2014. március 12., szerda

Chapter 1.


Mindig is imádtam táncolni. Mikor táncol az ember, úgy érzi, hogy felszabadul. Már sokaknak mutattam be az úgynevezett "tehetségem" - legalább is a nővérem szerint tehetséges vagyok. Kiskoromban a szüleim elváltak. Nővéremmel és bátyámmal élek. Régen anyával éltünk együtt, míg meg nem halt. Apám elköltözött Amerikába, mi pedig itt maradtunk Magyarországon. Nővérem már hónapok óta rágta a fülem, hogy próbáljam ki magam Koreában. Igaz, hogy beszélem a koreai nyelvet -nővéremmel együtt tanultam-, de úgysem fogadnának el, mert egyáltalán nem vagyok tehetséges. Meg amúgy is, más vagyok, nyugati vagyok, szerintem nem szívelik a magyar embert. Végül addig nyaggatott, míg bele nem mentem. Az SM Entertainmentet választottam, bár tudtam, hogy az egyik legnagyobb cég Koreában, nagyon az elvárásaik, de meg akartam próbálni. A nővérem vonakodva, de beleegyezett, mert féltett, féltette az egészségem. Soha sem díjazta az ilyen ötleteimet, s szerinte ez a tervem túl ment minden határon. Nem hibáztattam érte, mert igaza volt.
Szerencsémre létezik egy olyan, hogy online meghallgatás, vagyis egy videót és egy képet elküldesz emailben az általad választott cégnek, majd várod a csodát.
Azt olvastam, hogy durván egy hónapot kell várni a visszajelzésre, ha nem érkezik semmi, akkor bukta az egész mutatvány.

Az emailjeimet nézegettem. Durván eltelt két hónap. 2014. április tizenhatodikát írunk, mi február első napján küldtük el a levelet nekik. A fejemet megtámasztva görgettem lefelé, majd egyszer csak megakadt a szemem valamin. Először azt hittem, hogy rosszul látok. Amilyen gyorsan csak tudtam, rányomtam az üzenetre, ami egy szem pillantás alatt megnyílt. Átfutottam a hangullal írt sorokat, s a szívverésem felgyorsult. Úristen, nem hiszem el! 
- Dina, gyere gyorsan! - ordítottam nővéremnek. Hangos léptek nyomát hallottam, amik a szobám felé közeledtek, ezt követően nővérem kivágta a szoba ajtaját és bevágtatott a helyiségbe, halálra vált arccal. Most megint azt hitte, hogy rosszul lettem?
- Mi a baj?! - ordított rám talán túl hangosan. Azon nyomban szája elé kapta a kezét, majd köhintett egyet és rendezte arcvonásait. - Szóval, mi a baj? - kérdezte kimért hangon.
- Az SM... az SM ...visszajelzés küldött! Azt írják, hogy felkeltettem az érdeklődésüket, és kérik, hogy utazzak el Gangnam-ba! - mondtam lelkesen, örömömben tapsikolva, mint egy óvodás. Dina felsikított, ugrándozni kezdett, mint egy idióta. Komolyan mondom egyszer bezárom egy gumiszobába. Nem elég az, hogy a fél napot ugyan ezzel az ugrándozással tölti, még most is ezzel fáraszt.
- Csodás vagy húgi! - rántott fel óvatosan a gurulós székemből, majd szoros ölelésébe vont. Áh, nem is érdekel az, hogy mennyire idióta. Az ölelése mindig jól esik. 
- Na, mi a boldogság tárgya? - hallottam meg az ajtómból egy hangot. Ellöktem magamtól nővérem, majd szembefordultam a bátyámmal. Focis ruhában volt, gondolom akkor érhetett haza, mert haja csapzott volt és még mindig szuszogott.
- Gergő, el sem fogod hinni - vigyorogtam ezerwattos vigyorommal. Felhúzta a szemöldökét és úgy nézett rám, várta, hogy mondjak valamit.
- Mit nem fogok elhinni?
- Az SM Entertainment küldött egy levelet! Elfogadtak! Vagyis, nem fogadtak még el, azt írták, hogy menjek el Gangnam-ba, egy normális meghallgatásra!
- Nem mehetsz el - jelentette ki ellent mondást nem tűrő hangon. Állam leestettem, s a szemeim kikerekítettem. Na ne. Ez most nem komoly, ugye? 
- Miért nem mehetek el?! - csattantam fel hangosan, dobbantva egyet a lábammal. Tizenhét éves vagyok, mi az, hogy nem enged el?! HM? 
- Mert az iskola, és a tanulás fontosabb! Na meg ott van az érettségi - Tudtam, hogy ezzel jön. Még egy évem van az érettségiig, basszus!
- Na ne csináld már Gergő! Kérlek, engedj el! - Összetettem a kezem, és boci szemekkel néztem rá, viszont határozottan megrázta a fejét.
- Nem, és kész. Téma lezárva! - Fogta magát, és besétált a velem szemben lévő szobába, én pedig nem tudtam kinyögni egy árva szót sem.
- Mira... - suttogta Dina a nevem, és megfogta a karom. Fordultam egyet a tengelyem körül, és megöleltem. Abban a pillanatban, a könnyeim is eleredtek.
- Dina, miért ilyen velem? Mindig elrontja a boldogságom! - szorongattam a pulóverját, szinte üvöltve.
- Ne sírj, beszélek vele... Addig pihenj egy kicsit. - Elengedett, és adott egy puszit a homlokomra. Lassan bólintottam, és becsuktam nővérem után az ajtót. Belevetettem magam az ágyba, fejem a párnámba fúrtam. Teljesen úgy viselkedtem, mint egy kisgyerek, de nem tehettem róla, az ilyenek miatt mindig kivágtam a hisztit. Lehet, hogy most egy elkényeztetett csitrinek tűnök, de nem vagyok az. Az nekem az álmom, hogy ismerjék a nevem és sikeres táncos legyek, és az, hogy az SM visszajelzést küldött, az álmom megvalósításának az első foka. Megragadtam az álmom első fonalát, és nem vagyok hajlandó elengedni.
Nem, nem fogom elengedni! Soha! Harcolni fogok, és akkor is megvalósítom az álmom. Bármi áron. 
- Figyelj, most az egyszer engedd el! - Ez Dina hangja... De miért kiabál?
- Már megmondtam, hogy nem! A tanulás fontosabb!
- Jaj, hagyjad már!
- Edina, téged most komolyan ennyire nem érdekel Miranda jövője?
- Dehogy nem! Csak annyira klassz lenne, ha mégis összejönne neki!
- Dina, nőj már fel végre! Jó, tudom hogy klassz lenne, meg Mira is kimondhatatlanul örülne... de... - itt elakadt a szava. Most vagy soha. 
Felkeltem az ágyamból, kinyitottam az ajtóm, és áttámolyogtam a másik szobába. A bent lévők nagyon meglepődtek.
- Mira, hogy érzed magad? - lépett oda hozzám Dina, és átkarolta a vállam.
- Megvagyok - Lefejtettem magamról a karját, és a székében ülő Gergőhöz léptem.
- Kérlek, engedd meg... Ha nem sikerül, azon nyomban jövök is haza, és csak a... - abbahagytam a mondatot. Olyan nehéz ezt a szót kimondani. - ...a tanulással fogok foglalkozni. Megígérem.
- Ha sikerül, és felvesznek gyakornoknak, akkor értelem szerűen nem jössz haza. De... alszom rá egyet... így jó lesz? - sóhajtott egy hatalmasat. Elvigyorodtam, lehajoltam hozzá, és adtam egy cuppanós puszit arcára.
- Köszönöm! - kiáltottam fel. Beszökdeltem a saját szobámba, és becsuktam az ajtóm. Lehajtottam a laptopom tetejét, majd immáron másodszor belefeküdtem az ágyamba. Betakaróztam, és az oldalamra fordultam.
De jó lenne, ha megengedné... Megfogja, ismerem Gergőt. Csak makacskodik. 

***


-Juj, de cuki! - kiabált a nővérem. Annyira megijedtem, hogy hirtelen felnyitottam a szemem, és felültem az ágyamba
- Mi a franc...? - motyogtam kómás fejjel, majd lassan felálltam, és kisétáltam a szobámból. Dina ajtajához léptem, és benyitottam. Az ágyon feküdt, előtte laptop, és szinte folyt a nyála.
- Dina, mi a jó büdös francért ordítasz? - mordultam fel, és kidörzsöltem a csipát a szememből. Biztos vagyok benne, hogy a biasára fangörcsöl. De könyörgöm... reggel hét órakor? 
- Hogy lehet valaki ennyire cuki? - nézett rám csillogó szemekkel, miközben folyamatosan a laptopja képernyőjét böködte.
- Már megint Krist bámulod? - sóhajtottam fel.
- De... de...
- Igen, igen, tudom... de olyan "aranyos". De könyörgöm! Yifan egyáltalán nem cuki! Ő maximum férfias, de akkor sem cuki! Tudod ki a cuki?! Tao! Tao cuki - keltem ki magamból s ez után kibotorkáltam, és a nappaliba sétáltam.
Gergő sehol. Pedig mindig a konyhában szokott szorgoskodni ilyenkor. Mindegy, talán még alszik.

- Amúgy, felkeltettelek? - kérdezte lassan Dina. Nem is vettem észre, mikor bement a konyhába, ezért is ijedtem meg annyira. A szívbajt hozta rám, basszus. 
- Nem... egyáltalán nem - Szélesen elvigyorodtam, majd nyomtam egy puszit az arcára. - Én így szeretlek.
- Köszi, húgi - Megpaskolta a fejem, mint egy kutyának, majd a hűtő elé állt. Én a szobámba rohantam és felöltöztem, utána bátyám keresésére indultam. A szobájában nincs... és a fürdőben sem.
- Dina, Gergő hol van? - kérdeztem nővérem, mikor a konyhába léptem.
- Azt mondta, a haverjához megy. Valószínűleg egész nap ott lesz.

Este, 22:00


Na, ez már több a soknál. Este tíz óra van, és Gergő sehol. Asszem, kezdhetek aggódni. Hol a francban lehet?!
- Dina, Gergő mit mondott, mikor jön? - kérdeztem aggodalmasan a nővéremtől.
- Ne aggódj Mira! Tudod, hogy tud vigyázni magára..
- Nekem mindegy - Ez volt a végszó. Kinyílt a bejárati ajtó, és Gergő lépett be hatalmas vigyorával.
- Sziasztok csajok!
- Gergő! - Odarohantam, és a nyakába vetettem magam. - Hol a francban voltál? - Egy szó nélkül letett, besétált a nappaliba, és leült Dina mellé. Kotorászni kezdett a zsebében, majd kihúzott belőle egy borítékot. Kibontotta, kivette a tartalmát s felmutatta. Messziről nem láttam mik, de mikor rájöttem, hogy mik is azok, a lélegzetem is elállt. Az ugye nem kettő repülőjegy...?
- Ezek... ezek...
- Két repülő jegy Koreába! Megérdemled, húgi - Odanyújtotta a jegyeket, én remegő kézzel fogadtam el. Ez igen! Az álmom első fonala megerősödött. 
- Gergő, nagyon köszönöm - mosolyogtam rá - Akkor ezért maradtál olyan sokat távol!
- Hát ja... Budapest elég messze van.
- De, miért csak kettőt vettél? - Ez a kérdés aggasztott. Ugye ő nem marad itthon? Mi ketten Dinával elvesznénk ott!
- Mert meccsünk lesz és sokat kell gyakorolnunk. De szorítok! - mosolygott. Halványan elmosolyodtam én is, sejtettem, hogy ilyesmi válasszal fog előrukkolni. Neki mindig fontosabbak voltak a csapattársai és a focimeccsek, még harmincnyolc fokos lázzal is lement velük játszani. Ezért is tiszteltem én annyira. Mert annyira kitartó volt. Látszik, hogy rá ütöttem.
- Mikor megy a repülő? - tettem fel a legfontosabb kérdést.
- Holnap délben. Úgyhogy nyomás pakolni, és aludni! - Lelkesen bólintottam, és a szobámba rohantam. Mivel nem tudni, hogy meddig leszünk ott, ezért egy csomó ruhát beszórtam a legnagyobb bőröndömbe amit találtam. Pakoltam még össze egy csomó könyvet, mert köztudott, hogy imádok olvasni, majd elrohantam megfürödni és hajat mosni. Mikor ezekkel is végeztem, bebújtam az ágyamba.

Reggel, 09:00


- Mira, ébredj már fel! - Már vagy huszadszorra lökték meg a vállam, és szólongattak. Elegem lett belőle, és felnyitottam a szemeim. Miért kell zavarni az embert? Aludni akarok...
- Mi van...?
- Ideje felkelni. Ma van a nagy nap!
- Milyen nap... ja, ma megyünk Koreába. De majd csak délben indul a repülő... Dina, hagyj aludni! - motyogtam, s magamra húztam a takaróm.
- Kocsival megyünk. Durván két óra az út, ha az autópályán torlasz van, akkor rá kell számítani egy órát. És gondolom nem akarod lekésni a járatot! - mondta, majd lehúzta rólam a takarót. Egy morranás közepette felkeltem, majd a fürdőbe botorkáltam. Fogat és arcot mostam, utána fésűt ragadtam, és kibontottam félhosszú, barna hajkoronámat.
- Mira, végeztél már?! - Gergő olyan erősen kopogtatott az ajtón, hogy azt hittem, ott helyben kiszakítja. Válaszként kinyitottam az ajtót.
- Neked is jó reggelt - mosolyogtam, és megkapta a reggeli pusziját.
- Na, ezért vár egy meglepi az asztalon - Elmosolyodott, és eltűnt az ajtó mögött. Azonnal rohantam a konyhába. Majdnem kifolyt a nyálam, mikor egy tál gyümölcs salátát fedeztem fel a pulton árválkodni. Ah, van Isten!...Illetve, Gergő.
- Köszönöm! - kiáltottam fel boldogan, lehuppantam a székre, és a kanálért nyúltam.
Miután végeztem a kiadós reggelimmel, következhetett a pakolás második fázisa. A tisztálkodó szerek, és a kaja. Gergő már hatkor toppon volt, ezért elment bevásárolni mindenféle tartós és nem romlandó élelmiszert.
Mire bepakoltunk mindent, eltelt fél óra. Felöltöztünk valami rendes ruhába, és a kocsi felé vettük az irányt.
- Minden megvan? - kérdezte vagy ötödszörre aggodalmasan Gergő.
- Igen, igen, és ezredszerre is... igen. Ne aggódj! - sóhajtottam fel, és beszálltam a kocsiba, ők pedig követték a példám.
- Nos, akkor irány Budapest! - kiáltottunk fel egyszerre Dinával. Gergő mosolyogva beindította a motort, és a gázra lépett.

Budapest, Liszt Ferenc Repülőtér, 11:45

- Hamar szálljatok ki! Negyed órátok van! - hadarta el a bátyám. Megfogtam a bőröndömet, Dina ugyan így tett a sajátjával is. Berohantunk az épületbe, Gergővel az oldalunkon.
- Siessetek, mindjárt indul a gép! - sürgetett minket drága bátyánk.
- Azonnal jelzem, ha vége a meghallgatásnak. Próbálj fent lenni skype-on! - Megöleltem Gergőt.
- Hát, megpróbálok. Ha nem sikerül, akkor hívj fel.
- Ja, és csináljunk jó kis telefon számlát! Attól függetlenül rendben. - nevettem fel. Bátyám elsietett, minket otthagyva. Leadtuk a csomagunkat, bemutattuk a jegyünket és az útlevelünket, majd egészen a repülőig rohantunk. Felsiettünk a repülőre, s kényelembe helyeztük magunkat.
A repülő felszállt; kórusban kiáltottunk fel Dinával: - Viszont látásra, Európa!