára vett. Akkor miért találtak rám? Talán az állat azért rakott le valahol, mert azt akarta, hogy nővérem segítsen rajtam? Mindig is tudtam, hogy okos farkas. Majd ha felépülök, el kell mennem megköszönni neki, hogy megmentett. 
- Nyugodj meg, oké? Ijesztően nézel ki - paskoltam meg a bal kezemmel a vállát. Ökölbe szorított kezekkel, csaknem remegve az idegességtől ült mellettem, szemei a szőnyeget pásztázták.
     - Hahó! Edina, itt vagy? - Félelmetesen ismerős hangot hallottam meg a bejárati ajtó felől - talán az általam ismert orgánumnál volt hangyányival mélyebb. Felrántottam szemöldökeim, miközben hallgattam a motoszkálást kintről, és elemeztem fejemben a rég nem hallott hangot. Megpróbálkoztam agyam hangfelismerőjét felpörgetni, erősen koncentráltam a keresgélésre. A kinti, puffanó lépteket egyre közelebbről hallottam, a két fokos lépcsőnél járhatott, mely a szobámba vezetett. Gyerünk! Hallottam már ezt a hangot! Rajta... Csak nem akart eszembe jutni, az ettől keletkezett idegességtől körmeimet a tenyereimbe vájtam. 
     És ekkor elérte a szobám az alak. Először csak pipaszár lábait és fekete boka zokniját pillantottam meg. A hang tulajdonosának képe pedig a másodperc törtrésze alatt villant meg lelki szemeim előtt. John... Abban a pillanatban az illető arcára kaptam a fejem, s rögvest nagy lendületet véve felpattantam az ágyamról egy kisebb kiáltás kíséretében. A rég nem látott, utoljára a fán csüngő John állt előttem teljes életnagyságban! Ez nem lehet igaz! Ilyen nem létezik! Ugyan az a csontos, szimmetrikus arc, ugyan azok a vágott, meleg, mélybarna szemek, a vékony egyenes szemöldök, a telt ajkak, a pisze orr és a sápadt bőr is megegyezett. Továbbá az a jól látható heg is pontosan egyezett a bal pofacsontja környékén, mint Johnnak. Még a fekete haja és az összeborzolt hajstílusa is kiköpött ugyan olyan. Mindeközben az érkező férfi felvont szemöldökkel nézte végig csodálkozásom, azonban engem hidegen hagyott mert... mert ő volt az! Magam elé képzeltem megdöbbent, egyben megbotránkozott arckifejezésem. A magassága, a vékonysága is egy és ugyan az! John - vagy a klónja - mosolyt erőltetett magára, majd meghajolt, tiszteletét kifejezve.
     - Sziasztok - Istenem, az a hang!  
- John? - cincogtam, soha nem hallott vékony tónussal a hangomban. A férfi megilletődött a kérdésemtől. Kidüllesztett szemekkel, továbbra is mozdulatlanul állva pislogtam felé. Kiköpött John, de mégsem! Ennek az ál Johnnak más a kisugárzása. Amolyan... nyomasztó aura lengi körbe. 
- Changmin, ne haragudj, és ne érezd magad kényelmetlenül a húgom viselkedése miatt. - A szemem sarkából láttam, hogy az addig csendben meglapuló nővérem felpattant, majd meghajolt a férfi előtt. Changmin? Elszomorodtam, s kiszökött belőlem egy nagy sóhaj - amit azon nyomban meg is bántam, mert a figyelmen kívül hagyott fájdalom villámként csapott belém. Mérhetetlen csalódottságot éreztem, bár mit is képzeltem? John felébredt a halálból? Ilyen nem létezik. De mintha ő állna előttem! Ugyan úgy néz ki!
- Semmi gond, Edina. Nem kell mentegetőznöd, hisz' tinédzser. Hozzájuk külön lexikon szükséges - kuncogott a férfi, majd nővérem kikerülve sétált az ágyamhoz és lerakta a kezében tartott fekete orvosi táskát. Ő az orvos? - Na, ahogy látom felébredt a betegünk. Átaludtál két napot, kicsi lány - intézte felém ugrató szavait csípőre tett kezekkel, félmosollyal az arcán. Két napot? Harmadika van? Arcomra kiült a jól ismert döbbenet, bár már elfáradt a sok mimikától, amiket bemutattam abban a három percben.
- Megyek, hagylak dolgozni. Kérsz egy kávét? Tudom, hogy igen, ne ellenkezz. Mira, te meg viselkedj rendesen! - Dina hangja gyorsan váltott át mézes-mázasból haragossá és keménnyé. Felhúztam a szemöldököm, nem értettem, hogy mire fel az az előbbi hangnem, mellyel velem beszélt. Most mi van? Nem tettem vagy mondtam semmi rosszat. Nővérem megeresztett a férfi felé egy mosolyt, majd hosszú lábainak köszönhetően hamar eltűnt a szobámból, s az ajtót is becsukta maga után. Egyedül maradtam John hasonmásával. 
     Az orvos fürkésző szemeivel méregetett engem, még mindig csípőre tett kezekkel állt. Nem mozdultam az ágyam mellől, és az előttem állót figyeltem pofátlanul, már-már magamba ittam arca látványát. Ő az, de mégsem. Hirtelen mozdult meg, s én reflexszerűen rándultam össze, pedig csak a kezét nyújtotta.  
- Dr. Eom vagyok, de nyugodtan hívhatsz a nevemen is - mosolygott, közvetlen hangja ismét csak meglepődésre késztetett. Tétovázva pislogtam kinyújtott kezére, hosszú, csontos ujjaira, de végül megembereltem magam, majd óvatosan közelebb léptem. Lassan ráztunk kezet, s amint letelt a kézfogási idő, hevesen rántottam el végtagom, mintha csak egy leprással fogtam volna kezet - pedig ez nem volt így, mert a férfi tenyere meleg volt és puha.
- A nevem Mira - mutatkoztam be kicsit késve, de hangom olyannyira halk és erőtlen volt, hogy még én is alig értettem, amit mondtam. Felesleges volt bemutatkoznom, szerintem már tudja, hogy ki vagyok.   
     - Hogy érzed magad, Mira? - lépett a táskájához, majd leguggolt, hogy egy magasságban legyen a cuccával. Leültem az ágyra, majd lábaimat keresztbe tettem. Rá kell kérdeznem. - Hogy vagy? Hm? - kérdezett rá újból, csöppnyi türelmetlenséggel a hangjában, miközben a táskájából hat csomag fáslit, egy üveg barna löttyöt, vattapamacsokat és egy fehér sprayes flakont pakolt ki. Egy ideig még némán méregettem az orvosi felszereléseket, majd válaszoltam:
- Azon kívül, hogy rossz a közérzetem, fáj a mellkasom, ég a torkom olyannyira, hogy jóformán nem tudok nyelni, nem tudok az orromon levegőt venni, ismét lesoványodtam - valahogy - anorexiás kinézetűre, ráadásul az egész testem tele van súlyos vágásokkal... azon kívül jól. Nem látod? Kicsattanok. - Nem nagyon szerettem volna gúnyt csempészni a hangomba, de sajnos fröcsögött a mondandóm tőle. Changmint - Johnt - ez nem zavarta, monológom közben egy pár fehér gumikesztyűt húzott fel kezeire, mindeközben sűrűn bólogatott. Fura egy szerzet. Amúgy meg hány kiló lehetek? Egyáltalán hogy tudok még mozogni vagy ilyesmi?
- Most nem vizsgállak mert, mert az tegnap már megtettem. Lekezelem és bekötöm a sebeid, majd adok egy infúziót. - Infúziót? Nem vizsgál meg, mert azt tegnap már megtette? Varázsló. De. Miért kell nekem infúzió? - Látom az arcod. Ne ijedj meg - nevetett fel, mintha csak vicces lenne az, hogy majd egy tűt szúr a kezembe! 
- Könnyű azt mondani. Amúgy nem újdonság, régebben rengetegszer voltam infúzióra kötve. - S nem is hazudtam, mert mikor volt az a súlyos betegségem, sokszor kellett ilyen formában gyógyszert és folyadékot juttatni a szervezetembe.  
- Vedd le a köntösöd. - Lazán jelentette ki, a gyomrom pedig egy pillanat alatt zsugorodott össze. Edina miért hagyott egyedül vele?
     Kelletlenül álltam fel, majd lassan, az időt húzva nyúltam a masnihoz, aminek segítségével összefogtam testem előtt az anyagot. Még mindig nem fér a fejembe ez a lehetetlen helyzet. Úgy néz ki, mint John. Nem, nem is úgy néz ki. Pontosan olyan, mintha leklónozták volna Johnt! Kioldottam a masnit, majd ráérősen húztam szét magam előtt a köntöst, arcomra pedig akaratlanul is pír szökött. Szívem hevesen kalapált, leizzadtam, egész testem forróságban úszott. Changmin elém lépett, hogy a segítségemre siessen: megfogta a fürdőköpeny két szélét, majd annak segítségével szedte le a vállaimról az anyagot, és az ujjakból is kihúzta a kezeim. Azon minutumban kaptam fedetlen melleim elé a kezeim, rettenetesen zavarban éreztem magam, amiért egy szál bugyiban álltam egy ismeretlen férfi előtt.
- Semmi baj. Természetes női reakció, ha eltakarod a melleid - próbált megnyugtatni az orvos, ezalatt összehajtotta a köntösöm és az ágyra helyezte. Omo, milyen szókimondó. - Fordulj meg - kaptam a következő utasítást, melynek már jobban örültem. Készségesen megfordultam, összezárt lábfejekkel álltam, még mindig kebleim takarva.
     Motoszkálását hallottam mögülem, sejtésem volt csak, hogy mit csinálhat. Oldalra pillantottam, s láttam, hogy egy nagyobb vattapamacsot és a barna löttyös flakont - később rájöttem, hogy fertőtlenítő - vette a kezébe. Előre fordítottam a fejem és a szekrényem bámultam. Lelki szemeim előtt megjelent, amint a pamacsra locsolja a barna készítményt, sejtésem beigazolódott, mert a következő másodpercben éreztem, hogy a sebeimet törölgeti. Eszméletlenül csípett, fogaimat összeszorítva sziszegtem a fájdalomtól. Nem csapott át hűsítő, kellemes érzésbe, pofátlanul ostromolt az égető fájdalom. Ez kegyetlen!   
- Kilátszik a gerinced és a bordáidat is meg tudom számolni. Viszont nővéred felvilágosított, hogy nem vagy anorexiás - beszélgetést kezdeményezett, gondolom azért, hogy elterelje a fájdalomról a figyelmem. Mindenki ezt mondja! Anorexia így, anorexia úgy, blablabla... 
- Persze, hogy nem vagyok az. Imádok enni - préseltem ki magamból a szavakat, ezalatt körmeimet vállaimba vájtam.
- Különös orvosi eset vagy.    
- Köszönöm.
     Örökkévalóságnak tűnt, mire az egész hátam bekente, és amint végzett a területtel, egy hosszabb gézcsíkkal külön lefedte az összevarrt vágást. A művelet után a fehér sprayes flakon tartalmával rétegesen befújta a sebeim - később kiderült, hogy érzéstelenítő spray. Nem tudtam, hogy olyasmi is létezik. Ez a folyadék a másikkal ellentétben hűsített, és valóban enyhítette a fájdalmat. Ezt követően Changmin az egyik zacskó kötszerért nyúlt, kicsomagolta, majd az egésszel körbetekerte a mellkasom, ezzel végre-valahára melleimet is elrejtve. Ezután a felkarjaimat is lefertőtlenítette és lefújta, bekötötte, majd kérte, hogy forduljak vele szembe. Felsőtestem alsó részét is lekezelte mind a kettő gyógyszerkészítménnyel, majd hasam is betekerte a kötszerrel.
     - Nem ismered Johnt? - tettem fel hosszas csend után a kérdést, lenézve az orvosra - ugyanis szó szerint a lábaim előtt térdelt és a combjaimat látta el. Abbahagyta a seb kenegetését, majd felnézett rám. Megrázta a fejét, tekintetét visszakapta a vágásra és ismét kenni kezdte. Már nem zavart, megszoktam a fájdalmat. Kezeim magam mellett lógtak, úgy álltam a férfi előtt, mint egy bábu.
- Fogalmam sincs, milyen Johnról beszélsz - nyúlt a fehér flakonért, majd alaposan befújta az átlátszó anyaggal a sebet. Csendben hallgattam a jellegzetes spriccelés hangját. Hűsített, egyben olyan érzés volt, mintha lefagyasztotta volna a lefújt területet. Jó ez a cucc. Ezért nem fájhatott, mikor háton feküdtem. Bebugyolálta a bal combom, majd következett a jobb.  
- Pedig kiköpött klónja vagy Johnnak. - Nem tudtam annyiban hagyni a dolgot. Senki sem fogná fel épp ésszel, hogy az akit látott meghalni, pár nap elteltével újra jelentkezik, csak orvosként. Changmin keze megállt a levegőben, s még épp idejében sikerült megakadályoznia azt, hogy a barna fertőtlenítő a vatta helyett a szőnyegre boruljon. Egyébként érdekes, erős, acetonos illata volt ezeknek a készítményeknek - már csípték az orrom és az orvos sem volt másképp, mert hallottam folyamatos köhintését és szipogását.   
- Kiköpött klónom... nekem van, illetve volt egy ikertestvérem, aki rendőrnek dolgozott. Nem tudom, ugyan arra a személyre gondolunk? - Mintha pofon csaptak volna. Először leborítottak forró vízzel, majd jéghideggel, utána jó párat rúgtak belém, majd otthagytak - valahogy így éreztem magam. Nem lehet igaz...  - Az arckifejezésedet nézve ugyanarról - folytatta tovább Changmin a munkáját, törölgetni kezdte a vágást. - Szerintem már van egy hete is, hogy eltűnt. Ma hívtak a rendőrök, hogy megtalálták a hulláját abban a nagy erdőben. Különösebben nem ütött szíven, mert utáltuk egymást. Szóval Johnnak hívatta magát? Vicces. - A szavakat úgy köpte, mintha csak rossz ízt érezne a szájában, az én szívem pedig fokozatosan fájdult meg szavai hallatán. Az ikertestvére volt, de nem szerette? Hogy tud így beszélni a halott testvéréről? - Na, készen vagyunk - rögzítette le a kötést, ezt követően felállt, levette magáról a gumikesztyűket, és a használt kötszeres zacskóba helyezte.
- Valójában hogy hívták a testvéred? - Muszáj volt megkérdeznem, bökte a csőröm, hogy John - vagy ahogy hívják - miért használt álnevet. Amíg vártam a válaszára, szembe fordultam a ruhásszekrényemmel, majd kinyitottam,
- Hyukmin - árulta el végül.
- Hyukmin - ízlelgettem a nevet, fejemben is párszor elismételtem, miközben feltúrtam a szekrényem. Végre megtaláltam azt a ruhadarabot, amit kerestem: hosszú, elől pandafejes ujjatlan fekete hálóruha, melyet Edinától kaptam a névnapomra. Óvatos mozdulatokkal vettem fel, s megigazítottam magamon. Térd alá ért, jól eltakart. Remélem nem fogok sokáig lábadozni. Mihamarabb meg kell gyógyulnom. Nemsokára koncert. 
     - Feküdj le, adom az infúziót - figyelmeztetett a férfi, s mikor szembe fordultam vele, folyadékkal teli műanyag ballont láttam meg a kezében. Elfintorodtam a rég nem látott kellék láttán, de engedelmeskedtem. Az ágyamhoz lépdeltem, és felültem a matracra.
- Miért kell az infúzió? - érdeklődtem, miközben a párnámat félbehajtottam, majd a falhoz szorítottam, ezután nekidőltem, a lábaim nem tudtam felhúzni a kötések miatt. Ez így kényelmetlen.
- Ez a gyógyszer erősíti és táplálja a szervezeted - magyarázta az orvos, letette kezéből a tartályt, az ágyam mellől felvette az összegubancolódott takarót, rázott egy-kettőt rajta és lábaimra terítette.
- Hova rakod a ballont? - érdeklődtem mellkasom előtt összefont kezekkel.
- Tényleg, egy pillanat - bökött mutatóujjával a levegőbe, megindult az ajtóm felé majd azt kinyitva hagyta el a helyiséget. Hova me...? Jézusom... Gondolatban homlokon csaptam magam, mert Changmin, kezében a barna fogasunkkal egyensúlyozott be a szobámba. Megfelelő távolságra lerakta az ágyam mellé, s láttam arckifejezésén, megveregette a saját vállát "briliáns" ötlete jutalmazása jeléül. Halk, szenvedő nyögést hallattam, beletörődtem a sorsomba, hogy nem úszom meg az infúziót. Kezeimet combjaimra fektettem, gyerekes fintorral néztem a férfit.
     Az orvos felügyeskedte a hozzám közelebbi akasztóra a ballont, melyhez hozzácsatlakoztatta az infúziós szereléket - amely áll a cseppkamrából, áramlásszabályzóból, a hosszú csőből és a legvégén levő branülből. Ha álmomból felkeltenek, akkor is el tudom mondani az ilyesmi gyógyászati eszközök részeit, annyit jártam már kórházban - még szerencse, hogy a betegségem "eltűnt", már nem kellett szenvednem és az étel is bennem marad egy jó darabig. Azt sem értem, hogy engem miért nem a kórházba vittek. Majd meg kell kérdeznem Edinától. A férfi a táskájához lépett, melyből előkotort egy harmadik, átlátszó folyadékos, nagy címkés üveget, kivett egy nagyobb darab vattát is, majd visszaguggolt hozzám az ágy mellé. Kinyitotta az üveget, az átlátszó anyagból folyatott a vattára,  majd szabad  kezébe vette a balom, s tapogatni kezdte csontos kézfejem.
- Ismerted Hyukmint? - pár fokkal lejjebb véve a hangját dörmögött, miközben megtalálta a megfelelő eret és bekente a felületet. Ez után a branülért nyúlt, s onnantól kezdve nem láttam, hogy mit csinál, mert behunytam a szemem.
- Igen, ismertem - válaszoltam feltett kérdésére tömören, a következő másodpercben pedig hangosan szisszentem fel, ahogy megéreztem a tűt, mely egyre beljebb furakodott kézfejembe. El is felejtettem, milyen kellemetlen érzés. - Veled mi a helyzet? Miért nem szeretted az ikertestvéred? - szemrehányóan kérdeztem, bár nem állt szándékomban.  
- Folyton rivalizáltunk. S szüleink is őt szerették jobban, s ez nem csak kitalálom, hanem tényleg így volt. Sokszor hangoztatták kiskorunkban, hogy én egy senki leszek hozzá képest, mert jobbak a képességei, többre fogja vinni az életben. - Csak úgy folytak belőle a szavak, miközben több ragasztóval rögzítette a branült. Érdekes szüleik lehetnek. Ha úgy nézzük, a szülők ugrasztották őket össze, miattuk nem szerették egymást. Nincs is annál rosszabb a világon, minthogy a testvéred utál téged. 
- Végül ő rendőr lett, te pedig orvos - jegyeztem meg mellékesen. Végül is, én egyik szakmát sem tartottam jobbnak a másiknál, mert úgy gondoltam, a rendőr és az orvos csaknem egy cipőben jár: mindketten emberekkel foglalkoznak, segítik őket a bajban. Érzékeltem, hogy Changmin a csövet hozzáragasztotta az alkaromhoz, hogy ne legyen útban. Kinyitottam pislogóim, majd a kézfejemre pislantottam; a már rég látott látvány tárul elém. Szemem sarkából figyeltem, ahogy az orvos hüvelykujjával állítgatta az áramlásszabályzót. A ballont figyeltem, ahogy lassan csöpögött lefelé az átlátszó folyadék. Kínszenvedés ezeknek az időtartamát kivárni.
- Pár óra és lefolyik - adott eléggé ködös választ a fel nem tett kérdésemre az orvos, visszatekerte az üveg kupakját, majd az elhasznált vattával együtt a kezébe vette. Mozdulatlanul figyeltem, ahogy mindent visszapakol az orvosi táskájába, majd mikor végzett, összehúzta a cipzárt.
     - Maradsz még egy kicsit beszélgetni? - Egyből megbántam a gondolkodás nélkül kiejtett szavakat. Miért kértem, hogy maradjon? Már egymagában az is összezavar, hogy John hasonmása.
- Maradhatok. Úgy sem kell ma bemennem a sürgősségire, szabadnapom van - vonta meg a vállát, a táskát letette a földre, majd ő ült a helyére szembe velem, megtartva a tisztes távolságot. Hm, ha a kórházban dolgozik, akkor rendes orvos lehet. Egész idáig egy kicsit kételkedtem benne...  
- A sürgősségin dolgozol? Éjjeli bagoly lehetsz - poénkodtam mosolyogva, s a szabad kezemmel fülem mögé tűrtem a hajam.     
- Igen. Seoul legnagyobb kórházában. Én vagyok az osztály főorvosa. - Bár az arcán nem lehetett látni, de hangja csöpögött az elégedettségtől. Főorvos? Még jobb. Ha a sürgősségin dolgozik, akkor... 
- Még elsején, későn este, nem szállítottak hozzátok az erdőből embereket? - Muszáj volt rákérdeznem. Az általam látott halott áldozatok képei villantak meg a szemem előtt, s teljesen biztosra állítottam, hogy nem ők voltak az egyetlenek, akiket megtámadtak a fekete farkasok - s abban is biztos voltam, hogy olyanok is voltak, akiket életben hagytak, életveszélyes állapotban.
- Honnan tudsz erről? - kérdezte megrökönyödve, kimeresztett szemekkel, ezt követően pedig homlokon csapta magát. - Hát persze, hogy tudsz róla! Te is ott voltál.
- Szóval?   
- Rajtad kívül még voltak tízen. Mira én... én még életemben nem láttam ennyi megcsonkított embert! Csoda, hogy még vert a szívük szerencsétleneknek! Hiába küzdöttünk értük, még orvosokat és nővéreket is hívtunk más osztályokról, de egyik beteget sem tudtuk megmenteni. - A szívem összeszorult meggyötört hangját hallva, hatalmas kudarc lehetett az osztálya számára az, hogy egyiken sem tudtak segíteni. Én maradtam egyedül életben. - Hiába mondogattam Youngminnak, hogy az a hely veszélyes, hemzseg a fekete bestiáktól, de nem hitt nekem. De én megmondtam... én megmondtam! - Férfit még nem hallottam annyira hisztérikusan nevetni. Ha a beszélgetés előtt nem látott volna el, azt hittem volna, hogy egy őrült ül velem szemben. Tud a feketékről?! Tud róluk?      
     - Te tudod, hogy mik követték el? - vettem le pár fokkal a hangerőt, s csodálkozva néztem rá. Mindeközben éreztem, ahogy a hideg folyadék belém áramlik. Kellemetlen volt.
- Persze, hogy tudom! Tíz éves koromban láttam egyet először. Az erdőben csatangoltunk szüleimmel és éppen egy tisztás mellett haladtunk el. S ott állt egy hatalmas fekete farkas, még egyszerű farkasnak is mondtam volna, ha nem lett volna olyan nagy! Persze szüleim nem hitték el hogy láttam, mert a következő pillanatban már eltűnt. Ennek már harminc éve. - Mélyet sóhajtott. Számomra új információt nem igen tartalmazott a mondandója, viszont azon meglepődtem, hogy Changmin negyven éves és John is annyi volt. Húsz körülinek tippeltem, te úr Isten! Nem is látszik egyik sem negyvennek! Persze, nem tettem szóvá, mert a helyzet nem engedte. Bár, mit is vártam a koreai férfiaktól! Majd meglátszik rajtuk a koruk? Na ne röhögtessen senki. 
- Nem te vagy az egyetlen, aki látott ilyen fekete farkast. - Gondoltam jobb, ha megnyugtatom, mert még a végén tényleg begolyózott volna. - Hiszek neked, egy kezemen sem tudom megszámolni, hányat láttam már - borzongtam bele mondandómba, s megvakartam viszkető orrom. - Csak azt nem tudom, hogy kerültek oda. 
- Én sem. Hülyeség lenne azt állítani, hogy vándorló állatok, mert már harminc éve itt vannak.
- Ők tehetnek a különös gyilkosságokról és nyomtalan eltűnésekről - állítottam, habár feleslegesen, mert Changmin is nagyon jól tudja. Végre tudok erről a témáról beszélgetni valakivel! El sem hiszem, hogy ez megtörténik. Szerintem tartani fogom a kapcsolatot Changminnal. - Emlékszem, nem is olyan régen, a híradóban is volt szó egy nőről, akit szétmarcangolva találtak. Egy csepp vér sem volt benne.
- Talán vérszívók - elmélkedett az orvos, hosszúkás állát elgondolkodva dörzsölgette. Belegondoltam az előbbi mondatba, nevetségesen lehetetlennek találtam. Azonban lehet, hogy létezik vérszívó farkas - vagy vérfarkas. Én már mindenben hiszek Yifan képessége után. És ott van Yixing is, akinek szintén lehet rejtett képessége, csak nem árulja el. Jézus, mintha csak egy fantasy filmbe csöppentem volna! Viszont ez a valóság. Hogy létezhet ilyesmi?! 
     Arra lettem figyelmes, hogy együtt röhögök Changminnal. Nem tudnám a pontos okát megmondani a nevetés tárgyának, viszont önfeledten hahotáztunk és törölgettük kicsorduló könnyeinket. Csaknem hangtalanul nevettem és csapkodtam a combom, mint egy retardált.
- Azt hiszem, mind a ketten bediliztünk. - A férfi nagy levegőket véve próbálta csillapítani nevetését.
- Meglehet - adtam neki igazat, s megeresztettem egy sóhajt, figyelmen kívül hagyva mellkasom fájását. Agyamba férkőzött Changmin egy korábbi mondata, mely nem hagyott nyugodni. - Amúgy, te ismered Youngmint? Kim Youngmint, az S.M. vezetőjét? - tettem fel a kérdést, és megpróbálkoztam felhúzni a térdeim, de a kötés nem engedte.
- Igen. Én vagyok az orvosa - bólintott, majd beletúrt a hajába és próbált elfojtani egy ásítást. Hány óra lehet? - Te pedig gondolom az alkalmazottja vagy - vonta le a következtetést, ámbár nem volt nehéz kitalálnia. - De hogyan lehetsz az alkalmazottja tizenhét évesen, érettségi nélkül?
- Tudod, mi az érettségim? - kérdeztem meg felhúzott szemöldökkel, mire érdeklődve várta a választ. - A lábam. Tánctanár vagyok.  
- Már ne is haragudj, de nem nézném ki belőled. Tánctanár ilyen alkattal? - A férfi hitetlenkedve kuncogott fel. Megeresztettem felé egy fintort és kiöltöttem a nyelvem. Kritizáljál még te is. 
- Tehetek róla? Nem esek szét, a lábaim sem törnek el. Nem kell aggódni miattam.
- Nem miattad aggódom! Hanem a tanítványaid miatt. Megsüketülhetnek a csontjaid zörgésétől - nevetett rám gonoszan, nekem pedig kedvem volt ahhoz, hogy hozzávágjak egy párnát, viszont csak az az egy volt, aminek a hátam támasztottam. - Gyakornokokat tanítasz? Vagy az egyik lánycsapatnak vagy a tánctanára?   
- Fúj, dehogy is - rázkódtam meg a "lánycsapat" szó említése miatt, a jól ismert fintor ismét kiült az arcomra, s még keresztet is formáltam volna mutató ujjaimmal, viszont csak az egyik kezem volt szabad. - Az EXOval dolgozom.
- Szóval fiúcsapatot kaptál? - Hát nem azt mondtam? - Hogy viseled? Rendesek?
- Természetesen rendesek. Hamar összekovácsolódtunk - mondtam büszkén, és amennyire tudtam, kihúztam magam. Azért nem mondanám az összeset rendesnek, de azt nem kell megtudnia. 
     - Mellesleg, én miért vagyok itthon? Mármint, ilyen állapotban nem kórházban kéne lennem? - Tereltem a témát, úgy gondoltam, eleget beszéltünk a foglalkozásomról - egyébként, sokkal fontosabb is volt.
- Azt tudod, hogy elsején téged is bevittek. Ott akartunk fogni, csak nővéred majdhogynem könyörgött, hogy had vigyen téged haza, mert azt mondta, nem bírod elviselni a kórházakat - adott terjedelmes választ kérdésemre. - Youngmin pedig azt kérte, hogy otthon kezeljelek téged.
- Értem - bólintottam - Kérhetnék egy zsepit? - érdeklődtem. Rossz szokásom, hogy mindig visszaszívom azt, aminek ki kéne jönnie, de egyszerűen nem tudtam leszokni. Viszont próbálkoztam a leszokással. Changmin belenyúlt fekete nadrágjának zsebébe, és előhúzott egy gyűrött papír zsebkendőt.   
- Tiszta, csak meggyűrődött - mentegetőzött, miközben odanyújtotta nekem. Meghajtottam a fejem előtte, elvettem a papírt, rántással szétnyitottam és belefújtam az orrom. A jobb kezemmel eléggé ügyetlen voltam, viszont megoldottam. Összehajtogattam és letettem magam mellé, majd az éjjeliszekrényemen levő órára pillantottam. Fél tizenegy lesz három perc múlva. 
     - Mellesleg szerintem nem csak tíz ember volt - tért vissza az egyik előző témára a férfi, eközben összefonta mellkasa előtt karjait. Meglepődtem a kijelentésén, azonban igazat adtam neki, hiszen az a kettő nő és Dongsun is életét vesztette. Ámbár a kettő nőt ember ölte meg. Az sem igaz, hogy ember ölte meg, mert szerintem egy normális embernek nem vörös a szeme!
- Igazad lehet. Biztos vannak olyanok is, akik eltűntek - helyeseltem, mondandóm bólintással kísértem. Krákogtam egyet s megköszörültem a torkom - még mindig égett a fájdalomtól. Fájni fog egy darabig.
- Nagy veszteség a cégnek. Ennyi embert elveszteni. - Changmin elfojtott egy ásítást. Vele ellentétben nem voltam álmos, jelképesen majd' kicsattantam. Biztos közrejátszik a két nap alvás. 
- A legnagyobb veszteség mégis csak a családé - cáfoltam meg állítását. A család fontosabb, mint a munka. 
- Igazad van - legyintett, majd felkelt az ágyamról. Nagyot nyújtózott, s megigazította fehér ingének gallérját. - Megyek, aludnom is kéne ma - túrt bele a hajába, és felvette a földről az orvosi táskáját. - Ámbár még ma visszajövök. Nem csak egy ballonnal kapsz - biccentett a fogas irányába. Hurrá, de jó nekem...
      - Köszönöm, hogy maradtál - mosolyogtam rá. Odalépett mellém, és kedvesen megsimogatta a fejem. Elidőztem az arcán, szükségem volt a látványára - bizonyára John miatt. Viszont az félelmetes, hogy ugyan ott van a hegük. Legközelebb rákérdezek. 
- Mindig is tudtam, hogy az európaiak kedvesek. Fogalmam sincs, hogy miért ennyire előítéletes a társadalmunk. - Fogalmam sem volt, hogy miért hozta fel, de jól esett, hogy kedvesnek tart. - Nekem francia élettársam van.    
- Oh, biztos csinos nő lehet.
- Férfi - mosolyodott el halványan. Kipattantak a szemeim, ajkaimmal "o"-t formálva pislogtam fel rá. Meleg? Nem is gondoltam volna.
- Pontosítok. Helyes férfi lehet - mosolyodtam el végül, Changmin pedig látványosan megkönnyebbült. - Nyugodj meg, semmi bajom sincs a melegekkel. Van is egy meleg pár ismerősöm és nagyon szeretem őket. - Kyungsoora és Jonginra gondoltam, bár ezt nem kellett tudnia.
- Ennek őrülök - utoljára megsimogatta a fejem, majd felegyenesedett. - Holnap kiváltom a gyógyszereid, és amint kézhez kaptam őket, már hozom is.
- Rendben, köszönöm szépen. Oh, Changmin, ide adnád a telefonom? Szerintem ott van az asztalon. - Hiába nyújtottam a nyakam, nem láttam a készüléket. A férfi is az asztalra pillantott, majd mikor meglátta az említett készüléket, nagy léptekkel odasietett.
- Melyiket?
Felhúztam a szemöldököm. Mi?
- Hogyhogy melyiket?

- Itt kettő telefon van - tette le a táskáját, s a kezeibe fogta a telefonokat. Ott a régi samsungom! De hogy?! Meglepődötten néztem, úgy nézhettem ki, mintha csak szellemet láttam volna. A férfi egy szó nélkül lépdelt az ágyamhoz, majd mind a kettőt az ölembe tette. Hogy lehetséges? Nem elveszett az erdőben? Edina esetleg megtalálta? Oh Istenem, ha rájön, hogy hazudtam...! 
- Tényleg megyek. Szia, Mira! - intett felém Changmin, hátat fordított és elindult, az asztalnál kezébe vette a táskáját, kettőt lépve az ajtónál termett, amit kinyitott. Visszafordult felém és megeresztett egy mosoly, utoljára intettem neki, a következő pillanatban pedig már a csukott ajtóval szemeztem.
     Beharapott alsó ajakkal lassan vettem kezembe a kicsi, fehér telefont. Megnyomtam a feloldó gombot, meglepődötten vettem észre, hogy be van kapcsolva és nem merült le. A szemem elé tárult Zitao, aki oldalnézetből volt fotózva, szemei csukva, feje felemelve. Nyakfétisem volt, imádtam a nyakát nézni, ezért is választottam azt a képet. Feloldottam a telefont, s ismét a kínai fiú képe tárult elém, amint a kamerába mosolygott. Mind a kettő fotót én készítettem róla a próbateremben, mikor épp szünetet tartottunk. Hol lehetnek most? Lehet már visszaértek? Beléptem a galériába, azon belül egy hetvenhat elemes mappába. Mind a hetvenhatot a próbateremben fényképeztem, illetve fényképezték - ugyanis Jongdae és Chanyeol nagyon elemében volt akkor, és mindig elvették a telefonomat. Nézegetni kezdtem a képeket, a nagyján jót nevettem. Volt köztük csoportkép, amin hülye fejeket vágtunk be, volt köztük pár kép a KaiSoo párosról, mikor épp csókolóztak vagy ölelkeztek, volt kép Sehunról is, aki Baekhyunnal veszekedett. Zitao és Minseok kacsaszájat mutattak, Yifan jó szokásához híven bemutatott a kamerának, Luhan félig hátat fordítva a kamerának a fenekére bökött, Joonmyun Yixing nyakában ült, miközben Kyungsoo Yixing szétterpesztett lábai között feküdt, Baekhyun felfújta az arcát, Jongdae és Chanyeol pedig pár képet készítettek magukról a tükör segítségével és szintén baromkodtak - egyszóval rengetegfajta képet birtokoltam róluk. Volt külön fotóm az összes fiúval - ismét csak elvicceltük az egészet - viszont harminc képen keresztül csak én és Tao szerepeltünk. Nem vagyok többé a rajongója... a barátja vagyok. És nem érdekel, hogy mit mondanak azok a hülye libák, mert biztos, hogy Tao nem olyan, amilyennek állítják. Sok mosolygós képünk volt, pár komolyat is belecsempéztünk. Aegyóztunk, béke jeleket mutattunk és szíveket formáltunk, puszit küldtünk, vagy éppen egymást átkarolva pihentünk - akárcsak azon a bizonyos napon, amikor meg akart csókolni. Szerintem már rég elfelejtette az esetet. Nem is bánom. Annak a napnak a képei is meg voltak, Tao mind a harminchármat átküldte.
     Egyszeriben felötlött bennem egy jó kis ajándék ötlete a születésnapjára, ami eléggé személyes, és az összes rajongója ajándékát felülmúlja: úgy határoztam, saját kezűleg készítek egy fotóalbumot, melybe mind a hatvanhárom képet beragasztom, itt-ott idézetekkel megspékelve. S az albumban persze még hagyok helyet több képnek is. Áh, ez csodálatos ötlet! Alig várom, hogy jobban legyek.
     Boldogan mosolyodtam, az sem érdekelt, hogy beteg voltam. Az ilyesmi gondolatok mindig felvidítottak, bearanyoztak. Továbbnéztem a képeket, és mélyen a gondolataimba merültem.