Chapter 8.

Azt hittem, menten szétfolyok ölelő karjai között. Magam előtt láttam Edina gyilkos tekintetét amint Taót nézi, legszívesebben leütötte volna, amiért ennyire közel kerültem hozzá. Igaz, nem volt rá még példa, de mindig az hajtogatta, hogy tizenévesen nem fiúzhatok, nem bulizhatok, nem kerülhetek közel senkihez sem. Nem mintha nekem szükségem lett volna ilyenekre, de majdnem minden héten a számba rágta, Gergővel együtt.

Kezdett kicsit kényelmetlen lenni a helyzet; Tao kezei lejjebb csúsztak, ujjai szinte a fenekem érintették. Nyeltem egy nagyot, visszafojtottam a levegőm és megdermedtem. Nagyra nyitottam a szemeim, amikor a fiú az orrát finoman felvezette a nyakamon, egy hatalmasat szippantott, s halkan morgott egyet.

Mintha megjött volna az esze, gyorsan eltolt magától, s hátrébb araszolt a kanapén.

- Bocsánat - Megköszörülte a torkát, és zavartan köhintett párat.

Felhúzott szemöldökkel pislogtam rá, amolyan "Ez meg mi volt?" pillantást lövellve felé. Hősiesen állta a tekintetem, semmitmondó szemekkel nézett vissza rám.

Most komolyan, ez mi volt? Vagy csak én fújom fel a dolgot, közben meg tök természetes az, hogy szagolgatja az embereket? Bár, ebből az idiótából simán kinézném. 

Felkuncogtam, ahogy elképzeltem: ZiTao mindenkihez odamegy, megölelgeti, majd megszagolja őket és morog egyet. Akár egy szeretni való kiskutya.

Tekintetem a földre tévedt; azt hittem, hogy Dina még mindig ott guggol, de tévedtem, mert hűlt helyét találtam. Ott hagyott, egy szó nélkül.
Vagy azért ment el, mert nem akart zavarni, vagy azért, mert nem akarta előttem szétverni a szőkét. Az előbbire tippelnék, mert ha még is az utóbbi helyzet lenne, Tao győzne. Ez kétségtelen. 

- Furcsa vagy, mikor gondolkozol - Megijedtem, mikor Tao megszólalt. Komolyan mondom, másfél percig azt hittem, hogy egyedül vagyok. De mi az, hogy furcsa vagyok, mikor gondolkodom?

- Furcsa? - Hitetlenkedve kérdeztem vissza, hiszen eddig még sosem jegyezte meg ezt senki. Tudom, hogy alapjáraton egy különös szerzet vagyok, de hogy fura lennék gondolkodás közben...

- A bal kezeddel összecsíped az alsó ajkad, közben kidugod a nyelved és hümmögsz - A fiú elröhögte magát mondandója végére. - Senki sem jegyezte még meg? - Olyan szinten nyerített azzal a piszok vékony hangjával, hogy bántotta a fülem, közben nevettem rajta. Ugyan így nevetett az EXO Showtime első és kilencedik részében, meg még jó párszor, csak ez a kettő eset maradt meg bennem. Nagyon idegesítő és röhejes nevetése van, még is aranyos. Bár, a fiúk helyében már betömtem volna párszor a száját.

- HÉ! Ne nevess ki! - Közelebb ültem hozzá, majd amilyen erősen csak tudtam, rácsaptam a vállára. Váratlanul abbahagyta a nevetést, s komor arccal méregetni kezdett. A tekintete megváltozott, pont olyan sötét és dühös lett, mint mikor rám talált a teremben. Némi félelem költözött belém, ami a gyomrom összerándulásával járt. Attól féltem, hátha rám ordít, ennek ellenére tüdejét megtöltötte levegővel, azután lassan kifújta. Kemény arcvonásai kisimultak, ezt követően sokkal barátságosabban nézett rám. Oh, szóval hirtelen haragú? De legalább nem próbálta ki rajtam a wushuját. Nem akarok meghalni. Megkönnyebbülten fellélegeztem, és áldtam az eget, hogy nem szólt semmi bántót sem.

- Te... te megütöttél? - kérdezte. Gondolatban leesett az állam, amiért mégis felhozta. Hangjában csíntalanság csilingelt, ami arra következtetett, hogy csak játszani akar. Szélesen elmosolyodtam, valamint hevesen bólogattam. - És miért? - szaladt fel a szemöldöke. Lassan felemelte a jobb kezét, én ijedtséget szimulálva hátrébb siklottam a műbőrön. Várjunk, tipikus. Ilyenkor a pasik azt hiszik, hogy azzal lehet "megbüntetni" a lányokat, hogy szétcsikizik. Hát Tao barátom, benézted, mert nem vagyok csikis. Megragadta a lábam és maga felé húzta, ezáltal én hanyatt vágódtam a kanapén. Fölém mászott, egyik kezével összefogta mind két csuklóm, majd a szófára szegezte őket. Nem ült rám, mindössze felettem térdelt. Ha rám ült volna a nemtudom hány kilójával, engem tuti, hogy összetör.

Kifejezettem nem bosszantott az, hogy részben rajtam tehénkedett. Továbbá is mosolyogtam rá, nem mutattam ki semmilyen nyugtalanságot.

Taót ez látszatra nem zavarta, fürge ujjakkal kezdett el "csikizni" a másik kezével, ennek ellenére nekem meg sem rándultak az izmaim. Póker arccal bámultam a szemeibe. Mintha megégettem volna, úgy kapta el kezét az oldalamtól. Megilletődve figyelt engem, közelebb is hajolt, hogy jobban lásson.

- Nem vagy csikis? - kérdezte búskomoran. Kuncogva megráztam a fejem, s kiöltöttem a nyelvem.

- Benézted - suttogtam ördögi hangon. Egy not bad fej kíséretében bólintott egyet, de nem engedte el a kezeim.

- Vékonyak a csuklóid - biccentett a fejem fölé. Úristen ZiTao! Ha ezt nem közlöd, hülyén fogok meghalni!

- Na most már szállj le - utasítottam, enyhén felemelve a hangom.

- Miért kell elrontani a szórakozásom? - faggatózott bazsalyogva, eközben eleget tett a kérésemnek, és leszállt rólam. Visszaült a seggére, közben le nem vette a szemét rólam. Felültem, s nyöszörögve megmasszíroztam a csuklóim, mivelhogy ZiTao kicsit erősebben szorította őket mint kellett volna. Váratlanul a telefonom rezgésére lettem figyelmes. Kíváncsian álltam fel a díványról és mentem oda a telefonomhoz, amit mikor odaértem, a kezembe vettem. KakaoTalk üzenet jött a nővéremtől. Érdeklődve nyomtam rá a küldeményre.

Gondoltam eljövök onnan és nem zavarlak titeket. De szólj, ha bármi olyat csinál, amit nem kéne. Majd hívd fel Johnt, ha hazafelé készülsz! Ne maradj sokáig~ Puszi :*

A telefonom órájára pillantottam, amely azt mutatta, hogy dél múlt három perce. A többi fiú mikor jön?  Mind két kézzel rákönyököltem az asztalra, majd pötyögni kezdtem a választ Dinának.

Most komolyan Edina. Tao mit csinálna velem? Ne aggódj, nem fog megerőszakolni. -_-" 

Nem tudhatod~ 

A fejemben már kétszer pofon vágtam a nővérem. Nagyon kezdett idegesíteni, hogy ennyire aggódik értem. Annyira aggódik, hogy Taot egy pedofilnak állítja be. Nem voltam hajlandó visszaírni neki; csak ontotta volna tovább a hülyeségeit.

Meglepetésszerűen ért, amikor két kéz érintette meg a derekam: - Miért pucsítassz?

Az ijedségtől és a kérdéstől egyaránt esett ki a telefonom a kezemből, s egy csattanással landolt képernyővel lefelé az asztallapon. Fürgén felegyenesedtem, utána szembefordultam a "támadómmal". A meglepetéstől ajkaim elváltak egymástól, s pislogva meredtem az előttem álló férfira. Rögvest beazonosítottam a jellegzetes arcáról és különös szőke hajáról, ami inkább hasonlít ezüstre, mintsem szőkére.

- Jongin? - kérdeztem elhűlve. Miért kérdezte meg, hogy miért pucsítok? Nem is pucsítottam!

Neve hallatára szélesen elvigyorodott, oldalra döntötte a fejét, s azután válaszolt: - Ismeretlen lány?

- Mira - javítottam ki gondolkodás nélkül, felmutatva a mutató ujjam.

- Elnézést, Mira kisasszony - mondta nyájas hangon, emellett mélyen meghajolt előttem. Megforgattam a szemeim, és a még mindig a kanapén ülő ZiTaora néztem. Kínomban fájdalmasan felnyögtem, mert a szokatlanul rövid hajú fiú szinte már vergődött a visszatartott nevetés miatt. Halkan a homlokomra csaptam, s visszanéztem Jonginra.

- Kedves vagy Kai, de hagyjuk a formális beszédet - kuncogtam.

Majdhogynem a semmiből került elő Chanyeol, aki Kai vállára helyezte a tenyerét, azután felröhögött: - Ja, haver, neked nem áll jól ez a nyálas duma!

Meghökkenve kerültem ki őket, ugyanakkor a nagy fehér oszlop mellé lépdeltem és szembefordultam a fiúkkal. Meglepődve vettem észre, hogy mind a tizenkettő tag a kanapén ült. Észre sem vettem, hogy Jongin és Chanyeol csatlakozott hozzájuk.

Az a maradék kilenc fiú, akik még nem láttak, fürkészve és mosolyogva figyeltek.

Kivéve YiFant és Sehunt. Virított az arcukon az unalom és az undor.

Mindannyian itt vannak. Hogy kéne reagálnom?

Chapter 7.

Már vagy négy perce a lépcső előtt voltunk. Én még mindig karba tett kézzel, és sértődött fejjel álltam, Tao vigyorgott tovább, nővérem pedig azzal volt elfoglalva, hogy hol engem, hol a fiút nézte.
Végül ZiTao törte meg a csendet: - Feljöttök?
Felhúztam a szemöldököm, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam kérdésétől, amit oly' természetesen ejtett ki, mintha már régi barátok lennénk. Dina felém fordult, várva a válaszomat. Ő látta rajtam, hogy elbizonytalanodtam egy kicsit, de legbelül nagyon is örültem.
- Persze. Nekem úgy is azt a termet szánták gyakorlásra - Válaszomat egy bólintással kísértem.
Odafigyelve lépdeltem fel a lépcsőn, nem akartam úgy járni, mint pár perccel ezelőtt. Nővérem nagyot nevetett rajta, mert konkrétan úgy szedtem a fokokat, mintha tűzön sétálnék: lábujjhegyen, magas térdemeléssel.
- Szép termetek van - állapította meg ránézésre Edina, miután átlépte a küszöböt. Körbefuttatta a szemét, hosszasan elidőzött azzal, hogy magát nézte a tükörben.
- Köszönjük. Ez amolyan harmadik otthon - Tao hanyagul vállat vont, majd ledobta magát az egyik kanapéra.
- Harmadik? - Nem akartam kíváncsi lenni, de még is érdekelt, hogy miért a harmadik.
- Első a rendes otthonunk, a második a dorm, vagyis a kollégium, a harmadik pedig ez.
- El is felejtettem, hogy ti kollégiumban laktok - Lassan a homlokomra helyeztem a tenyerem, drámaivá téve a szituációt. A fiú felnevetett, lehunyta a szemét, s egy nagy sóhajjal hátrahajtotta a fejét. Próbáltam nem a nyakát és a kidudorodó ádámcsutkáját nézni, de nem sikerült; látványosan legeltettem rajta a szemem, amit nővérem észre is vett. Oldalba bökött, ezzel visszahozva a valóságba.
- Ne ilyen feltűnően... - súgta kuncogva. Azt mondta, hogy ne feltűnően. Akkor nézhetem tovább, csak nem feltűnően. 
- Hány éves vagy? - Még mindig hátrahajtott fejjel pihent a fiú, ezért kicsit eltorzult hanggal tette fel a kérdését.
- É-én? - kérdeztem vissza, ennél az egyetlen szónál is megakadt a hangom.
- Nem is én.
- Tizenhét.
- Mira, mért nem mondod azt, hogy húsz? Simán kinézel annak! - Dina finoman rávágott a hátamra, még is összegörnyedtem az ütés lendületétől. Én húsznak? Maximum álmomban, baby. 
- A százhatvan centiméteremmel és a baba arcommal simán kinézek húsznak, tényleg! - Mérgesen rátapostam a lábfejére.
Egy halk "haha" hagyta el Tao ajkai közét, összefonta kezeit mellkasa előtt, ezt követően visszahúzta a fejét, s egyenesen ránk nézett. - Te hány éves vagy? - bökött Edina felé. Ahj, most minek kérdezősködik? 
- Áh, én már kiöregedtem! Huszonöt - Mosolyogva felfedte életkorát, bár azt hittem, fiatalítani fogja magát. Általában azt szokta csinálni. Leültem a földre, majd egy aprót nyögve elterültem a padlón, mert miközben dőltem hátra, húzódott a medencecsontomnál a bőr, a zúzódás pedig még mindig ott volt. Fejem alá pakoltam a kezeim, a térdeim pedig felhúztam, hogy kényelmesebb legyen a pozíció. A látóteremben csak Dina maradt, viszont magamon éreztem Tao tekintetét. Nem is csupán éreztem, hanem láttam a tükörből, hogy engem néz. De nem csak engem nézett, hanem nővérem is.
A szőke némi fáziskéséssel, de megszólalt: - Szép életkor.
Nővéremnek kissé kidülledtek a szemei a fiú mondata miatt. Csípőre vágta a kezét, és fújtatott egyet:
- YA! Ezt úgy mondtad, mintha már hetven éves lennék!
- Te mondtad, hogy kiöregedtél - ZiTao higgadtan kezelte nővérem kirohanását.
Hangosan felröhögtem még mindig a plafont nézve; a látókörömbe került testvérem, amint bosszús fejjel állt felettem. A mosoly lassan eltűnt, felhúzott szemöldökkel és érzelmek nélküli arccal álltam haragos tekintetét. Sóhajtva pislogott párat; követte a példám és ő is lefeküdt mellém. Váratlanul megjelent a biasom, fölém hajolt, ezzel eltakarva a lámpafényt.
- Jobb a földön? - érdeklődött kíváncsian; elnyúlt mellettem a parkettán, kezeit összekulcsolta, s hasára helyezte.
- Elkezdted már a gyakorlást? - tudakolta Edina, aki a falon csüngő lámpákat nézte.
- Nem tudtam, mert egy bizonyos szőke kínai fiú, akit mellesleg Huang ZiTaonak hívnak, rám hozta a szívbajt! - Taóra szegezve mérgesnek hitt tekintetem válaszoltam nővéremnek. Amaz védekezésül a magasba emelte a kezét, miközben tágra nyílt szemekkel nézett.
- Csak simán válaszolnod kellett volna a kérdésemre, és nem történt volna meg ez. Nem tudom, hogy miért kellett elrohannod - csóválta meg a fejét Tao. Dina megütötte a vállam, mire felé fordultam.
- Mégsem az ő hibája - okoskodott felmutatva a mutatóujját, amit vádlón felém mutatott.
- Akkor az enyém, bocs. - Felmorrantam, hasra fordultam, majd államat a padlózatra támasztottam. Véletlenül ránehezedtem a medencecsontomra: nyöszörögve feltérdeltem és ráültem a sarkamra.
Hirtelen eszembe jutott egy kérdés, a válasz nagyon érdekelt: - Miért vagy itt, Tao? A többieket hol hagytad? Ja, és mielőtt még megkérdezed, nem, nem zavar az, hogy itt vagy.
- Bő egy óra, mire ideérnek. Azért jöttem el korábban, mert itt hagytam a telefonom. Azért vagyok itt, mert nincs értelme visszamenni a koleszba. Remélem megadtam a kérdéseidre a választ, te kis kíváncsi - borzolta össze a hajzatomat, miközben mosolygott rám. Ha most kaja lenne a számban, tuti félrenyelnék. Unott arccal szemléltem az arcát, szememet megforgatva fújtattam egyet, és megigazítottam felálló frizurámat.
- Mira, elmegyek, és kerítek valahonnan kávét. Mindjárt bealszom - Edina egy ásítás kíséretében mondta a magáét, felnyalábolta magát a földről és elhagyta a termet, minden köszönés nélkül. Basszus. 
- Úgy látszik, egyedül lettél hagyva - ecsetelte a mellettem fekvő. Nem tudtam rá mit mondani; újra felvettem a háton fekvő testhelyzetet, s néztem tovább a plafont. Csend lengett körbe bennünket. Nem zavart különösebben, sosem voltam az a beszélgető típus.
- El kéne kezdenem - szólaltam meg két perc hallgatás után, majd óvatosan talpra álltam. Megigazítottam a felgyűrődött felsőm, amint az anyag hozzáért a zúzódáshoz, felszisszentem. Azon a helyen nagyon érzékeny lett a bőröm.
A szőke követte a példám: felpattant a földről, beletúrt a hajába, ezzel elrendezve rakoncátlan tincseit.
- Nyújtasz? - kérdezte még mindig a séróját igazgatva.
- Igen. Segítesz kinyújtani a terpeszem? - Kérdésem kicsit meglepte, enyhén kidüllesztette a szemeit, de rendezte vonásait, s fehér fogait kivillantva mosolyodott el. - Otthon már próbáltam spárgázni, viszont sajnos nem ment le teljesen - biggyesztettem le alsó ajkamat, szemgolyóimat nagyra nyitva néztem tovább magam elé.
- Cuki vagy - Tao megsimogatta a fejem búbját. Felhúztam a szemöldököm, nem értettem, mi értelme ennek a hajborzolásnak és a fejsimogatásnak. Nem vagyok kutya! Idegesen felmorrantam, újra helyet foglaltam a parkettán, s széthúztam a lábaim. A fiú leült mellém, talpait a lábszáramnak támasztotta, és megragadta kinyújtott kezeim. Óvatosan tolni kezdte lábait; az enyémek fokozatosan csusszantak hátra, míg végül teljes száznyolcvan fokban nem álltak.
- Mit kell ezen nyújtani? Tisztára olyan, mintha gumiból lennél - Elhúzta a lábait, s kezeivel kissé hátrébb lökte magát.
- Nővérem is ezt mondta.
Összezártam a lábaim, felugrottam a földről és elcsúszkáltam a lejátszó felé, amibe még mindig be volt dugva a telefonom. Eldöntöttem, hogy nem vesződöm a nyújtással, egyből belevágok a közepébe. Mielőtt megkerestem volna azt a triplán felturbózott dubstepet, lejjebb vettem a hangerőt a gépen. Nem akartam úgy járni, mint az első alkalommal. Tao biztos, hogy kiröhögött volna, ha újra elkövetem azt a hibát. Elindítottam a zenét, azt követően a terem közepére siettem, s a tükrök felé fordultam. Alapállásba álltam, elszámoltam háromig, és elkezdtem a táncot. Sok kéz-és lábmunkát helyeztem a koreográfiába, próbáltam nehezebb elemeket belecsempészni, hogy lássák, képes vagyok mindenre. Nagyon meg akartam felelni a meghallgatásom, mert mindig is az volt az álmom, hogy
berobbanjak a szórakoztatóiparba, Korea szárnyai alatt. Az SM szárnyai alatt.
Miközben én táncoltam, a kínai rapper meredten figyelte mindegy egyes mozdulatom. Cseppet sem zavart az, hogy nézett, mert az arckifejezéséből ki tudtam venni azt, hogy tetszik neki az, amit csinálok.
Zihálva terültem el a földön, mikor az utolsó táncelem is befejeződött.
- Ezt az egészet te találtad ki? - Tao felkiáltott döbbenetében, a tükörből láttam, hogy nagyon izgatott lett emiatt.
- Ühüm - Csak ennyit sikerült kinyögnöm kettő hatalmas levegővétel között.
Hirtelen tört rám az émelygés. Ne! Csak ezt ne. Felálltam a padlóról, s legyezgetni kezdtem magam, de tudtam, hogy nem lesz jobb. Éreztem, hogy fokozatosan sápadok el, megváltozott a közérzetem, nem éreztem jól magam.
- Mi a baj? - ZiTao sebesen odarohant hozzám, tenyereivel közrefogta az arcom. - Fal fehér vagy! Jól érzed magad? - Nem tudtam megszólalni, mert egy hang sem jött ki a számon. A fiú kényszerített arra, hogy nézzek a szemeibe, csakhogy arra sem voltam képes. Elvesztettem a fejem, azt sem tudtam, mit csinálok. Tao vállaiba martam, hogy megtartsam magam, mert különben biztos, hogy összeestem volna.
- MIRA! - Dina hangját hallottam. Sietős léptek ütötték meg a fülem, ezzel egy időben valami hideg fröcskölődött folyamatosan az arcomra. Kicsit jobban lettem tőle, a látásom is tisztult. Edina összezárt ajkaim közé préselt egy kockacukrot. Felocsúdva rágtam össze apróra, majd nyeltem le. Már megint leesett a cukrom. Elengedtem a kínai fiú vállát, s nővéremre néztem, aki nagyon dühös volt. Ismét megszédültem, ezét inkább elbotorkáltam a kanapéig; levágódtam a fekete műbőrre, felhúztam a térdeim, és sóhajtottam egy nagyot.
- Mikor vettél be utoljára gyógyszert?! - förmedt rám testvérem.
- Mióta itt vagyunk Koreában, nem vettem be gyógyszert... - motyogtam lesütött szemekkel. Biasom egy üveg vízzel és egy csomag szőlőcukorral ült le mellém. Felém nyújtotta a szerzeményeit; halványan mosolyogva fogadtam el. Megittam a víz felét, a cukorból pedig betömtem öt darabot a számba. Francba, tényleg felelőtlen vagyok. De ez a cukor finom.
- Mira. Tudod, hogy elengedhetetlen a gyógyszer. El is ájulhattál volna! És ha Tao nincs itt?! - Könnyektől csillogó szemekkel ordított velem. Teljesen megértettem az aggodalmát.
- Ez olyan dolog, amiről nem szabad tudnom, vagy... - Kezdte volna a mellettem ülő fiú, ha nem vágok közbe.
- Ez egy krónikus betegség. Általában cukor leesés, hányás, néha dühkitörés. Állandóan hasmenésem vagy, ezért is vagyok ennyire vékony - Rekedten beszéltem hozzá. Mindig is elszontyolodtam, ha a betegségemről kellett beszélnem. - Vastagbélgyulladásom van.
- Te nem vékony vagy szívem... hanem csont, és bőr - suttogta Dina, aki időközben letérdelt elém. Nem tudom, hogy milyen felindulásból, de Tao a derekamra kulcsolta kezeit, úgy húzott közelebb magához. Erős karjaival közrefogta a testem, homlokát a vállgödrömbe támasztotta. Egy apró "huh" hagyta el a szám, tágra nyílt szemgolyókkal meredtem a fehér falra. Óvatos mozdulatokkal és egy nagyot nyelve fontam át a hátát, s hunytam le a szemeim.
- Fogalmam sincs miért, de úgy érzem, megkedveltelek - lehelte halkan a fülembe a fiú.

Na jó, hozzátok a vödröt, mert mindjárt elolvadok... vagyis... ez az egész helyzet csak szerintem full nyálas? 

Chapter 6.

- Francba, francba, francba...
Dina folyamatosan ismételgette ezt az egy szót, ami egyben az ébresztőm is volt. Nyüszítettem egy nagyot, s mikor felnyitottam a szemhéjaim, a szemem elé tárult egy igen érdekes szituáció: nővérem egy melltartót és egy tangát szorongatott a markában, közben a csillagokat szidta le az égről. Felkuncogtam a jelenetet látva; gondolom Edina meghallotta, mert az ágy felé nézett; meglátott, s még jobban elkomorult az arca. Nem telt bele pár másodpercbe, egy hatalmas hisztirohamban tört ki.
- Elszakadt ennek a pántja, - mutatta felém a már kissé megviselt melltartót - sőt, még ez is szétszakadt! - rázta meg az alsóneműt.
- Akkor szedj elő másikat - Higgadtan megrántottam a vállam, kiszálltam az ágyból és nyújtózkodtam egy nagyot.
- Nincs másik... Amiket elhoztam, azokat mind kinőttem.
- Most majdnem rávágtam, hogy adjak-e fehérneműt - Elfojtottam egy ásítást, legyintettem egyet, beleléptem a dinós mamuszomba, s becsoszogtam a fürdőbe. A mosdókagyló elé álltam; felröhögtem a kinézetem láttán. Előhalásztam a tükör mellett álló szekrényből a fogkefém és a fogkrémem; öt perc alatt vakító fehérre sikáltam a fogaim, az ínyem is sikerült felsértenem a fogkefe műanyag felével. Gyorsan fésűt ragadtam, kifésültem a hajam, majd lófarokba kötöttem. Teljesen felfrissülten libbentem ki az ajtón; megláttam a nővérem, aki az ágyon térdelve gyászolta balesetet szenvedett ruhaneműit.
- Menj el, és keress egy boltot. Biztos lehetsz benne, hogy van külön fehérneműbolt Gangnamban - veregettem vállon, biztatóan mosolyogva.
Leguggoltam az ágy mellé, kinyitottam a bőröndöm, előszedtem belőle egy kék színű nike melegítőszettet, egy fehér pólót és egy szintén fehér sportmelltartót.
Úgy döntöttem, hogy meglátogatom az SM egyik próbatermét, ha már felajánlották, hogy használhatok egyet. Magamra kapkodtam a ruháim; leültem Dina mellé, aki ugyan ott gubbasztott annyi különbséggel, hogy a telefonját nyomkodta.
- Igen, van fehérneműbolt errefelé. A hoteltől nem is olyan messze - dünnyögte a készülék képernyőjét nézve.
- Na látod! Menj, és vegyél párat. Én addig elmegyek az SM-hez. Utánam jössz?
- Persze. De el ne tévedj - lökött vállon.
Az oldaltáskámba beledobáltam egy üveg vizet, pénztárcát, dezodort, váltó ruhát és egy könyvet; feltettem a vállamra, s levettem az éjjeliszekrényről a telefonom és a fülhallgatóm. Felkaptam a csuklyám a fejemre, az ajtóhoz sétáltam, majd lenyomtam a kilincset.
- Várj! Reggelizni ki fog? - figyelmeztetett Edina, a telefonjából fel sem nézve.
- Majd bemegyek egy boltba. Tudok venni magamnak kaját, van nálam pár won.
Kilöktem az ajtót, amilyen gyorsan csak tudtam visszacsuktam és rohantam keresztül a folyosón, le a lépcsőn. Dina tuti képes lett volna utánam szólni ilyen piti dolgok miatt, mint például nincs rendesen bekötve a cipőfűzőm meg hasonlók, ezért sprinteltem el olyan gyorsan. Kiszáguldottam a hotelból, elindultam egy utcán, fogalmam sincs merre.
- Mira! - A nevem kiabálására lettem figyelmes. Elég messziről jött, ezért is kaptam fel a fejem a hotel oldalára, ahol ablakok száza díszelgett. Megláttam az integető nővérem, amint az ötödikről ordít nekem. - Ugye eltetted a fésűd? Mert ha nem, majd utánad viszem!
Anyám borogass... 
- Nem tettem el. Hozd utánam, lécci'! - üvöltöttem vissza, sarkon fordultam és futásnak eredtem. Azért futottam, nehogy megint utánam szóljon valami miatt. Túlságosan figyel rám, és aggódik mindenért. 
Az utca tele volt emberekkel, többnyire egyenruhás diákokkal, akik beszélgetve haladtak előre, gondolom, az iskolába.
Az egyik utcasarkon állt egy kisbolt, mivel megtetszett, betértem oda. Gyerek fejjel gondolkodtam először, mert azt hittem, hogy Koreában nem ismerik a pékárut - kakaós csiga, sajtos rúd, kifli, zsemle stb. -, de kellemesen csalódtam, mikor találtam egy polcot tele frissen sült finomságokkal. Vettem kettő csigát reggelinek, majd jegeskávé után kezdtem kutatni, amit az egyik eldugott hűtőben találtam meg. Gyorsan mentem fizetni, mert minél előbb oda akartam érni. Beletettem a táskába a kajám, s a már megbontott jegeskávéval a kezemben hagytam el az üzletet.
Hirtelen tudatosult bennem, hogy nem tudom, merre kell mennem. Ijedt fejjel kutattam a pénztárcám után, ahova emlékeim szerint belecsúsztattam azt az összehajtott térképet, amin fel vannak tüntetve a Gangnamban lévő ügynökségek. A nagy sietségben sikerült a combomra öntenem a kávé felét; egy hatalmas barna folt keletkezett a ruhán, amit ha akartam volna se tudtam volna eltüntetni. Majdnem felüvöltöttem idegességemben, de nem akartam magamra vonni a figyelmet.
A tárcában turkálva a kezembe akadt egy kis papíros, kihúztam és szétnyitottam. Nagy szemekkel figyeltem a bejelölt helyeket, csak másodjára szúrta ki a szemem az SM. Mellette volt egy kis csillag, viszont nem tudtam, hogy miért van ott. Észrevettem, hogy a papír másik oldalára van írva valami, mert átütött a fekete filc. Megfordítottam, ott is találtam egy csillagot, mellette egy kis üzenettel: "Általában ott szoktak csövezni a rajongók az épület előtt, szóval vigyázz magadra!^^ John~" Áh, már értem ezt a csillagozást. 
Visszafordítottam a lapot, s szemügyre vettem az útvonalat és az utcaneveket. Az összes út a hoteltól indul ki... Akkor jó irányba jöttem! Pont abba az utcába mentem be random, amerre kellett volna.
Egészen egyenesen kellett mennem, amíg a szemem elé nem akadt egy kereszteződés. Balra kellett fordulnom, egy három kilométer után ismét balra, majd újra egyenesen, végül, ha jó fele mentem, jobbra kellett fordulnom, és egy újabb két kilométer várt rám. A tüdőm már majdnem kiköptem, a lábam fájt, a combomra meg rászáradt a barna kávéfolt.
Örömömben felvisítottam, ugyanis a szemem elé tárult az SM épülete, igaz messziről, de ott volt. Egészen odáig rohantam, majd megálltam a nagy "SM Entertainment" felirat előtt, s kifújtam magam. A felirat mellett áll egy barna színű három fokos lépcső, a lépcső legtetején meg egy hatalmas üvegajtó. Gondolom az lehet a bejárati ajtó.  
A nadrágomat feltűrtem térdig, ezzel valamennyire eltakarva azt a csúnya foltot, levettem a csuklyám és megindultam az ajtó felé. A második lépcsőfoknál jártam, mikor váratlanul az üvegajtó elkezdett tolódni balra és egy nagydarab öltönyös fickó lépett elő. Ez egy automatikus tolóajtó? Zsír. 
- Kérem, menjen innen! - Hangja hátborzongató és utasító volt. Máskor egy "Kösz, inkább megyek!" mondat kíséretében hátat fordítottam volna és elrohantam volna, de most nem tehettem meg.
- Elnézést kérek, de nekem muszáj bemennem. Vagyis, nem muszáj. Én Miranda vagyok Magyarországról és gyakornoknak jelentkeztem. Elméletileg ma lett volna a meghallgatásom, de a kompkatasztrófa miatt eltolták egy héttel. Tegnap kaptam üzenetet innen, amiben az állt, hogy használhatok egy termet, ahol gyakorolni tudok a meghallgatásra - mutattam felé a telefonom határozottan. Megnézte az üzenetet, majd hümmögött egyet.
- Bejöhet.
Arrébb állt az útból, nekem ezzel utat engedve. Oldalazva mentem el előtte, s mikor becsukta az ajtót, összerezzentem az ajtócsapódástól. Hatalmas aula tárult elém, kétoldalt fotelek hada helyezkedett el, a helyiség végében középen pedig a porta. A pasas megragadta a vállam, és tolni kezdett a pult irányába, ahol egy férfi ült fültelefonnal a fülében, s nyomkodott valamit a laptopján.
- Ez a kis hölgy Magyarországról jött, meghallgatás miatt - vágott bele a közepébe az ember. A másik felkapta a fejét, látványosan megnézett magának, majd újra hozzáragadt a monitorhoz.
- Balassi Miranda, Magyarország, Tizenhét éves - Gondolom most felolvasta, amit kiadott a gép rólam. - Ugye? - nézett fel rám egy félmosollyal. Hevesen bólogattam. - Első emelet, hetedik ajtó. Tessék - nyújtott felém egy kulcsot, amit egy meghajlás után átvettem.
- Köszönöm.
- Balra van a lépcső. Ne feledd, első emelet, hetedik ajtó. Eltéveszthetetlen - Fejével biccentett egyet balra, lehajtotta a fejét, s ismét gépelni kezdett. Magam mellé néztem, de az a nagydarab pasi már nem volt a közelemben. Tüdőmet megtöltöttem levegővel, s miközben sétáltam a lépcső felé, fokozatosan fújtam ki. Remegő gyomorral lépdeltem felfelé, közben azon rágódtam, mi lesz, ha valaki leszólít, hogy mit keresek itt.
Körbenéztem az első emeltet folyosóján: a falak és a padló is fehér színben pompáztak. Az ajtókat könnyen ki lehetett venni, mert üvegesek voltak. Sikeresen megtaláltam a hetes számú ajtót. Remegő kézzel csúsztattam be a zárba a kulcsot, majd fordítottam el. Megfogtam a kilincset s kinyitottam az ajtót, ami kifelé nyílt.
Azt hittem dobok egy hátast, mikor megláttam, hogy melyik termet szánták nekem. Ebben szokott gyakorolni az EXO! Atya ég... 
Az ajtóban állva körbenéztem. Bal oldalon álltak az eltakart ablakok, az ajtó bal felén meg a felhőmintás tapéta, ami szerintem inkább függöny. Az tuti függöny. Előttem állt az a fehér oszlop, ami összekötötte a plafont a földdel. Jobb oldalon az egyik sarokban fekete kanapék és egy hangfal foglalt helyet, a másik sarokban pedig szintén hangfalak asztallal és székekkel. A hatalmas tükrökről, amik beborították az egész falat, jobb oldalon is, meg előttem is, ne is beszéljünk. Felnéztem a plafonra, ahol négysoros lámpák hadát szerelték fel. Ez tényleg az a terem. Bár lehet, hogy nem, mert tuti, hogy egy csomó ugyan ilyen kinéző próbaterem van az épületben. Becsuktam az ajtót magam után, a fémdobozban maradt pár korty kávét gyorsan lehúztam, az üres dobozt betettem a táskába és kibújtam a cipőimből. Elővettem a telefonom, majd odacsúszkáltam az asztalhoz. Ez a parketta nagyon csúszik. Találtam ott egy zenelejátszót, amiben be volt dugva egy árva USB kábel. Letettem a táskám az asztalra, hozzá csatlakoztattam a telefonom a lejátszóhoz és kerestem rajta zenét. Amilyen gyorsan kapcsoltam be, olyan gyorsan lőttem ki, mert a hangfal max hangerőre volt állítva, engem meg megijesztett. Dobogó szívvel tettem le az asztalra a telefonom, és vágtam magam hanyatt a padlón.
Pár percig csak a parkettán feküdtem csendben, s kiégettem a retinám a lámpával, egyszer csak arra lettem figyelmes hogy valami szól. Felkeltem a földről és megnéztem a telefonom, de semmi. A hang a kanapék felől jön. Tettem egy kilencven fokos fordulatot, s közelebb mentem az ülőalkalmatosságokhoz. Az egyik garnitúrán észrevettem egy fehér iphone-t, az csörgött, világított és rezgett egyszerre.
- Hát ez meg kié lehet? - Egészen közel mentem a telefonhoz, s megnéztem. YIFAN?! - Jézus... ez valamelyik srácnak a telefonja. Jaj, és ha idejön?! Én meg itt vagyok! - Fokozatosan estem kétségbe. Kapkodtam a fejem ide-oda, hátha találok egy jó búvóhelyet. - Simán beférek az asztal alá...
Egy pillanatra megállt bennem az ütő, mikor meghallottam, hogy valaki lenyomja a kilincset. A fehér oszlop mögé futottam, összehúztam magam és visszafojtottam a levegőm.
- Ki volt az a barom, aki nyitva hagyta a termet és a zárban hagyta a kulcsot...? - dörmögött magában valaki, akinek a hangja nagyon is ismerős volt. - Hát ez a cipő? - Oh basszus... - És az a táska? - Csak az oszlop felé ne nézz, kérlek. A tükörből láttam az embert, aki személy szerint az én ultimate biasom volt. - Hol hagyhattam a telefonom? - Most kajak magában beszélget? Jó, azt én is szoktam. - Oh, megvan! - kiáltott fel örömében, s gondolom levette a kanapéról a telefonját.
Halkan kifújtam a tüdőmben tartott levegőt, reméltem, hogy nem hallja meg. Sajnos, Fortuna nem volt kegyes hozzám, mert Tao az oszlop felé kapta a fejét. Összezártam a szemeim, gyermeki gondolkodással azt hittem, hogy nem fog észrevenni. Cipő kopogás töltötte be a termet, ami azt jelentette, megindult felém. Résnyire kinyitottam a szemeim; megláttam egy pár fehér cipőt, amik közvetlen előttem álltak. Végem van.
- Te meg mit keresel itt? - Összeráncolt szemöldökkel hajolt le hozzám. Kidüllesztett szemekkel néztem vele farkasszemet, tátogva feltápászkodtam, és eloldalaztam előle. Komolyan mondom, megijedtem tőle. Taón tartva a szemem megcéloztam az ajtót, s már majdnem elértem, mikor az utolsó pillanatban utánam iramodott a fiú és elkapta a csuklóm.
Odarántott magához, majd erősen megragadta a másik csuklóm is. - Sasaeng vagy?!
- De... De... De... Dehogy is... - makogtam elhűlve, éreztem, elsápadok.
- Akkor?! - Dühös volt. Barna szemei szinte villámokat szórtak. - Te nem vagy ázsiai - állapította meg kissé meglepődve. Nem mondod? - Téged már láttalak képen. Te vagy az a gyakornokjelölt? - Szorítása fokozatosan enyhült. Kirántottam a csuklóim, majd kirobbantam a teremből.
Ez volt aztán a bemutatkozás. Most mit gondolhat rólam? Végül is, nem igazán érdekel. Nagyon ijesztő volt azokkal a szemekkel.Végigsprinteltem a folyosón, a lépcső felénél megcsúsztam és legurultam. Ráestem a kezemre, a medencecsontom pedig beütöttem.
- Te jó ég, Mira! - Edina - fogalmam sincs, hogy került oda - ijedten kiáltott fel, s rohant oda hozzám. - Mit csinálsz? Normális vagy?! - Felsegített a földről és megnézte a karom.
- Dina, segíts! - nyöszörögtem könyörgő szemekkel.
- Mi az? - Felhúzta a pólóm a derekamig. Lenéztem a felfedett részre; kiálló medencecsontomon egy hatalmas kék-zöld-lila folt éktelenkedett.
- Üldöz... - Az első emeletről sietős lépteket hallottam.
- Ki?
- Tao! - Visítottam a nevét, mert hallottam, jön lefelé a lépcsőn. Elbújtam Dina háta mögött, s mikor kikukucskáltam, ZiTaóval találkozott a tekintetem.
- Te félsz tőlem?! - akadt ki a kínai fiú. Az előbb féltem tőled, de alapból nem. Sőt örülök, hogy a közelemben vagy. 
- Mi történt? - nyúlt hátra a nővérem, megbökte az oldalam és hátranézett.
- Azt hitte, hogy sasaeng vagyok - Lábujjhegyre álltam, úgy súgtam bele a fülébe.
- Megkérdeztem mit keres a termünkben, ő meg elrohant - biccentett felém Tao. Aha, persze, persze.
- Kajak félsz tőle? Azt hittem, imádod - nézett rám Dina. Biasom meglepődött, nekem meg az arcom forrósodott fel nővérem kijelentése miatt. Megrúgtam a vádliját, majd durcásan karba tettem a kezem.
- Imádsz? - vonta fel a szemöldökét a szőke kínai, és egy szívdöglesztő vigyort varázsolt arcára. 

Atya úr isten...

Chapter 5.

Kővé dermedtünk. John azon nyomban erdő felé irányította a lámpa fényét. Bokrokon és fákon kívül semmit sem láttunk. Belekaroltam a még mindig az erdőt néző rendőrsrácba, majd mintha egyformán járna az agyunk, megindultunk előre egy kis csapást követve. A lámpámat én is felkapcsoltam; kétszer olyan jól láttunk mindent, nagyon erős volt a lámpák fénye. Egyszerre remegtem a félelemtől, és a hidegtől. Nem gondoltam volna, hogy annyira hideg lesz egy szál pulóverban. Az erdő fáinak lombkoronái felfogták az esőt, csak pár csepp jutott át a sűrű levélpajzson. A levegő nedves volt és a páratartalom magas. Pont elhaladtunk egy bokor mellett, mikor az megzörrent. Egyszerre kaptuk oda a fejünket és a zseblámpákat, de farkas helyett egy cuki mókus jelent meg előttünk. Felrohant egy fára, mert meglátott minket. Felsóhajtottam. Nem hittem el, hogy egy nyamvadt rágcsálótól ijedtem meg. Ismét folytattunk utunkat, nyomokat, vagy bármi nyomra vezethető utat keresve. Már vagy tíz perce sétáltunk; ismételten egy hangos farkasvonyítás hasította ketté a néma éjszakát.
- Tisztára Wolf feelingje van ennek az egésznek - mondtam mereven bámulva John kissé ijedt arcát.
- Mármint, az EXO dalára gondolsz? - kérdezte halkan, mintha bárki is meghallhatta volna. Bólintottam egy aprót, és megindultam előre, magam után húzva őt.
Váratlanul egy kis tisztásra vezetett a kigyúrt út. Előttünk a terep tiszta volt, legalábbis a lámpák fényénél sem láttunk semmit, csak hosszú, zöld füvet. Nem lepett volna meg, ha a semmiből előugrik az a farkas, ami már párszor megszólalt a nap folyamán, de nem történt semmi.
- Gyere, menjünk tovább - lökte meg vállam a fiú, és előre biccentett. Lassan lépdeltünk egymás mellett, minden apró neszre figyelve. A tisztáson ömlött az eső, mivel ismét ráeredt, a ruháink átáztak, az én tornacipőm be is ázott. Bezzeg John-nak bakancsa volt, neki nem ázott be. Megérezte hogy didergek, ezért megállt, levette a kabátját és odanyújtotta nekem. A szempilláimat rebesgetve és a lehető legaranyosabban köszöntem meg kedvességét, majd felkaptam magamra az előmelegített kabátot, ami mellesleg vízlepergetős volt.
Ő a karom helyett a kezem fogta meg, úgy sétáltunk tovább a hosszú, szinte vádlit súroló sűrű fűben.
- Te nem fogsz fázni? - sandítottam rá.
- Nem. Van még rajtam két pulcsi - mondta vigyorogva.
- Hát, akinek jól megy - morogtam a nemlétező bajszom alatt, amin egy jót nevetett.
A tisztás azon felén, ahol megálltunk, három lehetőséges útelágazás tárult elénk. Jobbra, középre, vagy balra. Mint a kis ovisok, összevesztünk azon, hogy merre menjünk. Ő mindenképp a középső utat akarta, mert az állította, az sokkal világosabb. Felvilágosítottam, hogy mind a három út lámpa nélkül korom sötét. Végül beletörődött, arra mentünk amerre én mondtam, vagyis balra. Én azért választottam azt az utat, mert balkezes vagyok.
- Máskor nem kérdezem meg - motyogta maga elé John durcásan.
- Akkor nem kérdezed meg. Ne legyél ennyire gyerekes - szorítottam meg a kezét.
A lámpám elkezdett pislákolni, majd kialudt. Ütögetni kezdtem a tenyeremen, hátha feléled a készülék, de nem jött be, végleg felmondta a szolgálatot. Egyet nyüszítve csúsztattam be a mellettem sétáló zsebébe. Felkuncogott, és a kezembe adta a sajátját. Tényleg kezdtem örülni, hogy egy vérengző fenevadba sem botlunk bele utunk folyamán... de tévedtem. A látóterünkbe került egy farkas. Annyira megijedtem, hogy majdnem kiesett a kezemből a lámpa. Az állat vicsorgott ránk, szájából folyt a nyál, tisztára úgy nézett ki, mintha éhes lenne. Agyarai fehérlettek, szokatlan kék szemei csak úgy villogtak a fényben. Csillogó szürke bundája nagyon széppé tette az alapból barátságtalan látványt. Fenyegetően morgott ránk, majd lassan felénk közeledett. Nem mertem megmozdulni, mert tudtam, ha hirtelen mozdulatokat teszek, még inkább dühbe gurul, és nekünk esik.
- Mo-most... mi-mit... - Alig tudtam John-hoz beszélni, egy értelmes mondat sem jött ki a számon. Amint meghallotta az állat hogy megszólaltam, hátracsapta a füleit, majd egy ugatás szerű hangot adott ki. Lassan, kék szemeit rajtunk tartva rémítően kerülgetett minket. Próbáltam megnyugtatni remegő testem, nem akartam, hogy megérezze mennyire félek. Lassan, észrevétlenül belecsúsztattam a fegyvertartóba tenyerem; mikor megtapintottam a pisztolyt, kihúztam a zsebemből. A rendőr ezt látva követte a példám: ő is előhalászta a fegyverét. Ujjaival elszámolt háromig, előrántotta azt a kezét amiben a pisztolyt tartotta, majd lőtt. A farkas nyüszített, nem találta el a golyó, viszont kissé felszabta vállán a bőrt. Amilyen gyorsan csak tudtunk hátat fordítottunk annak a dögnek, és eszeveszett rohanásba kezdtünk. A sérülése sajnos nem tántorította meg, szinte ott lihegett a nyakunkban. John folyamatosan lőtt, sajnos egyik sem talált telibe, csak apró sérüléseket okozott a testén. Meguntam ezt a macska-egér játékot, majd leálltam a futással, azzal a lendülettel fordultam meg és lőttem. Felvonyított az állat, majd azzal a lendülettel esett össze. Eltaláltam a bal elülső lábát.
- Kábítólövedék van benne - mondta a rendőr, majd a zsebéből elővett egy kötelet és összekötözte a farkas lábait. Szinte azonnal megsajnáltam szegény állatot; félig nyitott szemekkel össze-vissza mozgatta a fejét, azt sem tudta, hogy hol van. Miért kellett meglőnöm?! Hisz' én utálom az állatkínzást! 
- A földön húzod, vagy felveszed? - kérdeztem, bár tudtam, hogy feleslegesen.
- Dehogy veszem fel! Az anyag nem tart el fél óráig sem. Még a végén kitisztul az agya és megharap.
Szerencsére azon az úton indultunk vissza, amerről mentünk. Az eső időközben elállt, már csak a finom esőillat terjengett a levegőben. A talaj undorító dagonyává alakult; párszor meg is csúsztam, egyszer bele is huppantam a sárba. Az áldozatom már alig volt kivehető az sok mocsoktól; a szemeit lehunyva rángatózott és hörgött.
- Mit akarsz csinálni vele? - böktem az állatra.
- Beadom az állatkertbe - válaszolt a mellettem lépdelő fiú. De most komolyan, ez egy kicsit elszomorít. Hogy lehet a földön húzni egy állatot?! 
A kocsit viszonylag hamar elértük. John ellenőrizte a motort hogy beázott-e, én meg őt néztem, ahogy ő gondolkodva vizsgálja. Mocorgás törte meg a csendet, odakaptuk a fejünket a farkas irányába, de mire odanéztünk, már sehol sem volt. Egyszer csak meghallottam egy futó emberre emlékeztető hangot. Lehet, hogy csak képzelődtem, mert John nem tanúsított neki különösebben figyelmet. Ez mi volt? Hova tűnt?! És mik voltak ezek a léptek?! Lehet, hogy csak képzelődtem talán? De akkor is... hova tűnt a farkas? 
- Hova a francba tűnt?! - tört fel a rendőrből dühösen, odarohant a kötélhez és zseblámpa segítségével szemügyre vette. - Elrágta. Hogyan? Ilyen hamar elmúlt volna az anyag hatása?
- Úgy látszik. Amúgy milyen anyag van a lövedékben? Ugye nem kábítószer, vagy ilyesmi?
- Nem, dehogy is. Ez a vadőröktől van, nyugi - nyugtatott meg mosolyogva. - De hogy az istenbe csinálta?! A rohadt életbe... Mindegy. Mira, holnap újra megpróbáljuk befogni. Úgy sem mehetett messzire a sérülései miatt - Annyira határozottan beszélt, hogy engem is magával ragadott a hév. Pedig nekem nem volt igazán kedvem újrapróbálkozni a megfogásával, mert mi van, ha esetleg tényleg megtámad minket?
Meg amúgy sem akarok benne több kárt tenni.
A telefonom rezgésére lettem figyelmes. Nagyon kihűltem; Dina csörgetett meg. Nem volt merszem felvenni, ezért inkább hagytam. A híváslista azt mutatta, hogy tízszer próbálkozott engem elérni.
- John, vissza kéne mennünk - Megérintettem a még mindig guggoló rendőr vállát. - Ne bánkódj miatta, holnap este visszajövünk.
Beletörődve felsóhajtott, majd nagy nehezen lábra állt. Én visszamentem a kocsi elejéhez és lecsuktam a motorháztetőt.
A visszaút csendben telt. Az ablakot lehúztam, hagytam, had szállingózzon be a friss éjszakai levegő. Megértettem Dina aggodalmát, már tíz óra is elmúlt. Nagy pechemre nővérem ott várt a hotel előtt. John megállt, és leállította a motort. Edina szabályosan feltépte az ajtót, majd kirángatta belőle a fiút.
- Hova a francba vitted?! - üvöltötte a képébe.
Gyorsan kiszálltam a kocsiból, és kirántottam nővérem kezéből a megszeppent rendőr kezét.
- Dina! Nyugodj le! - néztem rá szúrósan - Nyugodj le, vagy képes lesz téged bevinni a rendőrségre.
- Ne haragudj, hogy így elvittem magammal. Nem csináltam vele semmit, esküszöm! - tette szívére a tenyerét John. Testvérem egy nagy levegőt vett, majd akadozottan kifújta, ezzel próbálta nyugtatni magát.
- Merre voltatok?
- Farkasvadászaton - hadartam el gyorsan. Dinának kipattantak a szemei, ajkai elváltak egymástól. - Ne akadj ki! Nem történt semmi. Összekötöztük, de kiszabadult.
- Hogy kaptátok el?!
- Sorozatosan lőttük. Szerencsére hangtompítósak a pisztolyok. - Tényleg. Akkor ezért nem hallottam a hangját a fegyvernek. 
- Mirának fegyvert adtál a kezébe?! Te megőrültél? Rendőr létedre hogy lehetsz ennyire felelőtlen?! - Nővérem egy hatalmas pofont kevert le John-nak.
- Te tudod, hogy rendőr?! - képedtem el.
- Igen. Délelőtt közölte velem - tette csípőre a kezeit. - Jézusom. Annyira aggódtam. Ígérd meg, hogy többet nem veszel részt ilyen veszélyes akciókban. És John, veled még beszédem van - fenyegette meg az ujjával.
- Rendben. Ne haragudj - hajolt meg a nővérem előtt a srác. - Én most megyek. Mira, te se haragudj, hogy belekevertelek.
- Semmi baj, John. Én élveztem - vontam meg a vállam kuncogva, majd visszaadtam neki a kölcsön kapott pisztolyt.
Mikor eltűnt a látókörünkből a rendőr autója, Dina felém fordult.
- Még egy ilyen, és széttépem a posztereid - pöckölte meg az orrom, amin csak nevetni tudtam.

Chapter 4.

Másnap reggel kissé morcosan ébredtem fel. Dinának hűlt helyét találtam. Néztem a fürdőben, az ágy alatt, a szekrényben, a tévé mögött. Annyira kétségbeestem, hogy még a párna alatt is megnéztem. Fogalmam sem volt, merre tűnhetett el. Felkaptam a dinószauruszos mamuszomat, majd kicsoszogtam a folyosóra. Tükörbe nem néztem, bár sejtettem, hogy szörnyen nézek ki, mert a körülöttem levőknek vagy mosolyt csalt az arcukra a látványom, vagy teljesen meghökkentek rajta. Lehet, hogy a dinós mamusz mellett még szemet szúrt nekik a dinó mintás pizsamám is. Pluszban még ott volt a reggeli horror kinézetem, és a szét álló loboncom. Lassan lesétáltam a lépcsőn; beértem a szalonba, ahol pár ember már a reggelijét fogyasztotta a kanapén ülve. Összehúztam magam, mert az összes szem rám szegeződött. Néhányan összesúgtak, majd mintha nem is lennék ott, folytatni kezdték az evést. Próbáltam őket figyelmen kívül hagyni, és egy apró fejrázás után a recepciós pult elé álltam. Csengettem, mert nem volt ott senki.
- Jó reggelt - köszöntött mosolyogva a harmincas éveiben járó nő. A szája elé tapasztotta a kezét, és aprót kuncogott, mikor meglátott. - Elnézést... - sóhajtott egy hatalmasat, majd újra engem figyelt.
- Jó reggelt. Nem látta a nővérem? Magas, fekete fiús, rövid haj és magyar, mint én.
- Azt hiszem, láttam. Ma reggel, pontban hat órakor hagyta el a hotelt.
- Én a húga vagyok. Nem üzent esetleg valamit?
- De. Azt mondta, ne aggódj, csak futni ment. Majd olyan dél fele megérkezik - A nő mondata után rápillantottam az órára, ami fél hetet mutatott. Még csak fél órája ment el. Mit csinálok addig egyedül?! - Esetleg nem szeretnél valamit enni?
- Öhm... egy kis tükörtojás jó lenne...
- Rendben, mindjárt készíti a szakács - nevetett fel csilingelő hangon, meghajolt és újra eltűnt egy ajtó mögött. Eleresztettem egy fintor; két perc alatt már a szobában álltam a bőröndöm előtt. Kivettem belőle valami jól kinéző cuccot, azokat vettem fel. A fürdőben nagy nehézségek árán, de kifésültem a hajam, majd fogat mostam.
Hanyatt feküdtem az ágyon felhúzott térdekkel, összekulcsolt kezem a hasamon pihentettem, úgy bámultam a falat. Tőrként hasítottak belém az este történtek, egyből elöntött a páni félelem. Azok az üvöltések nagyon nem hagytak nyugodni, meg akartam tudni, hogy tényleg vannak-e Gangnam-ban farkasok, vagy csak mind a ketten beképzeltük a testvéremmel. Az is felmerült bennem, lehet, hogy egy állatkertből jöttek a hangok. Már csak egy dolog nyugtalanított: a telihold. Két nappal ezelőtt volt, mégis hogy lehetséges, hogy ilyen hamar ismét teljes legyen? Vagy csak beképzeltük ezt is? Mindenesetre, nagyon ijesztő egy helyzet volt. Agyalásom közepette észre sem vettem, hogy behozták a reggelit. A kocsit toló férfi engedelmesen meghajolt, majd letette a tányért a kis dohányzóasztalra.
- Fogalmam sincs, hogyan szereted. Lágyra sütöttem - mosolygott kedvesen. Az ágyhoz húzta a kis asztalt; leültem a matrac szélére, és vizsgálni kezdtem az ételt.
- Köszönöm.
Viszonoztam a mosolyát, a villát a kezembe véve kezdtem el enni. Az ember még egyszer meghajolt; a kocsijával együtt hagyta el a szobát. Evés közben azon töprengtem, hogy mi fog várni az SM-nél. Kicsit féltem a helytől, fogalmam sincs, miért. Túl idegen. Idegen, mint egész Dél-Korea. Az evéssel csupán csak tíz perc ment el, még rengeteg időm maradt. Visszafeküdtem az ágyra, ismét a képzeletembe merülve. Elgondolkodtam olyan dolgokon is, mint például: milyenek lehetnek az épület termei, milyenek lehetnek az ott dolgozók, milyenek lehetnek élőben az ott leszerződtetett idolok. Vajon kedvesen, vagy megvetően néznek rám majd? Abban biztos vagyok, hogy találkozom valamelyik hírességgel, annyira szerencsétlen nem lehetek, hogy minden nap elkerülöm őket. Igazából sosem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Gondoljanak, amit akarnak...! Engem csak az érdekel, hogy elérjek egy bizonyos célt: berobbanni Koreába, mint egy európai, akiből idol lett. És... ha mégsem sikerül? Akkor mit fogok tenni? Nem, sikerülni fog. Az álmom első fonala egyre erősebb.
Testvérem keltegetésére nyitottam ki a szemeim, mert sikerült elaludnom.
- Na mi van? Csak nem elfáradtál? - kérdezte piros pozsgás arccal, amit a kinti hideg csípett ki, gondolom futás közben.
- Merre jártál? Végigfutottad egész Gangnamot?
- Dehogy. Voltam boltban, ettem fagyit és találkoztam John-nal is. Megnéztem a kompot, még mindig ott vannak.
- Hát, ott is lesznek még egy darabig. Még mindig nem tudom felfogni, hogy ez történt. - Felültem az ágyon, nehézkesen felálltam és kinyújtottam elgémberedett végtagjaimat. Kiropogtattam a nyakam és az ujjaim, amit testvérem a füleire tapasztott kezekkel próbált tűrni. Eltámolyogtam a fürdőbe, négy perc után megkönnyebbülten jelentem meg ismét a szobánkban. Nővérem az ágyon ült, az ő kis világába meredve. Halkan a háta mögé ültem, majd egyszerűen lerúgtam az ágyról, ezzel visszahozva a valóságba. Felnevettem és lezúgtam én is a földre.
- Miranda, ez nem volt szép! - kiáltott fel, majd a csípőmre ült és leszorította a kezeim. - Most meglakolsz! - Egyik kezével elengedte a csuklóm, s lenyúlt a lábamhoz, hogy megcsikizhesse a talpam. Nevetve felvisítottam; tehetetlenül vergődtem alatta. Nem volt szívem megrúgni, mert nem akartam benne kárt tenni.
- Dina! Bepisilek! - Egy utolsót rántottam a csuklómon, ami kiszabadult. Lelöktem magamról; beiszkoltam a fürdőbe és kulcsra zártam az ajtót. - Ide nem jössz be!
- Nem is akartam.
Két perc néma csend után résnyire nyitottam az ajtót, mire Dina teljesen kitárta. Gonosz vigyorral az arcán kapott a vállára, rádobott az ágyra és ismét rajtam ült. Pár pillanatig méregetett; egy nagyot sóhajtva legördült rólam, majd mellém feküdt.
- Négy órát futottam. Érted? Négy órát. Teljesen leamortizálódtam - pislogott rám nagy barna szemekkel. - Amúgy, azt hiszem láttam a GOT7-ös Mark-ot és a szüleit.
- Gyakran meg fog esni, hogy idolt fogunk látni. Hisz' egész Dél-Korea hemzseg tőlük. Ezt ne rossz értelemben fogd fel, én ennek csak örülni tudok.
- Én semmi olyat nem fogok fel rossz értelemben, amit te mondasz - fogta meg a kezem, s megszorította azt.

Sikerült újra elaludnom a nap folyamán, nagyon fáradt voltam. Késő délután lehetett, mikor egyenletes kopogás keltett fel engem. Megdörzsöltem a szemeim, majd az ágyról felkelve megigazítottam a kissé gyűrött fehér pólómat. Az ajtóhoz siettem s kinyitottam azt. John vigyorgó képe jelent meg előttem. Hát ő meg hogy kerül ide? 
- Hali - köszönt lazán.
- Szia. Gyere be - invitáltam beljebb. Levette a cipőjét, és az alvó nővéremre nézett. Egyfajta nyugalmat árasztott a tekintete, mikor ránézett. - Mi járatban erre felé?
- Gondoltam beugrom egy kicsit. Persze csak akkor, ha nem zavarok - biccentett az alvó lány felé. Halványan mosolyogva megráztam a fejem; leültettem az ágyra, majd ő is mellémtelepedett. Eldöntöttem, hogy rákérdezek erre a farkasos témára, úgy is többet tud az itt történtekről, mint én.
- John... ez egy kicsit őrült dolog, de azért megosztom veled. Tegnap olyan hajnali négy fele farkasüvöltéseket hallottam. Összesen tízet. Egy nappal ezelőtt pedig Dina is hallotta őket. Tudsz erről valamit? Gangnamban vannak farkasok? - zúdítottam rá egy kisebb kérdő özönt. Nem lepték meg a kérdéseim, nem kezdett el nyugtalankodni. Teljesen higgadt maradt.
- Ez egy szóbeszéd, amit most meg fogok osztani veled. Már lassan három éve annak, hogy ezek az állítólagos farkasok itt vannak Gangnamban. Ez alatt a három év alatt a halálok és a rejtélyes eltűnések a duplájára növekedtek. Minden áldozatot teljesen szétmarcangolva találtak meg a rendőrök. Ezeket persze a civileknek nem mondták el. Ezt azért tudom, mert csak másodállásban vagyok taxis. Rendőr vagyok - megállt egy pillanatra, majd benyúlt a kabátja alá, előhúzott valamit, majd szétnyitotta. Egy rendőr jelvényt tartott a kezében. Most kajak rendőr? Azta, de menő! Mindig is rendőr akartam lenni. - Az évek alatt a lakosok próbálták nem hallani a farkasüvöltéseket éjszakánként. Mostanra már teljesen együtt élnek vele, ignorálják a dolgot.
- Nem gondoltatok arra, hogy levadásszátok ezeket a dögöket? - kérdeztem nyugodtan. Minden kezdett előttem megvilágosodni, az sem lepett meg, mikor John kijelentette, hogy rendőr.
- Dehogynem. Igazából én, meg még négy ember vállalta el ezt a feladatot, mert a többiek nem hajlandóak rá a családjuk miatt.
- Miért nem szóltok a vadőröknek? Ők biztos tudják, hogy mi a teendő.
- Már szóltunk nekik. Azt mondják, lehetetlenség megtalálni az állatokat. Még csak nem is látják őket. Ezek a farkasok sokkal gyorsabban mozognak, mint mi. Nehéz lenne a nyomukra bukkanni.
- Nem kéne segítség? Én szívesen segítenék a vadászatban - jelentettem ki határozottan. Mi...? Vagyis MI? Ezt most komolyan kimondtam? 
- Mira, neked ott lesz a sok gyakorlás. Meg amúgy is, veszélyes lenne... Dina mondta, hogy krónikus beteg vagy, s látszik is rajtad, mert nagyon törékeny alkatod van, szinte olyan, mint egy csontváz. Könnyen bajod esne.
- Szeretnék segíteni. Ennyit csak megtehetek a városért. Meg amúgy is, nem kell engem félteni.
- De... - kezdte volna, viszont a szavába vágtam.
- John! Nincs de. Segíteni fogok, akár akarod, akár nem.
- Rendben! Mehetünk akár most is, úgy is este van. Kereken nyolc óra. - pillantott az órájára, majd vissza rám.
- Dinának ezt nem fogom elmondani. Felőlem mehetünk most is.
Felvettem egy szürke kapucnis pulcsit, belebújtam az egyszerű, fekete tornacipőbe. Felkaptam a csuklyám, a hajam a pulóver alá bújtattam. Zsebre tettem a telefonom; teljes harci díszben a rendőr mellé léptem, aki már az ajtóban várt engem. Lesiettünk a lépcsőn és egyszerre léptünk ki az épület főbejáratán. John körbenézett, majd mikor megbizonyosodott arról, hogy nincs a közelünkben senki, benyúlt a kabátja alá. Aprót ugrottam, mert a kezében egy fegyvert tartott.
- Tedd el, hátha szükséges lesz - nyújtotta felém. Heves fejrázásba kezdtem, s eltoltam a kezét.
- Nekem nem szabadna fegyvert használnom! Gyerek vagyok még egy évig, engedélyem sincs.
- Ha én ajánlom fel, akkor nyugodtan használhatod. Vedd csak el.
- De, mi van ha véletlenül elsütöm a fegyvert?!
- Olyan nem lesz.
Kisebb unszolás után morogva kaptam ki a kezéből. John adott nekem egy bőr tokot, amit rácsatoltam nadrágom övére, majd óvatosan belecsúsztattam a fegyvert. Ráhúztam a pulóvert, hogy véletlenül se vegye észre senki. Beültem John szolgálati kocsijába - a rendőrautójával jött el a hotelhoz -, majd útnak indultunk. Fél órát kocsikáztunk a sötétben. Az út olyan tizedik percében elkezdett szabályosan szakadni az eső. John egy kisebb erdőhöz vitt minket - nem is tudtam, hogy van erdő Gangnamban. Kiszálltunk a kocsiból s körbenéztünk. A mellettem álló a zsebéből elővett kettő zseblámpát, az egyiket odanyújtotta nekem. Az eső elállt, csak nagyon gyengén szemerkélt.
- Mindig maradj mellettem!
Mondatát egy hatalmas villám követte. Szabályosan látni lehetett, ahogy az égre kúszik, majd hosszú ágakra bomlik. A fénye egy pillanatra megvilágította az egész területet. Egy aprót visítva bújtam oda John-hoz, aki védelmezően ölelt át.
- Na basszus... Ez nagyon para volt - néztem fel rá ijedten, közben próbáltam csillapítani a hevesen dobogó szívem. Bólintással jelezte, hogy igazat ad nekem. Egyet köhintve húzódtam el tőle; a fiú már meg akart szólalni, mikor egy hangos farkasüvöltés megelőzte a beszédben. Ráadásul az az üvöltés... nagyon közelről jött.

Chapter 3.

Hangos repülőgépek zaja ébresztett fel. A hotel felett vagy hat elhaladt, de fogalmam sem volt, miért voltak annyira közel a földhöz. Forgolódni kezdtem az ágyban, a zajok nem akartak elmúlni, sőt, még inkább erősödtek. Rendőrautó és mentő szirénázott, ami roppantmód idegesített. Mérgesen kinyitottam a szemeim, majd felugrottam az ágyból, s sebesen az ablakhoz rohantam. Gangnam utcáin megállt az élet, mindenki meredten bámult a másikra, páran sírtak is. A rendőrautók csak úgy száguldottak egy pont felé, amit ki is szúrtam a távolban. Oda gyűltek a repülőgépek is. Az elém táruló látványtól lesokkolódtam. Kikapcsolódott az agyam, s én is csak néztem meredten, mint a többi utcán álló ember. Testvérem mellé sétáltam, majd egyszerűen leborítottam az ágyról.
- Mi a picsa van? - förmedt rám álmos hangon, miközben próbált felkelni a földről. Nem vártam meg míg kinyújtja elgémberedett tagjait, megragadtam a karját, s magam után húztam. Muszáj volt neki megmutatni a látványt... az elsüllyedt kompot. Ez meg hogy történhetett?
- Dina... azt nézd - suttogtam elszörnyedve, de ő már rég észrevette. Elnyíltak ajkai, kikerekedtek a szemei.
- O-o-ott mi történt?! - ütötte hangja a magas C-t, és kitárta az ablakot, hogy kihajolhasson.
Hirtelen egy szállodai alkalmazott rohant be, s mélyen meghajolt előttünk.
- Elnézést kérek munkatársaink nevében is! Tegnap felborult egy komp... és... és... - Az elő törő könnyei miatt a nő nem tudta folytatni, még egyszer meghajolt előttünk és kiment a szobából. Mi csak álltunk lefagyva és emésztettük a hallottakat.
- Szerinted... hogy történhetett? - kérdeztem remegő hanggal a mellettem álló nővéremet. Nyelt egy nagyot és csak megrázta a fejét.
Átöltöztünk rendes ruhába, majd eldöntöttük, hogy elmegyünk megnézni magunknak a történetet. Kisiettünk az épületből, megálltunk a bejárat előtt. Én felhívtam John-t, és mondtam neki, ha tud, jöjjön gyorsan a hotelhez. Nem is kellett sokat várni, elénk gördült, mi beszálltunk a fekete autóba. Nem kérdezett semmit sem, egyből a helyszínhez vitt minket, ami egy fél órára volt a szállásunktól. Az elsüllyedtek hozzátartozói mind ott álltak a parton, sírtak és imádkoztak egyszerre. Meredtem figyeltem a vízből alig kilátszó vízi járműt, s próbáltam kitalálni, hogy történhetett ez az egész. Olyanokról sutyorogtak körülöttem, hogy a kapitány elsőnek hagyta el a hajót, olyat is hallottam, hogy a mentőcsónakokból mindössze egy szemet használtak. Reméltem, hogy csak pletyka. Pár k-pop rajongó is volt a helyszínen, ők arról beszéltek, hogy a comeback-ek elmaradnak, a csapatok lemondták az interjúkat meg egyebeket. Abban a percben nem tudtam a nagy k-popper énemre gondolni. Akkor tört el a mécses igazán, mikor közvetlen mellettem eltoltak egy hullazsákba csomagolt embert. Hátat fordítottam a katasztrófának, majd odarohantam a kocsihoz és beszálltam. A nővérem és John már rég bent ültek; a kompról beszéltek.
Egész úton nem szóltunk egymáshoz. Időközben felmerült bennem az, hogy ha az ügynökségek halasztanak, akkor az én meghallgatásom is átteszik későbbre?
A kérdésemre még az úton meg is kaptam a választ, mikor a telefonomra érkezett egy SMS-s: a meghallgatást előreláthatólag egy héttel eltolják. Azt is írták, hogy szívesen használhatom az egyik gyakorlótermüket, ha szeretném. Oh, azt hiszem, élni fogok a lehetőséggel. 
- Mikor megyünk az SM-hez? - fordultam nővérem felé, mikor fejben teljes mértékben eldöntöttem az egészet.
- Hát, amikor szeretnél. Akár mehetünk most is.
- Ne, még ne. Nem készültem fel lélekben - ráztam meg a fejem, és újra kifelé meredtem.
- Mi lesz, ha épp beléjük botlassz? Elájulsz? - kezdte a csipkelődést Dina, egyet lökve a vállamon.
- Nem, elájulni nem fogok. Majd lesokkolódni attól, hogy milyen magasak...
- Perszeee. Ezt mondd annak, aki elhiszi.
Direkt nem szóltam neki vissza, úgy sem tudnám magam kihúzni a dologból. Ki ne ájulna el, ha látná testközelből az egyik nagyon kedvenc idol csapatát? 
Lassan megérkeztünk, Dina ki akarta fizetni az utat, de John egyenesen elutasította. Azt mondta a barátai vagyunk, velünk tesz egy kis kivételt. Majd ha a főnök szóvá teszi neki, kifizeti zsebből.
- Naaa, de mit tennél, ha meglátnád az ultimate-ed? - nyaggatott tovább a nővérem, mikor már a lakosztályunkban feküdtünk az ágyon. - Gondolom nem attól fogsz lesokkolódni, hogy mennyire magas.
- Hagyjál! - csapom meg a hasát - De... de attól is. Meg attól is, hogy mennyire szép...
- Oh, valaki itt nagyon kedvel valaki - incselkedik. Ez csak természetes. 
- És ha igen? Nem hiába ZiTao az ultimate biasom - ülök fel az ágyon. Készen állok egy fél órás beszámolóra. - Igen is szép. Okés, ilyet mondani pasira kicsit fura, de akkor is. Engem nem érdekel, ha kínai, engem nem érdekel az, hogy sokszor egy retardált panda, hogy eszméletlenül idiótán röhög, engem nem érdekel az, hogy annak ellenére, hogy kiemelkedően és kiválóan műveli a harcművészeteket igazából egy beszari. Nem érdekel, hogy férfi létére gucci cuccokért rajong és nem érdekel, hogy néha lányosan viselkedik. Úgy tökéletes, ahogy van - mondtam el monológom szinte egy szuszra. - Ő az én ultimate biasom, a legem, a példaképem.
- Nos, akkor mit fogsz csinálni, ha esetleg mégis találkozol vele?
- Le fog fagyni a windows-om - fordítottam a fejem Dina felé vigyorogva.
- Ez a beszéd - lökte meg a vállam kacagva.
Az egész napot a szobában töltöttük, és punnyadtunk. Én egész végig az általam összeállított koreográfiát gondoltam át hibát keresve, míg a nővérem a telefonját buzulta.
Egyszer csak meguntam a semmit tevést, az egyik bőröndből kihalásztam a kis hangfalaimat, majd bedugtam őket az egymás mellett álló konnektorokba. Összekötöttem a hangfalakat, majd az egyiket USB-vel rácsatlakoztattam a telefonomra.
- Dinaaaa! - kiáltottam bele a fülébe, mert ő épp zenét hallgatott, közben nem figyelt semerre, csak dermedten előre. Ijedten felugrott az ágyról, sikeresen kitépte füleiből a fülhallgatót.
- Mi van? - nézett rám ijedten - Kigyulladt a hotel?
- Dehogy is! Segíts arrébb tolni az ágyat, el szeretném táncolni a koreográfiám.
- Nem lenne jobb elmenni az SM-hez?
- Este fél tizenkettőkor? - húztam fel a szemöldököm. Ő is ugyan így tett, egy vigyorral megspékelve. Akkor jövök rá, hogy nekem sem kéne zajonganom, mert mások is vannak az épületben. Megvontam a vállam, újra a hangfalakhoz álltam és letekertem őket, hogy ne legyen hangos. A telefonomból kikerestem azt a dubstep-et, amire a táncot csináltam, addig Dina beletörődve hátratolta a falhoz az ágyat. A felszabadított szoba közepére álltam, majd vártam pár másodpercet és elkezdtem. Jobb lett volna, ha tényleg egy igazi gyakorlóteremben táncolok, mert ott legalább van tükör, de jobb volt, mint a semmi. Én az eredetileg három perces számot a duplájára emeltem, otthon a dubstep-et is kicsit átalakítottam, azért lett hat perc az időtartama. Ezt azért csináltam, mert jól akartam megfelelni a meghallgatáson.
- Miért van az, hogy te ennyire jól táncolsz? - kérdezte meg a kis különszámom letáncolása után.
- Hát nem tudom. És, miért van az, hogy te meg jól tudsz énekelni?
- Látod, az én sem tudom. Te miért nem próbálsz meg énekelni?
- Egyszer próbáltam, de nagyon bár hangom van, szóval... én rappelni tudok - kacsintottam rá, és kikapcsoltam a zenét. Egyszer csak azt hallottam, hogy valaki ütögeti a falat.
- HALKABBAN! - üvöltötte az alak. Összenéztem Edinával, majd kitört belőlünk a röhögés.
Dina befoglalta a fürdőszobát, én meg a teljes ágyat. Bekapcsoltam a laptopom; elkezdtem videókat nézni. Ha általában semleges hangulatom van, EXO Showtime-ot nézek. Nekem nagy szerencsém van, mert angol szöveg nélkül is megértem, hogy mit mondanak. Meg alapból is, nem tudok annyira angolul.
- Hányszor nézed meg ezt a részt? - karolta át hátulról a nyakam nővérem és belefújt a nyakamba.
- Nagyon röhejes, mikor próbálnak rappelni - kuncogtam fel.
- Neeem. Tao röhögése röhejes - nevetett fel gonoszan. Hátranyújtottam a kezem és megütöttem a feje búbját.
- Ne szóld már le.
- Te is leszólod Yifant.
- Mikor szóltam le utoljára? Két hónapja! Azóta megkedveltem - húztam össze a szemeim.
- Ja, tényleg.
Elengedte a nyakam, majd lefeküdt az ágyra, fejét a combomra tette.
Azután együtt néztük a videókat. Én arra lettem figyelmes, hogy már hajnali kettő és én még nem fürödtem meg. Lecsuktam a laptop tetejét, betakartam a nővérem - a második videó nézés után bealudt -, majd bebaktattam a fürdőbe, hogy vegyek egy jó forró fürdőt.
Megeresztettem a vizet, és bedugtam a dugót. Lekapkodtam magamról a ruháim és beültem a kádba. A peremen találtam kék, zöld, sárga és piros színű fürdősót, mindegyikből öntöttem a vízbe, s megspékeltem még pár fürdőgolyóval és zselés fürdőgyönggyel.
Elég sokáig áztattam magam, mert a bőröm kifehéredett és beráncosodott. Mindig is szórakoztatott az a dolog, mikor a tenyeremen és az ujjaimon apró barázdák ékeskedtek. Mire felöltöztem és fogat mostam, már hajnali három is elmúlt. Most komolyan egy órát áztattam magam? Zsír. 
Az ablakhoz sétáltam és kinéztem rajta. A távolban még mindig láttam a rendőrautók fényeit. Még mindig próbálnak menteni. 
Kinyitottam a nyílászárót, s beszívtam a nem annyira friss éjszakai levegőt.
Nagyban el voltam foglalva azzal, hogy a repülőket, mentőket és rendőröket néztem, mikor hirtelen hangos farkasvonyítás hasította ketté az éjszakát. Az szívem kihagyott pár ütemet, a vér is megfagyott bennem. Mi volt ez...? Egy farkas...? 
- Mi az isten...? - suttogtam nagyokat pislogva. Az állítólagos farkast követte egy másik vonyítás... és még egy... és még egy. Én csak dermedten bámultam az éjszakába, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felnéztem az égre, ahol nem várt jelenséget láttam. Telihold. De... az már volt két nappal ezelőtt? Akkor... ez hogy történhet?! 
A tizedik farkasvonyítástól már megijedtem, és inkább becsuktam az ablakot.
Odarohantam az ágyhoz, majd dobogó szívvel bújtam be a paplan alá és húzódtam közelebb Dinához.
- Mi a baj, szívem? - kérdezte meg halkan, gondolom felébresztettem a nagy mozgolódás közepette.
- Semmi. Inkább aludjunk... - suttogtam.
- De... te reszketsz! - ült fel hirtelen, ezzel engem is magával húzva - Mi a baj?
- Ahj... ha elmondanám, úgy sem hinnél nekem...
- Mondd!
- Kinyitottam az ablakot, hogy egy kicsit levegőzzek... meghallottam egy farkasvonyítást, majd azt követte kilenc másik, közben azt is észrevettem, hogy telihold van, ami két nappal ezelőtt volt - hadartam el egy szuszra.
- Te is hallottad a vonyításokat...? - ámult el.
- Miért, te is?! - kiáltok rá kissé hangosan.
- Igen... tegnap este...
Még egy farkasvonyítás. Akkor jöttem rá, hogy nyitva hagytam a fürdőben az ablakot. Nővéremmel egymásra néztünk.
- Mira... szerinted... ez hogy lehetséges? - nyelt egy nagyot, közben szorosabban magához húzott. Ő is remegni kezdett a félelemtől.
- Fogalmam sincs, Edina... fogalmam sincs.

Chapter 2.

Incheon, Incheon International Airport 00:30

- Kicsim, megérkeztünk - susogott a fülembe nővérem. Nagy nehezen felnyitottam a szemem, s nyöszörögve körbenéztem. Először nem tudtam, hogy hol vagyunk. Mikor leesett, izgatottan ugrottam fel az ülésből. Ideértünk! - NE! Ne üvölts fel, mert hülyének néznek! - tette elém kezét a nővérem. Rávigyorogtam, majd próbáltam felvenni a legártatlanabb nézésem. Gyorsan lesétáltunk a repülőgép lépcsőjén, majd a poggyászunkat összeszedve lépkedtünk be a terminálba.
- Okés, és most merre? - néztem körbe. Az épületben lehetett vagy hetven ember, olyan volt az egész helyiség, mint egy hangyaboly. El sem hiszem, el sem hiszeeem!
- Kéne keresni egy taxit - mondta elgondolkodva nővérem. Nem is olyan rossz ötlet, bár...
- Hülye vagy? - ütöttem bele a vállába.- Taxit, ilyenkor? Meg amúgy is, hova akarnál menni?
- És te, te hülye vagy? - ütött vissza kissé idegesen - Tuti, hogy van a repülőtér előtt taxi. Gyere! Majd érdeklődök, hátha tud valami jó szállodát.
Összeráncolt szemöldökkel meredtem rá, majd egy nagyot horkantva vettem kezembe a bőröndöm fogóját. Utáltam, mikor a testvérem makacskodott. Ez egy akkor észlény, komolyan. Áh mindegy, hagyjuk is. Inkább sietek, mert még a végén még képes lenne itt hagyni engem. 
Egy perc alatt átszeltük a terem egész hosszát, majd kiléptünk az ajtón, bele az éjszakába. Már felkészültem egy kárörvendő röhögésre - mert egy taxit sem láttam a környéken -, mikor váratlanul elénk gurult egy fekete, fogalmam sincs milyen márkájú autó. Dina rám nézett, majd gonoszan nevetni kezdett. Ezt a játékot elvesztettem. Majd legközelebb Edina, majd legközelebb. Az autó ablaka lehúzódott; megjelent egy húszas éveiben járó sapkás koreai fiú. Nahát, nem is néz ki olyan rosszul. Sőt... Uhuhúú. 
- Áh! Hála az égnek! Jó estét - lépett a nővérem közelebb az autóhoz. Nagyon jó hallani, ahogy folyékonyan beszéli a koreai nyelvet. Mondjuk, én is ugyan így tudom alkalmazni a nyelvet, de azért jó hallani. A férfi elnevette magát, gondolom viccesnek találta testvérem hálaadását.
- Jó estét! Merre szeretnének menni? Elvigyem magukat?
- Igen, legyen szíves.
A taxis kiugrott a látszólag méregdrága autóból, majd a csomagtartóhoz sietett, és felnyitotta azt. Visszatrappolt a csomagjainkért és belehelyezte a kocsi hátuljába. Kinyitotta előttünk az ajtót, majd mikor beszálltunk, ő is úgy tett.
- Merre lesz az út? - nézett ránk a benti visszapillantó tükörből a sofőr. Bárhova, nekem mindegy. 
- Igazából, tanácstalanok vagyunk, mert nem ismerjük a környéket. Tud ajánlani valamilyen Gangnami szállodát? Mert éppenséggel oda tartunk - válaszoltam a kérdésére.
- Persze, hogy tudok! Például, a Mercure Hotel jó lesz?
- Öhm, persze. Csak az a lényeg, hogy lehessen benne aludni - mondtam, majd elfojtottam egy hatalmas ásítást. Az elöl ülő nevetni kezdett.
- Nagyon humoros lány vagy te.
- De... én nem vicceltem - ráncoltam össze a szemöldököm. Dina erősen meglökte a vállam, jelezve, ezt nem kellett volna. A sofőrt nem zavarta, hogy visszaszóltam neki, ugyan úgy nevetett, sőt még hangosabban.

Nem számoltam, hogy mennyi ideig tartott az út. Hogy is számolhattam volna? Bealudtam.

- Mira, ha nem kelsz fel, úgy elégetem a posztereidet, hogy még csak a hamu sem marad meg belőlük!
Egyből megébredtem, mert Dina az én drágáimmal fenyegetőzött. Azokat a posztereket én magam, saját erővel gyűjtöttem össze, nem ám elégeti őket. Basszus, és képes lenne rá! 
- Ha meg mered tenni... megverlek - Felnyitottam a szemeim, s megdörzsöltem őket az ökleimmel. - Amúgy, megérkeztünk?
- Igen, már egy szobát is kivettem. Addig John megengedte, hogy aludj még egy kicsit a kocsiban - mosolyodott el. A név hallatán felhúztam a szemöldököm. Az meg ki?
- John? Az meg ki?
- Szerény személyem lenne az - dugta be a fejét az autóba a taxis vigyorogva. Koreai, de angol neve van? Ez érdekes. Nagyon érdekes. A John magyar megfelelője János, szóval nyugodt szívvel hívhatnám Jánosnak is, nem? 
- Oh, az jó.
Kinyitottam az ajtót, majd nagy nehezen kiszálltam a kocsiból. Amit először láttam, azt nem hittem el. Hatalmas, szép kivilágított épületek tárultak elém, és a késő este - vagy inkább hajnal - ellenére is sokan voltak az utcákon. Nahát, ez nagyon szép! Sőt mi több, fantasztikus! 
- Nos, Mira. Itt egy térkép - nyomott a kezembe egy papirost John. - Be vannak jelölve rajta azok az ügynökségek, amik itt, Gangnamban vannak. És itt egy másik térkép - nyújtotta felém - Ez egy kicsit részletesebb. Rajta vannak az utcanevek, meg bejelölgettem pár boltot nektek. Ja, és a hátuljára ráírtam a saját számom, majd hívjatok, ha kell egy fuvar - mondta mosolyogva. Hű, milyen közvetlen egy ember. Tök kedves. 
- Oh, nagyon köszönjük. Szerintem párszor hívni fogunk - veregettem vállba. Gyorsan elővettem a telefonom, majd beírtam a fiú telefonszámát.

Mikor John elhajtott, én vetettem pár pillantást még a környezetre, majd sarkon fordultam, és megnéztem magamnak az épületet. Nagyon nagy, és rengeteg ablaka van. Nem lehetett egy olcsó mulatság... meg sem kérdezem, mennyibe került egy szoba éjszakára. Besétáltam az épületbe, Dina már vár a recepciónál.
Felmentünk lifttel az ötödikre; egy alkalmazott már ott várt a szobánk ajtaja előtt a csomagokkal. Meghajolt, mi viszonoztuk a gesztust. Kinyitotta előttünk az ajtót; előre engedett minket. Egy hatalmas hely tárult elénk. A szoba közepén egy franciaágy volt fehér lepedővel és ágynemű huzatokkal, a falon rengeteg lila színű virágminta díszelgett. A hely végében egy kitárt ajtó jelezte: ott van a fürdőszoba. Besiettem a helyiségbe, és magamra csuktam az ajtót. Gyorsan elvégeztem azt, amit már fogalmam sincs hány órája tartogattam, majd mikor végeztem, megnéztem magamnak a fürdőt. Bal szélen egy kád, jobb szélen egy zuhanyzó kapott helyet. A falak kék színben pompáztak, a plafon viszont fehérben. A két fürdőalkalmatosság között egy hatalmas tükröt szereltek fel, a tükör előtt kettő mosdókagyló foglalt helyet.
- Mira! Szorulásod van? - Anyád. Vagyis... ezt nem kellett volna. 
Egyből kicsaptam az ajtót, mikor meghallottam nővérem gúnyos hangját. Ő az ágyon ült, és csak egyedül volt. Oh, ha itt lett volna az a pali, tuti beégtem volna... 
- Ez marhára nem volt vicces - morogtam.

- Hallod, mi lenne, ha itt Koreában mostantól koreaiul beszélnénk egymással? Legalább fejlesztjük a kiejtésünket - adta elő az okost Dina. Hm, nem is rossz ötlet. Nekem tetszik. 

- Rendben. Tagadjuk meg, hogy magyarok vagyunk!
Egyenként elmentünk fürdeni, majd pizsamába bújva befeküdtünk a meleg paplan alá.
Igazából, én nem voltam álmos. Túl sokat aludtam.
Edina viszont el lehetett fáradva, mert olyan tíz perc után már az igazak álmát aludta.

Rezegni kezdett a telefonom. Levettem az éjjeliszekrényről. Viber üzenet érkezett, méghozzá John-tól. Honnan tudja a számom?!  Feloldottam a telefonzárat, majd megnéztem az üzenetet. 

John üzenete: Mielőtt még visszaírnál, Dina adta meg a telefonszámod. ^_^ Gondoltam úgy sem alszol, mert a tesód azt mondta, a repülő utat végigaludtad. :'D Én meg unatkozom... ><
Én: Ja, jólvan. Tényleg nem alszom, mert nem tudok. xd Unatkozol? Azt meg hogy? :D Hallod, tök jól néz ki ez a szálloda. Köszi, hogy elhoztál minket. :)
John üzenete: Szívesen, máskor is. ^^ Hisz' ez a dolgom. Na, én most zúzok. A főnök most írt, hogy hazamehetek. Majd írj. Csocsi!^^
Én: Okéka. Csákány!:D 

Na, nem is olyan vészesek a koreai emberek. Vagyis, lehet, hogy John kivétel. Kikapcsoltam a telefonom, majd visszaraktam az éjjeliszekrényre. Bevackoltam magam a takaróba és próbáltam elaludni.